Új Ifjúság, 1958. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1958-08-12 / 33. szám

GÁRDONYI GÉZA«

gyan szállingóznak oda a lányok, később a legények.

Egy este magam is átmentem.

— Mulassatok úgy, mintha én itt se volnék, — mondottam egy székre letelepedve; — éppen azt akarom látni, hogy hogyan mulattok ?

Valami nyolc lány volt a fonóban, meg öt legény, köztük Kevi Imre is. Az asztalon fagy- gyúgyertya égett. A gyertyának néha fölnyúlladt a lángja, s olyankor megvilágította a falon a sírban nyugvó Krisztus Jézusnak ezüstös tulipános képét.

— Megmeséltetjük Fodor bácsit, — mondták egyszerre öten is.

Az öregek persze több mesét tudnak, mint a fiatalok, meg szebbeket is, csakhogy ritkán oldódik meg a mesélő kedvük.

Hogy én ott voltam, Fodor gazda még inkább szabadkozott. De persze engednie kellett.

— Hát ha a mester úrnak kedve telik benne, — mondotta végül megsimitva a bajuszát, — elmondok egyet.

Az asztalnál ült. Valami egy percig csöndesen nézte a gyertyát. Aztán egyet biccentett a fejével, egyet körhintett és megkezdte:

— Hát hol volt, hol nem volt...

Minden mesének ez a kezdete,

Ázsiában se kezdhették a mesét másképpen. Az Attila regösei, a Szent István regösei, minden magyar idők mesemondói csak így kezdhették. De azért figyel már itt mindenki. A legények az asztal körül, a leányok a búbos körül. A tíz éves Burucz Bandi legközelebb a mesélöhöz, a nagy figyelemben kicsi száját is föl- nyitja. Némelyik leánynak csak ■a szeme fénylik a homályban.

Fodor András egy bolond furcsa fát ír le: királyi udvarban almafa, almafán körtefa, körtefán szilvafa, szóval minden fa, aminek a neve csak eszébe jutott Fodor Andrásnak, az mind egymás tetejébe került, — alig győzte a hallgatóság végét várni.

A legfelső jegenyefa volt.

— No, — beszéli Fodor András, — hogy a király lánya eladó sorba jutott, ehhez is, ahhoz is hozzá akarták adni, de ó csak azt mondta, hogy ahhoz megy, aki az égig-érő fának a legfelső igát lehozza neki.

A fonóban csodálkozásra ttytl- lanak a szemek. Fodor András a pipájával integetve kíséri tovább a beszédet. Leírja, hogyan másztak rendre a jövevény királyfiak, a herceglegények, meg a bárólegények, de mind nagy- hiába. Utoljára egy kanászlegény állott elő, hogy ő is akar mászni. A királyleány arra is azt mondja, tessék. Csakhogy a kanászle- génynek több esze volt, mint a többinek: ötven szöget dugott a zsebébe.

— No kékszemű királyleány — mondotta magában a kanászlegény, — én leszek a te vőlegényed!

Kevi Imre titkon rámosolygott Fodor Lidire.

A kanászlegény valahányszor gallyatlan kapaszkodóra jutott, mindig belevert egy szöget a fába, és a szögeken hágott feljebb.

De nem volt mese a mese, ha az ötvenedik szöggel hozzá lehetne jutni a végéhez. A kanászlegény az ötnevedik szögnek beverése után egy kunyhót talált, s abban eyy olyan öregasz- szonyt, akinek mohos volt a képe a vénségtöl.

— Köszönd, hogy öreganyádnak szólítottál, — mondta az öregasszony, — különben csontod se maradna reggelre.

Fodor András megmagyarázza, hogy az öregasszonynak ember- evő fia van, aki szörnyű robo- gással és szuszogással tér esténként haza, és agyaras étvággyal szimatolja az idegen szagot.

No a kanászlegény megmenekül.

Az öregasszony elrejti őt: ágyat ad neki a padláson. A kanászlegény megköszöni reggel a szívességet és ötven szöget kér.

int-te mikor az ötven szög

Jjj megint elfogy, egy falut lát maga körül. A faluban csupa kutyafejü tatár lakik. Hanem azoktól is megmenekül, sőt újabb ötven szöget is tud mt> górnak szerezni. Este aztán egy városba jut. Az már rendes város. Ott is van egy királyleány. A kanászlegény meg a király- leány igen megszeretik egymást, — amit a hallgatóság helyesel magában, — össze is házasodnak, a félorország az övék. A kanászlegény a király abban.

Itt a földre koppanik egy orsó. A legények megmozdulnak, de már akícor a Kevi Imre kezében van az. Kevi Imre elpirosodott arccal pillog énrám.

— Mondtam! mintha itt se volnék!

Az orsót csókkal kell kiváltani. Lidi szégyelli ezt, de hiába, A mese szünetel, míg az orsókiváltás megtörténik. Igen piros attól mind a kettő.

Fodor András azalatt megtörni a pipáját. Aztán tovább mesél:

— Ügy esztendő múltán eszébe jut a kanászlegényböl lett királynak, hogy hogyan került ö bele ebbe a nagy boldogságba? Egyet gondol és azt mondja a feleségének:

— Hallod-e anyjuk, adjál nekem ötven szöget.

— Minek az magának? — kérdi a királyasszony.

— Hát nem egyébre köll az, — feleli a király, — hanem hogy lehozzam azt a legfelső gallyat errül a fárul. No nem azért lelkem, mintha nekem valami nagyon kellene az az alsóországi királyleány, — se nem szebb, se nem jobb, mint te vagy, — hanem csak azért, hogy megmutassam, hogy én le tudom hozni.

Fodor András ezt mondva a mellére vereget. A mese tetszik a legényeknek, a leányoknak egyaránt. Mindenki rendjén valónak érzi, hogy a mese hőse megmutatja, hogy ö azt a gdly- lyat le tudja hozni a fa tetejéről.

5 1 *

PICASSO

Az egyetlen Petőfi

KULTURHIREK

Bonnban, Nyugat-Németor- szág fővárosában még most, 13 évvel a háború befejezése után sincs megfelelő hangversenyterem. A bonni zenekedveyők gyűjtést indítottak, mert a város nem vállalja a hangversenyterem felépítésének költségeit.

Martin Andersen Uexö, a nagy dán író életéről,mukás- ságéról filmet készítenek a Német Demokratikus Köztársaságban. A forgatókönyvet Willy Bredel írja.

jABLONECBEN

Bár jó párszor megjártam Prágát, voltam Karlovy Va- ryban, megtekintettem a Mladá Boleslav-i Skoda autógyár egyes műhelyeit, hosszabb ideig beszélgettem mosti bányászfiatalokkal, és mondhatom minden egyes csehországi utam valami érdekeset, újat hozott számomra. 1947- ben egy prágai rendőr segítségével sikerült több ottani üzemet felkeresnem, és nem rajtam múlott, hogy nem lettem, prágai vasas, pedig szolgálatban volt. Rá egy évre, amikor az Ifjúsági Vasút Duriá - brigádjával Prágába utaztam, egy vysoCanyí munkás mutatta meg a város egyes nevezetességeit.

1956-ban kollégám aktatáskáját a Mladá Boleslav-i autógyár főpartjára hozta az egyik étterem pincére. Nyilván ebéd közben elejtett szavaiból tudta, hogy hová készülünk. A cseh emberek viselkedését, különösképpen az idegennel szemben nagyon is kedvesnek találtam, s nagyon hamar rájöttem arra is, hogy végtelenül szeretik otthonaikat és nagyon megbecsülik régiségeiket, műemlékeiket. Ez egyébként azt hiszem ismert dolog, nagyon ismert mindenki előtt, aki csak egyszer is Prágában volt.

A közelmúlt napokban szintén Csehországban jártam.

Északon, Zelezni Brod, Turnov, Jablonec környékén. És ha

Váza

1957.

„kökény“ csiszolással

Tvar n. v. béri üveg.

először jártam volna cseh tájakon, talán meglepett volna az emberek készsége, de így félíg-meddig ismerősként egészen természetesnek vettem mindezt.

Chronovba érkezésem után egy idős cseh bácsi mellé szegődtem, gondolván, cgyet-mást megtudok tőle Jablonec nevezetességéiről és ami a legfontosabb, könnyebben bejutok vele az ismeretlen városba. így is történt. Csakhamar a város közepén csilingelt villamosunk, és egymástól elválva ő az ügyei intézéséhez látott, én városnézésre indultam. Végigsétáltam a Libereci utcán, megtekintettem a városi fürdőt és a parkot, s csakhamar egy

nyílalakú kis táblácskára lettem figyelmes, mely lépten- nvomon mindig szembetűnt, így kerültem aztán a Jirásek utca 4. szám alá, egy kiállítás helyiségébe.

A bejárathoz közel a kisasztalnál egy nagyon kedves idősebb asszony fogadta a látogatókat, és mondhatom elég dolga akadt. Bárcsak nálunk is ennyi vesződség lenne a múzeumok, a kiállítások látogatóival.

A kiállítás magába foglalta Ludvika Smrcková 35 éves munkáját, helyről mindjárt el is mondhatom, hogy csaknem egyedülálló a maga nemében. A két emelet és a földszint meglehetősen nagy termei, ahol különböző szebbnél-szebb dísz- műtárgyak, változatos üvegkészletek, csiszolt üvegvázák stb. váltogatják egymást az Ismeretlent szinte lenyűgözik. A nem szakember, a hozzá nem értő csak a csillogást, a szebbnél szebb színekben és formákban pompázó vázákat, üvegtárgyakat látja először, és csak a vezető, ez esetben a művésznő, Ludvika Smrőková odaadó magyarázata után tudja megérteni a mesteri munka nagyságát. És így elhaladva az egymás után sorakozó üveg- szekrények mellett, ahol a nagy kiállítások, a párizsi, az idei brüsszeli és egyéb kiállítások égy-egy remeke csillog, nem is kérdeztem a professzornöt az utánpótlásról. Lehet, hogy

rosszul tettem, de úgy gondolom, hogy a szép, a művészi mindig követőkre talál.

Ludvika Smrecková munkáját nemcsak a kiállítási díjak teszik naggyá, nemcsak a színek harmóniája és a formák kecsessége emelik magasra, hanem az élet szükségletének szem előtt tartása is. Munkájában a tervezésnél mindig szem előtt tartotta a használati tárgyak, a különböző készletek eztétikai értékét és mindig arra törekedett, hogy művészete által a cseh üveg a legszélesebb rétegeknek és hozzáférhető legyen. Mindezt nagyban elősegíti egyedülálló technikája és nem utolsó sorban az, hogy munkássága alatt állandóan a legszorosabb kapcsolatot tartja fenn az üvegiparral, különösen 1948 után.

Látogatásom végén, amikor betekintettem az emlékkönyvbe, már nem csodálkoztam a kiállítás látogatottságán. Az egymásután következő aláírások, a látogatók távolabbnál távolabb eső lakhelye mindent megmagyaráztak. A kérges munkáskézjegyek, a kiírt sima aláírások, a kissé balra dűlt női nevek mind a művésznő munkájáról tanúskodnak, egytől egyig a cseh üvegipar nagyságáról beszélnek. Én sem tehetek mást, minthogy újabb élményekkel a kiállításról hazatérve, további jó munkát kívánjak Ludvika Smrckovának.

Sárkány Árpád

Jablonec, a díszműiparáról híres észak-cseh város egyik utcarészlete a Lieberecká trída.

Százkilenc esztendeje roskadt le a sárguló kukoricaszárak tövébe. A férfikor legszebb dalait magával vitte a sírba a huszonhat éves őrnagy. Nem szólhatott többé a forradalomról, nem buzdíthatta már a népet kitartásra, nem érte meg az összeomlást, amely kilenc hét múlva bekövetkezett. Akikért fényes tehetségét, lankadatlan erejét bármikor habozás nélkül latba- vetette — az elnyomott tömegekért, a népért nem emelhetett többé szót. Sejthette is ezt: azért élt, azért alkotott szüntelen lázas lobogással, azért mondott ki mindent, amit ki kellett mondania, iszonyatosan korai halála azétjt nem csorbíthatta meg életművének kerekségét, teljességét. Senki azokban a nehéz esztendőkben olyan következetesen nem szolgálja a nép, a forradalom ügyét, mint ő. S mert tudta azt, hogy egyedül védelmezi baloldali radikalizmusának torlaszait, minden fegyvert meg kellett ragadnia, mindegyiket fel kellett használnia.

Petőfi Sándor eleste után majdnem száz esztendeig tombolt Magyarországon a legsötétebb reakció: a Bach-korszak rendőruralma, a Habsburg-monarchia önkénye és Horthy Miklós ellenforradalma. Majdnem száz évig őrizték a polgáriföldesúri modern rablóvárak harácsoló, tobzódó urait a fenyegetően kékes csillogású csendőrszuronyok. Előbb csak a Kossuth-bankókért turkáltak az almáriumokban, de ahogy nőtt és erősödött a munkásosztály, amilyen mértékben öntudatosodott és saját mozgalmát állította szembe az úri Magyar- ország állig felfegyverzett pribékjeivel — már a szocialista eszméket, a szocialistákat vadászták városon és falun, gyárakban, munkatelepeken, tanyákon. S ahogyan a Bach-korszak- ban Petőfi költeményei lelkesítették az elbukott forradalom ellenálló híveit — a munkás- mozgalom harcai közepette is fölcsendül Petőfi hangja. És ez természetes — hiszen a marxi tanok követői tiszta szívből és lelkesen vallhatták Petőfi Sándorral:

„Haza csak ott van, hol jog is

van,

S a népnek nincs joga“.

Az arisztokráciával megalkuvó magyar polgárság igyekezett a történelmi és irodalmi hagyományokat úgy elferdíteni, hogy ne szolgálhassák a haladásnak, a munkásság osztályharcának ügyét. Ez sokszor sikerült is — de nem mindig. Petőfi esetében soha! Hiába próbálták elhallgatni, félremagyarázni, hiába jelentek meg az „összes költemények“ megcsonkítva, Petőfi élt, hatott, agitált, ott volt minden munkásgyűlésen, felvonuláson, sztrájk-bizottságban, ott küzdött

Másodszor a Horthy-fasiszta uralom igyekezett Petőfi forradalmi életművéből egy, a maga népelnyomó,1 nacionalista céljainak megfelelő ál-Petőfit lepárolni.

Harmadszor 1956 októberében, a magyarországi ellenforradalmi erők igyekeztek meghamisítani, a maguk népellenes célja érdekében felhasználni Petőfi hagyatékát. „Petőfi-kör“, „Petőfi-párt“ — hangzatos elnevezések ezek —, de a lényeg csak az, hogy a forradalmár Petőfi tekintélyét akarták á proletárforradalom ellen kijátszani. Annak a Petőfinek a nevét akarták a néphatalom megdöntésére fölhasználni, akinek minden sora, minden szava éppen a nép hatalmának szükségét és elkerülhetetlenségét hirdeti.

De az ellenforradalom szeny- nye és agyafúrt demagógiája nem csökkentette egy jottányival sem Petőfi hagyatékának forradalmi lényegét. A magyar- országi ellenforradalom, amely feltárta a revizionizmus mélyén rejlő katasztrofális veszélyeket — egyben azt is megmutatta, hogy nincs két Petőfi. Egyetlen Petőfi van, a következetesebb forradalmár Petőfi, aki jövőről szólva közel áll a mi szocialista, kommunista jövőnkhöz.

, Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet,

Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet,

Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán ..

Egyetlen Petőfi van és azt hiába igyekeztek minden rendű és rangú hamisítók kispolgári nacionalistává silányítani, mert a hazug, sovén, a proletár nemzetköziséggel szembeszegülő revizionista jelszavakat messze túlharsogja a költő hangja:

„Ha majd minden rabszolganép Jármát megunva síkra lép. Pirosló arccal és piros

zászlókkal

És a zászlókon eme szent

jelszóval:

Világszabadság!“

Egyetlen Petőfi van, akit az imperializmus elleni békeharcunkban is szüntelenül magunk mellett érzünk és aki egy évszázaddal ezelőtt így fogalmazta meg a békeszerető népek harcos helytállását:

„Békét, békét a világnak,

De ne zsarnok kénytől,

Békét csupán a szabadság Fölszentelt kezéből“.

Szemben a revizionistákkal nacionalistákkal és történelem- hamisítókkal, tragikus halálának 109. évfordulóján erre a Petőfire, az egyetlen Petőfire emlékezünk.

A miénkre!

MAJTÉNY1 ERIK

A zelött valami ezer észtén/x dóvei egy kis lovas csapat jelent meg a szent-gallem kolostornál. Magyarok voltak.

A kolostorban nem maradt senki, csak egy höbölygös barát. Az dacból maradt ott. Azt mondta:

— Nem futok veletek, míg ki nem adjátok az idei bocskor- b'órt!

Azoknak bizony több volt a gondjuk a maguk bőrére.

A magyarok ettek, ittak, ví- gadoztaic ott. A barátot is jól- tartották úgy, hogy egész életében mindig a pogány magyarok után sóhajtozott.

Annak a barátnak az elbeszéléseiből jegyezték fel, hogy a magvarok nem véresszájú emberek, és nem ugatnak, sőt igen emberséges jó emberek: szeretnek vígadozni, noha komolyak: szeretik a jó bort, a tréfát, a birkózást; a vezérüknek engedelmesek, és a halottaiknak megadják a tiszteletet.

És még egy érdekes vonás van róluk a fakó szent-galleni kódexben, — vékony és halavány vonás, de könnyű kiegészíteni.

Ahogy ott ülnek és melegszenek a klastrom udvarán a tűz mellett, azt mondja az egyik magyar:

— Ejnye, de magas ez a torony'.

— Majd az égig ér, — feleli a másik.

— De mi lehet az ott a tetején, az a fényes?

— Valami madár az. Lehet, hogy aranyból van.

— No jól felszállóit!

— Fel ám, de nem a maga szárnyán.

— Ember volt a talpán, aki odavitte.

— Semmi különös nincs benne.

— Hát hozd le, ha tudod.

— Le is hozom.

— Kötve hiszem.

r— Megmutassam?

S neki-indul. Foki a markát. 'A vállalkozás tetszik az alant állóknak: figyelemmel kísérik a műszónak minden mozdulatát.

*

A mint az első hó leesett, megkezdődik a fonás. Az idén Fodorék is adtak a fonóknak helyet. Amint szétterül az esti homály, látom, ho-