Új Ifjúság, 1958. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1958-07-29 / 31. szám
I Nagy nyári verseny Neved a régi, nagy tüzet jelenti és élni fog, amíg csak ember él amit mondtál: minden betűje törvény, harc az igazságért s az igazakért. Sokoldalú működésével a kommunizmusért folytatott harcával túlnőtt hazája határain és beírta magát az emberiség történetébe. Az ügy, amelyért életét feláldozta, győzött, s vele együtt növekedett életműve. írásai könyvalakban csak 1945 után jelentek meg. Riportjai, irodalom- történeti fejtegetései és cikkei alapján ismerkedünk meg a nagy mártír életével s annak a harcnak az állomásaival, melyet a bátor újságíró és politikus kora ifjúságától kezdve az emberi szabadságért és a haladásért folytatott. A szebb jövőért Irta harcos riportjait, szervezett és mozgósított a háború ellen, leleplezte a kapitalizmus bűneit és a szocializmusért lelkesített. Prágában született, apja fém- észtergályos volt. Mint a reáliskola első osztályos tanulója kézzel írott hetilapot „jelentetett" meg. A kisdiák humoros Írásokkal válaszolt az élet durvaságaira. Vidám sorokkal igyekezett derűt varázsolni gondokba merült szülei és ismerősei arcára. Az 1917-es orosz forradalom mély hatást váltott ki az ifjú lelkében. Már serdülő fejjel felismerte, hogy a világot meg kell változtatni. Az Auróra cirkáló ágyúdörgése az ő számára is egy új korszak nyitányaként hangzott el. A háború utáni forrongás éveiben és az első Csehszlovák Köztársaságban már a kommunista ember szemével figyeli az eseményeket. Kommunista meggyőződése vezette az újságíráshoz is. Tizennyolc éves korában lépett be a kommunista pártba és a párt, nevelte őt ret- tenhetetlen harcossá. Mint főiskolás szoros kapcsolatot tart fenn a munkásokkal, szorgalmasan tanulmányozza a marxista irodalmat és részt vesz a haladó ifjúsági egyesületek munkájában. Az Avantgarde című forradalmi lap, majd a Rudé právo, a párt központi lapjának szerkesztője lesz. 1930-ban teljesült a vágya és eljutott a Szovjetunióba. Illegálisan lépte át a határt. A Szovjetunió elragadtatással töltötte el. Amikor visszatért hazájába, legfőbb feladatának tartotta, hogy megismertesse a munkásokat az új szovjet élettel. Lelkes beszédei hamarosan felkeltették az ügyészség figyelmét. Letartóztatták. A további évek során jó- néhányszor sújtották börtön- büntetéssel, hogy meggátolják tevékenységében. A rendőrség kopói sohasem hagyták nyugton. 1934 augusztusáig illegalitásban volt kénytelen élni, és cikkeit is álnéven írta. Életének legboldogabb időszaka az a két év volt, amikor mint a Rudé právo levelezője a Szovjetunióban élt. Riportjai, könyvalakban „Ahol a ma már a múlté“ és a „Szeretett országban" címen már csak a halála után láttak napvilágot. Ezek a riportok és cikkek alkalmi írások, és mégis a mai kor emberéhez szólnak. A Szovjetunióban folyó nagy építkezésekről, a termelés hőseiről, az új emberekről, a szocializmus építőinek növekvő öntudatáról ír. Élő szóban is állandóan agi- táciőt fejtett ki a burzsoá és a jobboldali szociáldemokrata sajtó szovjetellenes gyalázkodásai- val szemben. Mindenütt ott van, ahol a munkások vére folyik, ott van Duchcovban és Kosútyn, ahol a csendőrök sortüze következtében vérben hevernek a cseh bányászok és a magyar parasztok. Pellengére állítja a munkásosztály ellenségeit. A hitleri fasizmus előretörése új feladatokat hozott számára. Cikkeiben leleplezte azokat a cseh burzsoá politikusokat, akik a nyugati' imperialistákkal együtt Münchent készítették elő és rámutatott arra, hogy a csehszlovák nép egyetlen hű' szövetségese a Szovjetunió. Az áruló csehszlovák kormány kapitulációja után nyomban beszüntették a Rudé právo és a többi kommunista lap megjelenését. 1941-ben letartóztatták Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Vezetőségét, ekkor szervezi meg a földalatti hír- szolgálat központját és elárasztja a munkahelyeket az illegális sajtótermékekkel. A Gestapo szakadatlanul nyomoz utána. Hiába változtatja meg lakóhelyét és más-más néven bukkan fel, a Gestapo elfogja, éppen, amikor a Tvorba című új lap első számát szerkeszti. Akkor kezdődött életének leghősibb időszaka. A börtön és a legszörnyübb szenvedések közepette sem vesztette el azt a hitét, hogy közeledik a népek felszabadításának ideje. Jellemének szilárdságát a börtönben írt feljegyzései mutatják. „Tizenhárom hónapig harcoltam itt a magam és a mások életéért, ennek a viaskodásnak már vége. Most csak a várakozás következik, amíg kidolgozzák a vádiratot, azután az utazás a birodalomba, várakozás a tárgyalásra, majd száz nap a kivégzésig. Ez a távlat. A remény versenyfutása ez a háborúval, a halálé a halállal. Vajon mi következik előbb: a fasizmus halála vagy az enyém?" Nem hagyta magát terrorizálni az ügyésztől, aki ordítva követelte, hogy hagyja abba a beszédét. „Olvassák már fel ítéletüket. Tudom, hogy halált tartalmaz! Én már régen meghoztam önök felett az ítéletemet. A világ valamennyi becsületes emberének vérével van beleírva: halál a fasizmusra! Halál a kapitalista rabszolgaságra! Életet az embernek! A jövő a kommunizmusé!“ Az ítéletet 1943. szeptember 8-án hajtották végre. A vesztőhely felé lépkedve az Interna- cionálét énekelte. Harcos volt egész életében, s harcosként vált meg az élettől. A fasizmus 1945-ben bekövetkezett veresége után feljegyzéseit Üzenet az élőknek címen adták ki. Könyvét a világ minden nyelvére lefordították és mindenütt szeretettel olvassák. Különösen az ifjúság szereti, közelinek, örökké fiatalnak érzi. És ezért lelkesedik érte. És az ifjúság eszményképe marad. Szava ismerősen hangzik minden nemzet dolgozójának fülében, Kína, Korea, Anglia, Brazília munkásosztálya műveiben a maga gondolataira és vágyaira ismer. Lásd, él a műved az egész világon, él s hat, ahol csak ismerik neved, S Üzeneted forrón szivükbe vésik a béke fölött őrködő emberek. • 9 A versenykérdés: Ki ez a nagy cseh hazafi és újságíró? Misa medvét sétáltatják Bratislavában A cirkuszporond varázsa Ki ne térne vissza szívesen a gyermekkori évekbe, amikor a szülőfalu vagy szülővároska határában megjelent a cirkusz? Milyen csodálatos varázst gyakorolt a gyermekekre, amikor meg jelentek az első reklámok. És milyen izgalommal figyeltük az előadásokat! Szinte elállt a lélegzetünk az akrobata mutatványok közben. Hát még milyen csodálatos dolgokat láttunk a c:rkuszban, számoló lovakat, igazi elefántokat és medvéket és ki tudná még felsorolni, hogy mi mindent ? Bratislavában most az Alfa, hatalmas két poronddal rendelkező nagy cirkusz vendég - szerepel. A cirkusz látogatói egyidejűleg két porondon kísérhetik figyelemmel az .előadást. A műsor természetesen úgy van összeállítva, hogy ne zavarja egymást. A műsor három órán keresztül folyik és olyan sok a látniva’ó, hogy alig győzöd figyelemmel kísérni. Rögtön a műsor elején feltűnik a fiatal Angelov, aki kis fekete póni lován remek akrobata mutatványokkal szórakoztatja a közönséget. Még el sem csendesedett a taps és a másik porondon máris egy műlovarnő vonja magára a figyelmet. Nehéz megmondani, hogy melyik nyújt nagyobb teljesítményt. De máris kerékpáros artisták lépnek a porondra és elbűvölik a közönséget. Természetesen bohócok is megjelennek és a közönség harsány nevetésbe kezd. Most az állatszelídítésröl kellene beszámolnunk. Nagyon tetszettek a kiskutyák mutatvány- számai. A kutyák természetesen tetszetősen fel voltak öltözve és csak a hátsó lábukon jártak. Azután a medvék kerültek sorra. A jegesmedvék égő kerekeken keresztül ugrottak, felmásztak a létrára és a deszkákon leereszkedtek. Valóban mindenki meg lehetett elégedve a műsorral. Természetesen nem foglalkozhatunk a műsor minden szántával, mert olyan gazdag és olyan változatos volt. A cirkusznak negyvenöt vagonra van szüksége. Százhatvan állandó dolgozója van és ezek közül nyolcvan állandóan szerepel a cirkusz műsorán. Az állatoknak havonta 3600 kilogramm húsra van szüksége. A többi táplálékról már nem is beszélünk. Igazán hálásak lehetünk a cirkusz művészeinek á szórakoztató műsorért. , E. K. 8. — Hát az otthon van? — Otthon. Valami pártvezér vagy mi az isten ... Egyszóval, amikor odavitte, azt találta volna mondani, hogy „hoztam neked vigasztalókat, mert a te kommunistád már úgyis alulról szagolja valahol az ibolyát“. A katonák hogyan, hogyan nem, az éjjel rárohantak ... — Gazemberek!-... — Szóval, ahogy rárontottak, a feleségednek sikerült kiszabadulni a kezükből. Azok meg utána. Kiszaladt az utcára és neki a folyónak. Nagyon megfázhatott, mert a víz már jeges volt, Meg is rémült nagyon, mert aztán már nem kelt fel az ágyból. — És ti? Ti nem tettetek semmit? — De jelentettük .., — És? ... A jegyző csak nevetett és azt mondta, hogy miért nem hagyta magát... — Gazember!... — hörögtem és elrohantam. Gyorsan összeszedtem kevés holmimat és menni akartam. Az emberek úgy néztek rám, mint a bolondra. Valaki az őrt is elökerítette: — Hová? — Haza! — Nem lehet! — Én megyek! Beteg a feleségem ... — Ott a német.., Nem lehet. — Én megyek!... Megyek!... — kiabáltam és hangtalanul sírtam. Hiába próbáltam visszafojtani indulataim, az előbbi dühös elhatározás kétségbeeséssé vált. Az emberek elfordultak, senki sem mert rám nézni. Az őr is zavartan topogott előttem. Valaki a kolhoz elnökéért szaladt. — Mi van veled elvtárs? — kérdezte az elnök. — Engem ott mindenki elvtársnak szólított, mert tudták, hogyan kerültem a frontra. — Mi van vele? — kérdezte az őrtől. — Haza akar menni.. s — Megörült?!... — Beteg a felesége ... — Ki mondta? — Ez a legény — mutatott a fiúra. Az asz- szony haragosan végigmérte, de nem szólt semmit. Most, ha úgy visszagondolok, valami furcsa nyűgös álomnak tűnik az egész. Addig csak gyenge voltam, de akkor egyetlen óra alatt megöregedtem. A háború és a fogság megviselt. Tagjaim nehezek, örök kísérőm a fáradság. És a szívem se hagy nyugton. Hol nekiiramodik és lázasan ver, hol meg kihagy és fojtogat. Nappal a munkában nem érzem hogy van, hogy létezik, de este, amikor egyedül maradok, megrohannak az emlékek; ilyenkor a szivem is nyugtalankodni kezd. De hogy folytassam, az elnöknö akkor magával vitt a lakására. Soha azelőtt nem voltam annál az asszonynál. Hivatalból — én voltam a foglyok vezére, gyakran beszélgettünk, de családi dolgainkról soha. Sokáig egy szót se szóltunk. Szemem körül- hordoztam a kétszobás házban. A narancssárga falakat függönyök, képek tarkították. Szemben az ajtóval Vorosilov színes képe függött. Akkor még nem ismertem — Ó, a mi küldöttünk — magyarázta az asszony. A kép alatt, apró csecsebecsék közt egy alacsony komódon sárguló fényképek. — Ez itt a férjem — adott egyet a kezembe. Kisbajuszú, dúshajú, tömzsi ember nézett rám a képről. Valami zavart feszélyezetesség ült a szemében. Olyasmi, mint mikor az ember először ül fényképezőgép elé. — A helyi szovjet elnöke volt. Meghalt... — Meghalt? — kérdeztem döbbenten. — A háború első évében esett el — mondta az asszony és elfordult. Ereztem, hogy nem szívesen beszél sorsáról. — Ez a fiam. Hadnagy, agronómusnak tanult. — Egyenruhás, fiatal legényke nézett rám a képről. Szeme lágy, ajka keményen egymásra feszült. — Önként ment... — sóhajtott az asszony és újabb kép után nyúlt. — A lányom... — Fiatal, vékonyarcú nő, kezében kisgyerek. Furcsán nagyok voltak a szemei, még most is emlékszem rá. — A férje elesett... — akadt el az asszony szava. A kicsi szobára nyomasztó csend telepedett. Legszívesebben kifutottam volna az éjszakába. Nem bírtam nézni a kezemben felejtett kép^ szemeit, a vékony arcot. — Ez már azután készült — magyarázta az asszony és kivette a kezemből. — Hát neked van-e képed az asszonyról? Fáradtan felálltam és az ablakhoz mentem Kinéztem a sötét semmibe, a rideg éjszakába Nem volt 'nekem semmim. Még egy fényképre se telt, amikor egybekeltünk. A gyűrűt se viseltük sokáig. Nehogy elkopjon ... — Jó lesz a lányomnak — mondta a feleségem és csak ünnepnapon húztuk az ujjúnkra. De se lányunk nem lett, se örömünk az életben Akkor este elmondtam mindent. Szegénységünket és álmainkat. Hogy nálunk csak remény az élet, az éltet mindhalálig mindnyájunkat. És a háború azt is elrontotta ... — Ne hidd. Fiatal vagy, haza mégy. Ott is más világ lesz... De én... Én már öreg vagyok ... Beletörődtem ... Csak a fiam jöjjön haza. Ma jártam Moszkvában, jól halad a háború ügye ... Még talán egy év ... — sóhajtotta. — Egy év?! — nyögtem fel fájdalmasan. — Az ellenség erős ...- Oh! Hogy... — Még te is harcolhatsz ... — Én? ... Már soha! Itt kell ülnöm... — A csehszlovákok is szervezkednek a német ellen ... Ha akarod, neked is segíthetek ... Kételkedve néztem rá és a szívem hevesen kezdett verni . . . Kilencen jelentkeztünk az alakuló csehszlovák egységbe. Decemberben egy szervező jött hozzánk, hogy tájékozódjon kilétünk felöl. Csak velem tárgyalt, a többi nem tudott szlovákul. Közölte, hogy magyart nem vehetnék fel, de engem beírt. Pár nap múlva megkapom az értesítést, hogy jelentkezzem kiképzésre. Szabad ember lettem, a köztársaság harcosa. Nehéz szívvel váltam meg fogolytársaimtól és falumbelitöl. Megígértem nekik, hogy írni fogok, és ha előbb érek haza, hírt viszek róluk. Ezt az Ígéretemet be is tartottam. A kiképzés rövid, de kemény volt. Orosz tisztek vezettek. Én szakaszparancsnok lettem. Több magyar is volt velem. Bizony néhányon rossz szemmel néztek ránk, de elvtársak voltunk, és ez mindennél többet jelentett. A kiképzés után kimentünk a frontra. Több mint egy évig, a háború befejezésiig hancoltam. Sokan meghaltak mellettem, kezdetben a németek még jó erőben voltak. Nem egyszer nehéz helyzetbe kerültünk. Egyszer tizenkét emberrel a front mögé küldtek, hogy ott megszálljunk egy hidat, azt ne hagyjuk felrobbantani és így a német vonalak áttörése Után biztosítsuk csapataink gyors előretörését. Erdőkön, sűrű bozóton keresztül egy ukrán paraszt vezetett a front mögé, nagy kerülővel. Három éjszaka meneteltünk bújva a német őrök és egységek között. Nappalra mindig meghúztuk magunkat, meg se moccantunk. A harmadik nap hajnalára, alig egy órával a támadás előtt érkeztünk a kitűzött helyre. Nem maradt időnk a felderítésre, azonnal csel fednünk kellett, még a támadás előtt. Helyettesemre, egy szlovák őrmesterre jutott néhány emberével az őrség szállásának az elfoglalása. Mi négyen a hídon szolgálatot teljesítő örök megsemmisítésére indultunk. Még ma is e'öttem van minden. Kelet felöl már derengeni kezdett az ég. Fehér hóköpenyünk belefolyt a téli hajnal bágyasztó fehérjébe. Ilyenkor hajnalban a legnagyobb a hideg és legfáradlabb az ember. Szerettem volna elnyúlni a friss hóban és aludni, aludni nyugodtan, csendesen. De a cselekvés láza nem hagyott. Lassan kúsztunk a hídon sétáló német őr felé. Órának tűnt minden pillanat. Körmünk belevájt a por- hanyósra fagyott hóba, húztuk, vonszoltuk magunkat némán előre. Az őr fáradt lehetett, görnyedtem lassan járt le és föl, hogy el ne aludjon. Ki tudja, mire gondolhatott. Tatán otthonára, családjára . . Nem volt már fiatal, jól láttam az alakján. A front mögött szolgálatot teljesítő öregek ezreihez tartozott, akit elszakított otthonából a totális mozgósítás, akinek talán semmi köze nem veit mindahhoz, ami körülötte történik. Nem mert nemet mondani, és azért volt itt, a háború kegyetlen törvényének engedve. Talán ha akkor rászólok, egyetlen hang nélkül megadja magát, és eldobja fegyverét. De nem lehetett. Meg kellett semmisítenünk. Vágj talán mégis?... Oldalt tekintettem. A mellettem kúszó ember arca egész közel volt hozzám Láttam, hogy arca halvány és fogai vacognak t szájában tartott rohamkés hideg pengéjén. Miért félt? Hiszen egyetlen szál németre négyet voltunk és a harc kimenetele nem volt kétséges Vagy talán nem is a félelemtől csak a hidegtő reszketett az ajka? Nem! Jól láttam, hogy hóm tokát kiverte a veríték, láttam könyörgő szemén „Ne én... Tedd meg te, te bátrabb vagy." Hir te’en engem is elöntött a veríték. Vacogott i fogam, pedig már nem fáztam. Soha adddig em bért míg nem öltem és nem hittem, hogy ke rü'hetek olyan helyzetbe, amikor ölnöm keli Nem küzdelemben győznöm, de ölnöm. És mos itt van előttem ez az ember. Sohasem láttán sohasem bántott. Talán ha az életben találko zunk, jó barátok lennénk. Beszélgetnénk, nevet gélnénk, poharaznánk. És nekem most meg kei ölnöm. Talán ő is úgy vágyik haza, mint én. É nem megy! Soha többé nem lesz otthon, soh többé nem látják a gyermekei ... Mert ide jött Idegen földre . .. És ezért meg kell halnia .. Mert fegyverrel jött! Még pár lépés, és több nem érzi a dermesztő orosz hideget, a nyomasz tó f áradságot, álmosságot. Még pár lépés .. Vajon ö megtenné-e? Már ott lapultunk az őrbódé árnyékában ( mereven figyeltük minden mozdulatát. „Vaja ö megtenné-e?" — döbbent belém ismét a kérdi és feleletet nem találtam. Valahol mellettei megreccsent egy apró gally. Az őr felfigyel levette a fegyverét és felénk közeledett. Mi egész közel volt. Csak a karunkat kellett k nyújtani és elértük a lábút. Szinte láttam, amit bamba képpel bámul az erdő felé és a halál i lese'kedik a lábánál. Aztán már csak a hörgésére emlékszem. Vak mi furcsa émelygés fogott el. Undorral fordu tarn el a halottól. Meg kellett tenni. „Lám fegyvere után kapott" — gondoltam és továl indultam. Cselekedni kellett. Távolról dörög kezdtek az ágyuk. A támadás megkezdődött, híd a miénk volt. Ezt csak azért mondom, hogy megértse: vat nak a háborúban pillanatok, helyzetek, amik az embernek ölnie kell, ha élni akar. Lám, ő a fegyver után kapott! Talán csak azért, ho az életét mentse. De szándéka egy volt a nézn fasizmus szándékával, mert idegen földre fe? verrel jött. Lehet, hogy kényszerből jött, jött, és meg keltett halnia. Aki fegyvert fo számoljon vele, hogy meghal. Azután még nehéz pillanatokat éltünk át hídnál. Német páncélosok jöttek, nem engedti őket a hídra. Mire a felmentés megjött, m csak négyen voltunk. Fele emberem az élet vesztette. De tartottuk magunkat, mert a háb rú nem ismert meghátrálást, csak g halál feli És én mégis mindig éreztem, hogy nem es el, hogy nekem haza kell jutnom egyszer. Du Iánál is ez vezetett, ‘ amikor körülöttem ezr hullottak el az ellenséges tűzben. Ott esett 'egjobb barátom, Jankó Koüelka is. Még a l képző táborban ismerkedtünk meg. A szomsz szlovák faluból került a frontra. Sokszor beszt gettünk az otthoniakról. A nacionalista lázb egy szikrányi gyűlölet sem élt szívében a m gyarok ellen. Pedig őt is horthyék vitték frontra. (Folyta tjul
