Új Ifjúság, 1958. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-16 / 51. szám

steban Jósé Mendoza — a labdarúgás rajongói inkább Pa- pinko néven ismerik, — hanyatt feküdt a karosszékben. Lábát a kanapéra nyújtotta, poharát a fény felé emelte. A televízió kékes sugara átsütött a szicíliai narancsok lévén, vitára kelt az ital aranysárgájával és különös szintézisképpen zöld reflexeket vetett a csatár arcára.

— Bittersweeit. Keserű és édes — dünnyegte 'a fiú. — Mintha gitár és trombita szólna egyszerre.

Esténként mindig a televízió előtt ült. Leste, mit nyújt neki a nagyvilág az ernyő idegesen vibráló formáiban. Ez volt egyetlen szórakozása. A szerződés nagyon is érthető módon rendelkezett. Számok, záradékok és paragrafusok aranykalitkájába zárta fiatal életét. Tilos volt állást vállalnia. Tüos volt hetvenkét kilónál súlyosabbra híznia. Szigorúan tilos volt esté tíz után az utcára tennie keresetének forrását, vagyont érő lábát, amelyet az egyesület egymillió lírára biztosított a város legelőkelőbb intézeténél.

A bemondónő igéző pillantást vetett Pepinho szeme közé. aztán hirtelen eltűnt az ernyőről és helyébe éppen annyira komplikált és izgató zene ömlött. A rendező keményen dolgozott egy páholy mélyén. Karokat babrált, emeltyűkön zongorázott és míg a zenészek a nyitánnyal foglalatoskodtak, addig ő a nézőteret pásztázta gépével. Estélyi ruhás férfiak és nők ültek az első sorokban. Kövér urak nádszál hölgyekkel, koros dámák teifelképíí legényekkel. Ügy tűnt, hogy valami titokzatos hatalom, furcsa szerződés ezt is pontosan kiszabta. Minden párnak ennyi kilónak és annyi évesnek szabad lennie. Minél kövérebb a férfi, annál soványabb a dáma. minél ráncosabb a hölgy, annál ifjabb az úr.

A rendező a stopper mutatóját nézte és vezényelt:

— Öt, négy, három, kettő, egy .. . Giuseppe a hqnnast a színpadra. Premier plán.

A nyitány elhallgatott, taps szemerkélt s a gumioptika rábukott a konferansziéra. Szépar cú, fekete férfi állt a színpad közepén, tömör haját és gömbölyű kis fejét, mintha egy darabból esztergálták volna. Tudta, hogy az álla gyenge. és erőtlen, hát makacsul szembenézett a közönséggel és világért se fordította volna profilját a felvevögép feli. Tudta, hogy a foga hófehér, hát görcsösen mosolygott.

— Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim — kezdte. — Elérkeztünk társasjátékunk döntő mérkőzéséhez. Az előcsatározások legjobbjai ma itt, az önök színe előtt bizonyítják be tudásukat. Dupla, vagy semmi, ez itt a jelszó. A döntő első futama kedvenc témánk, szerelmünk... a labdarúgás’. Igaz, hölgyeim és uraim az olasz futball már nem a régi. Válogatott csapatunk ... hogyis mondjam . . . szóval értjük egymást, ugyebár... de büszkén állíthatom, { hogy fut- baUtudósokban ma sincs hiány nálunk. A pályázatok alavján a bizottsüg úgy döntött, hogy egyetlen urat enged a nagydíjért küzdeni. A neve... — hatásszünetet tartott, mint aki valami hihetetlen, meglepő produkcióra készül. Szinte várni lehetett, hogy a következő pillanatban nemzetiszín szalagot húz a füléből, vagy kapálózó házinyulat ugrat ki a zsebéből. Ehelyett azonban egy kis cédulát varázsolt elő. Belenézett:

— A neve ... Gaetano Baiduc- ciü!

Várt egy kicsit, de taps nem csattant. Ez a név senkinek sem mondott semmit A konferanszié hirtelen folytatta:

— Kérem Gaetano Balducci, urat. szíveskedjék felfáradni a színpadra.

Az operatőr izgatottan kereste kamerájával az esélyest. A széksorok között mozgás támadt, a közönség forgolódott. Aztán hirtelen nagy csend, még a konferanszié is kizökkent hivatásos nagyképűségéből. Kétmillió televíziós készülék ernyőjén megjelent a kép és Pepinho. a csillag döbbenten hajolt előre karosszékében.

Fáradt asszony lépkedett a sorok között. Most minden reflektort felé fordítottak, kopott szövetruháján zöldesen csillant- a fényük. Tolókocsit terelt maga előtt' Az ijedt csendben jó! hallatszott a kerék nyikorgása. A kocsiban vézna, sápadt fiú ült.

A koromfekete ,hajerdő alatt krétafehérnek és , keménynek tűnt az arca. Dabai bénán, tehetetlenül csüngtek, a foltos, pör- kölődött takaró alatt is kirajzolódott soványságuk. Gaetano Balducci úr. Ttzenhároméves lehetett.

— Jő estét kívánok — mondotta a'fiú a színpad közepén és kezét a szeme elé vitte, hogy megvédje a reflektorok tüzétöl.

— Hölgyeim és uraim — szólt á konferanszié csendesen — bemutatom önöknek Gaetano Balducci urat, a labdarügódöntö résztvevőjét.

— Mindene a futball — mondta az asszony. — Örökké az újságot bújja.

A konferanszié kétségbeesett kísérletet tett, hogy legalább valamit visszacsempésszen a jókedvéből, amiért fizették.

— Hölgyeim és uraim, azt hiszem mindnyájunk nevében kívánom, hogy Gaetano Balducci úr minél előbb meggyógyuljon és maga is kergethesse a labdát.

Az asszony hirtelen sírva fakadt.

— Sose lesz az. Két éves kora óta béna. Paralízis. Még járni se tanult meg.

A nézőtéren moraj futott tägig. Sokan önkéntelenül is nyújtogatni, mozgatni kezdték a lábukat. A fiú ideges mozdulatot tett.

— Hagyd ezt mama. Itt üzletről van szó. Kezdjük el. — A konferansziéhoz fordult. — Maguk nyolcvanezer lírát ígérnek. Hol lehet azt felvenni?

A konferanszié csodálkozott:

— Itt van, ebben a borítékban.

— Szeretném látni a pénzt.

— Tessék.

Bankjegyek zizegtek, a konferanszié legyezöszerűen szétteregette a pénzt és magasra emelte, hogy a kamera is lássa.

— Hat, hét, nyolc, rendben van — mondta a fiú. — Kezdhetjük.

— Ügy látszik oh biztosra megy — a konferanszié visszazökkent a csevegő hangnembe. — Tatán elárulná a hölgyeknek és . uraknak, hogy mire fordítja ezt a szép összeget?

— Egy árjegyzékben láttam olyan kézzél hajtható tolókocsit. Hatvanezer líra. Huszárt meg kapok egy bérletet a stadionba. Még nem láttam futballmeccset. A mamától nem kívánhatom, hogy állandóan fuvarozzon és még pénzt is adjon. De kezdjük már el.

■ A konferanszié másik borítékot húzott elő, felszakította és idegesen, szorongva olvasta az első kérdést. A nézőtérről pisz- szenés sem hallatszott.

— Az olasz válogatott négyéves veretlensége után 1039. november 12-én kikapott. Ki volt a mérkőzés két balszélsője? Harminc másodperc áll rendelkezésére.

Az óra ketyegni kezdett, a fiú a zsinórpadlásra nézett, ajka

— Minálunk,'Néri, Svájc csapatában pedig G.' Aebi. Hosszú sóhaj szakadt fel a nézőtérről, aztán boldog taps.

— Ötezer Ura — kiáltott a konferanszié örömmel. — Eelveszi?

. — Hyolcvanezerre van szükségem.

— Figyelmeztetem, hogy nagyon nehéz kérdés következik.

— Nyolcvanezerre van ...

— Jó. Melyik csapat nyerte 1949-ben Dánia bajnokságát? — hátrább szökkent és aggódva nézett a fiúra.

— Boldklub Kobenhaven — vágra rá Gaetano gyorsan.

A rendező a nézőket fényképezte. Hogyan mossa le az izgalom éles ráncait az öröm forróvize. A konferanszié ujjongott.

— Tízezer líra.

A kisfiú arca most már szinte áttetszőén sápadt volt, homlokán veríték csillogott.

— Gyerünk — mondta keményen.

némán mozgott. Kegyetlen kérdés volt. Ha a pályázó emlékszik is a csapatokra, akkor is tizenegy, majd újra tizenegy nevet kell elsorolnia magában, míg a balszélsőkig eljut. De a fiú már mondta is:

A konferanszié papírjába nézett és elkomorult. Nagyon halkan, szinte mentegetőzve olvasta a következő kérdést:

— 1956-ban egy élvonalbeli labdarúgó visszavonult, mert mindkét karja — mindkét karja ... istenem ..., megbénult. Ki

volt az?

A kisfiú felkapta a fejét, szeme összeszűkült. A nézők a szék karfáját markolászták. *

— Asbjörn Hansen — kiáltotta haragosan Gaetano. — A norvég válogatott kapusa.

— Húszezer líra — kiabált a konferanszié, mintha egy árverést vezényelne. Az asszony a fiú vállára tette kezét. Az idegesen lerázta magáról. Homlokát kezdte dörzsölgetni és tenyerét a takaróba törölte.

— Gyerünk — intett. — Nagyon meleg van itt. Még két kérdés.

A konferanszié idegesen huzigálta mutatóujját a kemény gallér alatt.

— A Torino csapatát 1949- ben repülöszerencsétlenség érte. Hogy hívták a csapat edzőjét?

— Leslie Lievesley.

Óriási taps csattant, a hátsó sorokból vidám, éles füttyök döftek lyukat a siírű, levegőbe.

— Negyvenezer líra — mondta a konferanszié. — Az már nagyon szép pénz. Nem kellene talán...

— Nem — tiltakozott a fiú. — Maga a cég érdekét védi, én az enyémet. Küülönben sem láttam még futballmeccset. Meg akarom venni azt a kocsit. Hatvenezer líra. És húsz a bérlet.

A konferanszié belenézett papirosába, aztán felkapta a fejét. Összegyűrte a lapot és a sarokba vágta. Ügy látszott, hogy hirtelen valami nagy, hősi elhatározásra jutott.

— Hát idehallgasson - mondta egészen köznapi hangon, minden póz nélkül. — Idehallgasson. Az utolsó kérdést,• majd én teszem fel magának, akármit is írtak az okosok arra a papírra. Vállalom a felelősséget. Nézze... tegnap játszották az Inter— Milán rangadót, igaz? Hát annak mi volt az eredménye?

Az unalom öl

A sötét éjszakában egy autó halad az országúton. A gépkocsi vezetője órákon keresztül száguld falvakon, városokon keresztül. A motor egyenletesen berreg, úgy látszik minden rendben van. A kotísi vezetője hirtelen lenyomja a féket, de olyan erősen, hogy alig tudja visszatartani a kocsit. Miért húzta meg a féket? Előtte semmi akadály és az, amit maga csak a képzeletében létezett.

A tudósok ezt a lélektani jelenséget' utca-hipnózisnak nevezik és azt az egyhangú utazás és az órák hosszat tartó megerőltető összpontosított figyelem idézi elő. .

Minden ember fáradságot érez, hogyha ugyanbban a helyzetben változatianul ugyanazt a munkát végzi. Az autóvezetésnél nappal is nagy veszélyt jelentenek a ballucinációl* melyek rendszerint akkor jelentkeznek, hogyha a kocsi vezetője hosszú időn keresztül egyhangú vicéken halad keresztül.

Pszichológusok megállapították, hogy az országutakon bekövetkezett autószerencsétlenségek negyven százaléka azért

történt, mert a kocsivezető hosszú órákon keresztül egyhangú utat tett meg Ez a veszély minden munkánál, s így például a mérőeszközök megfigyelésénél is fennáll, ahol összpontosított figyelemre van szükség és. a munka menete teljesen egyhangú.

Az utóbbi időben radar-berendezésekkel kísérleteztek. Hogyha több, mint 30-40 percig nem akad megfigyelni való, akkor a kísérleti személyeknél annyira alábbhagyott a figyelem, hogy a radarberendezés kilengéseit már nem figyelték meg.

A pszichológusok jelenleg ezen a téren is rendkívül érdekes kísérleteket végeznek és megfigyelték az „abszolút unalom“ megnyilvánulásait. A kísérleti személyeket négy napra és négy éjjelre külön cellákba csukták, ahová semmiféle fény és hang nem szűrődött be és teljes tétlenségre ítélték őket.

A szemüket is lekötötték és a legszükségesebb táplálék felvétel után abszolút semmit sem tehettek. A kísérleti személyek először aludtak, amennyit csak tudtak, azután megpróbálták, hogy különféle problémákon gondolkodjanak, későbben verseket szavaltak és számoltak, de mindez egyre jobban nehezükre esett. A harmadik napon az agyuk már teljesen sztrájkba lépett.

A kísérleti személyek már képtelenek voltak gondolkodni. Különböző hangokat és képeket véltek látni, hallucináltak, mintha csak alkoholt, vagy más mérget vettek volna be. Végül ez az állapot is megszűnt és a kísérleti személyek úgy érezték, mintha légüres térben tartózkodnának. Azt mondták, hogy az volt az érzésük, mintha a „lelkűk“ füstgomolyagként felettük keringene. Amikor a kísérleti személyek ebbe a stádiumba kerültek, kérdéseket

intéztek hozzájuk és kisült, hogy a legegyszerűbb kérdésekre sem voltak képesek feleletet adni.

A kísérleteknél elektroence- falograf berendezéseket is alkalmaztak, amellyel az agy akció-hullámzásait mérik és teljesen abnormális eredményeket állapítottak meg.

A kísérleti személyek ítélőképessége leromlott és a kísérletek bebizonyították, hogy mennyire ártalmas a külső behatások teljes kikapcsolása. A teljes ingermentes környezetben tartott élő szervezet elveszti rugalmasságát, az egyes ingerekkel szemben való védekezőképességét és esetleg el is pusztul. Az ingerek teljes kikapcsolása ártalmas, ezzel szemben a túlzott behatások is károsítják a szervezetet. Ebből látjuk, hogy mennyire igaz az a mondás, hogy „az unalom öl,“

* ★ *

Az izgalom húrja, amely már egészen magas hangokon vibrált a téremben, most hirtelen ellazult, s a közönség a megköny- nyebbiilés reakciójában szinte hisztérikus módon kezdte ünnepelni a konferanszié gesztusát. Fütty, taps, dobogás mennydörgőit s a zenekar egyik trombitása tusst kukorékolt örömében. Aztán — mintha csak a hangmérnök szabályozná — gyérült a taps, lankadt és hirtelen ijedt csend támadt.

Mert válasz nem jött a kérdésre.

A fiú kezébe temette az arcát, majd öklét kezdte harapdálni iszonyú erőlködésében. Nem tudott felelni. A nagy stopper rideg céltudatossággal, szinte előre megfontolt szándékkal ölte az időt és a reményt, a gong pedig — mintha lélekharang lett volna. A fiú felnézett, arca éveket öregedett.

— Ezt nem figyeltem — mondta halkan. — Én egész héten csak a régi dolgokat néztem. Ilyen kérdésre igazán nem számítottam. Menjünk mama.

Csak a mellékutcában kezdett sírni.

Másnap délben csengettek Bal- ducciéknél s az asszony elegáns fiatalembert vezetett a konyhába. A kisfiú előre hajolt, arca most elvesztette kemény zárkózottságát, egyszerre gyerek lett. Hitetlenül, szinte ijedten nézett a jövevényre. Az se lepi meg jobban, ha a vásott mennyezet hirtelen megnyílik s a fregolin át Illés próféta tüzes szekere ereszkedik a konyhába.

— Pepinho vagyok — mondta a flanellnadrágos próféta. — Gondolom hallottál már rólam.

A kisfiú erejéből csak bóloga- tásra futotta.

— Láttalak tegnap a televízióban — folytatta a csatár. — Csodálkoztam, hogy mennyire értesz a futballhoz. Jobban, mint én, Komolyan mondom.

— A — szakadt fel a kisfiúból a tiltakozás. A csatár eröskö- dött:

— Ha mondom. Én csak rúgni tudom, de ezekről a komoly dolgokról fogalmam sincs. Ezt itt neked hoztam. Na.

Citromsárga labdát vett elő a háta mögül. Ügyetlenül nyújtotta a fiú felé, mint a kisdiák az első csokrot. Zavartan moü solygott: 'i' ’b

— Na, mutassak valamit?

A kisfiú arca Színesedni kezdett, mint a konvertitáké, akik immár hisznek a csodákban. Üjra bólintott, a csillag meg feldobta a labdát és bámulatos dolgokat kezdett vele. Lábafején, térdén vállán emelgette, mint egy sárga selyemszalaggal, egész testét körülfonta vele. Aztán felpöccintette a fejére és apró tánclépésekkel körben szaladt a konyhában. Percekig tartott a néma varázslat és azzal ért véget, hogy Pepinho. megbotlott a kemence sarkában. Szent Cecília gipszszobra mint egy apró fehér műugró dobta le magát a szekrény tetejéről és néhány szaltó után darabokra tört a kövön. A csatár ijedten mentegetőzött.

— 0 semmi, igazán semmi baj

— kacagott az asszony és kiment a szemétlapátért. A csatár akkor közelhajolt a kisfiúhoz és két kis cédulát tett a takaróra.

• — Ezt add oda a mamának. Elmehet a tolókocsiért. Ez pedig bérlet a stadionba. Dupla vagy semmi.

A kisfiú hosszan nézegette . a rózsaszín és sárga cédulákat.

— Majd megfizetem. Dolgozni fogok. Már ki is gondoltam. Gobelint hímezek és letörlesztem az árát.

— Csacsi... hiszen ... ez nekem nem kerül pénzembe ... az ilyeneket... igen az ilyeneket ingyen kapjuk . . . ingyen kapjuk, mi menő játékosok ... izé ... reklám, tudod... reklám. De kérlek, ne mondd meg senkinek, hogy tőlem van, mert akkor ...

— és kiszaladt a konyhából.

Kiszaladt, mert tíz perc múlva

edzésen kellett lennie és a szerződés erről igazán szigorúan intézkedett.

Kiszaladt — mert az emberek még mindig szégyenük, hogy szivük is van.

Pedig ezt az egyet — semmiféle záradék nem veheti el tőlük.

PÉTÉRDI PÁL

0