Új Ifjúság, 1958. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-09 / 50. szám

I IRTAtrAíJfivi S zombaton fekete volt az ég. Éppen olyan volt, ami legjobban illett a Lágymányos­hoz és lakóihoz. Az utcák kormosak, ked­vetlenek s az embereknek semmi pénzük. Azt aztán igazán nem kívánom senkinek, hogy a Rodostó utcában lakjon, a mély kútban, amit az udvar csinál. Füstakna, köddel tömítve, vé­kony sötét tárnák futnak körül s szűk munka­helyek, mint valami szénbányában, de itt csak bajokat és rossz kedvet lehet csákányozni. A mama oly idegesen dühöng, a gyerekek el­húzódnak a közeléből, mert ököllel vágja fej­be, akit elér. „A rosseb egye le a szíveteket!" Nincs fája, öt darab fa van a sparhert alatt, ezen kell megmelegíteni a vacsorát s hideg van, nyirkos, kellemetlen, az embernek a csont­ját is átjárja. És mégis csak él az ember, ha a guta kerülgeti is. Fejfájása van egész nap, valami kóvályog benne s a gyermekek úgy or­dítanak, ahogy a torkukon kifér. — Fogd meg azt a gépet, vigyük ki. A kis Icu nekiveselkedik s fogja a gépet, de nem bírja. A varrógépet oly gyalázatosain konstruálták meg, hogy nem lehet vinni, a lába földig ér, mint' egy kerítés, minden pillanatban beleütik a lábuk élét:- Emeled a lábát, te nyavalyás, már tizen­két éves vagy és én ebben a koromban' már szolgáltam. Magamnak kellett súrolni, nagy­mosást csinálni, te meg egy varrógépet se tudsz segíteni kivinni: hogy megvert az Isten veletek! De kiviszik a konyhába a gépet, mert ott egy kicsit még enyhésebb a levegő, legalább a déli tüzeléstől ittmaradt valami pállott szag, a krumpli szaga, ételszag, az ember azt hiszi, nem fázik. Leül a gép mellé, megnézi. Soká nézi az új gépet. Az elébb volt itt a részletes a tíz pen­gőjéért, el nem felejtené, hogy annak is a ros­seb egye le a szívét. Minden hónapban kétszer kell reszketnie, hogy jön. Már háromszor volt öt nap alatt, míg oda tudott adni neki kilenc pengőt s még annak állott feljebb, hogy halna meg, mikor a kapun beteszi a lábát. No, de most már elvitte a pénzt s nem hagyott sem­mit, lehet megőrülni. De a gép azért jó. Megvigasztalja. Gyönyörű gép. Oly szép, süllyesztős, vadonatúj, ragyog. Az egyetlen tárgy a lakásban, amely csillog, villog és virágzik, mint májusban az orgona. Csak legalább tudna varrni rajta. Csakhogy azt nemigen tud. Fótozni tud. Most is nagy halom ócska inget készít elő s egyiket elhasítja, hogy a másikat befoldozza vele. Az ügynök, hogy rábeszélte, hogy mi mindent tud ez a gép: varrni, foldani, hímezni, stoppolni, kézimunkázni, még énekelni is. Mindent tud, de egyet nem: munkát nem tud szerezni. Azt a kis foltozást ő a körmén is meg tudná csi­nálni, mint eddig. Tűvel varrni jobban tud, mint ezen a gépen, mert ennek még a tűje is elpattan s akkor félnapot elveszteget vele, míg egy új tűt beigazít. Nem való ez szegény em­bernek. Majd a kis Icu, ha megnő, az talán megél belőle. Hadd legyen neki egy gépje, aadd mondhassa el, hogy az anyjától örökölte, mert ő ugyan nem örökölt semmit. Brrr ... vrrr ... a gép surran, dalol, muzsi­kál, csak úgy repül, míg egyenes varráson sza­lad... Ez olyan jó érzés, hogy ezért el lehet Eelejteni a bajból egy jó rakást. A három gyerek elszökött hazulról, a jó ég tudja, hová lettek. Átmentek a szomszédba va­lahová, vagy le az utcára és bámulják a bol- :ok mikulási kirakatait. A gyerek mindenütt szeret lenni, csak otthon nem. Fáznak itthon. O dakinn nem fáznak, mert a szemükkel me­lengetik a szívüket. Nézik a piros papírba isomagolt sok cukrot, a püspöksüveges Miku- ás-apát, a nagy, fehér szakállával, ahogy a látán hatalmas batyut visz és az tele van cu- ■corral. A gyerekeknek már az is elég, ha lát­ják, de őt az is csak emészti, mert nem tud »enni nekik még húsz fillér árát sem. Nem tud felhozatni öt kiló fát. Ez az öt darab, ez meg nem elég a vacsorához sem. Hát csak sóhajt nagyokat és varr. De hogy lehet valamit csinálni ebből a ha­lálos sok rongyból? Az ura ingei és gatyái csak sűrolórongynak, ablakmosónak valók s ne­ki mégis inget kell belőlük újra csinálni. Valaki már régen kopog az előszoba ablakán. Nagyon alázatosan kopog. Valami koldus lesz. A csengő még nem szól. El van romolva s ez a bitang házmester nem csinálja meg, az, ura meg mindig nevet, ha azt mondja, reparálja, hogy minek? Csak azzal is fogy a villany. Kimegy, kinyitja az ajtót és Langné áll oda­kinn a rossz barna nagykendőjében, ami az álla alatt meg van tűzve s még mielőtt be­eresztené, már besurran a félszemű. Rögtön szalad be a konyhába s leül a sarok­ban egy kisszékre, s szó nélkül, félve, hogy ki ne lökjék, csendesen motyogja: — Jó estét, Aranka lelkem, hogy van? Ä, de csúnya a félszemű ember. Ezzel a Langnéval, mikor még csak Teréz volt, egy gyárban dolgozott Kispesten s most, hogy ez idekerült albérlőnek, három gyerekkel ebbe a házba, felújította vele a régi ismeretséget. Nem is szól hozzá. Vajon miért jött? — Nem akarna megvenni egy kis ruhát, Aranka ? S a nagykendője aló! előhúz egy gyönyörű kislányruhát. Firos. nyári ruha, tele csipkével. — Kaptam — magyarázza. Egy villában egy méltóságos adta, de eladnám, ha valaki meg­venné. Magának jól megy, Aranka. nálják a gyerekeket. De az uram nem hoz semmi pénzt Ha valamit keres, elissza. Rög­tön elissza a Vak Macskába. Csak beáll a pult elé és addig hajtogat, míg pénze van ... Ma­gának jó, Aranka. Az ura szépen keres, lakója van; könnyű magának, van szép bútora, ágy­neműje, tud lakót felvenni. Nem is egyet, ha­nem hármat. Csak úgy hordják magának a pénzt. — Fészkes fenéket — morog a mama. — A két lakó egy ágyban lakik, együtt fizetnek egy hétre öt pengőt, ezért szagolom őket min­den éccaka. — Azt hallottam, mindenki külön fizet ötöt. — Hát akkor már kinn vagyok a vízből ? — Aggyon nekem vagy három darab fát, Aranka, kölcsön. Ott vannak a gyerekek, meg az ember is jön, hogy legalább egy kis teát főzzek nekik. — Fát?... Mi vagyok én, fakereskedö? Nem látja, hogy magamnak sincs? — Ö, magának jó. Ilyen gépet tud vásárolni; a szegény embert meg kell szánni, drága Aran­ka. Lássa, milyen szegény lettem. Bezzeg, más­képp ment, mikor mind a ketten szép lányok voltunk. — A vótunk a rosseb, szép lányok. — Hallom, milyen úri udvarlói vannak a kis­asszonynak. Mondják. — Mit mondanak? — Felhordja a vendégeket a lakásba és míg velük szerelmeskedik, maga kijön a gyerekek­kel a konyhába. A mama fölhördül, mint a megszúrt állat. — Mit beszél, maga Teréz, a rosseb egye le a szívét! A félszemű hallgat, félszemével pislog, arca olyan, mint a pergamen, tele ránccal, mint egy majom az állatkertben. — Én csak hallottam, én csak jóakaratúlag figyelmeztettem magát, drága Aranka. — Én nem vagyok magának drága Aranka! Takarodjon innen! Nem vagyok kíváncsi ma­gára, ócska kerítő. Ú jra kopogtatnak az ajtón odakint s a ma­ma kimegy, ajtót nyitni. Csibe jön. ‘ N-tW\ C V — Maga meg van őrülve, Teréz. Hogy képzel olyat, hogy most veszek nyári ruhát a gye­reknek? — Öcsó — nyöszörgi a félszemű nő. — Még ha ingyen adja se. Nem fogom itt őrizgetni nyárig. Erre elhallgatnak s ő megpróbál tovább varr­ni. A félszemű nem szól, ül csendesen, mint egy egér a sarokban és hallgatja, ahogy a gép sivít. — Maga annyi ruhát összekoldul, hogy tizen­öt gyereknek is elég lenne. — Adják. Adnak. Kisruhát adnak, mert saj­Csibe jön az ő régi lódenkabátjában, amit kölcsön szokott neki adni, ha elmegy hazulról, állás után. Csibének ragyog az arca. Pici orrocskája cinkét fogott s piros, mint egy rózsabimbó: nagy szemei fénylenek s újjongva mutatja magát: tele van hóval. Ebben a percben megindult a hóesés. Csibe lerázza a kis sapkájáról a havat, szét­csapja az előszobában, de a kabáton még ott a fehérség, mintha pehely hullott volna rá. — Gyere csak, gyere, miket hírei rólad ez az asszony! Jelszavaink valának: haza és haladás Emlékezés Kölcsey Ferencre, halálának 120. évfordulója alkamábö! KÖLCSEY FERENC a ne­ues ségnek azt a rétegét kép- nseli irodalmunkban, amely a nagyar társadalom sajátos uszonyai között — számot­tevő polgárság híján — a jolgári haladás zászlóvivője ett a reformkorban. Rendkí­vül sokoldalú tehetség. Nivá­ik mint nyelvész, kritikus és 'töltő, de ugyanakkor jelen­tős haladó gyakorlati politi­kus, és a reformkorban ki- 'ejlödö politikai szónoklatnak '■> az első nagymestere. Mű­ködését a törhetetlen elvhű- ség, a közéleti tisztaság és a ángoló igazságszeretet jel­lemzik. Már fiatal korában ez ve­zeti arra, hngii Szemere Pál- 'al megírja a Feleletet a Ka­zinczyt s a inieirújító moz­galmat gyalázó Mondolatra. Ezzel a bátor kiállásával az- lán sok ellenséget szerez ma­gának a reakciós nemesség körében. Mindez azonban Köl­cseyt nem rettenti vissza. A Kazinczy által hangoztatott polgári ízlés nevében ír és bírál. Alapos elméleti felké­szültsége és bátor szókimon­dása alkalmassá tették arra, hogy új korszakot nyisson meg a magyar kritika törtéi) netében. Az időben egyre ége­tőbbé vált a korszerű és ma­gasszínvonalú irodalmi kri­tika kibontakozása. Kölcsey a Tudományos Gyűjtemény első évfolyamában azonnal fellép két híres bírálatával: Csokonai Vitéz Mihály mun­káinak kritikai megítéltetése és Berzsenyi Dániel versei. Bár sok tekintetben igazta­lan szigorral ítéli el a két nagy lírikust, mégis említett két kritikájával ő válik az elvi alapokon álló magyar műbírálat megalapítójává. Később Körner Zrínyijének a bírálatát írta meg, melyben igen helyesen mutatott rá — a közvéleménnyel szembehe­lyezkedve — arra, hogy a né­met drámaíró művében nincs bonyodalom, s Zrínyije nél­külözi a XVI. századbeli ma­gyarok jellegzetes vonásait. Hasonló igényesség vezeti Kölcseyt A komikumról és a Nemzeti hagyományokról szóló irodalmi értekezéseinek megírásában. Kölcsey lírája is magán vi­seli a finomabb polgárosult műveltség igénylését és a költő szenvedélyes hazafisá- gát, mely a magyarság szá­mára önálló nemzeti életet kö­vetel. Hazafias lírájának ter­mékei: a Himnusz, a Zrínyi iala, a Zrínyi második éne­ke, a Huszt című epigramma stb. féltő, aggódó hazaszere­tetének megrázó vallomásai. Kölcsey költői és közéleti szereplésiben egyaránt küzd a magyar nemzeti független­ségért és a jobbágyság fel­szabadításáért . Észreveszi, hogy a nemesség, a polgár­ság és a jobbágyság érdeke szorosan összefügg: az el­nyomottak egyenjogúsítása nélkül nincs polgárosodás, így Kölcsey egyesíti prog­ramjában a haza és hala­dás eszméit, s műve híd a felvilágosodás kora és a >sza­badságharc között: Bacsányit köti össze Petőfivel. „Szeresd a hazát!" — ez a nagy hazafi hagyatéka fo­gadott fia és unokaöccse, Kálmán számára. A Parainé- zis Kölcsey eszmei végren­deletének tekinthető. Erköl­csi buzdításokat tartalmaz, s legszebb részei az önfelál­dozó hazaszeretetről beszél­nek. Végrendelete nekünk is szól, késői utódoknak ... Ma­ga Kölcsey üzenjen ifjúsá­gunknak is, amikor megemlé­kezünk halálának évforduló­járól: „Jókor szokjál e gon­dolathoz: a társaságban szü­letett ember nem önmagáé." TOMASCHEK MÁRIA Bemennek a konyhába. Langné szepegve ül a széken s mintha valamit dugdosna a kendő alatt. — Azt beszéli ez a félszemű sátán, hogy fia­tal urakat hordasz fel a lakásba és én a gye­rekekkel kimegyek a konyhába, míg velük sze- relmeskedel. Csibe nagyot bámul, — Az anyja szemit! — Ö, én csak hallottam, az semmi, az csak szélfúvás — s már kotródik el a vendég. — De ilyet ne mondjon! — csattan fel Csibe magából kikelve — mert úgy lehajítom az ötödik emeletről, hogy mind a két szemére megsántul! Az anyja szemit! De Langné csudafürgén iszkol kifelé és az égnek minden áldását kéri a kislányra és a jó barátnéjára s visszavon mindent, amit csak hallott valaha életében a rossznyelvüektől s mintha rögtön kipotyogna valami a nagyken­dő alól. Csibe leveti a kabátot s gondosan leteríti egy szék karjára, hogy megszáradjon, aztán csöndesen, sirdogálósan mozog a kis konyhá­ban. A mama rá se néz, sokáig varr, akkor megszólal: — No, mi van? Mi van má? — Csak januárban lesz felvétel az Állami Ruhaintézetbe. — Te meg azt hiszed, én addig itt foglak tartani, etetni, hizlalni? A rosseb egye le a szíved! U ésőbb azt kérdi: Hol vannak a gyerekek? — A boltban eleven Mikulás van. De igen, egy embert felöltöztettek Mikulásnak és a ki­rakatból integet, hajlong a gyerekeknek. Vagy harminc gyerek áll az ablak előtt és azt ki­áltják taktusra: Mikulás bácsi... jöjjön ki!... Mikulás bácsi, jöjjön ki. — Igazán! - s a mama odafordul és kíván­csian hallgat. De aztán megint csak ráeszmél a keserű igazságra s mogorván szól: — Ebből megélünk... Még tíz fillér árát se tudok ne­kik venni... Most nagy lárma hallatszik be kívülről és ököllel, lábbal rúgdossák kint az ajtót. — Nyisd ki. Csibe szalad ajtót nyitni. A gyerekek rohan­nak be, mint valami csikók. — Mama, mama, a grófék mikulást hoztad! Egy civil úr jön be, inas úr és hozza az üze­netet, hogy a grófék üdvözlik a családot és egy kis mikulási ajándékot küldenek. Kibontja a csomagot, leteszi a konyhaasz­talra s elmegy. A család körülállja a legnagyobb meglepe­téssel az asztalt s nézik a kis csomagot, még megköszönni is elfelejtették. A gyerekek meg vannak rakva hóval, a hajukon ott csillog az olvadó hó. — Mikulás! Mikulás! Most jön az apa. Kopogtatás nélkül jött be, mert a kulcsával kilökte a zárban levő kulcsot s csak benyit, mint valami kísértet. Tele van hóval a sapkája s a fekete bőrkabátja. — Nézdd csak, a gróf ék mit küldtek, éppen ebben a percben — szól a mama áhítattal és feléje fordul. De az apa nevet s míg átöleli a mamát, azt, ami a markában van, mind a nyakába nyomja: egy marék havat. A mama sikít, prüszköl, mert az arcát is be­dörzsölte a papa, köpködés és fúj s alig bír magához térni. — Hagyj engem, a rosseb egye le a szívit... De a papa két zsebébe süllyeszti a két öklét és szétvetett lábakkal áll és nagyon nevet. A gyerekek meg ugrálnak és sivítanak a ma­mán s a lehullott hódarabokat felszedik és egymást maszatolják be vele. Akkor a papa kihúzza a két öklét a két zse­béből és kiszed egy rakás nagyszerű dolgot. Egyik zsebéből szál kolbászt, a másikból papír­csomagot, amiből szép karika hurka kerül elő. Hüj, micsoda sivalkodás, tombolás és ün­neplés. — Erre köti el a fizetését ez az ostoba! — mondja a mama, de azért, ha fojtja is, ő is nevet. Aztán elkeseredik. — No, de mi mellett sütöm meg? Öt darab 'fa mellett? Lenéz a tűzhely alá s fel vonít: — Langné ellopta az öt darab fámat!... De a papa nevetve: — No, ne voníjj! Rendeltem egy mázsa fát! Ki is fizettem az öt pengő nyolcvanat! Ha! Már hozzák is. És csakugyan, már verik bütyökujjal az ab­lakot odakinn. A gyerekek azt se tudják, hová legyenek, még Csibének is oly szép, mintha mese volna. Jön a szatócs embere a fával s óriási robaj­jal ledurrantja a kályha elé. Micsoda mennyei zene! Ennyi fa egész télen nem volt még ed­dig a lakásban: Egy egész mázsa! De a mama azért nem bír belenyugodni: — Még egyszer tolja ide a félszemű sárkány a képes felit, úgy kilököm az ötödik emelet­ről, hogy mind a két szemére megsántul! Csibe kacag és vigasztalja, együtt táncol a kisgyerekkel s nagykomolyan csak azt mondja: — De jó, hogy esik a hó Mikulásra, mama, milyen jó az a szegény búzának. — Mi a nyavalyának? — A'kis, fiatal búzának, nem fázik meg. — Hol virít a te búzád? — Nekem nincs, de neki jó a kis hópaplan, ft e a gyerekek nem törődnek vele, van neki v búzája vagy nincs s jó a hópaplan a bú­zának vagy nem, ők csodálják szent csodálat­tal a rengeteg jót, a cukrot és a piros csiz­mát az asztalon, az is tele cukorral, meg a roppant sok hurkát és legjobban a kolbászt s úgy visítanak, mintha nyúznák őket: — Hallgassatok, ti bitangok, megsiketülök, a rosseb egye le szíveteket — s mama tehe­tetlenül kacag. Mikulásra leesett a hó. 1936.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents