Új Ifjúság, 1958. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-02 / 49. szám

Kicsik és nagyok ÍZ1 etten játszottak az udvar- ban, egészen hátul a kert első fái között. Egy kislány és egy kisfiú, egyik sem volt idő­sebb nyolc esztendősnél. A fiú egy fadarabbal négy­szöget rajzolt az agyontaposott földre, három-négy méter le­hetett minden oldala. A kislány figyelmesen nézte a fadarab útját. A karjában kis 'játékba­ba lapult. — Azt szeretném, ha először az ágyat rajzolnád meg, rette­netesen álmos a kicsi, alig tud­ja nyitvatartam a szemét... A fiú felegyenesedett, össze­húzott szemekkel vizsgálta a vonalakat, aztán belépett a négyszög közepébe. Az egyik vonal mellé három vonallal be­rajzolta az ágyat. — Jaj, Istenem, milyen késő este van már és az én embe­rem még mindig nincs ideha­za, a kicsit sem fektettem még le, Istenem, de szerencsétlen vagyok!... Babáját ringatva a melléhez szorította és belépett a szobá­ba. Egy pillanatra megállt és visszanézett a másik gyerekre. Az zsebredugott kezekkel néz- te. — Gyerünk, gyerünk, gye­rünk ... Az ágyhoz lépett és óvatosan lefektette a babát. Mellé tér­delt, falevelekkel betakargatta, aztán nagyot sóhajtva melléje dőlt. Cirógatta a gyermek ar­cát, aztán a haját. A baba sze­me kék volt, bután bámult az égre. A fiú megfordult és úgy ahogy volt, zsebredugott kezekkel, a kerítéshez ment. Hátát nekive- tétte a deszkának. — Én édes Istenem! Istenem, mikor szabadítsz már meg ... — hallatszott a kislány motyo­gása a játékszobából. A fiú odatekintett. Kezeit kivette a zsebéből és kiegyenesedett. Ki­gombolta végig az ingét, két kezével beletúrt a hajába, fejét hátravetette és szemét égnek emelve felkiáltott. — Húuü 1.. keserves’isten'.'.. — és tántorgó lábakkal, erre- . arra- dülöngélve megindult a szoba felé. Belekezdett valami énekbe, aztán abbahagyva fel­ordított. — Édes Istenem, szűz Má­riám ... — mondogatta a kis­lány és összetette a tenyerét, mintha imádkozna. Aztán fel- emelkedett és a baba fölé ha­jolt. _ — Aludj egyetlenem, nincs semmi baj! — Hejjj... — Kint a fiú ki­köpött a földre. Bizonytalan ré­szeg mozdulattal beletörölt az arcába, , mintha szét akarná morzsolni az orrát. — Nyisd ki! — kiáltotta a szoba felé. A kislány felemelkedett, ar­cát a kezébe temette, vállai rázkódtak. Ügy tett, mintha SÁNTA FERENC: sírna. Tétován, ijedten lépett erre-arra, mint aki nem tudja, mit tegyen. — Nyisd ki!... Bezárta, az istenit... Nyisd ki az ajtót, te.. ! A lányka a négyszög oldalá- hoz szaladt és a lábával eltörölte egy darabon a felraj­zolt vonalat.-1 Jaj, dehogy zártam ... De­hogy zártam ... ! — Ott dögölj meg, ahol vagy. — tántorogva közeledett a nyí­láshoz, de mielőtt belépett vol­na, megingott, és ott haladt keresztül, ahová a szekrényt rajzolta. A kislány elvette a kezét az arcáról és kacagni kezdett. — Megint a szekrényen jössz be ... A másik visszatámolyogva, újra nekiindult az ajtónak. — Bestia, minek zárod be, mondtam, hogy nyitva álljon! Hányszor mondtam már.. — Jaj, teremtöm — mondta a kislány és maga elé tartott kezekkel hátrált az ágyhoz. — Feküdj le, ne kiabálj, min­denki felébred... azt hitte volna, felnőtt sírását hallja. — Bőg! Aztán holnap végig- jajgatod az utcát, hogy meg­vertelek ... A kislány mondani kezdte, mintha sohasem akarná abba­hagyni! ~ Hagyj engem, hagyj en­gem ... — Fogd be a szád ... — Hagyj engem, hagyj en­gem ... A fiú odatámolygott hozzá. — Elhallgatsz végre ..." ? Megmarkolta a lány ruháját és rángatta, míg le nem húzta az ágyról. A kislány felkapta a fejét. — A hajamat kell fogni — suttogta. — Amióta levágták, nincs mit fogni rajta — suttogta a fiú is, de elengedte a ruhát és igyeke­zett belemarkolni a másik ha­jába, ami rövidre volt vágva, szinte olyan rövidre, mint a fiúé, mert nyár volt. — Bánt az urad, mi? A ré­szeg urad? TTúzni kezdte végig a földön. A kislány feltérdelt és összeszorított öklökkel véde­kezett. — Eressz! — kiáltotta. A fiú szemben állt a nappal. Arca pirosra gyulladt. A bőre finom volt és érintetlen, de a szemei kegyetlenül összehúzód­tak. — Fáj! - kiáltozott a kis­lány, megfeszítette a testét és kiszakította magát a szorítás­ból. A fiú mozdulatlanul nézte, karjait lelógatta az oldala mel­lett és szemei egészen megszű­kültek. Aztán elindult a lány után. — Bestia ... A kislány kinyújtott karok­kal védekezett. Lábaik alatt felgyűrődött a föld, széttúrták — Majd lefektetlek én, lefek­tetlek én, megállj ... — Ne kiabálj, az Isten sze- mearaizolt vonalakat relméért... Gyere, levetkőztet- 3 megrajZOlt vonalakat. lek... — Marsi... — Segítek, csak ne kiabálj ... felébred a kicsi-... gyere szé­pen ... Egészen a fiú mellé lépett. . . Egymást nézték pár pillanatig, aztán a fiú gyorsan megszólalt, halkan, hogy alig lehetett hal­lani. — Most akard levenni a ka­bátomat ... Kabát nem volt rajta, az in­géért nyúlt a kislány. — Gyere, feküdj le ... — Feküdjek le, mi?.., — Jaj, Istenem, miért teszel tönkre - aztán vékony gyer­mekhangja sírásba görbült. — Keserves, nyomorult élet! Megfordult és a gyermek mellé vetette magát. Arcát a karjaiba temette és zokogott. Ha valaki messziről hallgatja, \J árj reám". Igen, igen. Ez volt a legszebb ™ vers, amely a trencséni járási népi könyvtár termében a csehszlovák-szovjet ba­rátsági hónap tiszteletére rendezett ünnepi esten elhangzott. Sokan, nagyon sokan meg­jelentek az ünnepélyen, fiatalok és idősebbek, s mindenki feszült érdeklődéssel, spontán tet­szésnyilvánítással nézte és hallgatta végig a színvonalas műsort. Zeneszámok, szavalatok váltogatták egymást, szavalok és zenészek léptek a dobogóra s szépen, mondhatnák mű­vészi átéléssel recitálták a neves szovjet szer­zők műveit. Majakovszkij, Jeszenyin, Scsipa­csev, R. Griel és Szokolov. Így váltakoztak a nevek és a szerzemények. A résztvevők fe­lejthetetlen élményben részesültek. Közhely­számba megy, hogy minden műsoros estének megvan a fénypontja, itt Trencsénben, a cseh­szlovák-szovjet barátsági hónap ünnepélyén Konsztantyin Szimonov örökbecsű verse ra-: gadta magával a közönséget. „Várj reám s én megjövök". Bizony, bizony, ilyen szé­pen, egyszerűen csak nagy és kommunista költő tud írni a hűségről. SCHOELLER ZSUZSA', Trencsén. [/áciceáu* Várj reám s éo megjövök, hogyha vársz nagyon, várj reám, ha sárga köd őszi búja nyom; várj, ha havat hord a szél, várj, ha tűz a nap, várj, ha nem is jön levél innen néhanap; várj, ha nem vár senkit ott haza senki már, s ha nógat is bárki, hogy nem kell várni már. KONSZTANTYIN SZIMONOV Várj reám s én megjövök. Fordulj daccal el, ha áltatják ösztönöd, hogy: feledni kell... ha lemondtak rólam már apám s lányom is, ■ s jóbarát már egy se vár — ...szinte látni is: borral búsul a pohár, s könnyet ejt szemük rám gondolva. De te várj s ne igyál velük. Várj reám! Q, átkelek minden vészen én. Aki nem várt, rám nevet: „Szerencsés legény“. Nem tudhatja senki sem, te meg én csupán, hogy te jártál ott velem öldöklő csatán, s te mentettél meg, de hogy? Egyszerű titok: várni tudtál rám, ahogy senki sem tudott. Fordította Lányi Sarolta — A gyermek! A kislány megtántoro,,ott, egyensúlyukat vesztve végig­vágódtak a földön. A fiú mély, hosszú lélegzetet vett, aztán körültekintve hal­kan rászólt a leányra. — Én most elalszom, és te akarj levetkőztetni... A hasára fordult. Karjait a feje alá tette és dörmögve, érthetetlenül motyogva lehuny­ta a szemét. A kislány megigazította a ha­ját, ujjaival elrendezgette az összeborzolódott kis tincseket, aztán négykézlábra ereszkedett és óvatosan a fiúhoz mászott. Végigtapogatta az ingét, nad­rágját, kifordította a zsebeit, kődarabok, kulcs, kis spárga, színes üveg és egyebek hullot­tak a földre. IVTincs semmi — mondta hal- ’ kan — nincs neki pénze — és kezébe temette az arcát. FORBÄTH IMRE, AZ ORVOS ÉS POÉTA HATVAN ÉVES. A Somogy megyei Böhönyén szü­letett 1898-ban. Húsz éves se volt, amikor már megjárta a háború poklát, s alig múlt húsz, amikor a dolgozó nép, s a pro­letárforradalom ügyével egy életre eljegyezte magát. 1921- ben az elsők között lépett az akkor alakult Csehszlovák Kommunista Pártba. Ettől az * időtől kezdve termékenyen on­totta mélyen művészi és forra­dalmi verseit, sorban jelentette meg versesköteteit is. Oj köte­tét, Mikor a néma beszélni kezd címmel, decemberben adja ki a Szlovákiai Szépirodalmi Könyv­kiadó magyar szerkesztősége. Az Oj Ifjúság lelkes olvasó­tábora nevében szeretettel kö­szöntjük a hatvan éves Forbáth Imrét. Cseng a telefon, a Film Városi Bizottságának bratislavai szék­házéból Vrábel elvtárs jelentkezik. Már korábban hívtuk és meg­mondtuk, mire lenne szükségünk^ s most a percekig tartó szá­molás után kész a felelettel. A csehszlovák-szovjet barátsági hónaphan Solohov nagy film­jére a „Csendes Don“-ra 110 000, a „Szállnak a darvak“-ra 40 000, s a szovjet filmekre összesen 250 000 jegyet adtak el november 25-ig Bratislava fümszínházaiban. Ezekután felhívtuk még a Statisztikai Hivatalt és ott meg­mondták, hogy Szlovákia fővárosának 257 000 lakosa van. Ez annyit jelent, hogy beleértve tíz éves korig a gyermekeket is, minden bratislavai polgár legalább egy szovjet filmet tekintett meg. A világosan beszélő számadatok nagyszerűen kommentálják a szovjet filmek rendkívül nagy sikerét a barátság hónapjában. Kisgépes! történetek Elöljáróban néhány szót a faluról. A királyhelmeci járás Leütötte, lábait összekötötte és legeredetibb, legérdekesebb községe. Lakosai máig is tartják hazavitte. Valaki azonban szem ősi szokásaikat. Ennek oka az elzárkózottság és a paraszti konzervativizmus. Az ilyen eldugott helyen azután kivirágzik a humor és a szellemesség. Néhány észjárást, furfangot jel­lemző történetet jegyeztünk le a közel 1500 lakosú faluban. Lássuk csak sorjában őket. elragadt — mutogattak megré­mültén a levegőbe. 2 Volt Királyhel- - mecen egy dús- gazdag ügyvéd, iki nagyon sze­dette a bort. Ki- ' ment egyszer Víj 'fautóján a kisgé- tresi szőlőbe, hogy a pincékben kós­tolgathassa a hegy levét. Nagy újdonság volt akkoriban az autó, egyéb szállító alkalmatosságokat még nem^ igen láttak Kisgéresen. így történt aztán, hogy amikor a szőlőben kapáló asszonyok észrevették az ügyvéd úr kocsiját meg a leve­gőben köröző repülőgépet is, a gyengébb idegzetnek elsikoltot- ták magukat és becsörtettek a bokrok közé. — Jaj, az ügyvéd úr kocsija A kisgéresiek- nek ősidőktől szenvedélye a vadászás. Aki te­hette puskával, aki pedig pus­kával nem, gom­bosbottal küldte másvilágra a me­zei vadat. Az emberek szántás közben és más­kor is gyakran felhajtották a ha­tárt. Fa alá és mélyedésekbe áll­tak, lestek a vadra, míg csak nem szaladt a botjuknak. Az el­ső köztársaság idején történi, hogy az egyik dadogó kisgéresi ember a csehszlovák-magyar ha­tár innenső oldalát járta gombos botjával. Es leütött egy nyulat. tanúja lehetett a vad elejtésének, mert a kisgéresi embert beidézte a királyhelmeci bíróság tárgya­lásra. Nem kis ijedelemmel vette tudomásul, hogy nagy hűhót csi­nálnak a nyúlnak. Ebből baj le­het, s ezt ő nem akarja. Kezdte hát összeszedni az eszét. — Mondja csak, hogyan ütötte le azt a nyulat? — kérdezte szi­gorúan a bíró. A kisgéresi ember szörnyen dadogva a következő vallomást tette: — Tekintetes bíró úr, az úgy volt, hogy a határszélen jártam. Elgondolkozva megyek a dűlőn és egyszer csak észreveszem, hogy a törvényes határon, ahol tábla is van meg miegyéb, átjön­nek a magyar nyulak. Ez még nyugodtan hagyott. Átjönnek, jól van. De azt is észreveszem, hogy istentelenül verni kezdik a mi csehszlovák nyálainkat. Ezt már nem nézhettem közömbösen, felfortyantam erre a pimaszság ra, és közibük vágtam a boto mat. Hát így döglött meg az a nyúl. A bíró pukkadozott, mert ilyen talpraesett vallomást, mint ezé a kisgéresié volt, még nem hal­lott soha. Kisgéresen min­dig a vásár volt a legnagyobb ün­nepnap. Salunk­ra, Dobronyra -, meg Beregszász- ' ra jártak a nagy- tél szarvú magyar ökrökért, tehe­nekért. Az eset is Beregszászon történhetett. A kisgéresi ember előleget adott egy szép nagy magyar tehénrejá Meglátta ezt az eladó ellensége* és a kínálkozó alkalommal élve, elszólta a tehenet. Azt mondta a kisgéresinek: — Jó ember, mit csinál maga? — Tehenet veszek — feleli a kisgéresi. — Aztán nincs szeme, hogy ’útnál, rúg az a tehén. Ennyit mondott az eladó el­lensége és gúnyos mosollyal to­vább állt. A kisgéresi meg ma­radt a bajjal. Fájt a feje nagyon, hogyan vehetné vissza az előle­get. Csak kitalált aztán valamit, mert sietett vissza az eladóhoz, illetve a feleségéhez és nem reklamált semmit, csak ezt mondta: — Hallja-e, rúg az a tehén. — Emelgeti néha a lábát — szeppent meg az eladó felesége. — No, ne ijedezzen, tudok én ellene egy jó orvosságot. — Mit? Mondja frissen! — kapott tanácsán az asszony. — Vegye kezébe az előleget és a tehén hasa alatt fogjunk kezet. Az eladó felesége a kisgéresi vevő kívánsága szerint járt el. Tenyerébe fogta az előleget és átnyújtotta kezét a tehén hasa alatt. A kisgéresi vevő aztán für­gén meglépett az előleggel. 4 Ma már min­den házban ég a villany Kisgére­sen. Nem így még két-három évti­zeddel ezelőtt. A kálvinista pap­nak est érői-es­tére vitázni kel lett az asszo­nyokkal és az emberekkel, hogy a villanyt végül is bevezettessék. Bizony, a pap nap mint nap éj­félig vívta csatáját a konok fe­jekkel, mert jóformán senki nem akarta a fényt. Az asszonyok az­zal érveltek: — Nem tudunk aludni tóle, tiszteletes úr. Az emberek meg: — Meglátják majd éjszaka, hogy merre megyünk. Izzadt a pap híveivel, de nem ment semmire se. Csak annyit ért el, hogy az emberek estéről estére megálltak a kapujában Az egyik sötét estén aztán oda állított egy Rütyő nevezetű falu végi ember is és a nagy szócsa tába belemártogatta a fülét Ö volt az, aki leghamarabb meg unta a sok szószaporítást, a fej fájdító érveket, ellenérveket és a lényegre próbált tapintani. — Aztán hunnét gyünne ide az a vellany, tiszteletes úr? — kérdezte ez a bizonyos Rütyő. — Kassáról — felelte látszó­lagos örömmel a pap, de a kis­géresi ember hamar elszomorí­totta további szavaival. — Ha olyan messziről jön, az a vellany, akkor minek vitáz­tok? — mondta. — Ogyis kiver- rad, mire onnan ideér. A kisgéresiek igazat adtak a faluszéli Rütyönek és hazamen­tek.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents