Új Ifjúság, 1958. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1958-10-28 / 44. szám
ILLÉS BÉLA: TM" ikola Bogdanovics Nyern- esenko Moszkvában keresett fel, a Leningrad szállodában, a tizenhatodik emelet tizenötös számú szobájában — ez év júliusában. Néhai apja, Bogdan Ar- kagyevics Nyemcsenko tizennégy esztendőn át az egyik kijevi egyetemen a görög és latin irodalmat tanította. Jó barátom volt. Székesfehérvárnál halt hősi halált 1945 januárjában. Özvegye (a kijevi gyermekkórház főorvosa) és egyetlen fia azóta melegen érdeklődik Magyarország iránt. Nagyon nagy áldozatot követelt tőlük Magyarország függetlensége, de — különösképpen — ezért nem neheztelnek Magyarországra, hanem inkább úgy érzik, hogy támogatással, segítséggel tartoznak a magyar népnek. Mikola huszonhat esztendős — magas, vállas, hirtelenszőke, szürkeszemü legény. Történész. Kijev történelmét tanulmányozza. Tanulmányai közben elég sokat megtudott a nomád magyarok sorsáról és a magyar történelemnek az Árpád-házi királyok uralma alatt lejátszódott véres századairól. Már régen készült arra, hogy meglátogatja édesapja sírját és azt az országot, amelyért édesapja hősi halált halt. És 1956 novemberében, amikor erre a legkevésbé számított, valóban ellátogatott Magyarországra. Mikola Nyemcsenko nem katona. Ezt azért tartom szükségesnek megállapítani, mert Magyarországra mint katona érkezett. Mint tartalékos hadnagy. Tankista. Mikor megtudtam, hogy miről van szó — mondja —, nagy megtiszteltetésnek tekintettem a vezénylést. Sajnos, nem nagyon tüntettem ki magamat, bár — elhiheti — minden áldozatra készen voltam, hogy a magyar népet megmentsük az ellenforradalmi támadástól, a fehérterrortól. De hát (mint már mondottam) nem volt szerencsém. Azaz hogy... Mikola nem fejezte be a mondatot, elhallgatott, és elpirult, mint egy kislány. Világosszürke, angol szabású ruhát viselt, sárga félcipőt és ukrán inget, amelynek hímzése a Dnyeszter-parti mezők üde színeire emlékeztet. Ez a stílus- keverék illik hozzá, ahogy illik katonás magatartásához és határozott megállapításaihoz a cseppet sem férfias arcpirulás és szakszerű, pontos megállapításaihoz a meleg hang, és egy-egy félénk, majdnem költői hasonlat. 2. A HELYSZÍN — A verébtanya — állapítja meg Mikola — nincs messzi Jászapátitól. Jó földje van, bár — azt hiszem — nem trágyázzák eléggé. 1919-ben ... de tulajdonképpen nem itt kell kezdenem. A tanya tizenhat más tanyával együtt Bécsben élő, német gróf tulajdona volt, akinek a nevét cselédjei nem tudták helyesen kimondani. A grófot sohasem látták ... Azaz hogy jobb lett volna, ha sohasem látják, de egyszer látták. 1919-ben, a Magyar Tanácsköztársaság bukása után. Akkor a gróf (akit még ma is az öreg méltóságosnak neveznek) meglátogatta tanyáit. Különítményes tisztek kísérték. E látogatás emléke egy tömegsír. Oda dobták be a tisztek azokat a megkínzott parasztokat, akik már félig holtak voltak, amikor kihallgatták őket, de még akkor is volt valami élet bennük, amikor már elkaparták őket. A következő huszonöt esztendőről csak annyit mondanak a Verébtanya lakói, hogy abban az időben sosem laktak egészen jól. Lehet, hogy ez túlzás. Maga jobban tudja, Béla bácsi. 1944 decemberében, amikor a gróf jószágigazgatója elmenekült a szovjet tankok elöl, a helyzet alaposan megváltozott. Túlzás lenne azt mondani, hogy ettől az időtől már minden rendben volt a tanyán (hiszen még ma is sok javítanivaló akad ott), de bizonyos: kenyér mindig került, valami főtt étel is, és a gyerekek megtanulták, hogy milyen íze van a tejnek. A tanyaiak az utolsó években (1955—56-ban) sokat olvastak a budapesti újságokban arról, hogy a volt cselédek most sem élnek jobban, mint a felszabadulás előtt. A Verébtanya lakói ezen eleinte nagyon csodálkoztak, de mikor már sokszor olvasták ezt a megállapítást, bár ez ellentmondott tapasztalataiknak, kezdték elhinni. (Mellékesen megjegyezve, 1945 tavaszáig a Verébtanyán senki sem oj vásott újságot, és senki• TMzmUét bíuyéc tei/es nek sem volt rádiója. Most huszonkét család fizet elő az újságra, és hét házban van rádió.) 1956. október huszonharmadi- kán este azok, akiknek rádiójuk van, arról értesültek, hogy Budapesten harcok folynak — a szabadságért. A tanyán nemigen értették, hogy miről van szó, és izgatottan várták az újságokat. Az újságok meg is érkeztek, és a falu lakói olvashatták, hogy „a magyar nép kivívja szabadságát — hajnalodik! ... “ — Két nappal későbben katonai autókon váratlan vendégek érkeztek a tanyára: a volt jószágigazgató, két volt csendőrtiszt és tizenegy volt csendőr. A csendőrök nyolc tanyait véresre vertek, és egyet agyonlőttek. A párttitkárt. A tanyán ekkor senkinek sem volt fegyvere. A volt jószágigazgató összehívta a népet. Az egyik csendőr- tiszt előadást tartott nekik. Azt mondotta el, amit a tanyabeliek már olvastuk az újságokban: Magyarországon győz a szabadság, hajnalodik. Azután minden átmenet nélkül közölte a csendőrtiszt hallgatóival, hogy azt, aki járatni fogja a száját — elintézik. Elintézik úgy, ahogy a párttitkárt elintézték. A csendőrtiszt nem párttitkárt mondott, hanem rühes kutyát. Mire a tanya lakói magukhoz tértek a megdöbbenésből, az urak ismét autóba ültek. A legközelebbi tanya felé indultak. Éjjel senki sem aludt a Verébtanyán. Az asszonyok sírtak, a férfiak tanácskoztak. Hajnal fekatonák: tudták, hogy ilyenkor menekülni kell. Nem az ö érdemük, hanem a parasztok hibája, hogy sikerült autóra szállniok. Amikor az autó már elég mesz- szire járt, az egyik tiszt hátrafordult: — Visszajövünk, kutyák! — Legyen szerencsénk! — kiáltott vissza Német János tanító, és egy követ dobott az autó után. Természetesen a kő nem talált. A tanyasiak, különösen azasz- szonyok és gyerekek bóldogak voltak. Győztek! De azok a férfiak, akik valamikor katonáskodtak, nemigen vettek részt az ujjongásbán. Ők nagyon jól tudták, hogy gépfegyverek, ágyuk és tankok ellen nehéz kaszákkal harcolni. Aggódtak. Egyre törték a fejüket, hogy mit kell csinálni? Sok minden eszükbe jutott, csak egy nem — az, hogy engedni kell az uraknak. Aggódtak ugyan, sőt egy kicsit féltek is. Különösen attól, hogy tankokat küldenek a tanyákra. És másnap reggel valóban tankok érkeztek a Verébtanyára! Ez a színhelye — és az előzménye — a történetnek, amelyet el fogok mesélni — mondotta Mikola, és rövid szünetet tartott. 3. A TÖRTÉNET — Oton Budapest felé, napfölkelte előtt érkeztünk a Verébtanyára. Itt velem, áztál a tankszágra. De hát az apám is úgy jött, és mégis ... E lfelejtettem megmondani, hogy másfél órán át hiába bajlódtunk a tankkal, nem tud- tuk megjavítani a hibát, mert nem sikerült megállapítanunk, hogy hol a hiba. Ez még sohasem történt meg szovjet tankistákkal — de velünk megesett. Hárman jöttünk a tankban, mind a hárman levizsgáztunk. Később meg is kaptuk érte a jól megszolgált dicséretet. De ez nem tartozik a történethez. — Na, fiúk — mondottam —, helyt kell állanunk, egy a száz ellen, vagy egy a kétszáz ellen, nem tudom. Akármilyen a számarány, helyt kell állanunk, és helyt fogunk állani. Két társam egyetértett velem. Én pedig előkotortam egy kis vörös zászlót, jelzőzászlót, és kitűztem a tankra. — Készen lenni! — Készen vagyunk, hadnagy elvtárs! Készen voltunk a harcra, de nem volt ki ellen harcolni. Miután a vörös zászlót kitűztem, mintha csak varázsszóra történt volna, a fegyveres csoportok visszahúzódtak. Akik néhány perccel később közeledtek hozzánk, azok már fegyvertelenek voltak. A házak megelevenedtek. Itt is, ott is kinyílt egy ajtó, kinyílt egy ablak. Se a mesebeli nagymama, se Hüvelyk Matyi nem toppant elénk, hanem komoly, hallgatag csizmás magyar parasztok álltak körül minket és csak a hátuk mögött láttunk asszonyokat, és csak az asszonyok mögött hallottunk gyerekhangokat. A gyerekek szeretik a katonákat. És a katonák szeretik a gyerekeket. Szerettünk volna valamit adni a gyerekeknek, de ekkor kiderült, hogy baj van. A nyolc tankkal együtt az élelmiszerszállító autó is elment, és nekünk egy harapás kenyeret sem hagyott. Semmit sem adhattunk a gyerekeknek, szólni sem tudtunk hozzájuk, csak rájuk nevettünk. És azok visszanevettek. így kezdődött a nap. A tankot nem tudtuk megjavítani. Dolgoztunk, verejtékeztünk — eredménytelenül. A hibát nem találtuk meg. De valami mást találtunk. Ügy látszik, a tanyán nemcsak barátaink, hanem ellenségeink is voltak, Egy ellenség — mikor és hogyan, nem tudom — néhány röplapot dobott le a tank közelébe. Lehet különben, hogy a szél hozta — de ez nem valószínű. Én vettem észre, én vettem fel őket. Kitűnő papiroson, jó nyomdában készültek a röplapok és hibátlan orosz nyelven szóltak hozzánk. lé (mintha Kossuth Lajos ideje tért volna vissza) a férfiak valamennyien azon dolgoztak, hogy kiegyenesítsék kaszáikat. És dél- tájban már kapcsolatot teremtettek a szomszédos tanyákkal. Ott a férfiak ugyanazt csinálták, mint a Verébtanya lakói: fegyvert kalapáltak a kaszákból. Hét nap, hét éjjel tanácskoztak, fegyverkeztek, készültek a tanyák. Itt is, ott is volt nem egy férfi, aki valamikor katonáskodott, sőt egyiknek-másiknak lőfegyvere is volt, eldugva — még a háború idejéből. Ezek most előkerültek. A tizenhét szomszédos tanya táborrá változott, a parasztok katonákká, és ahogy ilyenkor történni szokott: féltek is attól, hogy az urak visszajönnek, de várták is őket. Hát csak hadd jöjjenek! És azok jöttek. November má- sodikán a Verébtanyára érkezett az öreg méltóságos úr fia, a fiatal gróf. A jószágigazgató kísérte és két volt Horthy-tiszt. A gróf parancsokat adott: Látszólag értelmetlen parancsokat, amelyeknek azonban volt céljuk — az, hogy a parasztok megértsék: itt ismét ö az úr. És mikor látta, hogy a parasztok nem sietnek engedelmeskedni, kísérőihez, a tisztekhez fordult: — Kérem az urakat, intézkedjenek! A tisztek szívesen intézkedtek volna, de ez nem állott módjukban. A parasztok körülfogták őket, és a parasztok kezében kiegyenesített kaszák voltak a fejszék. Sőt egyik-másik kezében lőfegyver, A tiszt urak képzett kai, amelyikben én ültem, egy kis baleset történt. Szégyellem elmondani, de hiába — ami történt, megtörtént. A tank megállt, és nem tudtuk elindítani. A többi tanknak — kilencen voltunk — sietnie kellett. Kijavítjuk a hibát, és igyekszünk utolérni titeket. Az útirányt tudjuk, utolérünk! Már mondottam, a tankoknak sietniük kellett. Mi magunkra maradtunk. Egy tank, három szovjet ember és a Verébtanya, amelynek nevét akkor még nem tudtam, amely megnyerő is volt, de ijesztő is. Nekem nagyon tetszenek a magyar tanyasi házak, bár eléggé szegényesek. Emlékeztetnek az ukrán tanyák házaira —• olyanok, amilyenben az ukrán parasztok laktak huszonöt-harminc esztendő előtt. És egy kissé a mesebeli házakra is emlékeztetnek. Ha egy mesebeli nagymama vagy éppen Hüvelyk Matyi lépne ki belőlük, az ember nem is csodálkozna. De ezek a mesebeli házak akkor, november harmadikán, hajnal előtti szürkületkor némák voltak és ijesztöek. Akik a házakban laktak, bizonyosan felébredtek a tankok zajára, de senki sem mutatkozott. Azaz hogy ... Napf ölkeltekor láttuk, hogy néhány száz méternyire tőlünk körös-körül apró csapatokban férfiak gyülekeznek. Kaszával, kapával, fejszével felfegyverkezett férfiak. Na — gondoltam —, kezdődik. Ha tudnák, hogy mennyi szeretettel jöttem MagyarorEzt mondották: „Orosz katonák, menjetek haza! Ha itt maradtok, az egész magyar nép fegyvert fog ellenetek, és agyonver minden oroszt. Magyar Forradalmi Szövetség." Egymásra néztünk. Hallgattunk, de a szemünk beszélt. Az enyém (azt hiszem, remélem) ezt mondotta: Akármi is történjék, helytállunk. Petykáé, aki otthon traktorista, ezt válaszolta: Helytállunk, hadnagy elvtárs: Ványka, a tanító, ijedten nézett rám. Az ó szeme ezt mondotta: Lehetséges, hogy ellenségnek néznek minket? Valami nagyon szépet és ugyanakkor nagyon katonásat akartam válaszolni, de nem volt rá időm. A hozzánk legközelebb álló ház kapuján egy feketeruhás, feketekendös öregasszony jött ki, és egyenesen felénk tartott. Egy pirosruhás kislány kísérte. Az öregasszony jobbjában, fehér szalvétában fazekat tartott. A kislány cseréptányérokat hozott és kanalakat. Három tányért, három kanalat és három szelet kenyeret. Az öregasszony a fazékból káposztalevessel merte tele a tányérokat. Mind a hárman kaptunk egy-egy tányér levest és egy-egy darab kenyeret. Az öregasszony beszélt is hozzánk, a szavát nem értettük, de bizonyosan ezt mondotta: egyetek, fiaim, egészségiekre! Ettünk. Jóízű a magyar káposztaleves! Hasonlít az orosz scsire. A tányért kitöröltük kenyérrel, úgy adtuk vissza. Megköszöntük a vendéglátást. Az öregasszony nem értette a szavunkat, de remélem eltalálta, hogy ezt mondjuk: Soha nem felejtjük el a jóságát, nagyma- ma) A lighogy az öregasszony eltűnt, egy másik öregasz- szony sietett felénk, egy kisfiú kísérte. Ez a néni krumplilevessel vendégelt meg minket. A harmadik ebédet szép fiatalusz- szony hozta. Mosolyogva nézte, hogyan zabálunk. A negyedik ebédet egy sánta öregembertől kaptuk. Nagyon csodálkozott, kissé talán meg is sértödötj. hogy nem bírunk megbirkózni az ételével, pedig ugyancsak kitett magáért: húst is főzött a levesben. Tyúkhúst. Szemrehányásokat is tett — nem oroszul, hanem valószínűleg szlovákul beszélt. Ez baj volt. Azt hitte \negértjük — és nagyon megsértődött, hogy nem jól válaszolunk. Hogy megbékítsük, cigarettával kínáltuk. Elfogadta. Mikor elszívta a cigarettát, mindhármunkkal kezet fogott, és valami ilyesmit mondott: ha nem akartok megsérteni, este az én vendégeim lesztek. Elsántított. De nem maradtunk egyedül. Gyerekek fogtak körül minket, fáik, lányok. Sorra kezet fogtak velünk, megtapogatták a tankot és egyik-másik (kézzel-lábbal) arra kért engedélyt, hogy beszállhasson a tankba — egy kicsit kocsikázni akar. — Mi is azt szeretnénk! Már szürkült (korán sötétedik novemberben), amikor végre egyedül maradtunk. — Na, fűik — kezdtem —, remélem világos és félreérthetetlen ... Megint nem tudtam valami szépet, meggyőzőt és katonásat mondani társaimnak. Most egy fiatalasszony (mint később megtudtam, fiatal lány) látogatott el hozzánk, a szomszédos tanya tanítónője. Ez tudott oroszul is. Budapesten tanulta meg az orosz nyelvet, a Lenin-iskolában. Szép és meglepően okos lány. Tőle hallottam a tanya történetét. Sokat, nagyon sokat tanultam tőle. Nagyon szép lány. Hazafelé — decemberben — ismét meglátogattam és akkor egy egész napot töltöttem a Veréb- tanyán. És azóta is levelezek Ilonkával, mert úgy hívják. Ugye szép név? Mialatt Ilonkával beszélgettem, Petyka megtalálta a hibát. Szégyellem megmondani, hogy milyen apróság volt a baj, de hát ami történt, megtörtént. Különben — negyedikén így is Pesten voltunk ... Amint már mondottam, Ilonka nagyon szép és okos lány. Sokat tud. Pedig egészen fiatal. Mikola elpirult, és lehajtotta a fejét. Amikor ismét felemelte, csillogó szemekkel nézett rám. — Büszke lehet a népére, Béla bácsi! 'mssMsssssssfssssswssssssssswMwsssf/mss/s/sss/sjs/s/fsss/sssssssfssf/rMt A SMENA ÉS AZ ÚJ IFJÚSÁG KÖZÖS NAGY FILMVERSENYE. Tizenegyedik versenykérdés Milyen szovjet filmekből válogattuk ki ezeket a felvételeket? . ....
