Új Ifjúság, 1958. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1958-09-23 / 39. szám

F. RAMUZ-.

A

z ilyen lyukakat mi barlangnak nevezzük. Itt, a magas fensíkok és hegyi legelők táján akad ilyen lyuk mindenfelé, ahol 0 sziklás talaj rosszul illeszkedik; egyik olyan, mint a gyűrődés, a másik, mint a repedés, és hirtelen előtted tátong: néha korlát keríti, mert a közelben 'állatok legelésznek, de a legtöbbször semmi nem figyelmeztet. Mélységét sem ismerik. Azt mondják, némelyik feneketlen. Legalábbis, ha bármilyen súlyos vagy nagy követ hajítanak bele, jól hallant, ahogy faltól falhoz Csapódik, mind távolabbi zajjal; Végül is elhat, de nem áll meg Soha azzal a jól hallható és tompa dobbanással, amely jelezné, hogy fenéket ért. E barlangok némelyikében víz is van és hallani a forrás csobogását; másokból meg olyan hidegség csap fel, olyan jeges lehelet, hogy az ember arra gondol, télen összegyűlik S örök lent a hó.

Ilyenféle barlang húzódik a ■pásztorkunyhó közelében, kétszáz méterre jobbra, egy nagy földsüppedés mélyén; körös-körül legelők emelkednek, mint 'valami zöldellő tenger megalvadt hullámai; messzebb, szabályos köralakban, sziklasorompó rajzolódik az égre. Itt áll hát a pásztorkunyhó, meg néhány másik, de most főként erről van szó, s ez egyszersmind a legnagyobb és legjobb építmény — öten vagy hatan laknak benne, köztük Augustin, a kis cselédfiú és Mousse, a kutya. Mousse egy nagy juhász-szuka kölyke volt; az egy ízben hármat kölykezett, s megtartották a legszebbet, mert sajnálták, annyira szépecske volt és még nézni is mulatságos :egyik szeme fölött fehér folt, a másik fölött fekete, a szőre meg göndör és egész nap csak játszadozott; hol az emberek cipőjét harapdálta, hol meg beleakaszkodott a nadrágjukba; így nőtt fel, és amíg kicsi volt, becézték. Mikor aztán megnőtt, s tulajdonképp valódi kutya lett, már nem tudták hasznát venni; hiszen anyja ellenőrizte a nyájat (meg ő nem is volt valami ügyes, mert vele már senki se törődött) és úgy találták, hogy csak teher. És tetejébe még sokat is evett, márpedig a kenyér ritka itt a hegyekben, úgy kell felhozni nagy fáradsággal a faluból, az pedig két órányira van lent.

— Hagyj békén — kiáltott rá a gazda, amikor hozzája dörgö- lődött, és nagyot rúgott belé.

— Eriggy a fenébe! — kiabált rá a pásztor.

Két ujjúval akkorát füttyen- tett, hogy Mousse elinalt, lába közé csapott farokkal.

És akkor még utána vettette: — Ronda dög vagy!

Valóban nagyon megcsúnyult, rettentően lesoványodott, a szőre felborzolódott, — s mert mindenki kergette, olyan volt, mintha mindig menekülni akarna, a tekintete meg félénk, gyanakvó. Az emberekhez csak nagy körben közeledett, hasa szinte a földet súrolta. Végül már levest sem kapott, sőt azt a sajtból visszamaradt savót sem, amit a malacnak adnak. Hulladékon tengődött, de hát hogyan? Ezt nehéz volna megmondani — abból élt, amit talált; és hogy mind jobban éhezett, egy nap krumplit lopott. A gazda úgy megverte ostornyéllel, hogy csomókban szállt a szőre a levegőben, és az állat annyira üvöltött, hogy már hörgött a kimerültségtől, de a gazda csak akkor hagyta abba, amikor ő maga is belefáradt. Ettől kezdve egy hámlós, barázdás és dagadt hátú kutya őgyel- gett az emberek körül, alattomosabban, mint valaha és elinalt, mihelyt valaki mozdult egyet. Már csak a kis pásztorhoz vonzódott, mert az sohase bánt vele durván.

Éppen ezért bízták meg a kis pásztort a dologgal és támadt éppen őbenne a gondolat:

— Be kell hajítani a lyukba.

V

alóban ez volt a legegyszerűbb. Egy este jutott az eszébe; az emberek Mousse-rol beszéltek és a gazda újra csak azt mondta: „Beleeresztek egy golyót“. De a golyó mégiscsak golyó: így az ö terve mégis jobb volt. Mousse épp abban a pillanatban sündörgött el a kunyhó mellett. Azt mondták hát Au- gusztinnak: „No, eridj!" Augusz- tin tett néhány lépést, és hívta

Mousse-1. Kiabált neki: „Mousse! Mousse!" és a combját csapkodta; Mousse pedig megállt, előbb hosszan vizsgátgatta, még habozott, de aztán lassan elindult Augusztinhoz, az meg a barlang felé lépkedett. Már egész közel volt a lyukhoz, és akkor Mousse végül is utólérte. Tett egy kört Augusztin körül, ahogy mindig csinálta, aztán odafeküdt a lábához és farkával élénken ver- deste a kemény földet. Augusztin megcírógatta, erre még szaporábban csapkodott a farkával; aztán Augusztin a lyukhoz kö- zelgett; Mousse a nyomában. És azok ott öten csak nézték mesz- sziről, a pádon ülve, a kunyhó előtt.

Végül Augusztin a lyukhoz ért. Ott leült egy súlyos kőre, Mousse néhány lépésnyire megtorpant: talán gyanakodott. Néhány lépésre állt meg Augusz- tint ól, Augusztin pedig ült a kövön és nézték egymást. így tartott ez kis ideig. Aztán látták, hogy Augusztin int a kutyának és bizonyosan beszél hozzá: az meg végül odament, hoz- zádörgölözött és térdéhez hajtotta fejét. De egyszeresük üvöltés hallatszott: Augusztin elkapta Mousse-t a nyakánál és látták, hogy két-három méternyire magával hurcolja, majd lehajlik s heves mozdulatot tesz előre, aztán a kunyhó felé fordulva már ki is egyenesedett, és Mousse nem volt többé.

Akkor az emberek felkeltek. Sorra odamentek a lyukhoz, ahol már várta őket Augusztin, nevetett és azt mondta: „No, ez megvan, megvan“. Mindnyájan a lyuk fölé hajoltak. De az árnyéktól nem lehetett látni semmit, se attól a nagy kőtömbtől, amely néhány méter mélységben kinyúlt és eltakarta a nyílást; nem is hallottak semmit. Azt mondták hát: „Nyilván nyomban megdöglött." Aztán visszatértek a kunyhóba és már másról beszéltek; végül lefeküdtek, mert jött az éjszaka, mikor a hulló vízcsepp is zajt okoz és messzire elhangzik; és ezt nem zavarta semmi, csak időről időre a te- hénkolomp vagy a bika lihegése.

De másnap délfelé jött egy pásztor és ezt mondta:

— Üvölt... nem tudjátok?

Már el is felejtették, miről van

szó, megkérdezték hát:

— Ugyan ki?

— Hát a kutya.

Csodálkoztak.

— Hisz meg se mukkant tegnap este.

— No akkor nézzétek meg

magatok.

Augusztin ment oda; visszajött és azt mondta:

— Csakugyan üvölt, és milyen erősen.

így mire jött az este, az egész kunyhó kivonult, hogy újra megnézze, ahogy mondták, és eljöttek a többi kunyhókból is. Először azt se tudták, honnan jön a vonítás, de tisztán hallották, mintha igen messziről jött volna, s így meggyöngült, elfom- pult, a távolság lehalkította, de ha fölé hajoltak, akkor meg hirtelen közelről hallatszott. Hosz- szú éles vonítás volt, ahogy ugatja a kutya, mint mondják, a Holdat; éles, lihegő, tagolt, s megszakították kisebb ugatások, egy-két rövid vakkant ás, mintha hívó jel volna a hosszú panasz után: aztán jött egy pillanatnyi csönd, majd újra kezdődött az üvöltés. Á meglepő az volt, hogy ilyen soká bírja, hogy nem hagyta abba egész napon át, s az állat még mindig nem merült ki. És meglepő volt az is, hogy zuhanás közben nem tört össze a sziklákon, hacsak nem akadt fel valahol útjában, de ki tudná azt megmondani? És még a lyuk mélységét sem ismerték az emberek: csak vitatkoztak és azt mondták: „Vize van odalent, nyilván (hallották a forrás csobogását), de mit eszik? ... nem soká húzhatja már!“ — „Holnap reggelig!" legfeljebb. Azzal nyugodtan hazatértek.

J

ött a második éjszaka, az is olyan szép volt, mint az első; megint világítottak a csillagok és ugyanolyan nagy csend honolt —, j ekkor tisztán hallották, hogy Mousse sír. A kunyhó lakói már lefeküdtek s tisztán hallották, de csaknem mindjárt elaludtak; mikor felébredtek Mousse még mindig sírt. Csakhogy ugyanakkor ember,

állat, mindenki felébredt körülöttük és az élet ezer zaja elnyomta a vonítást.

Ezen a napon csak annyi történt, hogy a másik kunyhó gazdájának kislányai arra gondoltaié, elviszik Mousse-nak a kenyeret, amit tízóraira kaptak; felmorzsolták, a morzsákat pedig beledobták a lyukbá, mert úgy gondolták, Mousse megéhezett. Aztán beleuntak és más játékba kezdtek. Kimentek a rétre, szedtek néhány csokor ar- nikát, az olyan élénksárga, szabályosan kerek virág; és úgy jöttek vissza, mindkét kezükben csokorral.

Estefelé már nem hallatszott semmi. Ezen a harmadik éjszakán sem hallatszott semmi. És Augusztinnak is csak másnap reggel jutott eszébe, mikor a lyuk közelébe járt, hogy hallgatózzék, s csakugyan nem hallott semmit; akkor a lyuk fölé hajolt s szólítani kezdte; előbb csöndesen: „Mousse! Mousse!" Semmi válasz; akkor azt gondolta: „Vége." De azért még másodszor is szólította, ezúttal erősebben, aztán torkaszakadtából (mert a hang nehezen hatolt lefelé): és egyszerre csak válasz jött rá, fájdalmas, hosszú és rekedt üvöltés; és az nem szűnt meg egész napon át, mely immár a harmadik volt.

És Augusztin most már tovább szólongatta, nem is gonoszságból, csak úgy szórakozásképp, meg talán azért is, mert szerette ezt az állatot; de hát mit tehetett volna mást, meg kellett szabadulni tőle! Nem etetik az állatot haszontalanul. Most hát becézni kezdte: „Mousrálynők, hol felzárkózva egymáshoz, hol meg csak úgy szétszórton; aztán négy-öt egy sorban és így váltak ki a hegygerincen. Lent a süppedésben füstölt a pásztorkunyhó.

Aztán jött a negyedik nap, majd az ötödik és a hatodik és mind nagyobb volt a csend; az emberek meg azt mondták: „Megdöglött." és már egész szokássá vált, hogy amikor hazaértek enni vagy nyugovóra, közben a barlang felé kerüljenek, külön, hol egyik, hol másik, vagy ketten-hárman egyszerre, megálltak egy pillanatra, és kis ideig hallgatóztak. De a hatodik napon, noha négyen vagy öten is arra mentek, már egyikük sem hallott semmit.

— Megdöglött!

Augusztin meg azt mondta:

— Nem biztos.

S ahogy korábban tette, odament és szólította a kutyát. Sokáig szólingatta, de nem jutott semmire; csak a végefelé jött valami gyönge nyöszörgés: ez már nem is vonítás volt, csak valami sóhajféle, amilyen a kisgyerekeké; de még az is hamarosan elcsendesült, jóllehet Augusztin még egyre szólította. Visszatért hát és így szólt:

— Még most se múlt ki, de már nem sok van hátra.

Mindannyian csodálkoztak az állat szívósságán; meg kell azonban mondani azt is, hogy sohasem kényeztették, és már korán megtanulta, hogy kevéssel beérte, de az is igaz, hogy az ő testében nem gyűlt fel tartalék, mint más jobban tápláltak- ban, nem gyűlt zsír, és vér; ezen az estén valami olyasféle

Simone Signorét első nagysikerű filmjében, az „Aranysisak“- ban. Most már nem epizódszerepeket játszik, már elindult a világsikerhez vezető úton.

Emlékezéseim

Az „Aranysisak“-tói a „Szalemi boszorkányokéig

se, Mousse, kiskutyám!... gyere ide Mousse, szép vagy, gyere ide! . .. Nesze Mousse, nesze! .." És valahányszor szólította, az ugatás élesebben tört fel, az üvöltés kétségbeesettebb lett. De még mindig nem látott semmit, csak a nagy kiálló sziklatömb nedves falát; és egyre csak az a hűvösség, vagy inkább hideg szállt fel, az a hideg lehelet, amit még jobban érezni ilyen meleg időben, amikor körös-körül vidáman tűz a nap, a nyár csupa kék és zöld és teli zúgják a legyek. És ezt gondolta: „Talán alszik, vagy talán elcsüggedt; meg aztán el is fáradhatott.“

És elindult a többiek felé, nem messzire kaszáltak; azt mondta nekik: „Még él" — ,/Az nem lehet!" — felelték rá. És az emberek tovább kaszáltak, ki-ki a maga helyén és körbe csúsztatták a kaszát az érdes fűben, mely ott nő, a kicsit köves legelőkön. Feljebb tanyázott a pirostarka tehénnyáj, és egymást cserélgették az élénkszínű foltok, mint a dáma játékban a kitisztelet ébredt bennük ezért a keménységért, ami csak embernek jár ki.

És a hetedik napon Mousse még válaszolt.

A nyolcadikon Augusztin, csak négy óra felé ment oda a lyukhoz: amikor visszatért, azt mondta:

— Nem felel!

E

nnyi volt az egész, soha többé nem hallották a lyukból a legkisebb zajt, a legkisebb szusszanást se. De nem mondhatnánk, hogy megkönnyebbültek. Inkább csak közömbösségről van szó. A legtöbb még annyi volt, hogy a gazda meg a többiek vállat vontak; és épp akkor jött egy öszvér, fel ide a községből, nagy zsákkal a nyergén. Egy zsák marhasó volt. Az ember elől lépkedett és már messziről hívta a gazdát. A gazda feléje fordult, pipával a szájában. Aztán kivette a pipát, hogy megkérdezze:

— Hány kilód van?

Az ember azt felelte;

— Ötven.

Nem akarok most arról beszélni, hogy ez milyen belső megerőltetésbe kerül, és szerencsére a gyermekek sem mindig betegek.

Szerintem az Anya lefekteti gyermekét, betakarja, s őrködik az ágyacska felett, amíg az el nem alszik.

Akkoriban ügy éreztem magam, mint minden asszony, akinek gyermeke van. Kimondhatatlanul boldog voltam. Pontosan betartottam a szoptatás idejét, vigyáztam, nehogy egy percet is késsek, szinte éreztem, amikor elhatalmasodott bennem az asszony, az anya, aki a gyermekét táplálja, és aki lassan azzal a különleges érzéssel áltatja magát, amit minden fiatal anya érez, és ekkor átvillant az agyamon: „Ha ez az, amit választottál, akkor nem dolgozhatsz“.

AZ IGAZI, „NAGY“ SZEREPEK

Lassan már valamennyire ismert színésznő lettem. Ez persze még nem jelenti azt, hogy nevemet nagy betűkkel nyomtatták a város összes falragaszaira, sőt még azt sem mertem mondani, mint egyesek, hogy „két év múlva nagy színésznő leszek.

Addig kellett ütnöm a vasat, amíg tüzes volt. Választottam: színésznő leszek. Ma már teljes megelégedéssel gondolok vissza erre és tudom, ellenkező esetben örökké szemrehányást tettem volna magamnak.

Tehát „hála" Sophie Desma- rets terhességének, a szerep szabad volt; a filmet Jacues Feyder rendezte, Francoise Ro- sayval a főszerepben. Tizen jelentkeztünk a szerepre, legnagyobb vetélytársam Martin Carol volt. Feyder megmagyarázta a szerepet, és azután következett a próbafelvétel... Amikor Martin Carol megtudta, hogy rámesett a választás, felhívott telefonon, hogy megmondja, mennyire sajnálja, hogy nem ő játssza a szerepét, de hogy mennyire örül, hogy éppen én kaptam meg. Ez igen jól esett nekem, és nem is felejtem el soha! Különben Martin is nemsokára „befutott“, meg is érdemelte, hiszen ő egy igen bájos teremtés. A Macadamra még visszatérek, most elmondok

egyet-mást a mi hivatásunkról.

A mi foglalkozásunk — ját- szan,. Játszunki a szó szoros értelmében. Ez azt jelenti, hogy szórakozunk, tehát olyan foglalkozásunk van, abból élünk, ami nemcsak másokat, hanem minket is szórakoztat, mert tulajdonképpen ez az egyetlen dolog a világon, ami minket érdekel.

AZ „ARANYSISAK“-TÖL A SALEMI BOSZORKÁNYOK“-«;

Az „Aranysisak“-beli alakításom már „igazi“ szerepnek számít. Különben is, nagyon szeretem ezt a filmet, nemcsak azért, mert első nagyobb szerepemet játszottam benne, hanem mert tényleg élvezet végignézni. Mi, színészek, úgy vagyunk a „saját“ filmjeinkkel, hogy csak magunkat nézzük benne. (Ekkor jövünk rá persze a legjobban, hogy mit hogyan kellett volna csinálni!) Az „Aranysisak" az egyetlen film, melyben nemcsak magamat nézem, hanem az egész filmet, és annyira tetszik, hogy akárhányszor végigtudnám nézni. Claude Dauphin-nel játszom együtt, és itt azt is be kell vallanom, hogy a felvételek alatt mindig úgy éreztem magam, mint egy műkedvelő, amikor hivatásos — méghozzá nagy és híres — színésszel játszik. Claude Dauphin már a nagyok közé tartozott akkor, amikor én még iskolás voltam, és azokon a bizonyos csütörtökökön, amit említettem, hogy lányok és fiúk moziba mentünk, nem egyszer gyönyörködtünk Claude Dauphin játékában. Azt hiszem, ugyanígy érezném magam, ha egyszer Jean Gabinnal, Danielle Dar- rieux-vel, Michele Morgannal, vagy méginkább Francoise Ro- say-vel játszanék együtt, nemcsak azért, mert Francoise Rosay-t mindd^ki annyira tiszteli, hanem mert én epizódszerepet játszottam abban a filmben, am ben ő a főszerepet alakította. (MacAdam).

Az „Aranysisak“ után következett a „Therése Raquin“, a „Gonoszok", Cselszövések“, és míg nappal szüntelenül filmeztem, estéről estére nagy sikerrel játszottam a

SZALEMI BOSZORKÁNYOK főszerepét.

(Folytatjuk)

Kultúrhírek

Barrault társulata Madelaine Renaud-val a főszerepben bemutatta a „Szókimondó asz- szonyságot“.

★

Gina Lollobrigida énekelt a múlt héten a római rádióban. A világhírű filmsztár állítólag még sohasem szólalt meg filmen, mindig más volt a „hangja“. Pedig — ha a fülünk nem csal — énekelni is jól énekel.

De hát a filmesek csak jobban tudják...

A müncheni Musica Viva (Elő zene) koncertsorozat keretében Henkryk Szering kiváló lengyel származású mexikói hegedűművész adta elő Bartók hegedű- versenyét. Ugyanezen az esten mutatták be Nyugat-Németor- szágban először Sosztakovics X. szimfóniáját.

A „MacAdam“-beli alakításáért Simone Signorét a Suzanne- Bianchetti díjat kapta, az „Aranysisak“ pedig a legnagyobb angol színészi kitüntetést, az „Oscar“ -t szerezte meg számára. A „Gonoszokéban alakított szerepéért gyönyörű kristályvázával jutalmazták.

Képünk azt a pillanatot ábrázolja, amikor Marcel Camé rendező gratulál Simone Signoréinak, aki a „Therese Raquin" filmfelvételei közben értesült, hogy megkapta az angol „Os- car“-t. Simone Signorét arca ragyog a boldogságtól, ped:g megjegyezzük, hogy emlékezései során nem említi meg kitüntetéseit.