Új Ifjúság, 1958. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1958-09-16 / 38. szám
Betyárok kincse Vagy száz éve történt, hogy az ilavai fegyházban egy fogoly utolsó tusáját vívta a halállal. A cella, ahol utolsókat ütött a fogoly szíve, egy nyirkos, sötét pinceodú volt. Sír az már egymagában, meg pokol is, hogy a léleknek ne kelljen messze szállnia. A fogoly hajdan betyár lehetett. Mások nem is ültek itt, csak betyárok és lázadók, életfogytiglan. Nevük lassan kikopott már a könyvekből, csak a históriájuk maradt fenn egy ideig az emberek közt. Aztán azt is elfeledtette az idő. Hanem ennek a rabnak a dolga most megint előkerült. Jő napon mondjam, dicséretükre a történészeknek, akik mostanában már nemcsak régi köveket szaglásznak, nemesi kutyabörö- ket vasalnak és apátsági vagyonkimutatásokon bölcselkednek, hanem benéznek a régi börtönök nagy könyveibe is, hogy a póruljárt szegénylegényekről is megtudjanak valamit. De hogy ne húzzam sokáig a szót, az elmúlt napokban egy sárga levél- köteg akadt Ilaván a kutatók kezébe. Egy feljegyzés és egy málladozó térkép. Ez az egész. A feljegyzés elmondja: amikor a haldoklót más cellába akarták vinni, hogy megkönnyítsék utolsó óráit, az nem akarta elhagyni a cellát. Követelte, könyörgött, hogy hozzák oda azt a foglyot, aki majd utána lesz szerencsés lakója cellájának, mert mondani akar neki valamit. Addig nem halhat meg. Szöget ütött ez a börtönőrök fejébe, akik legalább olyan betyárok lehettek, mint a rabok, és nagy alapossággal átvizsgálták a szűk börtönkamrát. Már majdnem felhagytak a szaglászással, amikor egynek a keze alatt megmozdult a fal egyik kőkockája. Óvatosan kiemelték a követ, és mögüle előkerült az a bizonyos térkép, amit most a levéltárban találtak. De bizony a durva kézzel rótt rajz nem sokat mondott a szemfüles fegy- őröknek. A rabhoz fordultak. Már ki tudja milyen szeretettel faggathatták, simogathatták, elég az hozzá, hogy az elárulta az egésznek az értelmét, a kézzel rótt térkép titkát és ezt a vallomást feljegyzésben lefektették, hozzácsatolták a térképhez. A vallomás szerint a pelsöci fennsíkon, avagy Nagy hegyen létezik egy apró, Zabos nevű völgyecske, amelynek oldalában volt a betyárok barlangja. Itt pihentek, ide húzódtak be a hideg és az üldözők elől, itt . tartották rabolt holmijukat, fegyvereiket, lőszerüket. Amikor portyára indultak, a barlang száját mindig gondosan befalazták kővel és földdel. így is hagyták ott, amikor elfogták őket. & börtönben aztán térképet készítettek a völgyecskéről, a bar- lángről és fogolyról-fogolyra adták a titkot, hogy majdan ha valamelyik kiszabadul, felkereshesse a rejtélyes barlangot. így maradt a titok erre a haldokló fogolyra. Amikor a börtönőrök mindezt megtudták, gyorsan orvosért és gyógyszerért futottak, hogy megmentsék a rab életét, aki egyedüli tudója, ismerője volt a völgynek és a barlangnak. De a fogoly, mielőtt megmutathatta volna a völgyet, békésen eltávozott „az örök vadászmezőkre“, és a térkép a vallomással bekerült a börtön levéltárába. Ennyi a história. És most a szemfüles történészek keresik a barlangot, keresik a Zabos völgyet. De ilyen nevű völgyecskét nem ismer itt a legöregebb pásztor sem. A fennsíkon száz és száz apró völgyecske búvik meg a fák, bokrok és a bozót LDallo más Kopaszkő, alatta a kúntapolcai Zúgó között, ismeretlenül, névtelenül. Ki tud fényt deríteni a betyárok titkára? Bizonyára amíg eme névtelen völgykatlanokat mind átvizsgálják, addig még sok birka hízik kövérre a pelsöci Nagy hegy tágas legelőjén. És mégsem tudhatjuk. A titkok máról holnapra oldódnak meg, lesznek ismert tényékké, valósággá. így lesz egyszer majd a betyárok barlangjával is. Ilyen csodálatos históriák történnek még napjainkban is. Pedig a betyárok világa már rég letűnt és az ilavai börtön lakói mind elporladtak azóta, de a fennsík, a pelsöci Nagy hegy ezernyi rejtélye, régi pásztorok, betyárok hazája még mindig feltáratlan. Ha az ember elindul a kúntapolcai Zúgótói (forrás) keresztül az erdőn, fél órán belül rátalál a Csetneki feljáróra. Az út neheze csak itt kezdődik. Futball- labda nagyságú terméskövek laza halmaza borítja az utat. Vigyázni kell minden lépéssel, mert a laza kövek könnyen kigördülnek az ember lába alól és együtt csúszhat a kőlavinával a mély felé. Körül gombaszagú erdő, mohos fák, vaddisznók. Egyedül ritkán vág neki ember a veszélyes útnak, de ha jól szedi a lábát, ha jő a tüdeje, lába és szíve, egy óra alatt felérhet a tetőre. Fenn a tetőn méteres borókabokrok, áthatolhatatlan mogyorócserje várja az embert, aki már vágyik a sűrű erdő után a távolba látni. Lent a völgyben falvak húzódnak meg játékházikóikkal, összezsugorodott templomaikkal. Mintha repülőből nézné az ember a völgyet és szédülés fogja el, ha letekint. Innen, ha az ember nem téveszt irányt és egyenesen átvág a sűrű bozót fűvel benőtt útján át ezernyi apró tisztáson, fél óra múlva meghallja a gulyák és a nyájak vezérállatainak tompa, mélabús kolompját. Aztán kitárulnak a fákkal és bokrokkal tarkított hepehupás legelők. Egy apró katlan mélyén ott lapul a ciszterna fehér betonmedencéje, szürke vízfogója. Körülötte gulya és pásztorok. Szinte mindig itat valaki, mert víz eddig csak itt létezik. A ciszterna mögött rosk'a'doző líőhalmazra valamikor emléktáblát függesztettek: „Ezen jószágitató ciszterna berendezés épült 1913. évben, gróf Serényi Béla Földm. M. K. miniszter által engedélyezett államsegélyből, Kubinyi Géza orsz. gyűl. képv. közreműködésével, Rozs- nya Károly terve szerint.“ A kis táblán ceruzával apró nevek, kirándulók, turisták műve, akik erre jártak. A ciszterna körül tehenek, egy öreg pásztor húzza éppen a vizet a gémes merítővei. Rám se hederít, míg meg nem szólítom. — Van viz elég? — Most már igen. Ihat is, a völgyből nyomtatják fel. Érdeklődöm, kérdezem az öreg Gyöngyösi Józsefet, s ő készségesen mesél: Ügy számították akkor, hogy a ciszterna költsége tizenkét év alatt megtérül. De jött az első világháború, felment a jószág ára, és a költség két év alatt bejött. De a víz kérdését a ciszterna nem oldotta meg. Ha nem esett, nem gyűlt víz a tárolóba, a gulya és a nyáj szom- jan maradt. Most az állam hat és fél milliós költséggel vízvezetéket építtetett, a völgyből Molnár László minden itatásnál 6 — 700 vödör vizet húz a ciszternából nyomják fel a vizet nagyteljesítményű gépekkel. Ugratni próbálom az öreget, a berzétei szövetkezet gulyását, hogy melyik nagyobb rang, a gulyásé vagy a juhászé. De nem áll kötélnek. — Én nem szenvedhetem a juhot. Csak nyúzni szeretem. — Egyedül van? — Már harmadik napja. Itt hagyott az a nyavalyás Rusző Barna — panaszolja és szidja a fiatalokat, mert nehezen ragadnak meg itt a hegyen, nem olyanok, mint ő volt hajdan. Amint beszélgetünk, látom, hogy a távolból ember közeledik. Csak amikor odaér, nézem, hogy fiatal. Kérdezgetem, csendben, nyugodtan felelget: Molnár László, Pelsőcről. Mutatom Gyöngyösi bácsinak a legénykét, de annak a szeme se rebben az előbbi szidalmak után. — Az más. Ő pásztor. Az egész családja az — intézi el röviden és érzem, hogy itt a hegyen más a mérték az emberek megítélésében. Gál Józsi bácsi a nyája élén — Mennyi vizet húznak napjában? — Egy itatásra 6—700 vödörrel. És se éjjel, se nappal, nincs alvás, csak szunyókálás, mert a jószág folyton szabadon van. Őrködni kell felváltva. Én mér harmadik napja vagyok egyedül — zsörtölődik Gyöngyösi bácsi, ha nem néznék valamit, behajtanám az egész gulyát. De ez csak afféle hirtelen harag. Még nincs itt a behajtás ideje, és az igazi pásztor nem hátrál, még ha egyedül is marad az egész Nagy hegyen. Gyöngyösi se hátrál — pásztor. A juhászokat, Gál József tanyáján, pár kilométerrel arrébb találom, egy apró katlanban. Amikor közel jutok, a csaholó kutyák egész csordája rohan meg. Nem szól rájuk hékítően senki. Nincs itt idegennek semmi keresnivalója. De ha jön, ne féljen a kutyáktól. Józsi bácsi már ismer. Jártam náLa pár hete zsendicén, de akkor éppen nem volt. Rögtön invitál a kunyhó felé és már mondja is a nagy hírt, a betyárok barlangját. (Amit az elején már elárultam.) — No és meglesz? — faggatom. — Meg a! Én megtalálom —- és rajongva, lelkesen beszél, mint valami fiatal legényke. Pedig jól benne jár már a korban. Premyslnél sebesült az első világháborúban. Kényelmesen letelepszünk a kunyhó birkabőrökkel bélelt he- veröjére, jönnek a többiek is. Délidő van. — Én már megtaláltam! — lép be hangos szóval Janco Károly. — Mit? — kérdem. A barlangot 1 — Hol? — Itt és ott, azon túl, e mellett, és vagy harminc ember fér el benne. — De hogy hol, azon csak ők igazodnak el, de én soha ebben az életben, mert itt se dombnak, se völgynek név nem jutott. Ők értik a magyarázatát. — Ha az lesz — zárul le a szó. — Hát hisz lehet, — egyezik bele Gál bácsi is, de senki se hiszi, hogy az a barlang az igazi. Nincs benne semmi. Én sem hiszem. Mert a betyárok barlangja ... Nincs idő a töprengésre. Fából faragott nagy poharat nyomnak a markomba. — Édes vagy savanyú zsen- dice kell? Tanácstalanul nézek magam köré. Eddig még azt se tudom, hogy eszik-e vagy isszák-e a zsendicét, s most azt kérdik, hogy édeset-e, avagy savanyút akarok. Édeset kapok, mert az a friss és rögvest magyaráztatom Gál bácsival, hogy hogyan is készül ez a csodaétel, juhász-ital. Emi- gyen mondta: — Fejés után leszűrik a friss juhtejet putyinába (faedény), beoltják gyenge bornyúgyomor- ral, tizenöt-húsz percig hagyják, mig megalszik, aztán feltörik aludttej alaknak, tíz percig pihen amíg leül, aztán kézzel kiszedik a putyinából, összenyomogatják, veszik a sajtruh^t, beleteszik, felakasztják a horogra, a savó kicsurog belőle (ebben a savóban mossák a juhászok az edényt, azért olyan fényes minden lábasuk). A másik savót, amiből a sajtot kivették és ruhába helyezték, a putyinából üstbe öntik és megmelegítik. Ebből lesz a zsendice. Aki ezekután se érti, hogy mi az a zsendice és hogy hogyan készül, menjen el juhásznak a pelsöci Nagy hegyre, ott majd megtudja. Lehet, hogy még a betyárok kincsesbarlangját is megtalálja. SZŐKE JÓZSEF Nagy utat tettem, hitetlen voltam, pogány. Vértelenné vált a szám. Szívem borús volt, magányos és árva és halovány. Valamit mindig kerestem, magam sem tudtam mit keresek. Norvég és svéd fjordoknak képzeltem magam s m:nt a szél, úgy-kószáltam boldogtalan. Pusztákon jöttem keresztül, elhagytam sok várost, kertet. S egyre mentem, mint akit titkos nagy szomjak kínja kerget. Hűvös dómokat jártam végig, gőgös tornyaik égig értek. Jéghegyek csipkéit láttam s magasba törni az Alpok ormait. Láttam a tengert, a végtelen vizet alkonytájt opálban ragyogni s azt hittem már semmiben sem hiszek. Hallgattam a nagy hullámok lomha muzsikáját, halott zenéjét a csendnek, tűnő szavát a végtelennek. Ismertem dzsentrit, mágnást, tűrő cselédet és papot. Láttam meghalni útszélen szegényt, láttam meghalni fösvény gazdagot. Füstös kocsmák zajába tértem, hol a pára sűrű volt és a bűz s mikor a fényes nap alá értem, letérdepeltem imádni a napot. Nagy utat tettem meg, most megálltam. Hazámban vagyok, szívéhez értem. Ajkaim a puszta földhöz értek; megismertem őket: a társaim! Lelkűkben fény van és bánat, lelkűkben vágy van, bűn és erény. Az övék lettem és ők az enyém. Szénporos bányász, gyárilányok, vasutas, pallér, vasöntő, pincér, magyar, lengyel, német s morva, kik a szebb jövőért élni vágytok, testvéreim vagytok; az én népem! Láthatáron kéklő távolában megcsillanó drága büszkeségem. Már nem vagyok magam. Fölemésztettem magányom s hálából imádom társaim s újra erősnek érzem magam. És most: hiszem az embert! Ki istene lett önmagának. Rájöttem végre mit kerestem, nem emészt többé a bánat, Most tudom csak, kezdettől fogva magamban hodrtam őshitem. Ujjongok, sírok, dalolok, elém jöttek mind a távolok. Véremig ömölt az élet, először érzem, hogy élek. Üj himnuszoktól részegülten állok! Parányi lett előttem a világ és parányik lettek az óceánok. Hazámban vagyok, a drága földön, lángoló, izzó nagy szívében élek. Elém jöttek mind a távolok, ujjongok, sírok, dalolok, véremig ömölt az élet. MOJZES ILONA Sírig kísér Messze vagy, mint égen rezgő ábrák, megszoktam a magány kalodáját. Régi reményem tőből kivágták, gyászvitézek mellette a hársják. Vagyok gyémánt os nyár-tüzek sírja, nem tüzesülök rá ajkaidra. Ablakom előtt kopogó léptek sohase hazudjék érkezésed. Homlokomnak könyü szél a lelked, nem örülök meg, mert más ölelget. Érzés-áramhoz fénykép a szótár, bizonygatja, hogy nem mese voltál. Túlhajtott kín, dac felhővé szépül, a tájba olvadok, kölönc nélkül. Mosolygok-e, vagy megfojt a könnyem, a nagyvilágtól függ, nem éntölem. Pettyes bogarat dajkál a körmöm, átsüt a nap a csíkos ernyőkön. Borhoz erőért már nem könyörgök, hűvös málnában szállnak a gyöngyök. Bennem a dob-verők elpihentek, tölcsére leszek most ezer jelnek. Ádáz vihar már sose lendítsen, szerénység hajléka lett a szívem, szándék járja, mint növényt a nedvek: újat dobogjon az embereknek. Holnapra mi lesz? — istentől tudnám? Nyári szoknyákról élet lebeg rám. Űzöm a halált, — sokáig éljek árnyán a béke kék ligetének. — Látod, a szavam földre lenyomva élesebb lesz tán, mint a borotva. S igen, a baljós kuvikszó olykor elém-bont a bokros est-koromból, alakod éberség köd-virága, s te tekintesz rám utoljára. j Lehullt a csillag, de ég a fénye, J eltiprott szerelem derengése. J Agyrostban világot, nem veszett el, j Sírig kísér, mint bőrön a sebhely. í VERES JÁNOS xk-kkkk-kkkkiekkkk+k-k kkkrkkk k * AtHr-A-A-A-A-á
