Új Ifjúság, 1958. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1958-09-16 / 38. szám

Emberek * hősök CSURKA PÉTER: A RtŰIRT Tizenöt ével ezelőtt, 1943. szeptember 8-án végezték ki Július Fucíkot, hazánk nagy fasisztaellenes harcosát. Alább részletet közlünk az Üzenet az élőknek című müvéből, melyet elfogatása és kivégzése között a bör­tönben írt. EMBEREK ÉS FIGURÁK Egyet kérek: ti, akik majd, túlélitek ezt a korszakot, ne fe­lejtsétek sem a jókat, sem a rosszakat. Gyűjtsetek gondosan tanúbizonyságot azokról, akik magukért és értetek elestek. Egy szép napon a ma múlttá válik. Beszélni fognak róla, mint nagy időkről, beszélni fognak névte­len hőseiről, akik történelmet csináltak. Szeretném, ha tudná­tok, hogy a hősök nem voltak névtelenek. Hogy emberek vol­tak, névvel, arccal, vágyakkal és reményekkel. És köztük a leg­utolsó fájdalma sem volt kisebb az első áldozaténál, akinek ne­vét majd megőrzik. Szeretném, ha valamennyien közel érzenétek őket magatokhoz, mint ismerős embereket, rokonokat, mint sa­ját magatokat. Voltak harcosok, akiknek egész családját legyilkolták. Legalább egyet közülük fogadja­tok fiatoknak vagy leányotoknak s legyetek büszkék rájuk, mint olyan emberekre, akik a jövő­nek éltek. Mindenki, aki hűsé­gesen élt a jövőnek és aki annak szépségéért esett el, márványba véste alakját. Ám mindenki, aki a múlt porából akart gátat emel­ni a forradalom áradatának, pudvás fából faragott figura, akkor is, ha talán vállán a mél­tóság rangjelzése csillog. Ám ezeket a figurákat is élve kell látni, törpeségükben, szerencsét­lenségükben, kegyetlenségükben és nevetségességükben, hiszen anyagot jelentenek a jövő kép­zetei számára. Csupán anyag és tanúvallomás az, amit most még elmondhatok. Mégpedig csonka anyag, amit a tapasztalás egy kis szakaszából, távlat nélkül továbbítok. Tán vannak viszont bennük vonások az élő modellekből: nagy és kis alakok és figurák vonásaiból. JELINEKÉK József és Mária. A férfi vil­lanyszerelő, a nő szolgáló. Is­merned kell lakásukat. Egyszerű, sima, modern bútorok, kis könyv­tár mellszoborral, a falon képek és tisztaság, hihetetlen tisztaság mindenütt. Azt mondanád, ebbe a lakásba épült bele lelkűk és semmit sem tudnak a külvilág­ról. Ugyanakkor régen a kom­munista pártban dolgoznak és a maguk módján álmodják az igazság álmait. Mindketten oda- adóan és csendesen dolgoztak és nem húzódtak vissza, amikor a megszállás egyre súlyosabb fel­tételeket szabott a munkának. Három év .múlva tört be a rendőrség lakásukba. Egymás mellett álltak felemelt kézzel... 1943. MÁJUS 19. Ma éjjel viszik át Augusztá­mat „munkára" Lengyelország­ba. A gályára, a tifuszhalálba. Nekem pedig néhány hetem, ta­lán két-három hónapom van még hátra. Irataimat ugyanis átadták már a bíróságnak. Tehát talán még négy hétig ülök itt vizsgálati fogságban, a Pankrá- con, s azután még két vagy há­rom hónapom marad. Ezt a ri­portot már nem tudom befejez­ni. Mindenesetre igyekszem foly­tatni, ha e néhány nap alkalmat ad rá. Ma nem tudok tovább dolgozni anyagával. Agyam és szívem ma Augusztával van te­le, ezzel a nemes, mélyen hívő emberrel, ezzel az értékes oda­adó élettrással az úton, mely mindig meredek volt és mindig nyugtalan. Estéről-estére azt a dalt ének­lem neki, am<t nagyon szeretett: a sztyepp kéklő füvéről, mely partizánharcok mondáit zizegi, a kozák asszonyról, aki férje ol­dalán harcolt a szabadságért, bátorságáról és páratlan vak­merőségéről. Így bizony, harcos felem. Mennyi erő van ebben a kis te­remtésben, határozottan met­szett arccal és nagy gyermek­szemekkel, melyekben annyi a gyöngédség. A harc és az egy­mástól való állandó távoliét örök szerelmeseket formált belőlünk, akik az életben nem egyszer, de százszor élik át az első simoga- tások, az első ismerkedés heves pillanatát. És mégis mindig együtt ver a szívünk, egy a lé­legzetünk a boldogság vagy a szorongás, az izgalom vagy a szomorúság óráiban. Évekig dolgoztunk együtt és segítettünk egymásnak, ahogy csak bajtársak tudnak bajtársa­kon segíteni, évekig első olva­sóm, első bírálóm volt s nehe­zen írtam, ha nem tudtam ma­gam mögött kedves tekintetét. Evekig álltunk egymás mellett a harcokban, amikben kettőnk élete cseppet sem volt szegény, kéz a kézben évekig csavarog­tunk együtt azokon a tájakon, melyeket nagyon szerettünk. Sok nehéz órát éltünk meg együtt, de sok nagy örömet is, hiszen gazdagok voltunk a szegények gazdagságával. Auguszta, íme ez ő: Az ostromállapot idején tör­tént, az elmúlt év júniusának derekán. A letartóztatásunk óta eltelt hat hét után először látott ama szörnyű napok múltával, melyekben egyedül gondolkozott el zárkájában a halálomról szóló hírek felett. Hívták, hogy meg­puhítson. „Beszélje rá (szólt hozzá ve­lem való szembesítéskor az ügy­osztály főnöke) — beszélje rá, hogy legyen józan. Ha saját ma­gára nem gondol, gondoljon legalább önre. Egy órája van a gondolkozásra. Ha viszont ma­kacs marad, még ma este mind­kettőjüket kivég zik. Mindkettő­jüket." Tekintetével végigsimogatott és egyszerűen válaszolt: „Biztos úr, számomra ez nem fenyegetés, hanem utolsó kíván­ságom. Ha kivégzik öt, végezze­nek ki engem is." íme ez Auguszta: csupa sze­retet és határozottság. Életünket elvehetik, ugye Au­guszta, de becsületünket és sze­relmünket nem. 0 emberek, el tudjátok-e kép­zelni, hogyan élnénk, ha újból meglátnák egymást e sok nélkü­lözések után. Ha újból találkoz­nánk a szabad, tágas és teremtő életben. Ha majd meglesz mind­az, ami után vágyódtunk, amire törekedtünk és amiért most a halálba megyünk. Igen, minden bizonnyal holtan is élni fogunk, valahol a nagy boldogságok egy kis zugában, hiszen arra tettük fel egész életünket, ez ad most örömet, ha szomorúak is va­gyunk, mert búcsúznunk kell. Azt sem engeditek, hogy meg­öleljük egymást, vigy kezet szo­rítsunk. Csak a Károly-teret a Pankráccal összekötő fogházi együttes ad hírt kölcsönösen sorsunkról. Tudod Auguszta, én is tudom, hogy valószínűleg többé már nem látjuk egymást. Mégis hallom, amint a távolból kiáltasz: vi­szontlátásra kedvesem. Viszontlátásra Augusztám! Tolsztoj Leó A nagy orosz nép a múlt szá­zadban több jelentős művésszel és íróval ajándékozta meg az emberiséget. Egyik legismertebb egyéniség Tolsztoj Leó, ki mü­veiben a népek közötti békét, szeretetet hirdette. Szereplésével az orosz irodalomban egy külön fejezet kezdődik. 1828. szeptember 9-én szüle­tett Jasznaja Poljanában, orosz nemesi (grófi) családból akkor, amikor a feudalizmus béklyói az orosz parasztra legsúlyosabban nehezedtek. A jómódban élő Tolsztoj fiatal éveit gondtalan­ságban töltötte. Gazdag tapasz­talatokkal, csalódva visszatért szülőfalujába, ahol később a mu­zsikokhoz hasonló körülmények közt élte le életét. Müveiben a Puskin és Gogol által megkezdett irányt, a rea­lizmust folytatta. írásaiban éri el az orosz kritikai realizmus csúcspontját. Minden müvében kiérezni azt az igyekezetét, hogy a valóságot akarja feltárni. Akár egy háború lefolyását vagy egy bírósági tárgyalást ír le, az ese­mények középpontjában az em­ber áll. A fennálló rendszert állandóan és minden félelem nélkül kritizálja és ostorozza. Rokonszenves hősként mindig a nép gyermekét látjuk, azét, melyet ö annyira szeretett. írásai: Háború és béke, Anna Karenina, Feltámadás stb. a vi­lágirodalom remekei közé tar­toznak, melyek sok millió pél­dányban jelentek meg. Miként vélekedett róla Lenin? Makszim Gorkijnak azt mondta Tolsztojról: „Az irodalomban nem volt igazibb paraszt, mint ez a gróf". „Ki az, aki vele egyenrangú?" A választ maga Lenin adta meg: „Senki". B arcsa Gábort kilencszáztizenhatban, negy­venéves korában rántotta be a császár négy kishold földjéről, két abrakolatlan lova mellől és mindig szomorú, gyerektelen asszonya mellől az egyik népfelkelő zászlóaljhoz, a front- mögötti „harcosok" csapatába. Ki is csúszott velük a vonat a Lupkovi-hágón keresztül Galí­ciába. Becsatangolták Kelet-Galíciát, Wolhyniát. Csapdákat, futóárkokat ástak, drótakadályokat húztak a front mögött, és csalt távolról hallgat­ták, ha bömböltek az ágyúk, ha gépfegyverek kattogása riasztotta az éjszakák csendjét. Egyszer, úgy hajnaltájt nagyon közelről hal­latszott a fegyverropogás. Csapkodták az ajtókat a barakk folyosóin, kiabáltak: — Alárm!... Riadó!... Auf!... Fegyverre! Tíz perc múlva álltak a századok a barakkö- zökön. Vezényszavak pattogtak. Elindultak kelet felé. A barakktábor szélén rajvonalba fejlődtek fel. Július heve égette a mezőket, a kaszálatlan búzatáblákat. A hajnal is a hőség fogcsikorgatá- sával érkezett. Míg lehetett, állva lépkedtek a búzatengerben, de aztán a srapnell-tüz, a visí­tó golyózápor lefektette őket. Hason csúsztak előre. Barcsa Gábor sohasem tudott visszaemlé­kezni, hogy harcolt, mit csinált. Csak arra, hogy jócskán sütögette a manlichert. Arra se tudott soha emlékezni, hogy lett vége a csetepaténak, hogy esett át a tűzkeresztségen. Csak egyre emlékezett: mikor kibújt a búzatáblából, egy fiatal orosz katona feküdt előtte. Hanyatt fe­küdt, félig nyitott szemében olvadozott a reggeli fény. Zubbonya balsó táján, domború melléből serkedezett a vér. Jobb kezében sárga rézkürtöt markolt, mintha fojtogatta volna. Barcsa Gábor népfelkelő állt, nézegette. Lehajolt, elhessegette szájáról, szeméről a dongó vadméheket. Megfog­ta a kezét, szólt: — Élsz még, testvér? ... Szóljál! A halott már nem szólhat. Gábor letette a há­tizsákját a halott mellé, ráült. A hátit úgy éget­te a nap, mint egy iszonyú gondolat a lelkét. — Ezt a szerencsétlent biztosan én lőttem agyon... Pontosan egy vonalban jött velem szemben... Testvér, esküszök az élő Istenre, nem céloztam ... Csak sütögettem a puskát... Nékem a király, néked meg a cár parancsolta, hogy sütögessük egymásra a puskát... De nálad úgy látom, még puska se vöt... Ez a fájdal­mas... Kürtös voltál, hé? ... Ezredkürtös, szá­zadkürtös, vagy batalijon, he-e?... Ajnye, ájnye, de elszomorítottál... Hogy hívnak, hé, hova való vagy? ...­A fül nem hall, a szem nem lát, ha örök már a mozdulatlanság. Kivette a halott katona zub­bonyából a pléhkeresztes „legetemációt", Egyik bajtársa, aki ismerte a cirill betűket, hozzálépett. Olvasta: Mikola Szergej Mihajlovics, Szemipala- tinszk. — A jó ég tudja, hot útin, de messzi lehet! — mormogta Barcsa és visszatette szépen a zsebé­be. Mikola Szergej Mihajlovics! Sosem felejti el a nevét. Mert, hej, ezt az oroszt ő ölte meg ... A kürttől szemébe verődött a tűző nap sugara. Kicsavarta a halott kezéből. Nézegette. Ezzel fújta Szergej az ébresztőt, a takarodót. Lehet, hogy rohamot is fújt vele. Élő piros szája ráta­padt, de az is lehet, hogy elfehéredétt, ha a ha­láltánc lelkesedésébe kürtölte bele a cár katonáit, virágos, ezernyi illattól szagos domboldalakon. Ezt a kürtöt elveszi tőle, hazaviszi emlékbe. Jó mélyen besüllyesztette tornyiszterébe, Hazajött, leszerelt. Mást nem vitt haza lesoványodott tes­tén a faluba, mint csak a szétmállott bakaruhát és a kürtöt. Utolsó rongyos ingébe csavarta belé, s mint remegő árnyék lopakodott vele a falu szélére. Az asszony nem gyarapítóit, de el sem herdált semmit, míg oda volt. Megmaradt a négy kis hold, a két kis gebe. Felnyihantottak régen látott gazdájukra. Bontotta ki bámuló asszonya előtt a rongyos ingbe csavart kürtöt. Simogatta, törülgette. Kampós szeget vert az ágya fölé, fel­akasztotta Az asszony rákérdezett: — Kürtös voltál? — Nem voltam én , — Hát akkor honnan jött, osztán minek ez? — Csak... Ez itt áll, míg én élek... Az asszony nem furkászta tovább. A kürt nyu­galmasan lógott a falon. Időnként, ha bepókhá- lózödott, Barcsa Gábor levette, megtisztította, visszaakasztotta. Egyszer az asszony, így pucolás közben, halvány mosolygással a száján, kiejtette a mondatot: — Legalább fújjon már bele egyszer, halljam milyet szól. — Nem fúvók ... Rokonok, szomszédok, ismerősök, idegenek jöttek. De csak néhanapján. Komor színek ölel­ték a Barcsa-házat, nem szerették a néma ud­vart, a sötét ablakokat, a szótlanságba merült emberpárt, mégha az élet vágyak nélküli tiszta­sága, a gondolat becsületessége ólálkodott is rá­juk Barcsa Gábor megszállott szemeiből. Azért Boldogtalan emlékeket őrzök ezekből az időkből, nem voltam magammal megelégedve. Többen is voltunk akkor fiatal színé­szek, akik szerettünk volna „valamit csinálni“. Sokan közü­lük máig is barátaim maradtak és sokat jelentenek az életem­ben. Gélin, Gerard Philippe, Danielle Delorme. Ez a fiatal színésznő éppen akkoriban kez­dett, apja Londonban, anyja pe­dig a ravensbrücki koncentrá­ciós táborban volt, s neki négy testvéréről kellett gondoskod­nia. Barátságunkban sosem csa­lódtunk. AZ UTOLSÓ EPIZÓDSZEREP Utoljára 1945-ben, a „Hajnal démonjai"-ban alakítottam epi­zódszerepet. Egy szerelmi jele­Emlékezéseim netet játszottam. Ebben az idő­ben gyermeket vártam, és na­gyon féltem, hogy ne még a fil­mezés alatt kelljen szülnöm. A felvételeket 1946 áprilisában fejeztük be, nyolc nappal kislá­nyom, Catherine születése előtt. Végülis, az árnyék kezdett szétfoszlani. Ebben a filmben megmutattam mindent, amit csak tudtam és éreztem, hogy valaminek meg kell változni. A „Hajnal démonjai" megnyi­totta számomra a kaput a nagy, az „igazi" szerepek felé. Alighogy Catherine megszüle­tett, megtudtam, hogy Sophie Desmarets terhessége miatt nem játszhatja el szerepét a „Maca­dam" című készülő filmben. Simone S gnorete 1946-ban Catherine-t szoptattam akkor — 21 napos volt — és tudtam, hogy e2 a szerep nincs betöltve. Most ünnepélyesen feltettem magamnak a kérdést: anya akarok lenni, vagy színésznő? Ha becsületesen nézzük a dol­gokat, be kell vallani, hogy egy színésznő, amikor játszik, nem lehet anya is. Ez nem jelenti azt, hogy nem szereti a gyer­mekét. Mert akármennyire is szereti, akkor sem lehet igazi Anya, nagy kezdőbetűvel. Mert nem Anya az, aki elmegy hazul­ról, amikor a kislánya beteg. A színésznőnek pedig el kell menni és el is megy, bármeny­nyire is kétségbe van esve a gyermek állapota miatt. El­megy és végigjátssza a szerepét az utolsó betűig. A beteg gyer­mekre gondol, amíg a színpadra lép, és az első gondolata, ami­kor legördül a függöny, de amíg a színpadon van. játszik, játsza­nia kell, mert ő színésznő. (Folytatása következik) mindig szóba került a kürt. Századtrombitás volt? Hornyista? A háborúból hozta? — Pedig olyan szép volna Gábor bátyám, ha maga esténként kilenc órakor elfújná a takaro­dót .. . Milyen szépen hangzana itt nyári estéken a faluszélen — bíztatta egyszer az unokaöccse, úgy a harmincas évek elején. Akkor szabadult a katonaságtól. — Nem fúvóm én!... De nem is takarodót, hanem riadót kéne fújni!... Hogy riadjon már észre ez a rossz világ ... — Akkor fújjon riadót, Gábor bátyám! — ugrott fel a fiatalember és nyúlt a kürt után. De Gábor bácsi is felugrott, lefogta a karját. — Ne nyúlj hozzá! Egy este fáradtan jött haza a földről. El kell adni valamit, hogy kinyögje az adót. Megfullaszt- ják. De mit adjon el? A pejlovát, a jobbikat? Azért is mennyit kap? Kifutja az adó belőle? Az eresz alatt két ember várta. Az egyik a most alakult önkéntes tűzoltóság parancsnoka volt, Rubinka Sándor csizmadiamester. Gábor le se szállt még a kocsiról, Rubinka már is bele kez­dett mondókájába: — Tudja-e mért jöttünk, Barcsa szomszéd?., i Azt a rézkürtöt ajándékozza az egyesületnek... Kellene az nekünk, tuggya, ha kivonulunk, egy­szerre lépkedjünk, mint a katonák... Ez a fia­talember fújja majd... Száraz, kurta volt a válasz: — Nem ajándékozom. De pénzért tán csak ide adja?... Nem hasz­nálja, minek az magának?... JÓI megfizetünk érte. Adó. Rongy a gúnya rajta. Csizma is kéne. Hátul kidőlt az ól ajtaja... Oszlopok kellenének. Sok minden kéne... Mennyit érhet vajon egy katona-kürt? ... De — mint mikor sötét szobá­ba hirtelen bebukik a fény, úgy bukkant eléje a wolhyniai halott, Mikola Szergej Mihajlovics, a kürtös, a reggeli napba könnyező szemével, a kürtöt fojtogató kezével, akit bizonyos, hogy ő lőtt agyon. — Nincs az a pénz, hogy a kürttől megvál­jak ... Az öreg Gábor még aznap este eldugta a kür­töt a padláson. IX üenc száznegyvenben történt, hogy a főszol- gabírói hivatal tágas udvarán álldogált Barcsa Gábor. Várta, hogy beszólítják. Elfogtak egy tolvajbandát — ott álltak szuronyok között kocsistöl-lovastól az udvar közepén — amelyik az ő padlását is kifosztotta. Károsult, nézzen ő is körül a megkerült lopott holmik között. Beszólították. A kürt kicsillogott aranyló színével a sok lim­lomból. Ráugrott. — A kürtöm!... Ez a kürt az enyém! — Mivel tudja igazolni? — kérdezte a kakas­tollas őrmester. — Avval, hogy az enyém!... A háborúból hoztam én ezt... Rubinka mester szólalt meg a háta mögött. — Igazat mond, a Gábor bácsié. — Aztán súgott valamit az őrmester fülébe. — Bolond ez az ember, szegény, ezzel a kürttel... — Lát még valami mást is, ami a magáé? — Látok, de az nekem egyik se kell!... Le­gyen a cigányoké ... A kürtöt a hóna alá fogta, kiódalgott. Ment haza. Es megbékélt sóhajok szálltak az esti akácok lombjai között. Ügy érezte, hogy a kürt hang­talan torkában remeg Szergej hálateli szíve. Mégis bele kellene már egyszer fújni, hadd hallja milyen a hangja, hogy rezgi át a tájat, az alko­nyati csendben, hogy hajbókol rá a kis nyárfa­erdő. Nem, mégsem! Nem ért hozzá. Ha bele- reccsentene,elcsúfítaná halkuló fájdalma tiszta­ságát, a halott katonának a szálló évtizedek során is egyre fényesedé emlékét. Űjra felakasz­totta a szobában a kampósszegre. Ezerkilencszázötvennyolc. Barcsáné nesztele­“ nül járkált a házban. Szófián párja hanyatt feküdt az ágyban. Hanyatt, mindig csak hanyatt, mint a nagybetegek szoktak. Nézte a fehér szúette gerendákat. Lassan fordult a feje az ud­vari ablak felé, onnan vissza a gerendákra. Aztán a csillogó öreg katonakürtre. Simogatta a nézé­sével. Erőtlenül szólt: — Rozika, vedd le a kürtöt! — Mit akar vele? — Csak vedd le! Az asszony öregesen fellépett az ágy szélére, nehezen leemelte. Megtörülgette. — Itt van ... — Segíts, fel akarok ülni... Így ni... Add ide a kezembe ... Felszívta horpadt mellét, reszkető kezével szájához illesztette, nagy erővel belefújt. A hang csattant, reccsent. — Hallottad, Szergej Mihajlovics?... Érke­zem. Lehanyatlott. Mosolygott. Pedig már akkor nem is élt.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents