Új Ifjúság, 1958. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1958-02-25 / 9. szám
Egy fiatal festőcsoport törekvéseiről A FIATALOK kiállítási termében bemutatták a Galanda csoport műveit. A csoport tagjai az úttörő szlovák Galanda festőről nevezték el magukat, az ő szellemében keresnek új utakat és távlatokat. Mint ahogyan a mester is mondta; „Ne essetek apátok könnyelműségébe, konzervatív és burzsoá kényelmébe. Ne hagyjátok magat;okat befolyásolni és megszédltenl se pénztől, se a régi társadalom olcső sikerétől. Dolgozzatok úgy, ahogyan azt az új Készülnek az alkotó versenyekre I osoncon a járási szemlét a OSISZ apátfalusi Pol’ana üzemi szervezetének tagjai nyitották meg. Fontos megemlíteni, hogy a besztercebányai kerületben eddig kétezerszáznyolcvan- négy fiatal vett részt a járási alkotó versenyeken. A bemutatókon ezerki- lencszázhuszonöt egyéni versenyző, hatvan szólóénekes, harminchat szólótáncos, száztizennégy zenész, huszonnyolc kézimunkázó és rajzoló és tizennyolc fényképész lépett fel. A besztercebányai járás dicsekedhet a legszebb eredménnyel, eddig ezerhatszáznyolc- vanhat fiatal kapcsolódott be az alkotó versenyekbe. Magától értetődően az eredményekkel együtt jelentkeznek a hibák is. Az egyik ilyen hiba, hogy a versenyzők egy része ugyanazzal a repertoárral szerepel, amelyikkel a múlt évben, és nem fordítanak elég gondot a repertoárok kiválasztására. Az alkotó versenyek második szakasza február 19-től március végéig folyik le a besztercebányai kerületben. A Járási szemlékre eddig négyszázharminchét együttes és ötezerhatszáz- nyolcvan egyén jelentkezett. Természetesen ez a szám napról-napra növekedik. A legkevesebb jelentkező egyént és együttest a poltárl járásban tartják számon, ahol csupán öt együttes és negyvennyolc egyén vállalta a CSISZ járási alkotó versenyein való szereplést. A losonci járásban másképpen fest a helyzet. Negyvenhét együttes és ezerháromszázhárom egyén jelentkezett. Ebből a szempontból szépek az eredmények a besztercebányai és a rimaszombati járásban Is. SZABOPAL GITTA Besztercebánya. társadalom megkívánja. Keressetek új kifejezési formákat. Ne úgy tiszteljétek az utókort, hogy szolgailag lemásoljátok.“ Ebben a szellemben indúltak a fiatal művészek, akik nemrégen kerültek ki az iskola padjaiból. M. Galanda hagyományaihoz talán Milan Laluha (festő) áll a legközelebb, még annak ellenére is, ha kiállított képein érezhető a járni tanuló gyermek bizonytalansága és az új út utáni erő.s vágya. Vladimír Kompánek (szobrász) müveiben még felhasználja az eddig kevésbé használt (a szobrászatban) népi kifejezést, melyet oly mesterien ismerünk fel Fulla, Bazovsky és Benka festészetében. Rudolf Krivos (festő) a legfiatalabb ebben a csoportban, hangulatkeltő, finom technikájú. Képei közül a „Nő a tükör előtt" a kiállítás legjobb alkotásai közé sorolható. Ha Milan Pasteka (festő) színeiben kissé szokatlan Is, s az ideális nőt pesszimisztikusan ábrázolja, csendéletei határozottan művészi egyéniségre vallanak. A többiek is, — az idősebbek — mint például Baréík, Strompach, Stubría és Tóth, a keresés, az új utáni vágyukról tesznek hitet és a sokoldalúan fejlett Ri Dubravec grafikus köré Hétfőn, február 17t én hajnali három órakor az olomouci egyetem orvosi fakultásának sebészeti klinikáján, kilencvenegy éves km'ában elhunyt Petr Bezrué, nemzeti művész. Az elhúnytat súlyos betegséggel január 31-én szállitották Kostelec na Hané-ről az olomouci kórházba. Petr Bezrué valódi nevén Vladimír VaSek, 1867. szeptember 15-én született, Opavában. Apja Antonín Va- íek, az ismert szUézial nemzetébreszcsoportosulnak. A fiúk valamennyien Bratislavában végezték a Képzőművészeti Főiskolát, kivéve L. Strompachot, aki Budapesten kezdte, majd Prágában fejezte be főiskolai tanulmányait. Megértjük és értékelni Is tudjuk a fiatal művészek törekvéseit, akik tapogatózva bár, de az új napot köszöntik és a jövőben bizonyosan úttörő művészei lesznek szocialista hazánknak. MŰNK MÄRIA tó tanár volt. Gimnáziumi tanulmányai után Petr Bezruc postatisztviselőként BrUnnben működött. Éiete utolsó évelt Kostelec na Hané-n töltötte. Kiváló munkásságáért 1943-ben a nemzeti művész címet kapta, 1957-ben pedig kilencvenedik születésnapja alkalmából a Köztársasági Frdemrend- del tüntették ki. 1909-ben jelent meg Sziléziai dalok című versesgyűjteménye, amelyben Bezrué az ostraval bányászok életét énekelte meg és országos hírnévre tett szert. A csehszlovákiai magyar fiatalok is osztoznak a gyászban, amely hazánk dolgozó népét Bezrué elhúnytával érte. PETR BEZRUC: Nélkülem, velem Bizony nélkülem: nemzet virága, lelkesültség, béke olajága, szabadság, szép leány nevetése, gyönyör, öröm, vidámság pezsgése. Ai»ró földszalag s verejték: velem, nyomor asztalán száraz kenyerem, velem az esőn béreslány arca, velem agg munkás bősz kenyérharca. Odúmtól távol, messzire tűnnek szobrok, tribünök, muzsUca, ünnep, évkönyvek, ünneplés, díszes terek, fortélyos, koszorús róka-fejek. Velem: a népem bánata, gondja, tűnő Ifjúkor: futó víz sodra, egyszerű szavam, aggódó dalom, temetőn előd: halom, sok halom. (Sipos Győző fordítása) PETR BEZREC nemzeti művész T alán a kíváncsiságnak köszönhetem, hogy egy szép májusi reggelen megismerkedtem a hegy gyomrával, egy alagutépitésnél. Ezt is meg kell próbálni, ez aztán munka — gondoltam magamban, és elhatároztam, hogy beszegődöm alagútmunkásnak. Kezembe karbidlámpát nyomtak, fejemre kemény bakelitsisakot, és hirtelen nem tudtam, hogy örüIjek-e vagy féljek, csak azt tudtam, hogy nemsokára a föld alatt leszek, ahol még soha nem voltam. Szétnéztem magam körül. A csilléken izmos, viharvert munkások ültek, kezükben karbidlámpa, mint nekem, fejükön bakelitsisak. Ahogy így néztem őket, minden félelmem elpárolgott. Ügy éreztem, hogy ha ezeket a munkásokat látom, soha semmitől nem kell félnem. Nem bántam, hogy viccelődtek velem, azt mondták — ilyen hosszú ember nem él meg a föld alatt, meg, hogy túl vékonyak az ujjaim, nem csákányra valók. Ilyenkor mindig nevettek és én velük nevettem. Ma’dnem mindannyian Eperjes környékéről jöttek Ide, és ezt nagyon jó volt tudni. Ügy éreztem magam köztük, mintha hazai föld közelében volnék. Aztán múlott az idő, ir\egszoktam, hogy munkás vagyok, nem is akármilyen és mind jobban megismerkedtem munkatársaimmal. Megszerettem őket. Nem túlzók, amikor azt állítom, hogy soha még így embereket nem szerettem, mint éppen ezeket. Leginkább az tetszett bennük, hogy semmitől nem féltek. Sziklákat döngettek, robbantásaiktól remegtek a hegyek és mindezt úgy csinálták, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. M a, mikor visszagondolok ezekre az alagutépítökre, akikkel együtt voltam jóban, rosszban, nem tudom miért, talán összefüggéstelenül, eszembe jut két sor egy régi versemből: „Valamit csinálni kell, Valami nagyot és igen szépet, mert élek“. és sokáig kell gondolkodnom, hogy meggyőződjek, valóban van is összefüggés. Mikor a föld alatt dolgoztam, mindennek jobban tudtam örülni és erősebb volt az akaratom. Most viszont haragban vagyok magammal, mert úgy érzem, elmaradtam. Nem iS tudom pontosan, hogy miért, elmaradtam. D e valamit csinálni kell. Jól írtam a versben, valami nagyot és igen szépet, mert élek. És ilyenkor jó visz- szagondolni az alagutépítökre. A gondolat egy szép érzést ébreszt bennem: szeretetet az emberek iránt. Ilyenkor megengedem magamnak, hogy büszke legyek, mert olyan emberek közt dolgoztam, akik hősök, a munka hősei. SZÖDY VIKTOR Ügy tűnik, mintha száz éve nem öleltelek volna már. De nem az én bűnöm, hidd el, hogy tőlem messze maradtál. Én mennék, repülnék hozzád ... oly nagy a távolság köztünk, mit csak szerelmünkkel lehet most, kedvesem összekötnünk. TÖRÖK ELEMÉR Ezekben a napokban tisztelettel adózunk Július Fucík emlékének, aki február buszonharmadíkán töltötte volna be ötvenötödik életévét. Fucík életét áldozta a szocializmus és a kommunizmus ügyéért, eszmei hűségét, a marxizmus igazságába vetett mélységes hitét semmi sem törhette meg. Példás volt elvhűségben, emberi magatartásában — ez az oka annak, hogy ifjúságunk határtalanul tiszteli és eszményképének tekinti Levél Szabó Bélához! KEDVES BÉLA BÁCSI, ugye egyetért vetem abban, hogy a kritika nagyon fontos és mellőzhetetlen ott, ahol müvek születnek s látnak napvilágot, mert a kritikus kertész; ápolója, védője, gondozója a friss hajtásnak és még csak meg sem fordul a fejében, hogy a hajtást, a születőt gondtalan kapavágással megsértse, megbántsa. így helyes az, Áa így jár el a kritikus és feltételezem, hogy Béla bácsi is ilyen szándékkal foglalkozott Téli világ című könyvemmel az Oj Szó február 9. számában. Erről szeretnék levelemben írni. És talán mindjárt kezdhetném is azzal, mi az oka annak, hogy cikkét végig az irónia fűti* Szerintem a következő: kritikáját egy furcsa gondolatra építi. Mert legyünk őszinték, nem^ Üyen furcsa gondolatnak hat-e a Béla bácsi sematizmus- mentessége, amellyel engem vádol, azt állítván, hogy ennél a iörekvé- semnél esem a ló másik oldalára, illetve tévedek mellékútra. Miből vezeti le ezt a furcsa gondolatot? Egyszerűen abból, hogy az elbeszélésemben Csákó István még véletlenül sem „hatalmas, tagbaszakadt ember, aki kipödrött magyar bajuszt visel, nem kérem, a Csákó az kérem egy törpe, pufók, tűzpiros emberke, ezenkívül a baüába is rövidebb", stb. Nos hát helyén vagyunk. Megtörtént a felismerés és az érintett fél mit tehet ilyetrkor? Gondolkozni kezd. Hogyan jött rá erre a megállapításra Béla bácsi? Biztosan az első könyvemhez méri a másodikat, s az elsőben talán minden alakomat deréknak, hatalmasnak írtam le és ez így IS lehet, hiszen azt a sematizmus vádjával illették. De nem, nem erről van szó, hiszen én megteszem nyomban, amit Béla bácsi restellt megtenni, előveszem az első könyvemet, bele is lapozok és csodák csodája, nincs egyetlen írásomban sem üyen hatalmas, tagbaszakadt ember. Nagyon kérem, Béla bácsi, nézze meg, nincs benne egyetlen ilyen drabális figura sem. A hetvennytílcadik oldalon Bacsó; Az új falu konyhájában sörtehajú, pöttömnyi ember, Eecskés meg a nyolcvannegyedik oldalon mokány kis ember. De sorolhatnám végig a Vég- nélküli gyűlés embereit, nem szálfatermetüek azok. Lehet, hogy Béla bácsinak volt ilyen emberek külsejéhez mért felfogása a sematizmusról és azt most meg akarja osztani velem. Ez mindenképpen igy lehet, mert különben hova tehetném kritikájának az első bekezdését, hogy „Aki Mács József Téli világ Című elbeszéléskötetét elolvassa, nyomban észreveszi, hogy a szerző figyelemre méltó gonddal arra törekedett, hogy isten őrizz, ne legyen sematikus". (És bebizonyítja az cdábbi fejezetekben, milyen veszedelmes erre törekedni?!) Felvetődik a kérdés, van-e valami a Béla bácsi állításában a fentiek leírása után? Holott Béla bácsi éppen azokból mutatja ki aztán, hogy mellékútra tévedtem, mert egy traktorost Latyak Palinak és szoknyavadásznak mertem elkeresztelni és a kötetben nincs még egy nem Latyak és nem szoknyavadász traktoros! De ugye Béla bácsi, abban megértjük egymást, hogy ha mi ötvennyolcban is ilyen semmiségeken nyargalászunk, akkor az azt jelenti, hogy még mindig nyakig vagyunk a sematikus gondolkozásban? Mert mi köze a hatalmas termetnek a sematizmushoz, mikor lehet a hős apró emberke, s ettől függetlenül az Irds sematikus. Higgye el, Béla bácsi, hogy ez a párhuzamba állítás nem jutott eszembe, hiszen emellett szól a sematikus első kötet is, amelyekben az alakok csupa apró emberkék. Lássa be, hogy legkisebb gondom is nagyobb volt annál, minthogy ezzel a gondolattal foglalkozzam! Szeretném, ha Béla bácsi egyetértene velem abban is, hogy meg kell követelnünk a kritikustól — ha elolvas valamit, azt úgy olvassa el, hogy meg is értse, ne magyarázza félre a dolgokat. És itt Gittáról kell beszélnem. Azt írom a lányról, hogy bátran lépkedett, feszélyszettség, az ismeretlentől való félelem régen nem lakozik már a szívében. Gyakran változtatja a helyét. A hetvennegyedik oldalon megint azt írom a lányról, hogy szivében a várakozás rémülettel vegyes. HU, micsoda ellentmondás, tételezi fel Béla bácsi és megteszi a kritikusi következtetést. „Gitta félt, félt, hogy leleplezik a cigányságát. Itt vétette el Mács a helyes, reális ábrázolást. Ez a félelem lehetett volna valójában a magva, a lényege ennek az egyébként igen értékes, de elhibázott elbeszélésnek". Ismétlem, igen értékes, de elhibázott elbeszélésnek, mert a szerző természetesen csak elhibázhatta a dolgot, ha a kritikus nent érti meg, miről van szó! Meg kell tehát mondanom, miről van és miről nincs szó az elbeszélésben. Gitta nem félhet a leleplezéstől, mert még sehol nem leplezték le cigánymivoltában. Ha leleplezték volna, akkor meg sem írom Gittát ilyen formában, vagy ha mégis megírom, akkor nem esztelenül úgy, hogy megy a titkárhoz lakást kérni, mert meghazudtolnám önérzetében, hanem vállaltatnám vele a naponkénti harminc kilométert és szenvedne, izzadna, fázna a lány és én éppen az ő utazással járó szenvedését mutatnám meg az embereknek, mint a tükröt, hogy nesztek, nézzetek bele, ilyenek vagytok! A ti ító’etetek zúdítja igazságtalanul ezt a szenvedést a lányra, mert nem fogadjátok be, kitaszítjátok szegényt. De nem gondolja Béla bácsi, hogy ez már más oldalról novella-téma? Hogy itt a lány szenvedése lenne a vád a közösség felé, míg Gittában a felemelkedett cigánylány kerül szembe a falu ítéletével! Gitta gyakran változtatja a helyét, de nem azért, mert cigányságában leleplezik. Másért, Miklósfalván jelenleg nincs postai munkaerő és Gittát odahelyezik. No most már miért fejezem be a történetet „kiagyalt“ mondattal Béla bácsi szerint? (Nehéz egy fajta nevében újra embernek lenni!) Mert egyes falu lakóiban kialakult egy erős vélemény a cigányokról általában, hogy lusták, dologkerülök, hanyagok, tolvajok, stb. S ezt az erős véleményt a cigányokról csak a Gitták magatartása, társadalmunkban elfoglalt helyük, példamutató munkaszeretetük tudja majd a jövőben megváltoztatni. Gitta ilyen ítélet-változtató szerepet tölt be a novellában, hiszen egy a cigányságból, aki rendszerünk jóvoltából már kitört, iskolát végzett, fontos beosztásban dolgozik és becsületesen elvégzi munkáját. Mi történik mégis, ennek ellenére is? A falu közössége kiveti magából. Miért? Mert a falu maradisága még erősebb, mint a Gitták magatartása. Kedves Béla bácsi, legyen a nézetünk közös abban is, hogy együttes erőfeszítéssel harcolunk a végiggondolatlan kritikák ellen, hogy nem türjük el senkitől a dolgok elferdítését. Követeljük bírálóinktól, hogy próbálják meg is érteni azt, amit elolvasnak és ne pamfletszerü gondolatmenetükbe keressenek odaillő részeket. Hiszen Béla bácsi is azt mondja mindig, hogy zsenge irodalmunkra a gondos kertész szemével kell néznünk és nem a hajtást kell irtanunk, hanem a gyomokat! Mert ugye Béla bácsi is úgy látja, hogy az utóbbi hónapokban egyre több a vállveregetöen lekezelő kritika, amely csak úgy odavág és megállapít valamit, de arra már kényelmes, hogy állítását meg is maguunízza, nem beszélve arról, hogy csak a szintézisekre helyezi a hangsúlyt, az analízisre nem. Ugye azt is látja, hogy a hozzáértők, ha valamit hibásnak találnak, meg is magyarázzák a hibák okát, nem vezeti őket kísérleti szándék burleszk-kritika meghonosítására. Ők tudják, hogy az ilyesmi színpadra való! Béla bái si, ne nehezteljen, ha ilyen nyíltan beszélek az újabban megjelent kritikákról, de higgye el, hogy bosszantja az embert, ka belefog a kritika olvasásába és semmit nem mérít további m:n\-ijához, pedig dolgozni szeretne, egyre tökéletiiebben dolgozni dolgozó népünk javára természetesen! Elvtársi üdvözlettel: MÁCS JÓZSEF
