Új Ifjúság, 1958. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1958-02-25 / 9. szám
A isbruári éjszaka sötétje egyszer csak rásza- kad az ablakra, a kerekek dobogd ritmust vernek ki, amely lecsuklasztja az álmos szempillákat, álomba ringatja az embert. Vasekkal szem- ben egy ráncos képű, borostás arcú, fáradt vasutas himbálódik; az ülések alól áradó meleg behatol a testükbe s kellemesen elbágyasztja őket. A fejükben kóválygó gondolatok, amelyeket idöröl-idóre elhessent a szendergés, minden hirtelen ébredésre élesen térnek vissza. A gyár, az elvtársak! Holnap értük fog szavazni, nyugodtan emeli fel a kezét, anélkül, hogy megremegne. Tudja, miért, kiért, ki ellen. A dúló vihar, amely az egész ország felett kavargott, nem. lepte meg tudta, hogy rákerül a sor, és azt is tudta, hogy ki támasztotta, valamint azt is, hogy kit fog elseperni. Amikor reggel meghallgatták az Óvárosi téren elhangzott beszédet, maga elötf látta a beszélő ember arcát. Mi minden történt ma reggel óta! Szerdán küldték el az első határozatot, tegnap a másikat, ma a harmadikat — s ez már félreérthetetlen volt. Amikor a mait megszavazták, egyetlen kéz sem emelkedett fel ellene: Hárman tartózkodtak a szavazástól. Néhányon azért szavaztak velük, mert féltek, hogy elszigetelődnek, ismerték őket és tudták, hogy kihez húznak. Minden egy-kettő történt. Az üzemi milícia! Hadd járassa a száját minden Tajchman-féle! Gondolatai hazaszálltak a két kis gyermekágyhoz, Bozsenkához. Ki tudja, aíszik-'e már? — Nem — biztosan nem. Eszébe jutott, hogyan járt utána Modraoára, a birtokra, hegyen és völgyön át, ahogy mondogatni szokta és elmosolyodott. Bozsenka béresek, vidéki gürcölök gyereke, akik úgy húzták az igát a nagybirtokosoknak, hang nélkül, mint az öszvérek, s vérében van az uraktól való félelem; riadt és szerény, s ez ami valaha annyira meghatotta, ma időnként a fejébe hajtja a vért. — Miért vagy olyan otthon ülő férce, asszony?! — veti olykor a szemére. — Semmivel se vagy alábbvaló, mint azok a szájas- kodó városi fehérszemélyek a térről. Vasárnap kicsíped magad és eljössz velem Vejrovba, búcsúra. Munkásember felesége vagy s erre csak büszke lehetsz, az ördögbe is! És semmi okoskodás! — Vasárnap aztán fogja a trombitáját és már az úton, az erdőn keresztül is fújja. A Sztra- káék, lányka, muzsikus népség, mindenkinek kell valamit fújnia, pengetnie, vernie! És ha táncra kerül a sor, néha leteszi az ember a trombitát s úgy megforgatja az asszonyt, hogy a lába sem éri a földet. Szép lenne az élet a házikóban, de megvannak az árnyoldalai is. Példáid az édesapja! Ha eszébe jut az öreg, nyugtalanul fészkelödik az ülésen. Az öreg szocdem! Az utóbbi időben rendre hajba kapnak, s ha nem volna a szülök iránti köteles tisztelet... Jóllakott az opportunizmusukkal, megzavarták a fejét. A szocializmus híve, de Tajchmanékat nem hagyja bántani. Hogy azt mondja, csak lassan, erőszak nélkül, nem úgy, mint azok a forrófejű bolsevikok. Hogy Tajch- man rendes fickó, emlékszel, mikor boldogult édesanyád beteg volt? Maga jött el, érdeklődött az állapota felöl, autót és pénzt is adott kölcsön! Természetesen! Százszor is megfizették neki! Sztrakáék három nemzedékét zsákmányoltak ki. Mi zavarhatta meg ennyire a fejét? Az, hogy a gazdasági válság idején Tajchman nem bocsátotta el? Hogy mesterré tették! Hát nem látta, hogy mennyien állták ugyanakkor a kapu előtt, csak a maga hasára gondolt? A gyáros meg-megáll, megveregeti az öreg hátát, tgxj mester, úgy mester, szivarral kínálja, és az öreg azt sem tudja, hová legyen a boldogságtól. A mi gyárosunk, testvér, csuda rendes ember. Emberszeretö! Sztrakáék meg rendes munkások és nem ülnek fel semmiféle szélsőségeskedésnek; ésszel, józanul kell élni. Megegyezni! Az embert a méreg vetné föl. Azzal a maguk sör melletti szocdem politizálásával önként vennénk ismét nyakunkba az igát, — vitatkozott vele Vasek majd mindennap, — mit akarnak? Megvárják, míg majd Tajchman a szocializmusra szavaz? Ezer ilyen opportunista nemzedék, mint a maguké, sem győzné azt kivárni, használják m,ár végre az eszüket! Megvásárolták magukat szöröstül-bö- röstül, mégpedig nagyon olcsón, az egész pártjukkal együtt. Még szerencse, hogy a konzervatív öregek mellett olyan emberek is akadnak a pártjukban, akik nem szándékoznak megvárni, míg a szocializmus elmegy mellettük. Míg a gyárosok engedélyezik, ha ugyan eszükbe nem jut előbb az egész köztársaságot széjjelhordani. Ámbár a kártya azt mutatja, hogy az ilyenek kevesebben vannak, mint kívánatos lenne. A gyártulajdonos urak! Megint kimutatták a foguk fehérét, de eltévesztették az időpontot. Ma nem az a rohadt szocdem párt áll itt, amely húszban, hanem mi! Ha majd Tajchmannak arra a feketéző és ... kollaboráns körmére nézünk, amelyet a tisztelt Drtina testvér mosott meg — elmehet megsiratni. Aztán nézze meg, hogy mennyire fontosak neki a rendes és becsületes munkások, hogy szeret bennünket. Hiába minden — az öreg üveggyári munkás olyan maradt, akár a tuskó. Nem értette meg. Bozsenka igyekezett oda nem hallgatni, a kis Hanyicska gyakran újságolta az édesanyjának, mikor hazatért a bevásárlásból: — Édesapám összeveszett nagyapámmal! — Az öreg morgott, felfújta magát, akár a pulyka, fenyegetőzött, hogy vénségére elköltözik a megvadult fiától, akinek a bolsevikok elvették azt a csöpp eszét is, és aki egyszer holtbiztosán börtönben fogja végezni, reggel besántikált a gyárba, este meg haza, a kertben turkált, sóhajtozva emlegette boldogult feleségét és asszonylányát, Irént, de nem engedett, Tajchmanékat nem hagyta bántani. Ötven esztendeje dolgozik velük! Ezek a forrófejüek! Elég, ha visszagondol a sztrájkokra. Meg kellett húzniok a nadrágszíjat, és végül mindig a munkások itták meg a levét. És a gyáros is! Okosan meg kell egyezni, nem pedig okvetetlenkedni és kész! Ami sikerült Oroszországban, nem kell, hogy itt is sikerüljön. És ott is — mennyi vérbe került! Természetesen — szofializmus! Ki lenne ellene! Hisz az istenért... if júkora óta e magasztos szó után ment, de úgy érezte, mintha szivárvány, távoli álomkép után járna, megszokta már a gondolatot, hogy sohasem érheti el. és szinte bosszantotta, hogy a munkások e régi álmának elérése érdekében mindent le kellene rombolni, meg kellene változtatni, talán erőszakkal is. Azt már nem! Aztán itt van Irén ...! jyasek szerette. Tizenkét év korkülönbség volt ' közöttük, de azelőtt jól megértették egymást. És mégis, ma, ha Irén szóbakerül köztük az édesapjával való beszélgetés során, az öreg úgy fellángol, mint a száraz rözse, és öt is elfutja a méreg. — Csodálom, — dühöng Vasek, — hogy amennyire szereti a kapitalistákat, nem dörzsöli össze a kezét, hogy micsoda jó partit csinált a maga Irénkéje. Uramatyám, micsoda vő! Kitűnő ember! Helyes kis gyár, mindenféle ügyeskedés, pénz, akár a pelyva, négyüléses kocsi — menjen, pihentesse meg öreg csontjait abban a fényűzésben! Csak nyugalom! Nem — nem akarom megismerni a feketéző sógorkámat, senki meg nem győzhet arról, hogy becsületes munkából így lehet élni! Egyszer majd elbeszélgetek vele! — Az ilyen pillanatokban az öreg Sztraka csoda, hogy meg nem fulladt mérgében. Az ö Irénkéje! Kései bimbócska, n család elkényeztetett hajtása! Későn született, szegényke, korán elvesztette az édesanyját, maga nevelte fel. Ügy nőtt a szeme láttára, mint a rózsa, festő, lányos szépségében. És micsoda feje volt! A maga Irén- kéje nagy tehetség, mondogatták neki. Már pöttömnyi kislány korában zongorázni tanult, a szájától kellett elvonnia a falatot, hogy a gyerek órákra járhasson a zeneiskolába, és mégis tízesztendős sem volt, mikor már nem lehetett meg nélküle egyetlen ünnepély sem az iskolában, sem Jávoriban. — Csak bolonditsa el, — morgott Vasek, noha szerette a kislányt. — Ügy elkényezteti, mint valami gyártulajdonos kisasszonykát. Majd meglátja az árát. — Egy nap, a háború kezdetén volt, Irén elutazott Prágába, a konzervatóriumra, és mikor a háború után az öreg elment a lánya első hangversenyére, csoda, hogy el nem sírta magát, amint a kislányára tekintett, hogy ott állt az emelvényen és megtapsolták. Még az újságok is! A tehetséges Sztraka Irén! — Idesüss, — bökött ujjúval a telenyomtatott papírra, — itt áll, fekete fehéren! — Azért csak meg ne bolonduljon örömében, — hütötte le az öreget Vasek, — a zene gürcölés, maga meg egyre csak azt hajtogatja, hogy tehetség! Az ugyan nem sokat segít rajta. Ez még csak a kezdet! — Mikor férjhez ment, Vasek nem jelent meg az esküvőjén, így hát az öreg maga ment el és egészen elbűvölve tért vissza a lakásból, amelyben az ö Irénkéje fog lakni, a jóképű vötöl, aki kedves volt hozzá, tisztelettel bánt vele, mint szeretett édesapjával. Le is szidta a fiát, ostobának, érzéktelennek nevezte. — Ha tudnád, hogy fájt Irénkének a keményfejüséged, szegényke, majdnem sírva fakadt. Szégyellhetnéd magad! — Vasek akkor komolyan felbosszankodott, szitkozódott, ököllel verte az asztalt, mint az olyan ember, akinek keménységével kell meggyőzni önönmagát arról, hogy igaza van. — Ha maga jóban akar velük lenni — kérem! Gyároshoz ment feleségül — azt állítja, hogy szereti öt — tessék, rendben van! Én azonban nem illek ehhez a sógorkához és még hajba kapnék vele. Majd meglátom, merre fordul a dolog! Az esküvő óta nem találkozott Irénnel, elvesztette a szeme elöl. Eszébe jutott a törékeny, álmodozó, szökehajú kislány, és egy kicsit elszomorodott. Mi történnék, ha egyszer úgy feltűnés nélkül elutazna és ... Nem! De ... lehet, hogy ostobaság lenne így megsérteni. Lehet... Egyszóval a szívnek nem lehet parancsolni, ahogy mondani szokás. Beleszerettél egy burzsujba, hát amit kerestél, megtaláltad! Mi lenne, ha — teszem azt — Bozsenka egy nagybirtokos, nem pedig a Csvancsara béres lánya volna? Beleszerettél volna? Ki tudja! De el tudod-e képzelni Bozsen- kát mint nagybirtokos kisasszonyt? Nem! És így megoldatlan marad az egész probléma. Olykor, ha Prágából levél jött az édesapja címére, figyelte, hogy viszi be az öreg a kamrácskájába s hogy járkál aztán fel és alá a kertben, mintha tudjis- ten milyen nagy ajándékot kapott volna. A bohó öreg! Mikor egyszer hazaérkezett Prágából, a „fiataloktól", ahogy dicsekedve szokta mondani, és mikor az asztalnál dicshimnuszokat zengett, üdvözleteket adott át, sőt a gyerekek közt ajándékokat osztott szét a nénjüktöl, Vasek makacsitl elnézett, és arcára felhők telepedtek. — És toronyórája aranylánccal nincs? — tort ki végre olyan ábrázattal, mint aki vackorba harapott. — Vagy egy csorda máslis szalamandrája? Az sincs? Krokodilusa üvegkádban ? Azt sem szerzett be! nem tudom elképzelni, hogy enélkül egy munkáscsaládból való lány csak lélegzeni is tudna, az ördögbe is! Mindez azonban hiábavaló volt — az öreg taplót tett ma a fülébe. Maga is fontolgatta, mikor elhatározták, hogy Prágába utazik: elmenjen-e hozzá! Hát — majd meglátjuk — komoly dolgok történnek, én meg ostobaságokon töröm a, fejem. S gondolatban visszatért az üveggyárba, azokhoz, akik az udvaron örködnek. A helyiérdekű végre bedöcögött Maninba. Itt kell majd fagyoskodjon két óra hosszat, mig befut a prágai gyors. Kilépett a szeles peronra s felismert néhány elvtársat a Javon környéki textilgyárakból: vidáman kiáltott rájuk. Ugyanazzal a céllal indultak Prágába, mint ö. Mikor három órával később kiléptek az állomásról a fagyos prágai utcákra, a hajnali homályban a fehér kövezeten új nap ébredt — február huszonkettedike. * * * okáig senki sem nyitott ajtót. A várakozás pillanataiban, miközben a puha lábtörlőn topogott, Vasek újra azt gondolta magában, hogy jobb lett volna, ha elmegy az elvtársakkal, s nem. jön el ide, ebbe az ellenséges odúba, amely az ilyen nap után úgy hpt az emberre, mint a jeges zuhany. Ezt is az öregnek köszönhetem, bosz- szankodott. De késő a bánat... Micsoda nap volt! Még most is zsong a lelkesedés egész testében, soha életében nem élt át még ilyesmit; mintha azok az órák a palota hatalmas buiílpe alatt átváltoztatták volna mozdulatait, arcát, agyát. Nehéz megmondani, mi történt vele. Csak annyit tud, hogy ahol köd és sötétség volt, most éles, meztelenítő világosság támadt, és úgy érzi, hogy észrevehetően gyorsabban gondolkodik, biztos határozottsággal, hogy egyszerre lehullott róla a tétovázás, a bizonytalanság. Erre vezet az út, Sztraka — látod — napfényes világosságban mutatták meg ma neked, most már csak szorítsd össze a fogad és vesd bele magad a küzdelembe. Bár már csak Jávoriban lennék! Ki tudja, mi lehet ott? Sokáig tétovázott, a gondolat egyre járt a fejében, igyekezett elűzni, de a nyugalom pillanataiban, míg köröm közül elköltötte ebédjét, ismét visszatért, s úgy dongott a fejében, mint a tolakodó légy, — most pedig itt áll! Csak a palota előtti tolongásban, ahová a kongresszus befejezése után sodródott, vett búcsút az ismerős elvtársaktól s határozta el magát szilárdan. A vonatjuk csak nyolc óra után indul, megállapodtak, hogy találkoznak a jegypénztárnál, s miközben igyekeztek kitérni a sötétedő utcákon vontatott tülköléssel -záguldó autóbuszoszlopoknak lekezeltek egymással. Viszontlátásra, elvtársak! Nem szívesen hagyta el őket. Reggel óta együtt ült velük, együtt dörzsölték össze dermedt kezeiket, bár az izzó szénnel teli vaskosár alig néhány lépéssel tőle igyekezett langyosabbá tenni a hideg levegőt. A nyolcezer küldött forró leheleté százszor annyi meleget adott, mint az a gyatra hőforrás, s a dermedt ujjakat legjobban a dübörgő taps melegítette fel, amely a szónoklatok alatt egyszerre csattant fel a arcok hullámzó tükréből, felemelkedett a boltív alá, úgy felerősödött, mint a kora tavaszi vihar, és csúcspontján ugyanolyan hirtelenséggel hullott az erőt sugárzó elemi fegyelemmel teli csöndbe... és a szónoklat tovább folyt. Gottwald elvtárs beszélt. Ügy látszott, hogy a nyugodt szavak, amelyek eláradtak a fejek felett, beléd hatolnak, felizzítják gondolataidat. Vasek a nyakát nyújtogatta, két-három kalap akadályozta a kilátást. Itt, a fehér oroszlán óriási jelvénye alatt látta meg először azt az annyira ismerős, elvtársion közel álló arcot. Messziről figyelte nyugodt mosolyának minden villanását, minden mozdulatát: acélkemény biztonság sugárzott minden szavából: — De a reakció nyilvánvalóan elszámította magát. Ha meg akarta ismételni az 1920-as évet, elfeledte, hogy Gottwald nem Tusar .., És első pillantásra felismerte azt a becsületes munkásarcot is, annak az embernek arcát, szemüveggel az orrán, aki a mikrofon mögött áll. Zápotocky; szeretnéd oldalba bökni a szomszédodat és figyelmeztetni rá, de látod, milyen figyelmesen hallgat, a homlokát ráncolja — minek szólnál neki? Hiszen maga is tudja! Az a nyers harag, amely az utóbbi napokban elárasztotta agyadat, itt biztos cél felé irányult, mintha a szónak ujjal mutatott volna rá okaira... Aki szelet vet, vihart arat... És már itt is van a tisztító, a szörnyű erejű vihar! Hallgatod, és az üveggyár jut az eszedbe, a túlfűtött portásfülke homályába merült férfiarcok, ahogy tegnap elhagytad őket, Bozsenka, a gyerekek, édesapád — ha úgy itt lenne! Meg kellene értenie! Hiszen így... pontosan így áll a dolog nálunk! Nem kísérelte meg Tajchman és a szolgái, hogy közülünk is megvesztegessenek egyeseket! Sőt még az üzemi bizottságot is? Tétovázhatik az ember egy pillanatra is a határozat megszavazásában! További államosítás — ez már a mi üveggyárunkra is vonatkozik! Erre nem számítottak, urak! Végre nem fejheti tovább Tajchman a fiával a gyárat, nem lophatja meg az államot vége a munkások pénzével való feketézésnek. Nemzedékeken át fosztogattatok bennünket, urak, már az öregapámat is fosztogattátok, és most — most csak elvesszük azt, amit magunk építettünk. És a sztrájk! Szagoljatok csak hozzá az egység erejéhez, ti Tajchmanok! Ez egyelőre csak érték nélkül, de ha még ezután sem maradhattok békében, megéritek még azt is, hogy egy fazék vizet sem ereszthettek, hogy a villanylámpát sem kapcsolhatjátok be, amelynek fénye mellett megszámolhatnátok összeharácsolt pénzeteket! A fiúk a gyárban bizonyára hallgatják a beszédet — bárcsak ott lehetnék köztük! Mindezt el kell nekik mondani, le kell írni, akár botladozó, ügyetlen szavakkal — ezt a légkört ...de képes vagyok erre egyáltalán! És a galvinázáló lelkesedés maga emel fel téged is a többi sok ezerrel együtt a székről s veri össze tenyereiteket dörgő tapsviharban. És úgy érzed, hogy a kezed is maga ugrik fel a fémtető felé, mikor szavazni kell, pislogó szemmel körültekintesz és — erdőt látsz magad körül! Ez a győzelem! Végül felállt és egy kissé rekedtes baritonjával csatlakozott a zúgó-zengő kórushoz, egész testével énekelt. __csak összefogni hát... ' nemzetközivé válik... ___ Mikor később egyedül maradt a prágai utcákon erős elhatározásával, az átéltektől még egy kissé zúgott a feje. Hóna alatt a táskával lődörgött az utcán, megérezve azt a különös izgalmat, amely úrrá lett az egész városon, és fontolgatta, mitevő legyen. A címet nem ismerte, nem maradt hát egyéb hátra, mint a telefonkönyv. Egy félreeső kis vendéglőben elkérte az agyonfogdosott telefonkönyvet s ujjával végigfutott a nevek oszlopain. Itt van Rázs Ondrej, Brzsevnov ... A tömött villamossal útnak indult be a városba; kint állt a peronon, oda — szorították a fék hideg kerekéhez, átszállt és kerülővel folytatta útját. Egy nagyszemü fiúcska, aki édesapja vállán érkezett meg a kocsiba, papírtrombitájával a fülébe dudált és rávillantotta csorba fogacskáit. Nyilvánvalóan a Máté-napi búcsúról volt hazatérőben. Vasek barátságosan rávigyorodott és ujjával elkapta apró orrocskáját. Részlet Ján Otcenásek; Brych polgártárs című regényéből í^ik ezek a nagy színészek? | Ma filmkedvelö olvasóinknak két nagy cseh komikus képét mutatjuk be. Az egyik filmgyártásunk nagy veszteségére már nincs az élők sorában. Sokat szerepelt az első köztársaság idejében készült filmekben, és a felszabadulás után is még sokáig nevettette a közönséget. Utolsó filmjei közül a Pán Novák (Novák úr) a legismertebb. A másik művészet napjainkban is gyakran látjuk és sokan öt tartják a csehszlovák film legnagyobb nevettetőjének. A 7. számunkban közölt rejtvényünk helyes megfejtése; Ruttkay Éva. Könyvjutalomban részesültek: Horváth Katalin Karvina, Sipos István Gbelce, Varga Bibiana Ziar n/Hro- nom. Többek kérdésére közöljük, hogy a három nyertest a helyes megfejtők közül sorsoljuk ki. Tehát, akinek nem volt szerencséje most, talán lesz a következő alkalommal. Miután a megfejtések többszázával érkeznek szerkesztőségünkbe, a helyes megfejtők nevét helyszűke miatt nem közölhetjük.
