Új Ifjúság, 1958. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-21 / 4. szám

dUt kí^.EG Y EMBER

Az egyik karbolszagú kórházi folyosó, operációs terem, műtőasztal, betegszobák, fehér orvosi köpeny. Ebben a világban él minden reggel héttől tízig dr. Papp Gusztáv, a bra- tislavai II. sebészeti klinika sebészorvosa.

Tíz írakor azonban leveti az orvosi köpenyt, a sebészkesztyűt, és kezdődik a másik világ: színházi öltöző, kuliszák, színpad, közönség tapsa, opera- hősök jelmeze... Itt él minden nap tíztől éjfélig Papp Gusztáv, a bratislavai Nemzeti Színház operaegyUttesének tenorénekc- se.

— Hogyan lett énekes, ha orvos, vagy hogyan lehet orvos, ha énekes? azt nem tudom, sem tudom, miként adjam fel a kérdést.

Dr. Papp mosolyogva válaszol: — Orvosnak készültem.

Énekes, mármint hivatásos énekes, véletlenül lett belőlem. Az igaz, hogy mindig szerettem énekelni, és már hat éves koromban egy iskolai ünnepélyen szólót

énekeltem, de soha nem gondoltam arra, hogy énekes legyek.

— Hogy jutott mégis az operaszínház deszkáira?

— Mint másodéves orvostan- halgatót rábeszéltek, hogy iratkozzam be a Zeneművészeti Főiskolára. Én eleinte hallani sem akartam ilyesmiről, de azért vonzott a zene, az éneklés, úgyhogy végülis engedtem a csábításnak, és mint magántanuló elvégeztem a Zeneművészeti Főiskola énekszakát is, jobban mondva, már mint orvos fejeztem be. A vizsgaelö- adáson Don Jósét énekeltem... ez azóta is kedvenc szerepem maradt — teszi hozzá, majd

folytatja kedvesen, nyugodtan, mintha .valami egészen természetes dolgot mesélne. Különben is, az egész emberből szinte árad a nyugodtság, a kiegyensúlyozottság, annyira, hogy amíg mint művész beszél is, önkényteleniil a sebész nyugodtságát sugározza.

— Mint fiatal orvos, egy évig a Tátrában dolgoztam, majd 1946-ban visszatértem és a Charitasban lettem asszisztens.

— És nem is gondolt ének- lé.sre?

— őszintén szólva, amíg a Tátrában voltam, nem. De amikor itt Bratislavában a Nemzeti Színháztól felkértek vendégszereplésre,... bizony megdobogott a szivem. Engedélyt kértem főnökömtől, dr. Mak- kaitól...

— És ő beleegyezett, hiszen a Nemzeti Színház fairagaszain és műsoraiban évekig ott volt a neve mellett a. h. (ako host, mint vendég), míg egy szép napon ezek a betűk eltűntek.

— Hát igen — veszi át a szót ismét a művész — a „szép

Papp Gusztáv mint Mario a Toscában.

nap“ 1955. január 1-e volt. Ezzel a nappal a Nemzeti Színház rendes tagjává szerződtem.

— És megosz- sza magát, vagyis a munkáját, a kórház, a betegek, és a színház, a közönség között, ugye?- Így valahogy Mind a kettő a szivemhez nőtt.

Szeretem a munkámat m nt orvos, szeretem a betegeimet, egy-egy páciensemnek a

gyógyulása őszinte örömmel tölt el. Ki- mindhatatlanu! jó érzés egy

meggyógyult beteget látni, és tudni, hogy ebben a gyógyulásban nekem is, az én operáló késemnek la része

van. Orvosnak, sebésznek lenni, az... — keresi a szavakat, segítek: — Az hivatás.

— Ügy van. Hivatás — mondja elgondolkozva.

— S hogy ezt a hivatást teljesítse, ahhoz úgy kell szeretni az embereket, mint ahogy dr. Papp szereti.

De most „kapcsoljunk át“ dr. Pappról — mondjuk — Don Jóséra, s kukkantsunk be egy kicsit ebbe a világába is. — Melyek a legkedvesebb szerepei?

— Legkedvesebb szerep? A Don Jósét talán azért szeretem annyira, mert első szerepem volt — mondja, miközben végigsímítja fénylő koromfekete haját — de ha a színpadon vagyok, beleélem magamat minden szerepbe. Egyformán kedves nekem az Eugen Onyegin, Faust, a Dalibor, a Don Carlos, a Tosca Marioja, a Bohémélet Rudolfja, vagy a Rusalka hercege. Ugyancsak szívesen játszom a szlovák operákban, a Juro Jánosikban, az Örvényben és a Bajazid hegben. Szeretek teljes képet adni, ezért különösen azokat a szerepeket kedvelem, ahol színészi teljesítményt is nyújthatok.

— Hol szerepelt Bratislaván kívül?

— Énekeltem az opera együttesével és külön hangversenyeket is adtam több helyen. Résztvettem az opera budapesti bemutatkozásán, vendégszerepeltem többek között Prágában, Brünnben, Kassán, Ostí n. Labem-ban. Legutoljára Lito- myslben hangversenyeztem, ahol a közönség oly lelkesedésssel fogadott, hogy az kimondottan megható volt.

— Gondol néha arra, miközben a közönség tapsa mellett a függöny előtt meghajol, hogy a nézőtéren a páciensei ülnek?

Hogyne, és nem is alaptalanul. Nemrégen, Somorj'án

egy tizenhat 'éves fiatal lány, akit tavaly operáltam, virágcsokrot adott át az előadás után. Megkérdeztem, kinek adEgy idősebb tanító összegyűjtött jegyzeteiből

Dr, Papp operáció közben (jobbról).

ja, az orvosnak, vagy az énekesnek? Mind a kettőnek, felelte.

— így talán még jobban esik a siker.

— A siker mindenképpen jól esik, színésznek, énekesnek ez a jutalma a próbákon, otthon, százszor és százszor elismételt szövegért, énekszámért.

— Mennyit énekel naponta?

— Tíztől egyig próba, délután otthon pedig két-három órát énekelek. Feleségem, aki konzervatórium! zongoratanárnő, kisér, no meg néha „segít“ még kilenc éves kisfiam, és öt éves kislányom is. '

— Ök is édesapjuk nyomdokaiba készülnek lépni?

— Egyelőre meg akarnak rajta osztozni. A kisfiam énekes szeretne lenni, a kislányom orvos. De az ö igazi pályaválasztásuk persze még messze van.

Már beszélgetésünk kezdete óta furdal egy kérdés, fel is tenném, nem is, most mégis, utolsó kérdésként megkérdezem: — Mit tenne, ha választania kellene a kórház és a színpad között?

— Egyikről sem tudnék lemondani — feleli egyszerűen, gondolkodás nélkül. — Mindkettővel összeforrt az életem, nem tudnám ..mostohagyerekként“ kezelni egyiket sem. Életcélt látok magam előtt, amikor kezembe veszem az operáló kést, viszont... az ügy van, aki már egyszer megszagolta a színpadot, a reflektor- fényt, a kuliszák világát.,, nem, arról sem lehet lemondani...

— De hiszen senki sem akarja, hogy lemondjon egyikről is. — jegyeztem meg gyorsan. —

Kellemes érzéssel távozom a sebész-énekestől, boldog megelégedett emberrel beszélgetek. És azt hiszem, ebben nem is csalődom.

MESTAN KATALIN

„Hatan voltunk testvérek, szüléink szorgalmas, áldozatkész emberek voltak. Édesapám már rég meghalt, de jelleme és lénye az emberek iránti szeretete még ma is úgy hat rám, mint egy világítótorony. Az élet bármilyenen helyzetében mindig megmutatja, hogy milyen úton kell haladnom" — írta az egyik tanítványom.

Egy iskolaigazgató így emlékszik vissza gyermekei nevelésére: „A gyermek életére nagy kihatással van a családi légkör. Két fiam van és már mindegyik nős, családja van. Amikor most visszagondolok a gyermekkorukra, szinte már azt sem tudom, hogyan neveltem őket. Jómagam nem dohányzom, nem iszok, nem járok korcsmákba. A fiaim sem dohányoznak, nem isznak és a korcsmákat sem látogatják. Szép családi körben nőttek fel, sohase hallottak egy hangos szót, nálunk sohasem voltak viták, veszekedések, a gyermekek valahogy önmagáktól nevelődtek. Rendezett családi körben ez rendszerint így szokott lenni. A szülök példaadása mély nyomot hagy a gyermekekben." Az ilyen rendezett családokban nem a nevelésről szóló előadások hatnák, hanem a szülök példaadása. Egész másképp hat, hogyha magunk járunk elő jó példával. Ezt jegyezte fel az intemátusunk nevelönöje is:

„Amikor a tanulókat az internátusba felvesszük, megkívánjuk tőlük, hogy rendszeresen mosakodjanak, fürödjenek, cipőt és ruhát váltsanak. A tanulók követik a tanácsot, de csak addig, amíg rá nem jönnek, hogy a nevelő a nap folyamán egyszer sem mosta meg a kezét és nem öltözködött át. Mert ha ezt észreveszik, akkor a növendékek már nem hallgatnak a nevelőre és nem ügyelnek a tisztaságra. Hasonlóképpen állunk az internátusbán a dohányzással is. A nevelő hiába veti szemére az in- ternátus növendékeinek, hogy miért dohányoznák, amikor az ellenőrzést cigarettával a szájában végzi.

Hasonló hibába esett egy orvosnő is. A dohányzás káros hatásáról tartott előadást és rögtön az előadás után cigarettára .gyújtott.

Sokan azt vetik a fiatalok szemére, hogy illetlen beszédeket folytatnak. A serdülő ifjúságra az hat a legrosszabbul, ha előttünk használnak illetlen kifejezéseket.

„Emlékszem milyen rosszul hatott rám — írta egy tanítónő, — amikor mint fiatal lány tanítani kezdtem és a tanulók kétértelmű szavakat használtak előttem. Ügy bántották ezek a beszédek, hogy sokszor kimentem a folyosóra és sírtam. Otthon sohasem hallottam ilyen beszédeket".

A legtöbb lábát a szülök kőnek a gyermekek előtt. A gyermek már korán megtanulja, hogy mi illik és mi nem, ha azonban otthon illetlen beszédeket hall, akkor azt annyira megszokja, hogy észre sem veszi, mikor csúszik ki a szájából.

Egyik tanító kartársam mondta: „Mi már a gyermekek beszédéből tudjuk, hogy otthon milyen beszédeket hall. Előfordul, hogy a gyermek, amikor azt hiszi, hogy a tanító nem figyeli, valami csúnyát, közönségeset mond. Mindig jó hatást váltott ki, amikor aztán megkérdeztem: hát te hol hallottál ilyen szavakat? És nektek gyerekek tetszik, ha a Vera ilyeneket mond? Ilyen esetekben megfigyeltem, hogy a tanulók rendszerint lesütötték szemüket, belepirultak és elszé- gyelték magukat. A hazai szokásokról nehéz lemondani".

A tapasztalt tanító már tudja, hogy mit jelent a példaadás. A tanítónak olyan tulajdonságokkal kell rendelkezni, amilyeneket a növendékeiben akar kicsiszolni. Nem kényszerítheti a gyerekeket, hogy ne dohányozzanak, amikor ö maga dohányzik. Nem várhatja el a növendékeitől, hogy például illedelmesen viselkedjenek a vonatban, adják át az idősebbeknek az ülőhelyeket, amikor ö maga nem jár elől jó példával. Nem kívánhatja a gyermekektől, hogy azok tudományos világnézetet valljanak, amikor ő maga más meggyőződésű.

Értékes tanácsot adott egy idősebb tanító, amikor ezt mondta fiatalabb kartársainak: „Ha a tanító jól akarja nevelni a gyermekeket, akkor elsősorban igazságos és vigkedélyü legyen". Nemrég ezt irta tanítójáról az egyik növendékem: „Nagyon szerettük, mert tudott tréfálkozni és gyűlölte a hazugságot. Nem tűrte az igazságtalanságot".

Csakis a jó példa vonz. Nem segít a kiabálás, orditozás és a fenyegetödzés. Legyünk a serdülő ifjúsággal szemben igényteljesek, lépjünk fel a fiatalokkal szemben nyugodtan, legyünk tekintettel érzékenységükre, lelkivilágukra, a szülők pedig mindig közös akaratot nyilvánítsanak a gyermekekkel szemben. íme mit ír levelében az egyik anya: „A férjem kiabál a gyermekekkel és izgatottságában pofozza őket, állandóan arra panaszkodik, hogy neveletlen gyermekei vannak és nem hallgatnak reá. Azt szeretné, ha én is állandóan ütlegel- ném'óket, hogy necsak ö legyen a rossz, és necsak engem szeressenek. Rám dzonban hallgatnak, mert sohasem kérek tőlük lehetetlent. Mindig türelmes vagyok hozzájuk, őszinte . pajtások vagyunk, szépen elmondunk egymásnak mindent, tréfálkozunk, énekelünk és észre se veszik, hogy mikor teljesítik parancsomat".

PÄKOZDV FERENC:

Testvérnépek

dalai

Orosz dalok, sodorjatok, magasra fel!

Érzem én is ember vagyok, öröm emel.

Lengyel dalok, omoljatok, szólj, te derű!

Az én szivem is dalba fog, oly egyszerű.

Román dalok, lobogjatok, csupa ütem.

Bizsergő h-dvvel felragyog régi tüzem.

Délszláv dalok, zokogjatok, be bűs, be szép!

Megejtő, gyengéd dallamok! Szívembe tép,

Testvérnének. daloHatok! flleike/'öiik,

Népünk nem árva, elhagyott Egyek leszünk.

Bemutatjuk az új Lenindijasokat

Moszkvában hét kiváló személyiséget a béke világtábor legnagyobb kitüntetésével, a nemzetköz: Lenin díjjal tüntettek ki. Származásukra, politikai meggyőződésükre nézve különböző személyiségekről van szó, közös vonásuk az, hogy mindannyian szenvedélyesen a haláUhozó bombák használata elleh küzdenek. A kitüntetettek között három jónevű írót ^alálunk, kettő közülük pedig világhírű tudós.

EMMANUEL D’ASTIER DE LA VIGERIE, azokhoz a franciákhoz tartozik, akik 1940-ben szembehelyezkedtek a német fasiszták benyomulásával. Az egykor: hajóskapitány az ellenállás és a felszabadító nemzeti mozgalom élére került. Frederic Joliot-Curievel és Yves Farguevel együtt a francia béke- harcosok vezetőihez tartozik. A Liberation nevű ismert haladó párizsi lap igazgatója, mmden erejével az algériai p;szkos háború befejezéséért küzd és azt hirdeti, hogy a nemzetközi problémákat békés ütőn lehet megoldani.

Latin-Amerikában nagy népszerűségnek örvend MARIE RO.SA OLIVIER írónő. Annak ellenére, hogy nemesi családból származik, életét a dolgozó nép ügyének szenteli és a világbékéért harcol. Gyermekkorában súlyos betegségen ment keresztül, majdnem teljesen béna. Csodálatos szívós energiával, tollával küzd a béke ügyéért,

M. S. TYHONOVOT, a harmadik Lenin-dijast jól ismerjük, hiszen a legkedveltebb szovjet írók egyike. Harminchatéves írói munkássága ideje alatt olyan müveket alkotott, amelyek hűen visszatükrözik a Szovjetunió fejlődését és fellendülését. Különösen kiemeljük a „Két folyam“ és az

1956-ban megjelent „A fehér csoda“ című művét, melyben megvilágítja kelet népeinek harcát a világbékéért. Tyihonov Leningrad aktív védelmezőihez tartozik. 1949 óta fontos szerepet tölt be a világbéke mozgalomban.

CHANDRASEHHAR VENENT RAHMANN, India világhírű fizikusa, a bengáliai Fizikai Kutatóintézet vezetője. Több mint ötvenéves tudományos munkássága folyamán Mandelstamm és Landsberg szovjet tudósoktól függetlenül nagy felfedezéseket tett a fénytan terén. 1930-ban a Nobel-díjjal is kitüntették.

Az imperializmus politikája ellen emeli fel hangját.

Ázsia következő kitüntettje UDAKENDOWALA SARANAH- HARA, egy Ceylonon élő budha pap, ő kezdeményezte a Karácsonyi szigetre induló tiltakozó utazást, amellyel nagy mozgalmat indított el a brit H-bomba kísérletek ellen. Még mint diák Indiában élesen szembeszállt az imperializmussal és ezért több ízben letartóztatták. Ceylonban 1941 óta folyóiratot szerkeszt, amely Ázsiában igen elterjedt.

DANILO DOLCI, az olasz Le- nin-dljas, 1956-ban „A parti- nicoi banditák“ című könyvével tűnt fel, amelyben Szicíiia

Ahogy a rajzoló az új Lenin-díjasokat látja. Képünkön balról jobbra: H. Brandweiner (Ausztria), N. Tyihonov (Szovjetunió), Ch. V. Rahman (India), M. R. Olivier (Argentína), U. Saranah- kara (Ceylon), D. Dolci (Olaszország), E. d’Astier de la yigerie (Franciaország).

rettenetes nyomorát írja le. Igen alapos mű, behatóan foglalkozik a dél olaszországi nép életkörülményeivel. Danilo Dolci az olasz földmunkások mozgalmában aktív szerepet tölt be. Feltünéstkeltö könyvéért, bíróság elé állították. Olaszország haladó erői segítségére siettek. „A palermói kihallgatás“ című könyvét, is forradalmi szellemben Irta meg és a nyilvánosság tiltakozása ellenére lecsukták érte.

HEINRICH BRANDWEINER tanár, az osztrák Lenin-díjas. Ismert jogász, a nemzetközi és az egyházi jog terén kiváló munkáival tűnt ki. A gráci egyetemen adott elő. A békemozgalom Ausztriában az ö nevéhez fűződik. Már a varsói kongresszuson 1950-ben követelte az atombomba használatának a betiltását. Később annak a nemzetközi vizsgálóbizottságnak az élén állt, amely Kínában és Koreában az amerikaiak baktériumháborúját vizsgálta ki. Bátor fellépése váltotta ki a gráci egyetemről való elbocsátását. Brandweiner tanár, mint vendég a Német Demokratikus Köztársaságban ad elő és a középeurópai atom-: mentes övezetért folyó harci vezetője.