Új Ifjúság, 1958. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1958-01-21 / 4. szám
TERSANSZKY J. JENŐ; etn&efiok. jásá^ Pískiri a medvetáncoltatv cigány a fogadóban kifosztogatta a pénzéből kártyán a lókupecet. Marcona, indulatos, veszedelmes alak volt ez a lókupec. A játék végén fölugrott és ordítva gyanúsította meg Pískírít, hogy hamisan játszott! Valamint követelte tóle vissza a pénzét. Persze, hogy vad dulakodás, huzakodás kerekedett. Ebből sikA-ült a cigánynak kiszakítani magát és kereket oldania. A lócsiszár rohant utána kifelé a fogadóból. Markában kinyitott kaoorját szorongatta és a részegségnek örjöngéses állapotában gyilkolhatnék volt egyetlen vágya. A fogadón túl folyó szelte ketté a határt. A folyón rozoga palló vitt át. Közvetlen előtte érte utói a lócsiszár a cigányt. Azon módon a hátába mártotta a kacorját. Piskiri, a cigány borzalmasat üvöltött és összerogyott. A kacor hegye pont a szívén hatolt át. Kettőt hördült, egyet vonaglott a havas országúton, azzal kámpec lett neki. A lócsiszár bambán hőkölt vissza a holttest elöl. Majd mintha igazolái akarná szörnytettét maga előtt, nagyot rúgott a tetemfje. — Megkaptad! — förmedt rá. A cigány teteme kissé tovahemperedett a rúgástól és hanyatfekve maradt, mozdulatlan. Ekkor a lócsiszár ráguggolt, kivette a cigány bőrzacskóját a pénzével. Majd a hullát a fél karjánál fogva tovavonszolta a pallótól a parton. A part azon az oldalon meredeken zuhant a vízre. A lócsiszár a cigány hulláját egyetlen hatalmas rúgással küldötte az áradatba. A loccsanás után körülnézett. , Senki sem látta a rémtettet. A havas tájék néptelen dermedett a koratéli alkonyaiban. A fogadóban ugyan nem méltatták érdeklődésre a kocódást. Napirenden volt az ilyen. lanka, a medveprimadonna, Piskiri párja, ezalatt egy elhagyott csőszkunyhóban feküdt a falu másik végében. Janka orrában karikát hordott, amibe vékony lánc akasztódott. A nyakán szöges örvet viselt Janka és abba vasrudat erősített a cigány, hogy táncoltatás közben a medve neki ne mehessen. Azonkívül még vastag lánc is applikálódott az örvre. Ennél a láncnál fogva volt odakötve Janka a csőszkunyhónak egy rozsdás kampószögéhez. Igazság szerint azonban ez a sok óvintézkedés csupa fölösleges, inkább csak szimbolikus intézkedés volt. Janka nem volt afféle vérengző, erdei fenevad. Hanem művelt, kedves művésznő. Fogságban, kultúrában született. Talán a képzeletéből is kiveszett az a lehetőség, hogy valami élőlényt megrohanjon és széttépje és fölfalja. A főzeléket, gyümölcsöt, kenyeret, édességet jobban szerette Janka a húsnál, pláne a nyers húsnál. Meg sem emésztette volna ezt a gyomra. Mert már a fogazata is tönkrement. Janka rég túljárt azon a koron, amit a legmerészebb és legvitálisabb primadonnák még mindig ifjúkornak tartanak. Janka tulajkonképpen jámbor, okos, érelmeszesedésben sínylődő medveanya volt. Művészi kőrútjaik alkalmával sok galibát okozott nekik a szállás kérdése. Az embereknek, sajnos, leküzdhetetlen előítéleteik vannak a vadállatokkal szemben, akármilyen jól idomított példányok is legyenek. Piskiri, a cigány, tehát úgy oldotta meg a szállás kérdését, hogy a lakott helyeken kívül kutatott föl valami barlangot, kunyhót, aszalót, szénatartót és ott húzódott meg Jankával.Ha hűvös volt az időjárás, akkor Janka volt a kályha. Piskiri, a cigány, mellé feküdt, és úgy aludtak. Nadehát most Piskiri, a cigány egyedül hagyta Jankát és ezt nem tudta mire vélni. Már több, mint huszonnégy órája nyugtalankodott Janka gazdája után. Fájt a szíve, szorongásokkal telt meg: hol késik a gazdája? Amellett éhes, szomjas is kezdett lenni. Egyszeregyszer már elbödüit kétségbeesésében Janka. Es nyöszörgőit, brummogott, kaparta a földet kánjában. A láncát egy vacak, rozsdás szöghöz erősítette a cigány, a csöszkunyhó cölöpéhez. Hát Janka ugyan egy kis rántással megszabadította volna magát a szögről. Csakhogy ez súlyos fegyelem- sértés lett volna, amiért a cigány kegyetlenül Egy pofon története elveri, ha megjelen. Azért Janka nem merte megkockáztatni, hogy megszabadítsa m.agát fogságából. No, jó! Ez nem úgy értendő, hogy Janka, a kunyhóból, mint más fenevad, egyenesen az őshazájába, az erdőbe menekül. Dehogy! Janka csupán a gazdája keresésére indult volna a közeli faluba. Mert Janka megszokta az embereket, bízott bennük, szerette őket. Miért is ne? Hiszen tánca közben az emberek körülállták, csemegéket adták neki, és soha nem bántották öt. Piskiri, a cigány, pedig úgy gondoskodott róla, mint az édesatyja. Janka tehát tűrt és várt a láncán a csöszkuny- hóban... Két nappal történt mindez a karácsony estét megelőzőleg. Janka most már negyvennyolc órája nyöglö- dött a csöszkunyhóban. Nem bírta tovább. Kirántotta láncát a szögről és egyetlen lökéssel elhárította útjából a csőszkunyhó madzaggal bekötött ajtóját. Azzal Janka künn állt a szabad mezőn. Fehér volt a táj. Aranyos hólepel borította. Janka megszimatolta a havon a gazdája nyomát és elindult rajta egyenest a faluba. Már sűrű, cdkonyi levegőben érkezett a falu szélére. Kezdtek kigyúlni a házak ablakai, és az utcákon szent estét megelőző sürgés-forgás. Janka a falu végén pont a betleheme sekkel botlott össze legelőbb. Ahogy embercsődület láttára illett, Janka, mint régi medveprimadonna, kétlábra állott és táncolni akart az embereknek. De mit tapasztalt? A betlehemesek vad riadalomban menekültek előle: — Szent Isten — ordítozták. — A medvéje megölte a medvetáncoltató cigányt, és berohant a faluba újabb áldozatot keresni. Emberek! Segítség! Janka nem tudta mire vélni az embereknek ezt a buta, modortalan viselkedését. Dekát elsősorban is a gazdáját, a cigányt akarta megtalálni. Azért nem töprengett, késlekedett, hanem újra négylábra ereszkedett, és a cigány nyomán most m.ár ügetve indult tovább. A nyomok a falun keresztül, a másik végében álló Körülszemét nevű fogadóhoz vezettek. Mint a betj^hemesek, úgy tűnt el minden teremtett lélek a falu házaiba, éktelen riadalom közepette Janka elől. A kutyák veszett vonyíiás- ba törtek ki. Az ólakban, istállókban rémület szállta meg a háziállatokat. A fogadó előtt elegáns urasági fogat állt. A két tüzes csikó, amikor a szél orrukba hozta a közeledő medve szagát, nagyot horkant és ágasko- kott. Aztán megbokrosodva vitték neki a kocsit az úttalan határnak. A történet ugyan nem űj, csekély 40 év telt el azóta, de igaz és tanulságos. Gonoszságban egymással vetélkedő nebulók, „már“ hatodikos gimnazisták voltunk! Az akkori idők Szelleméhez híven, puritán tanáraink váltakozó hadiszerencsével igyekeztek fejünkbe verni sokféle, mondjuk bölcsességet, melyekkel szemben mi csak nagyon gyér megértést tanúsítottunk, hiszen fiatalok voltunk! Derék tanáraink azonban ezt sehogysem akarták megérteni és a legel- képesztöbb büntetéseket eszelték ki számunkra öszbecsava- rodott fejükben. Éwégi vizsga előtt egy új tanárral szaporodott amúgy is számos kínzónk kara: Dr. Treszkony, a szlovák nyelv és ■rodalom tanára, hízásnak induló, pirosDozsgás, jóindulatú vidéki papocska volt, akire mi azonban, főleg a reverendát viselő tanerők körül szerzett gyászos tapasztalataink alapján, mégis csak sandán és bizalmatlanul tekintettünk. Azért ugyanannyit, jobban mondva épp oly keveset tanultunk nála is, mint a többi tantárgyat erőszakosan fejünkbe gyömöszölni igyekvő tanerőnél. De ezúttal viharosan tévedtünk zsenge „emberismeretünkben“. Egy óraközötti szünetben Herkner nevű osztálytársunk a nyitott ablak deszkájára könyökölve annyira elbámészkodott az intézet udvarán tornászó diákokon, hogy nem hallotta meg a belépő tanár lépteit. Az egész osztály illedelmesen felállt, csak Herkner helye maradt üresen, ezzel szemben annál jobban domborodott ki a kora-kövér, reményteljes ifjú becsesebbik fele az ablak előtt. Üj tanárunk önkéntelenül elmosolyodott és lábújjhe- gyen odasomfordálva, tréfásan olyat sózott a „teliholdra“, hogy mi is megirigyeltük szakszerű ütéséért. Mivel pedig Herkner barátunkat gömbölyded hátsó arca miatt már tóbb ilyen csapás érte részünkről, ösztön- szerűen és villámgyorsan híeg- fordulva olyan csárdás pofont kent le az elképedt tanárnak, hogy szegény bizony, — egyensúlyát vesztve a nem várt ütéstől, — padomra bukott. Kínos csend állt be; vártuk az utolsó Ítéletet! De nem az következett be: a kövér papocska feltápászkodott, megtapogatta derekát és — mosolygott! Herknerben persze volt annyi diák — vagy zsivány- becsület, hogy bocsánatkérést dadogott, mire derék tanárunk, — még mindig fájó gerincét tapogatva, - kijelentette.: „Nem kell bocsánatot kérnie, én voltam a hibás és tudom, hogy nem engem akart megütni!“. Ezzel már vége is volna történetemnek s még csak azt fűzném hozzá feleslegesen ugyan, hogy Dr. Treszkony megnyerte a játszmát és — szeretetünket. Azóta akár fát is hasíthatott volna a hátim- kon és az év végén nem létezett más osztályzat nála, mint csupa „jeles“, annyira magoltunk! .Akiknek nem inge, nevegye magára; aki pedig taláiva érzi magát, kövesse példáját; nyugodjék békében! Kozics Ede A fogadóból kirohantak a vendégek. De Janka láttára azok is hanyathomlok menekültek vissza a fogadóba. Janka iramodott tovább a cigány nyomán. Mikor a meredek folyópartra ért, akkor már Janka érezte, hogy valami szörnyű történhetett gazdájával. Szinte zokogásnak hatott a nyüszítése, amint lemászott a meredek parton a vízig. De ott? ... Nos, ott eltűnt a gazdája nyoma... Janka panaszosan üvöltött az égre. És bele-béle- gázolt a folyóba, mintha követelné tőle vissza a gazdáját. Ezalatt a faluban két puskás ember akadt, akik nagy bátran indultak az elszabadult fenevad nyomába. Persze, hogy mihamar ráakadtak, merre ment Janka. A fogadóból is kijött egy fegyveres mezöke- rülö. És egy csomó kiváncsi néptől követve, a három puskás odarohant a folyópartra. Janka, amint észrevette az embereket a part tetején, tüstént illendően állt kétlábra. Nagyot bődült esedezóen, mintha kérdené: emberek, nem láttátok Piskirit, a cigányt a gazdámat? Dekát a három hős puskás félreértette Janka ordítását és ágaskodását. Célbavették és egyszerre sütötték rá fegyverüket... Janka összerogyott és nyögő, vonagló teste befordult az árba. így végezte életét, éppen a szeretet szent estéjén, Janka, a medveprimadonna, aki bízott az emberekben és hűséges volt gazdájához. Philipe-Jean Hesse; Ez a csinos lengyel kislány még csak tizenhét éves, és máris főszerepet játszik, az Éva aludni akar című filmben. Neve Barbara Kwiatkowska és reméljük, hogy rövidesen mi is megismerkedünk vele. Érdekes, hogy ezt a fiatal varsói diáklányt a Syrena íilmvállalat és a Film című hetilap tehetségkutató versenyén fedezték fel. Kezdtiiiik a mese ^ Részlet a szerző mulat- ságos könyvéből amely Jean Effel ilusztrációival rövidesen magyarul is megjelenik. Noé bárkáig jában vagyunk, az áila- tok sorban elmondanak = egy-egy történetet. Egyik reggel, Noé asszony és férje nagy ámulatára gyorsan végeztek az állatok a takarítással. Rögtön utána a kígyó hozzákezdhetett az elbeszéléshez, mely a bárka 'útasaínak örömére szolgált. — Egy nyári reggel, — kezdte a kígyó ' — a paradicsomkert árnyékos útjain sétáltam. Az út két oldalán virágok nyíltak, kibontották szirmukat a napon, kelyhükböl olyan illat szállt, melyet a belvárosi illatszerboltokban is megirigyelnének. Szóval ott sétálgattunk, én és társaim, a fényes reggel olyan bolondossá tett mindünket, hogy alig lehetett bírni velünk, ugráltunk, daloltunk, futkároztunk, kivéve persze anyámat, aki már öreg volt ehhez. Jóanyámnak örökké rajtam volt a szeme, sokat oktatott, ezúttal éppen a tizennegyedik parancsolatra, mely a szere- tetreméltóságról szól. Ez járt a fejemb^, amikor Évát megpillantottam egy fa alatt, amint ágaskodott, hogy' egy gyümölcsöt leszakítson az ágról. Gondoltam, megkérdezem, segíthetnék-e valamiben! Siettem Évához, aki továbbra is mereven a gyümölcsöt nézte. — Asszonyom, mit segíthetek? — Látja azon az ágon azt a szép, érett almát, aranyszínű, mint a méz! Szeretném letépni, de hiába erőlködöm, nem érem el. Talán maga. Kígyó űrfí, leszakíthatná nekeifi. Igazán hálás lennék... Mi sem könnyebb számomra. Testemmel körülfontam a fa sima törzsét s fölkúsztam az almáig. Mondhatom, nekem is kedvem lett volna ott helyben beíalni, de nem akartam elszomorítani Évát, aki már türelmetlenül várt; szépen leereszkedtem a fáról, s odanyújtottam neki a zamatos almát, melyet mindeddig vigyázva tartottam fogaim közt. Jó- szivüségemtöl eltelve, elégedetten mentem vissza pajtásaimhoz. Oj barátnőmet figyeltem, aki most éppen az urához szaladt, hogy megfelezze vele az almát, melyből én is oly szívesen ettem volna. Adám határozottan visszautasította, ami meglepett, mert különben ínyenc és falánk volt. Ügy látszik, végül is Évának sikerült meggyőznie, mert Adám beleharapott az almába, s ha jól hallottam, valami ilyet kiáltott mérgesen: — Hát jő, nem bánom, ha te akarod... utánunk az özönvíz. — Meg is kaptuk — jegyezte meg a szöcske, lábát beledugva gyorsan a hangszóróba, hogy elnyomja a vészesen szóló elnöki csengőt, melyet Noé kitartóan rázott, hogy csöndet teremtsen. A kígyó így folytatta; — Adám falta az almát. Mint mondtam, mindig falánk volt, ráadásul ügyetlen', s a csutka a torkán akadt, hiába próbált Éva mindent, már nem tudta kiszedni, ami - magunk közt szólva — nagyon elcsúfította Adámot. — Szóval bekapta a legyet! — kiáltott közbe a javíthatatlan szöcske. — Adám kékült-zöldült. — Ugye mondtam, hogy hagyjuk — nyeldekelte, miközben Éva nyugodtan megette az alma másik felét. A következő percben az ég elsötétült, vörös tűznyelvek csapkodták a földet, öklömnyi jegek zuhogtak, pozdorjává törve a földön, a tüzcsóvák átcsaptak az erdőn, kettéhasítva a fákat, szénné égetve a leveleket, s fojtogató füstöt hagyva maguk után. Senki se tudott elég gyorsan menekülni rémületében, magam is alig hogy hazavergödtem félelmemben; anyám magánkívül volt. — Mit csináltál megint, te szerencsétlen kölyök? — támadt rám olyan mérgesen, amilyennek még nem láttam soha. így szóltam ártatlanul: — Semmi rosszat nem csináltam. Éva megkívánta az almát, én leszakítottam... Ebben a pillanatban veszett ordítozás ütötte meg a fülemet: Adám kergette a feleségét, ütlegelte és szidalmazta: ■— Te vagy az oka ennek a szörnyűségnek — kiabálta — a nyalánkságoddal, buta kiván- csiságoddal... csak hülyeségeket csinálsz! — Nem én voltam — mondta Éva, ártatlanságot színlelve. — Hidd el, a kertben he- verésztem nyugodtan, napoztam, amikor az az átkozott kígyó odahozta az almát. Megbántsam, visszautasítsam ? Gondoltam, elfogadom. Csak ö a bűnös egyedül. Ezekre a szavakra hirtelen előttük termettem, mélyen felháborodva ekkora szemtelenségen és hamisságon, s éppen föl akartam tárni a tényeket Adám előtt, de amint észrevették, fölhagytak a veszekedéssel, köveket ragadtak és üldözni kezdtek. Jobbnak láttam menekülni. De ők csak dobálták utánam a köveket, majd később, ahogy visszanéztem, láttam, hogy fügefalevélbe öltöztek, s olyanféleképp viselik, mint az eső- köpenyt. Villámgyorsan csúsztam, szinte a köveket se érintve. A föld átázott, s ők mindjobban beleragadtak, végül megálltak. De csak azért, hogy vastag fatalpakat kössenek lábukra, indákkal bokájukhoz erősítve, s megint üldözőbe vettek. — Megállj csak! Elevenen megnyúzlak — hallottam magam mögött Adám dörmögé- sét. Mire Éva édesen dorombolt; — A bőre az enyém, kedvesem kérlek... Nagyon csinos ci-: pöm lesz. De nekem eszem ágában se volt, hogy cipő legyek Éva lábán, hanem mind messzebb és messzebb csaltam őket, míg végül kikerültünk a paradicsomból. A viíék, ahová jutottunk, távolról se volt olyan szép és vonzó, mint előbbi otthonunk. Köröskörül sárga homokbuckákat láttunk, melyek időnként hullámzani kezdtek, mintha csak unalomból tennék. Nemsokára búvóhelyet kellett keresnem, ' mert fokról- fokra fáradtabb lettem, szerencsére ellenségeim még jobban kimerültek, s végleg fölhagytak üldözésemmel. Ö, mit adtam volna azért, ha visszatérhetek anyámhoz, ha megint láthatom a nagy fákat, melyek gyermekkorom fölé hajoltak, a hódító virágokat rikító színeikkel, a kavicsos utakat, melyeknek mogyorószaguk volt, számtalan játszótársamat! De hiába bolyongtam a sivatagban, szerteszét kalandozva az egyhangú homokbuckák közt, kutatva az ösvényt, megszólítva minden utamba tévédét, a csodálatos kertbe nem tudtam többé visszasétálni. — Hahah, az Elveszett Paradicsom... sóhajtott fel a szöcske, mert ismerte a Bibliát. (Hegedűs Zoltán fordítása.) .•If/ Sziszegj valami másról, jön a férjem. A Rigai Állami Könyvtárban Lanzi „Olaszország története“ című művének harmadik kötetében isiperetlen Stendhal kéziratot fedeztek fel. A könyv Stendhal tulajdona volt és néhány üres lapjára feljegyezte egy Párizs-Triest-i utazásának élményeit, megjegyzéseit Lanzi műveiről, véleményét a pápaságról és Róma befolyásáról a IX. század Európájára, valamint beszámolóját az „Edinburgh Re- ■/ sievv“ című angol folyóiratról. •Az érdekes leletet Hja Eren- burgnak is megmutatták. A szövik jet író. aki jól ismeri Stendhal írását, kijelentette, hogy a kézirat valódiságához nem fér kétség.
