Új Ifjúság, 1958. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-14 / 3. szám

HOROSZ ÁRPÁD őrösi levelezőnk írja, hogy a nagykövesdi fiatalok az utóbbi időben élénk tevékenységet folytatnak niínd szövetkezetük, mind kul túrmunkájuk fejlesztésében. Hogy az utóbbi állítását igazolja, három színdarabot említ, amit a nagykövesdi fiatalok előadtak. A karácsonyt megelőző hetekben, napokban szintén tanultak egy színdarabot. Az ünnepet kellemessé, hangulatossá tették aztán játékukkal. A kuitúrmun- ka szervezéséből és fejlesztéséből Nemes Éva, Bodnár László és Nagy Bálint veszik ki érdemlegesen a részüket. Az említett fiatalok kezdeményezésére ma már Nagykövesden háromszor vetítenek filmet hetente.

GYÚR KŐ LÁSZLÓ az Ipolysági tizenegyéves magyar középiskola tanulója jól sikerült szerzői délutánról ad hírt. Megírja, hogy a tanulóifjúságot a közelmúltban felkereste Csontos Vilmos és Lovicsek Béla. VerseUc- ből, prózai írásaikból mutattak be részleteket a tanulóknak, akiknek nagy élményt jelentett a látogatás. Csontos Vilmos arról beszélt az ifjúságnak, hogy nagyobb elbeszélő költemény megírására készül, amelyben családfájának történetét vázolja. Lovicsek Bélától a tanulók egy része az ifjúsági regényt kérte számon. A fiatal író aztán részleteket olvasott fel most készülő kisregényéből, a Pillangó-bői, amely ifjúsági tárgyú. Tekintettel arra, hogy a szerzői délután élénk volt és sikeresen zárult, a CSISZ fiatalok elhatározták, hogy a közeljövőben is rendeznek szerzői délutánokat, amelyre hazánk magyar íróit meghívják.

Agócs Vilmos arról ír, hogy Várgede, a füleki járás legnagyobb községe, s a fiatalok bizony alig mutattak fel kultűr- munkát a faluban. Ennek több oka volt, s mégis a legnagyobb a kultúrház hiánya. No de segítettek ezen is, és hozzáfogtak a kultúrház felépítéséhez. Régi épületre húztak rá egy emeletet. Rengeteg napot, órát dolgoztak a fiatalok és nagy nehézségekbe ütközött volna a kultúrház felépítése, ha a szövetkezet tagjai nem sietnek megsegítésükre. Húszezer téglát szállítottak a szövetkezet kocsiján a helyszínre és száz mázsa cementet. Ennyi építőanyaggal segítette az EFSZ a fiatalokat. S ma már ott tartanak, hogy befejezés előtt áll a füleki járás egyik legszebb kultűrháza Várgedén. A kultúrház tehát megvan, s most a fiatalságon a sor, hogy hasznos tevékenységgel töltse benne az estéket.

Bartakovics István Nádszegről a partizánskei olvasókonferenciáról írja tudósítását. Megemlíti. hogy a jól előkészített konferencián számos fiatal vett részt.

A mikor Alfréd kimaradt az V. gimnáziumból, sokan azt gondolták, hogy tanulmányi okok játszhattak közre, megbukott vagy miegymás, ahogy az másokkal is elő szokott fordulni. Akkoriban, bevallom én is, mert osztálytársa voltam, ilyen tévhitek ködében éltem, de az azóta eltelt tíz esztendő tisztára mosta ezeket a foltos emlékeket, s ma már én is tudom, éppen úgy mint Alfréd, (hiszen ö volt, aki elmagyarázta nekem}, hogy mielőtt otthagyta volna a gimnáziumot, hosszas és kom.oly megbeszélést folytatott az igazgatóval. .áz igazgató magához kérette és fátyolos és szomorú hangon beismerte Alfrédnek, hogy immár a mi gimnáziumunk pitiánerré, méltatlanná zsugorodott Alfréd zsenijével szemben, s bármekkora is a veszteség, mely intézetünket éri, a géniusz útjában nem állhat szürke tanári önzés. Alfréd megvigasztalta a pityergő igazgatót, aztán férfiasán rálépett az élet porondjára, ahol azóta is csupa nagyszerű dolgok történtek vele.

Én Alfrédet mindig csodáltam, s főleg azt a különleges tulajdonságát, amellyel közösen átélt emlékeinket kezelríi tudta. Ajkán úgy változott a valóság, mint kubista festők vásznain a tájak, s gyakran hallgattam szájtátva, vajon mit is fogok elkövetni abban a múlt időben, amelyre már régen pontot és ismert befejezést porositott a naptár. Eleinte, hogy úgy mondjam, naiv és dilettáns vitákra is vetemedtem, lassan azonban, hála Alfrédnak, lecsiszolódiak rólam ezek a faragatlanságok, s egyszer, amikor egy modern festönő, az általam nem értett új festészeti irányzatát magyarázta, egyszerre világosság gyűlt bennem, s megértettem Alfréd igazságát.

Az említett festönönek Alfréd udvarolt, s egyik este engem is elcipelt hozzá.

— Ilyet még nem láttál — hunyorgott sejtelmesen a szemével.

Hát ami igaz, igaz! A mértani ábrák és színes pacnik kaval- kádja, mely akkor a falakról rám nyerített, valóban összekuszálta a gondolataimat. De azért illedelmesen ültem, s bíztam a szerencsémben, hátha megúszom szó nélkül az egészet. Alfréd azonban nem hagyott békén. Folytonosan bökdöste az oldalamat, miközben rámutatott egy- egy képre.

— Na ehhez mit szólsz — és

A szemed kis bogár...

A szemed kis bogár,

fekete, mint az éj, gyémántkő — csillogó, csupa vágy, csupa fény

’A szemed kis bogár, mélyvízú tiszta tó, örökké elkísér, örökké bíztató.

OZSVALD ÁRPÁD

diadalmasan, kihívóan nézett a szemembe.

— Na és ezek a lila tehenek .. hehe ... ezek meg vannak rajzolva, mi?

Arrafelé néztem, amerre az ujjúval bökött, de én csak egy felfordított csámpás kúpot láttam, ami körül rózsaszín foltok lebegtek, s az egyik rózsaszín folt —, ezen külön is megakadt a szemem — vastag fekete x-el keresztül volt húzva.

— De azt nem vetted észre mindjárt, — incselkedett Alfréd — hogy azok a tehenek is be vannak rúgva.

— Nem — dadogtam meg- semmisülten és meghatott alázattal néztem Alfrédre, aki a festönö kezét simogatta a hálás müértó szerény hódolatával.

— Te még Michelangelónál tartasz, öregem — pislantott felém megbocsájtóan — nem baj, én is nála kezdtem, az ilyesmit aztán kinövi az ember. Fejlődni kell, öregem, habár ez nem megy olyan hirtelen.

— Igyekezni fogok — ígérkeztem őszinte rajongással.

— Node ehhez egyetmást tudni is kell — süvöltött rám szigorúan a festönö, akinek egyébként zöldre volt pingálva a haja.

— No persze — erősítette meg Alfréd.

— Magánál a látásmódban van a hiba — folytatta a zöldhajú — maga úgy akarja látni a tárgyakat, ahogy maga nézi ókét — itt enyhén elmosolyo•Ánulka (Éva Latkóczyová) és Stefko (Karol Machata) a nagysikerű új szlovák film, a Nemesi mecsület egyik szép jelenetében.

MONOSZLÓY M. DEZSŐ:

dott, de Alfréd direkt röhögött ekkora maradiságon — nos, a tárgyakat én úgy ábrázolom, ahogy a tárgyak saját magukat látják.

— Ahogy a tárgyak sajátma- gukat... — dadogtam.

— Óriási — vágta rá Alfréd, r'kkor jöttem rá, hogy Alfréd

közös élményeinket is ilyen tökéletesen tudja látni, nem úgy, ahogy történtek, vagy amint történésüket az én durvább emlékezőtehetségem rögzítette, hanem úgy, ahogy az események önmagukban történni kívánkoztak. Ilyenkor há'a Alfréd igazságérzetének. nekem is jutott egy-két említésre méltóbb szerep, és ha a szürke legjobb tanulóból, ami valójában voltam, Alfréd háta mögé is kerültem egy fejhosszal, de ezt Alfréa busásan kárpótolta, amikor az angol király előtt velem mondatta el az egész Vergiliust kívülről, kapásból. Ilyenformán

súlyozta bíztatóan és elnézően nézett végig rajtunk, tudatlanokon.

A mama azonban nem adta meg magát mindjárt.

— No, Málcsika, mondd meg szépen, hiszen te azt tudod.

Málcsika összeráncolta a homlokát, gondolkozott, gondolkozott. A mama idegesen dobolt az ujjaival az asztalon.

— Szabad a gazda!? — kérdezte Alfréd tréfásan.

— Várjon még egy kicsit — lehelte Málcsika és a fülei is belepirultak a nagy erőlködésbe — azt hiszem „schwindliche Augen“ — és úgy nézett fel Alfrédra, mint ahogy a gólyák szoktak az egyetemi rektorra nézni.

— Hát nem egészen, kisasz- szony, sejt valamit, kezdetnek ez is jó, de hol vagyunk még kérem az igazi germanizmustól. Helyesen ezt így kell mondani: es sieht ihm das Schalk aus den Augen“.

— Nem „der Schalk?“ — tudakolta félénken Málcsika.

— Ügy is jó — legyintett Alfréd — de itt most nem a névelőn, hanem a germanizmuson van a hangsúly.

— Igenis — suttogta Málcsika engedelmesen.

énri Vidal és Dany Carrel a René Claira rendezésében ké- szült „Porte des Lilas“ című francia filmben.

A földrajz mindig kedvelt tantárgyam volt, már az elemiben megszerettem, s a középiskolában meg egyenesen rajongtam érte. Ahogyan nőttem, emberedtem, úgy nőtt szívemhez ez a tantárgy, ekkor kezdtem érezni, hogy a világ nem az én kicsi világom, szülőfalum patakja, gyümölcsöse, bokra, szépen barnáló erdeje, nem is a kisváros rendetlen utcaszögletei, amelyeken át táskámat cipeltem az iskolába. A világrészek hatalmasak, beláthatatlanok, s megközelíteni földrészeit lehetetlen, esetleg képzeletben, a földrajzkönyv segítségével.

Tanultam hát szenvedélyesen, s nem kevesebb izgalommal a földrajzot és sose csak a könyvből, térképről jobban, mert az a valóságos dolgok megmutatója, nevek, fogalmak tisztázója. Országokat, neveket, nemzeteket ismertem meg, s a vén Európán, Ázsián kivül nagyon izgatott az arabok világa, a rejtelmes, s akkor még sok fehér folttal teli Afrika, különösen ennek a hatalmas földrésznek az északi csücskeiben megférő népek, nemzetek, államok.

Mondom, legkedveltebb tantárgyam volt a földrajz, mégis mikor az Iskolából kikerültem, s első lépéseimet gyakoroltam az életben, gyakran találkoztam olyan fogalmakkal, amelyekkel az iskola padjaiban nem találkoztam. Mert itt van például a címben megkérdőjelezett magya- rabok! Ki hallott erről a fogalomról, ki tudná megmondani a fiatal olvasók közül, hogy mi az a magyarabok? Mikor a Budapesten megjelenő „Magyarorzsäg“ című újság hasábjain ismerkedtem ezzel a fogalommal, értetlenül néztem a karcsú betűkre, -ínég.se lettem okosaob, nem tudtam, mik azok a magyarabok.

Pedig iskolai éveimben nagyon jó! ismertem Szudánt, ezt a hatalmas kiterjedésű, sivatagos, erdős, buja zöld színekben pompázó országot, amely akkor még gyarmat volt, s ma már szabad, független ország. Tudtam azt is, hogy olajban rendkívül gazdag és a világ gumiarábikum szükségletének háromnegyed része innen kerül a piacra. S ami valósággal vonzott; az gazdag állatvilága volt; oroszlánok, bivalyok, zsiráfok, orrszarvúk, leopárdok, elefáruok fészke, tanyája ez a föld.

M

indenki szájtátva nézte Alf rédet, úgy éreztem, mel lette én is nőttem vagy két cen tit, de ö, mint mindig, most i szerény maradt.

— Hát igen, sokan trigylik > nyelvtudásomat, hogy hát ez a Alfréd tizenöt nyelvet beszél pedig ez alapjában véve semmi Volt egy kocsisom, az két hé alatt megtanult három nyelvei az egyik barátom pedig, aki ma gyárból megbukott a harmadü elemiben, húsz nyelven beszél perfektül.

Ezzel aztán el is búcsúztunk könnyedén, elegánsan. Alfréd a ajtóból még kedvesen visszamo solygott Málcsikára, erőtadó po zitív mosoly volt ez, és az mondta, hogy: „erővoári" Egy szóval Alfréddal nem lehetet versenyezni. Gyönyörű óráka töltöttünk együtt. Sokszor úg; éreztem, ez a barátság elkísér t sírig, a sorsnak útjai azoribw sokszor kiszámíthatatlanok.

Történt ugyanis, hogy megin. vendégségben . voltunk valahai Alfréd beszélt és a naqyszámi hallgatóság szájtátva figyelte.

— ... hát igen — mondta Alfréd — ez az Indigó, már nem is tudom, miért hívták Indigónak, pedig hát nem is hasonlított a kék másolópapírra, nagyon érdekes és különös fiú volt és még mielőtt királlyá koronázták volna a bennszülöttek, velem járt az egyetemi gimnázium hatodik osztályába ...

Máig sem értem, mi történhetett velem, de egyszerre csak éreztem, hogy engemet is elkap a mese varázsa, az arcom kipirult, a fejemben hangok kezdtek énekelni, legalábbis én úgy gondoltam, a szomorú valóság azonban az volt, hogy Alfréd szavába vágva már régen hangosan beszéltem ... — ... és

ezzel az Indigóval — mondtam én — együtt vágtam neki Afganisztán dzsungelének ...

— Mi a fenének? — kérdezte Alfréd halotthalvány arccal.

— Hát nem emlékszel? — kezdtem rábeszélő hangon — hiszen te is utánunk jöttél aztán.

— Én? — süvítette Alfréd — egy szó sem igaz az egészből, hiszen mind a hárman egy osztályban ültünk akkoriban és ki sem mozdultunk onnan, legfeljebb a közeli grundra futballozni.

A Ifréd szavait harsány röhö- gés kísérte. Sikere volt, mint mindig, ha megszólalt. Én pedig ott álltam megszégyenítve buta hencegöként, aki elfelejtette egy percre, hogy a mesék varázslójául nem válik, hanem születik az ember...

Lipcse városa az idén új zenei dijat alapított. December végén a díjat Franz von Kon- ívitschny karmesternek és Bru- 10 Walternek adják át. Utóbbi ielenleg az Egyesült Államokban íl. Bruno Walter azt ajánlotta, logy az ö részére folyósítandó itezer márkát egyenlően osz- izák meg a lipcsei hangver- ienyterem újjáépítési alapja és i német karmesterek nyugdíj- ilapja között.

Szóval megismertem, megtanultam Szudánt, megjegyeztem népeinek, törzseinek neveit is, a zingyiket, (négerek a déli részében) a dinká- kat, sulukokat, zándikat és nuéreket. De ma- gyarabokról nem tanultam, magyarabokról nem tudtam idáig, csak mikor olvastam a „Magyar- ország“ cikkeit, akkor kapott meg a rendkívül érdekes hír, Szudánban, pontosabban és közfe- lebbről Wadi Halfa város és a Vörös-tenger partja között él csaknem száz esztendeje a magyarabok népcsoport. Ez az arab nyelvű, mohamedán hitű csoport magyarnak vallja magát, bár tagjai egy szót sem értenek magyarul. Azt állítják a csoport tagjai, hogy. őseiket a törökök Magyarországról a hódoltság idejében hurcolták el és telepítették le Szudán északi vidékén!

Van ebben valami, hiszen köztudomású, hogy a török hódoltság idején, a tizenhatodik században a törökök hadifoglyaikat Anatóliába vitték, onnan telepítették szét birodalmukban. A szu- dáni magyarabok azt tartják, hogy őket is onnan telepítették át előbb Egyiptomba, majd az egyiptomiak a múlt században Wadi Halfától délre a Nílus hét szigetére, ahol most Is élnek.

Hát ennyi az újsághír, amely meglepetésként hatott, s én csak azért adom tovább az újságot, hogy a fiatalok elgondolkozzanak a dolgon és képzeletüket ráirányítsák Szudánra, erre a nagy, független, szabad országra, amelynek egyik részében magyarabok élnek, akik az őshazát .Magyarországon tartják számon. A további érdeklődés munkás, paraszt- és tanulóifjúság dolga! jJem expedíció szervezésére buzdítok, re- mélhetőleg lesznek majd v.slamikor erre a munkára is vállalkozók a Tudományos Akadémia megbízásából, hanem csak arra, hogy elővegyétek a térképeteket és megnézzétek még- egyszer Szudánt!

Az ügyesebbek, feltételezem, adatok szerzésébe is belefognak a magyarabokról, színükről, szokásukról, tulajdonságaikról. Ám tegyék, az ember holtig tanul, s csak ha fiatalon kezdi, folytathatja eredményesen!

MACS JÖZSEF

lassanként Alfrédnak hittem inkább, mint sajátmagamnak, akinek csupa szürke emlékekkel volt tele a fejem, viszont ha Alfréd szájára kerültem, mindjárt megkezdődött a bonyodalom, s. üyenkor a lányok, fiatalasszonyok és nagymamák egy-egy meglepőbb fordulatnál rám is elismerőleg tekintgettek, amit én szenüesütve, kellő szerénységgel fogadtam.

Alfréddal társaságba menni biztos diadal volt. Akárki kezdte ugyanis a beszélgetést, és akármiről, végül úgyis Alfréd fejezte be, ő aratta le a pálmát.

Egyszer egy nagyobb társaság előtt Alfréd a nyelvtudás fontosságáról tartott előadást. .4 ház úrnője rögtön kapott is a szón, hogy hát milyen igaza van Alfrédnak, ö bizony a három lányát oroszra, németre, angolra, franciára is kitanítatta.

— Maga bizonyára szintén tud négy nyelven — mosolygott negédesen Alfréd felé. Én valahogy mindjárt kelepcét éreztem a szavai mögött, de Alfréd köny- nyedén, fölényesen mosolygott.

— Nos, nyolc nyelven perfektül, de még vagy hatot tűrhetően beszélek.

— Ö, nagyszerű, gyertek csak, Málcsi, Terka, Kata, konverzál- jatok valamit Alfréd úrral. Ügy szeretem, ha idegen nyelven csevegtek.

— Hü, a kirelejzumát, — gondoltam magamban, de Alfréd olyan nyugodtan ült, még a szeme se rebbent.

A három leányzó pedig engedelmesen nekirontott Alfrédnek, hogy azt mondja: „hau du ju du, gáváris pa ruszki, párlé vu fran- szé. sprehenzí dajcs“, de Alfréd egyikre se válaszolt, ami ugyan számomra nem volt meglepő, tekintetbe véve azonban a helyzetet kínosnak ígérkezett ez a hallgatás. A mama úgy ült, mint a kínai anyacsászárnő. Ekkor végre megszólalt Alfréd.

— Egészen kedvesen csicseregnek a lánykák, csak! ... — s erre a szemöldökei olyan magasra szaladtak, hogy mindnyájan menten megilletödtünk, — csak — mondta mégegyszer — még nem sajátították el az idegen nyelvek szellemét. — Hogy gondolja ezt kérem — kérdezte szemrehányó hangon és bizalmatlanul a mama.

De Alfréd most is .szelíden és m.enbocsájtón mosolygott. — Ne tessék bánkódni, én is így kezdtem kérem. Mert, mondjuk, ha én most megkérdezném Málcsi- kát, mondja meg nekem németül, hogy ejnye milyen huncut szeme van magának, talán nem is tudna rá rögtön válaszolni, pedig ez még csak a kezdet, évek múlva, bizonyosan rájön, no persze, hogy rájön — hang-