Új Ifjúság, 1958. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1958-06-10 / 24. szám
NAGY LÁSZLÓ: Kacaj a nyári éjszakában J Ingmar Bergman, a kiváló svéd rendező, akinek az Élet ‘ küszöbén című filmje a Cannes-i filmfesztiválon a rendezés ‘ díját nyerte, befejezte legújabb filmjét, a Kacaj a nyári ; éjszakában-t. A film négy nő és négy férfi életét és drámáját i ábrázolja. 1 A női főszerepekben . Ulla Jacobsson — az „Egy nyáron át ; táncolt“ hősnője, Éva Dahlbeck, Margit Carlquist és Harriett “ Andersson, a férfi főszerepekben pedig Gunnar Bjömstrand, “ Björn Bjelvenstam, Jarl Kulié és Ake Fridell nyújtanak kiváló ^ alakítást. “ Képünkön Ulla Jacobsson és Jarl Kulié a film egyik jele- . netében. gg<x.<s.-g3s.<g<ggc&<gjgs.<t:<g'ggg:cc:^‘ttlgr-aEg8:<g.<r.-£r Találkozás Arnold Zweiggel Berlin, Robert Koch Piatz ... a Német Akadémia, melynek földszintjén és első emeletén kézirat-kiállítást rendeztek. Az egyik kiállítási teremben idős férfi áll egy üveg alatt őrzött kézirat előtt. Arnold Zweig ... Rosszak a szemeim — mondja a világ egyik legnagyobb élő írója — annyit azonban látok, hogy ez a Goethe írása. Olvassa csak el, Goethe melyik írása van itt az üveg alatt? — A Faust egyik részlete — válaszolom. Átmegyünk a másik oldalra. — Nem az Ármány és szerelem kézirata? — De igen ... — Kérem kísérjen fel az első emeletre. Nem, köszönöm, a lépcsőt jól látom, csak az olvasás nehéz. Még szemüveggel is ... Feleségem olvas fel nekem minden könyvet, újságot, levelet. Felérünk az első emeletre. Hamiskásan mosolyog, amikor a jobboldali terembe lépünk. — Itt is vannak kéziratok... Na, nem klasszikusoké, nem olyan nagyoké, mint a földszinten. És a középső üveglapra mutat. Ebben a vitrinben Arnold Zweig-kéziratokat őriznek. Az író egészen közel hajol az üveghez és megelégedetten bőlintf — Szépen helyezték el... A „Novellen um Claudia“ és a „Grisa őrmester“, meg a „Der Regenbogen“ egy-egy fejezetének kéziratát látjuk a vitrinben. A kiállítási terem pamlagára ülünk és a nagy német író, a békeharcos, a „Grisa őrmester“, a „Verdun iskolája“ és annyi világhírű mű írója, aki Thomas Mann iskolájában tanult stílust, objektivitást, beszélni kezd életéről, műveiről, terveiről. Igen, a terveiről, mert Zweig, aki most múlt el hetven éves, még nagyon sokat szeretne alkotni. — Elsősorban az első világháborúról írott sorozat hetedik kötetét szeretném befejezni — mondja. — Címe ez lesz: „Das Eis bricht“. (Megtörik a jég). A cselekmény az első világháború befejezéséig terjed. Német nyelven eddig hat kötet jelent meg. Az első kötet csak most hagyta el a nyomdát, tehát jóval a II„ III„ IV., V., VI. kötet megjelenése után. Hogy miért írtam meg az első, bevezető kötetet csak most? Mert csak 1953-ban kezdtem igazán megérteni, hogyan lett a békéből és békevágyból háború. Megkezdtem az adatok gyűjtését, és amikor tisztán láttam, hogy kik és hogyan idézték elő az első világháborút, akkor kezdtem hozzá az ,,Idö megérett“ című könyv írásához, amely a hetes sorozat első kötete. Ebben írtam meg Olaszország szerepét is. Azt; hogyan lett a szövetségesből ellenség. A II. kötet már régen megjelent. Címe: „Junge Frau von 1914“ (Fiatalasszony 1914-ben). Ügy tudom, hogy a harmadik és negyedik kötet, a „Verdun Elizabeth Shaw legújabb karikatúrája Arnold Zweigről iskolája“ és a „Grisa őrmester“ magyar nyelven is népszerű lett. Az ötödik kötet az „Einsetzung eines Königs“ volt, a hatodik a ,,Feuerpause" (Tűzszünet). És most jön majd a hetedik, befejező kötet, a ,,Das Eis bricht“. Remélem, hogy az első világháborúról Irt regénysorozatom hozzájárul a békeharchoz, a fegyvergyárosok által szorgalmazott 111. világháború elhárításához. Az emigrációról beszél; — 1933. március 14-én hagytam el Berlint. Az utolsó pillanatban.. Bécsbe mentem, régi jó barátomhoz, Freud Zsigmondhoz, a világhírű pszichoanalitikushoz. Azután Prága, Svájc és a Provence, majd Palesztina következett. Franciaországban sok más emigráns íróval együtt éltem egy fürdőhelyen, Feucht- wanger is ott volt. Egyre több látogató jön a terembe, ahol Zweignek és kor- társainak kéziratait állították ki. Az író néhány percig nézi az embereket, akik a vitrinek fölé hajolnak, azután újra beszélni kezd: — Igazi író, — szerintem — csak pszichonalítikus módszerrel dolgozhat. A regényalakok életét másképp nem lehet megfelelően megírni. Vigyázni kell azonban arra, hogy ne csak a regényhős cselekedeteinek lelki rúgóit vázoljuk, hanem a mellékalakokét is. És ügyelni kell arra is. hogy az olvasó ne érezze azt: az író tanulmányozta a lélektant. Magyar írók kerülnek szóba. Kitűnik, hogy Arnold Zweig ma is gyakran olvassa Jókait. Ennek bizonyságául felsorolja a nagy mesemondó néhány könyvének címét. — Régi jó táblabírák. Fekete gyémántok. Aranyember, Kár- páthy Zoltán. Azután elmondja, hogy ismeri Mikszáthot is. És természetesen Petőfit. PALÄSTI LÄSZLÖ 1. Mentél az úton, én szóltam Hozzád De Te szótlanul mentél tornhb... Régen volt ez már nagyon. Ma Te vagy a kikötó, én a hajó. Szemed, ha rámnéz, nevető, kacagó. Mentél az utcán, én szóltam Hozzád Belém karoltál és együtt mentünk tovább ... ' 2. Karjaimba rohant a Hajnal és nekem ajándékozta szivét, a Napot. Azóta a kedvese vagyok. De éjszakára szívét visszavette ... £s én, mint a lágy csendben vonuló felhő-karavánok, a nyomában járok pirosán, frissen, csókra éhesen. 3. Etszenderedel a szél dala mellett, de éjszakára Nálad leszek, míg lángot nem vet a hajnalt tó. Ajkaim, mint jó vadász, titokrejtö testeden járnak és kinyílnak Rajtad a tüzvirágok, a tűzpiros csókvirágok. És ha elmegyek, szendereghetsz békén a szél dala mellett, melled simogatja távolból a gondolatom. 4. Leng a lég és kék az ég — messze van az este még. örüljünk a napnak, a boldog pillanatnak! Száll a szél, súg száz 'levél — a kék Hold is szárnyra kél. örüljünk az éjnek, a boldog pihenésnek!.., 5. Csókod egyszer éreztem csupán és elfutottam Tőled ostobán. Hajtott az álmok tavaszi láza, a madarak vonulása. S mikor észretértem, már pórázra fogott a valóság. Hátamon csattant ostora. És nem láttalak többé soha.., Havas téli este volt. Kövér fiópelyhek hullottak az alacsony, szürke égből, a köd kékes falai közé szorult a világ. Mintha mindent befüggö- nyöztek volna. Csák ilyenkor tud olyan meleg lenni a tél. A simogató, táncoló hópelyhek betakartak mindent. Előadásra indultam. Egy könyvtáros hívott meg a falujába. Nem volt messze, autót kaptam az útra. Előttünk az autók barna nyomot vágtak a hóba, és húztak, vonzottak, mint feszülő kötelek a messzibe. A reflektorok fényét elnyelték a szürke távlatok. Az útra kába nyulak tévedtek. Talán., reggelt hittek a fényben, vagy az éhség hajtotta az útra 'őket. Nem tudom. A sofőröm görnyedt, öregedő ember, előre hajolt a volánra. Nem beszélt. Szemei szinte égtek a szenvedélytől; nyalat akart gázolni... Véle izgultam. Lassan tettek a percek, rohant a kocsi, karcsú fényt hasítva az éjszakában. Már túl voltunk a fele úton, amikor a kocsi fara megcsúszott, zökkent egyet, aztán megállt. A sofőr káromkodott és kikászálódott a meleg kocsiból. Egy ideig hátul szöszmötélt valamit, aztán beszólt: — Defekt!... — No, még csak ez kellett — dörmögtem, és én is kiszálltam, hogy segítsek. — Csak kereket cserélünk. Rögtön meglesz — bíztatott. — Elkésünk... — Öt perc az egész. — Hány kilométerre van a falu? — Vagy tízre. Negyed óra alatt ott leszünk. De bármennyire is jó ilyenkor a sofőr bizakodása. a hiba kijavítása már nem megy olyan könnyen. Alig passzintotta a kocsi alá az emelőt, alig nyomott néhányat a ródján, az autó megcsúszott és visszabillent az útra. Üjra és újra próbálkozott. A kocsi nem engedelmeskedett. Hol az emelő talpa csúszott meg a hóban, hol a kerék. — Az istenit az anyjának — káromkodott és rámszólt: — Fogja meg a kocsi farát, ne hagyja megcsúszni! Nekidültem az autónak. Az lassan emelkedett egyre feljebb. — Na, most tartsa! — mondta és nekifogott a keréknek, hogy leszerelje. Én tartottam a kocsi farát, de egyre nehezebb lett. A hideg is a körmömbe csapott. Már nem is éreztem, hogy tartok valamit. És a kocsi hirtelen megcsúszott, visszabillent a kerekeire. A sofőr káromkodott, én bosszankodtam. — Valami követ kell keríteni — morogta és elindult keresni. Én is elindultam ellenkező irányban. Belerúgtam a hó minden dudorába, de Csallóköz földjén, az aszfaltos országúton követ nem könnyű találni. Mintha tenyérnyi száraz helyet kerestünk volna a hóban, úgy tértünk vis.sza üres kézzel. — Csak valami kocsi jönne — mondtam, de nem jött. Olyan volt az egész föld, mint valami ■alvó békesség. A levegő meg sem rezzent. Csak a hópelyhek táncoltak lassan a fényben. A földre tejfehér köd borult és a távoli falvak eltűntek lágy köntösében. Pihent minden. A percelf és a negyedórák gyorsan repültek. Homlokunkat kiverte a veríték. Végre sikerült a kocsi alól eltakarítani a havat és az engedett az emelőnek. Még néhány perc és indulhattunk ... Késő este volt, amikor megérkeztünk. A kul- túrházra már sötétség borult. Csak a községház ablakai világítottak. Oda indultunk ... A szobában egyetlen férfi ült az asztalra könyökölve. Előtte papírok. A fényben kusza füstcsomók úsztak, a padló nedvesen csillogott. Amikor beléptünk, a férfi nem kelt fel, csak a bútorok álmosan a falakhoz húzódtak, az arcát fordította felénk és kezet nyújtott. — Sajnos, az emberek már szétmentek ... — Kár! — Elkéstek .. . — Defektet kaptunk . . . — Azt hittük, hogy nem jönnek. De csak foglaljanak helyet. Az előadást megtarthatják nekem is, úgyis unatkozom ... Szemének fátyolos nézése rátapadt az arcomra. Elfordítottam a tekintetemet. Nem tudtam nézni ezeket a szemeket. Ködös szomorúságuk belemarkolt a szivembe. Zavartan köhintett és az asztalra nézett. Csontos keze idegesen megrándult, és a szék felsírt, bánatos, szomorú nyikorgással alatta. Kutatón végigmértem. Borostás arca alól kifehérlett a bőr, nagy pillái betakarták mélyen illő szemét. Betegnek, végtelenül fáradtnak tűnt egész alakja. Mintha már napok óta nem aludt volna. — Hát maga miért nem megy haza? — Minek?... — kérdezte döbbent csodálkozással és ismét felém fordult. Volt ebben az emberben valami szánalmat keltő törődöttség, valami szomorú egyedüllét rítt le róla, bágyadt arcáról, gyűrött kabátjáról, ,a nyakára tekert szürke sálról, görnyedt alakjáról. Valahogy elütött a hivatal példás rendjétől az asztalhoz simuló sárga székek sorától. — Senki sem várja otthon? — Ki? — emelte rám szomorú tekintetét. — Senkim sincs — sóhajtotta, aztán lassan, fáradt hangon tovább beszélt: — Maga még fiatal... Kijár, előad, de mit tud az életről? Nem tudja, milyen szomorúság bujkál az emberek szívében, nem sejti azt a csikorgó fájdalmat, amely egy-egy fáradt arc ráncai mögött meghúzódik. Csak az örömet, a boldogságot látja. És jól van az így! Csak nekünk nehéz. Tudja, a faluban sokan azt hiszik, hogy jól megy ennek a Szabónak. Elnök, megvan mindene, nincs családja, nincsenek gondjai, nyugodtan élhet. De mire megyek vele? Mire? Ezt mondjl^ meg nekem, ha nincs, akivel az életem megosszam^ Mondja meg?... — követelte lázas tekintettel és én zavartan elfordítottam a szemem. Mitsem értettem ebből a keserű kitörésből, ebből a furcsa .szomorúságból. — Ügy élek itt, mint megkötözött, beteg harcosa egy győztes hadseregnek. — De hisz... — próbáltam közbevágni és megmagyarázni, hogy nincs egyedül, itt a falu, az emberek, akik ha szól, megértik baját-bána- tát. 0 legyintett a kezével, és nyugodt, csendes hangon folytatta: — Azt hittem, hogy nem késnek, hogy az irodalmi esten megmondhatom: nem igaz, hogy a kommunisták mind boldogok, nem igaz, hogy nekik a saját életükben is sikerül minden. Sebeket kaptunk a múltban, amit már soha nem tudunk kiheverni. Emberek vagyunk mi is... Érti?! Talán majd egy új nemzedék... Elnéztem ezt az embert, miközben beszélt és szivemet megmarkolta a döbbent fájdalom. Lám, mily keveset tudunk róluk, veszteségeikről, bajukról. Áldoztak, mindent feláldoztak! De mi maradt meg? Begyógyulnak-e a sebek, a lélek sebei? Elveszthet-e az ember olyat, amit soha többé nem pótolhat? Ezernyi kérdés tódult fel bennem egyszerre és nem hagyták nyugodni. Lám, itt ül előttem ez az ember is. Ki tudja, milyen sorsot takar keserű kitörése, ki tudja mi rágja, emészti lelkét, sorvassza minden öröme mellett a szivét. Nehéz lenne minderre válaszolni-, idegenül, ismeretlenül. — Persze, most azt hiszi, hogy be vagyok rúgva, hogy össze-vissza beszélek és nem merek hazamenni a családomhoz... De nekem nincs családom, és nem iszom. Talán, ha innék, köny- nyebb lenne, de nem, nem tudok... — Hol a családja — Jcérdeztem és kérdésem oly bután, oly hivatalosan csengett a szobában, hogy magam is megdöbbentem hangomtól. — Hol? — emelte rám csodálkozó tekintetét, mintha csak most értette volna meg, hogy mindabból, amit eddig mondott, én semmit sem értettem! — Volt... És nincs, mint olyan soknak azok közül, akik végigjártuk egy kínnal, nyűggel, szenvedéssel teli utat. Mindaz, amit vágytam, itt van, vagy itt lesz, de elvesztettem, amit szerettem. — Mit? — Ha akarja,, elmondom ... Bólintottam és közelebb húzódtam. Lassan beszélni kezdett és én lestem a szavát, mint a szív halk suttogását lesi az agy, amikor nagy az ember szomorúsága, bánata, amikor a szív már nem bírja a terhet, és segélyért kiált az észhöz, hogy megossza véle súlyát. H. — Életam^ a háború előtt olyan volt, mint a többi szegény emberé. Csak özvegy édesanyám élt, apámat halálra taposták az uradalom lovai még gyermekkoromban. Egy majorban laktunk, ahol megtűrtek, de apám halála után semmit se adtak. Legény is, ember is itt lettem, ebben a sáros, bűzös világban. Ha rágondolok arra az életre, mindig az orromban érzem a szegénység fülledt szagát, látom fejem felett a béresház penészes gerendáit, az udvar örökös lucskát, az emberek makacs komorságát, hallom az asszonyok veszekedését, a gyerekek sírását. Talán itt ragadok én is ebben a világban, ha nem hal meg édesanyám, ha nem maradok egyedül. De anyám halála után nem volt semmi, ami oda kötött volna, ott tartott volna. Vonzott az élet, a világ, amelyet csak hírből ismertem. Azt hittem, hogy valami szörnyű pusztaság zár körül, amelyen át kell törnöm, Ita boldogulni akarok. Ott hagytam hát az uradalmat, és mentem, hogy megízleljem az életet Fényt és boldogsá(Folytatása következik) /
