Új Ifjúság, 1958. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1958-04-29 / 18. szám

JUHASZ GYULA:

Munkásgyermekhimnusz

Előre, föl, fifik, leányok.

Mienk a föld, mienk az ég.

Nekünk teremnek a virágok És minket vár a messzeség! Induljunk vígan és remélve A boldog, szép jövő elébe.

Mienk a hely a nap alatt,

Mig szívünk bátor és szabad!

Előre, föl és kéz a kézben Táncoljunk, míg csak zeng a dal. Mienk az erdők és a rétek, Ujjongjon mind, ki fiatal!

Öröm zászlóját hadd emelje A lelkünk, boldogan repesve.

Remény zenéjét hadd lobogja A szívünk, egy érzésbe forrva!

Előre, föl, miénk az élet A széles földnek kerekén. Szemünkben csillog az ígéret És bennünk ring a jóremény!

Fiúk, leányok, lépjetek be A vidám és békés seregbe,

Mely rózsáidat hinti szét Barátság és testvériség!

.... ....... ...... ■

„Itt n rendőrség!:! '

Három riadóautó közeledett a gyárhoz. Veszettül búgott a szirénája. A kocsik nyikorogva fékeztek le s már ugráltak is lefelé a jólmegtermett, izmos rendörlegé/ujek. Az aranygalléros tiszt elorditotta magát.

„Mi lesz itt, csürhe népség!?"

Egy pillanatra dermedt csend lett. Aki a zászlót tartotta, újra belekiáltott a csendbe: „Utánam, emberek, elvtársak! Éljen május elseje!" ... „A proletár áldozata vér ..."

A felsorakozott rendőrök lesték tisztjük parancsát. Szemük izgatottan villogott.

— Oszolni!!!

De a munkások együtt maradtak. A rendőrök pedig kardjukat tapogatták.

— Szétoszlatni a tömeget, — adta ki a parancsot a tiszt.

— Ne hagyjuk magunkat elvtársak!

Egy pillanat és már kardlapok pöffentek a karokon, hátakon. — Jaj a fejem! — kiáltotta egy olajos arcú munkás és elvágódott. Két ember felemelte az elesettet és arrább vonszolta. A kövezeten ottmaradt a vér. Többen a rendőrökkel birkóztak. Egy fiatal munkás, aki a rendőr riya- kát szorongatta, kerekre nyílt szemmel nézett az arcába.

— Te... te ... azt hiszed, minket le lehet győzni... — és a földhözvágta; majd a másikhoz ugrott, aki egy vézna embert kardlapozott. Hátulról a nyakába vetette magát, mint a macsSZERGEJ ANTONOV:

ka. Annak kieset', a kard a kezéből. „Kutyák!" — kiáltotta a fülébe.

A rendőrök most már vaktában csapkodtak kardjukkal. g A munkások kezéből ökölnyi f, kövek repültek feléjük. Egy pocakos rendőr elterült, mint a bé- k ka. A rendőrtiszt egyre bömbölt, e Az erek kidagadtak a nyakán. u — Oszolj!!! Vagy lövetek!!! e

C gy kisebb csoport áttörte “ magát a rendőrökön s újra kibomlott a vörös zászló, mint a piros rózsa. A májusi szellő lengette, s úgy tűnt, mintha a történelmet lapozná.

— Gyerünk a zászló után — k-iáltották és már lódultak is előre. A rendőrök pedig egy pillanatig csak néztek a szaladó emberek után..

PiHanatfelvétel a múlt évi május elsejéről Bratislavában.

A

gyár kapuja előtt ügy nyüzsögtek az emberek mint c hangyák. Néztek, bámultak, a nagy vaskapura. A gyár kéményéből vastag fekete füst go- molygott. Ügy terült el a levegőben, mint valami gyászfátyol, azután lassan szétoszlott. A madarak csicseregtek, repkedtek.

A tömeg zúgott, zsongott. Fiatal, zömök, kékruhás fiatalember egy marék röpcédulát hajított a levegőbe. A munkások kapkodtak utána. Gyorsan olvasni kezdték, majd össze-össze- dugták a fejüket. Volt, aki csendesen eltűnt a tömegből s csak a túlsó oldalról tekintgetett vissza. Azután megnyújtva lépteit, elsietett. Egy magas, szikár ember elkiáltotta magát:

— „Ügy van. nem dolgozunk máma! Ünnep van! Május elseje! ... Mutassuk meg az erőnket! Vonuljunk fel!"

— És ha elküldenek bennünket? Mi lesz belőlünk? — szólt közbe egy alacsony, száraz ember. Köhécselt, a melle zihált.

— Igen, még nagyobb 'baj■ is lehet, — dörmögte a mellette álló.

— Ugyan, mi bajunk lehet még — mondogatták a többiek.

Égy magas szőke fiatalember •súgva mondta a mellette állónak:

— Igen, még nagyobb baj is lehet, velük, ők elmennek, minket meg felvesznek. Itt a levél az államtitkártól — belső zsebéből kihúzta a borítékot. — Mutassa, — ugrottak oda többen, mire gyorsan visszasüllyesztette a zsebébe. Nyakát behúzta, mint az ázott madár.

Valaki elkiáltolta magát:

— Éljen május elseje, a munkások ünnepe!

Az, aki a borítékot kivette, úgy bújt a tömegben, mint gyík a bozótban. A sokaság éljenzett. Az öreg, nagybajuszos portás a szemlélő lyukon lesett kifelé, azután hirtelen megfordult, hátát a kapunak vetette, mintha meg akarná akadályozni, hogy belökjék. A lárma egyre nőtt. — „Kevés a fizetés!" — kiabálták. Ügy szíjják a vérünket, mint a pióca ... Alig van már jártányi erőnk...

C élűiről szaladgálás zaja hal- • látszott. Az egyik nyitott irodaablakból telefonbeszélgetés szűrődött ki.

— Igenis ... igen ... röpcédulák ...

Valaki magasra emelt egy vörös zászlót és elkezdte:

„Ez a harc lesz a végső.. “

Az ének hangja hömpölygőit. Hirtelen megszakadt.

LUSZJA A FELVONULÁSON

RiGI Május

Luszja még reggel, mig a cipőjét fűzte, eltökélte magában, hogy Mamával megy a felvonulásra.

Papával menni nem érdekes. Folyton ölben viszi, hogy el ne vesszen, és egészen a Vöröstérig mindig csak az öntödei munkásokkal beszélget valamilyen forgókemencékröl, meg adagolókról. Mamával, az más, A lányok a 10/B-ből, ahol Mama történelmet tanít, fagylaltot vesznek és ide-oda lehet velük szaladgálni.

A cipöfüzés keserves dolog: a zsinór bádogvégei már régen elkallódtak, s most olyan, mint valami ecset, nem hajlandó átbújni a lyukon. Luszja máskor Mamát szokta segítségül hívni. De ma nem illik nyafogni; különös reggel ez: az utcán szól a rádió, és a nap olyan melegen süt be a szobába, hogy a falon a fénykép, mint a kürtő összecsavarodott.

Luszja hát szó nélkül, egyedül mosakszik, öltözködik, és most bemegy az ebédlőbe, hegy megkérje Mamát, kösse meg a hajszalagját. Az ebédlőnek kétféle ablaka van: az egyiken át a kék eget és a tetőket lehet látni, a másikon lécekre kifeszített vörös szövet zárja el a kilátást. A vörös anyagon fekete betűk ütnek át, meg egy fekete felkiáltójel, és az ebédlőben minden egészen rózsaszínű tőle. Rózsaszínű Papa ül az asztalnál, rózsaszínű könyvet lapozgat, amelyben egyetlen kép sincs és rózsaszínű csészéből issza a teáját.

Sajnos, mégis papával kell mennie. Mamának más dolga akadt.

No jó, gondolja, megyek hát Papával. Talán jobb is. Egész úton ölben visz majd... és nem muszáj tejet innom.

Gyorsan megreggeliznek és kilépnek az utcára. .A házuk ma nagyon szép: az ötödik emelet magasságában nagy jelszó van kifeszítve, ugyanolyan mint az ebédlöablakon, csak a betűk és felkiáltójelek itt, miért, miért nem, mind fehérek. Lejjebb zászlók lengnek.

Emberek özönlik el a járdát, az úttestet. Nevetnek, énekelnek. A kocsik lassan haladnak, türelmesen kikerülik a csoportokat és ma senki sem ijedezik. Nyitott teherkocsi, szép kis- mozdonyt visz, pirosak a kerekei, kis fülke is van rajta a vezetőnek. Egy fiatalember húzza el mellettük. Kalap és felöltő nélkül.

— Vologya! — szól utána Papa. — Talán köszönnél?

A fiatalember megfordul, zavartan mondja:

— Bocsánat, észre sem vettem, Georgij Vasziljevics.

Nyitott zubbonya alól kilátszik csíkos futballinge.

— A fia? - kérdezi alig pillantva Luszjára.

— Lány ez a fiú,

— Vagy úgy. És hány éves?

— Négy. Illetve ötödfél.

— Ejha, de pufók - jegyzi meg Vologya, mintha nem is élő kislányról, hanem valami babáról beszélne.

— Miért mászjkálsz felöltő nélkül? — vonja kérdőre Papa szigorúan. — No megállj, csak kerüljön asszony melléd, az majd ráncbaszed.

— Nem fázom, Georgij Va- sziljevics. Az ember egész életére felmelegszik az olvasztó- kemencénél . .. Most folyton azon töröm a fejem, hogyan lehetne rezet megtakarítani. Kísérletezni kellene...

— Ne, ne! Ma és holnap nem vagyok üzemvezető. Fémekről egy szót se! — mondja Papa. Dé kis szünet után megkérdezi: — És mekkora megtakarítást remélsz?

— Ügy ezer tonna körül...

— Papa, elmegyünk a cirkuszba — szól közbe Luszja, amikor hosszú és unalmas be.szélgetés kezdődik.

— Megyünk, kicsim, megyünk. Nő és mit akarsz hozzáadni?

— Éppen ez a bökkenő, hogy mi legyen az. Ki kell kísérletezni. Napok óta ülök a könyvtárban, hogy felfrissítsem, amit kémiából tanultam Sajnos, a szakiskolában kémia órán Mente Christót olvastam, annak iszom meg a levét. Szombaton is éjfélig böngésztem a könyvekben. Még a randevút is lekéstem. Nem IS tudom, hogy mapyarázeam meg. El sem hiszi majd.

•a

alatt. Emberek gyűlnek Papa köré és kérik hadd vehessék át tőle Luszját. Jegor Ivanovics, a mester kis zászlót ad neki. Aztán összesodort lobogókat hoznak, Vologya egy hosszú rúdra erősített táblát cipel, amelyen semmi érdekes: egy fölfelé haladó cikk-cakk van csak rajta, meg számok; de Vologya mégis mintha valami érthetetlen büszkeséggel vinné. Nehogy túlságosan elbízza magát, Luszja odaszól neki:

— Nézd, micsoda zászlóm van!

Vologya erre nem tud mit válaszolni, aztán lárma és nevetés közepette mindenki szalad, hogy beálljon a sorba. Luszja arra gondol: milyen jó lehet Papának ilyen vidám lármás emberek közt dolgoznia.

— Kettő, három!... — kiáltja valaki, elöl megszólal a zenekar és megindulnak. Eleinte ütemre lépnek, később már ösz- sze-vissza. A házakon mindenütt lobogók, plakátok, jelszavak. Rádió szól és a keresztutcákból -napfény ragyog. Kiérnek egy széles útra, itt gyakran meg kell állni. Ilyenkor két zenekar is hallatszik, egészen közelről. Mindegyik mást játszik, semmit sem lehet érteni és Luszját ez jókedvre hangolja.

Egyszerre erős zúgás hallatszik. Egészen alacsonyan repülőgépek húznak el fölöttük; árnyékuk mint a villám siklik föl a fehér ház falán. Az emberek kalapjukat lengetik.

Most egy sinadrágos, kékpu- lóveres lány lép Vologyához:

— Vera Gavrilova kéri, menjen oda hozzá. Az iskolánk két csoporttal arrébb áll — és választ sem várva, sarkon fordul.

Vologya gondterhelten pillant Luszjára.

— Odamenjünk-e, te négyéves, aki ötödfél?

— Gyerünk.

— Hej, de nem lenne a világon semmi baj, ha Jegor Ivano- vicsot rá lehetne bírni, hogy kísérletezzünk, és Verát meg lehetne győzni, hogy semmi oka a haragra.

— És ha eolittal próbálkoznánk?

— Papa! — kiált tel Luszja és olyan hevesen ugrál Jegor Ivanovics karján,'hogy majd leüti a fejéről a vadonatúj kalapját.

Papa csak int, de nem szól. Ügy látszik, fáradt. De azért átveszi Luszját és a vállára ülteti. Már elhagyják a Történelmi Múzeumot is. Luszja most mindent jól lát: a Kreml csipkés falát a tér végében, a csavart hagymakupolákat, a tribünöket, a sok virággal, a tarka fejkendőket. A nap sugaraiban a Lenin Mauzóleum úgy szikrázik, mintha egyetlen nagy drágakőből csiszolták volna.

— Persze, hogy nem hiszi. De ki nem hiszi?

— Nem ismeri. Egy kis feketeszemű. Vera . Gavrilova. Tizedik osztályos. Hogy szeret táncolni! A lemezei úgy lekoptak már, hogy át lehet rajtuk látni.

— Luszja, ne forgolódj!... Mégis, mire gondoltál?

— Kriolittal kellene megpróbálni és vasforgáccsal.

— A mestereddel beszéltél már?

— Hát lehet veie zöldágra vergődni? ö csak egy szót ismer: terv, meg megint a terv.

Végre itt van a gyár kerítése, ahol Papa dolgozik. .A kapuban zefiekar játszik. Fiatal lányok táncolnak. Kézitáskájuk a hónuk

■nek közül 3 milliónak nem ju- ;ott hely az Iskolában, mert az illámnak nem volt pénze tan- ipületekre, tanerőkre. Ugyan- ikkor a III. Napoleón kinevezte .50 szenátor mindegyike évi iO 000 frank állami zsebpénzt ;apott. A kis Péter sem járha- ott iskolába. A vézna gyerek- lek 10 éves korában munkát :ellett vállalnia. Textilgyárba :erü!t. Talán 12 — 14 éves volt, mikor az esti munkaiskolában aegtanult írni-olvasni. Ott sa- átította el a hangjegyek isme- etét, a hegedű- és harmónium- átékot is.

Tehetséges zenésznek bizo- yult Gyakran késő éjszakáig alokat szerzett a munkások zámára. 1866-ban, mint gyári las, már megnyerte Lilie város eneakadémiájának díját. Odáig zonban sohasem jutott el, hogy sak komponistaként működjék s a zenéből éljen meg. Az „In- ernacionálé" szerzőjének egész létében csupán kedvtelés, egy- gy szabad nappali óra, vagy jszakai órák nemes szórakozá- i maradt a muzsika. Amikor lár nem bírta a nehezebb gyámunkát, öregkorában gázlám- a-gyújtással kereste meg a lindennapi kenyerét. Csupán ‘putolsó évei voltak gondtala- ok, mert a Francia Kommunis- i Párt megmentette a kínzó yomortól a nyolcvanadik évén tár túljutott és havi 150 fran- ot kereső Degeytert, aki meg- •te, meglátta, meghallotta az nternacionálé“ diadalát.

★

Párizsi Kommün bukása után Pottier Angliába menekült. Megfordult Londonban Marx otthonában is, ahol szívesen látták a kommünárdo- kat. Marx egyik lánya, Jenny, a kommün egyik képviselőjéhez, Charles Longuet-hez ment feleségül.

Londonból Pottier .Amerikába került. 1878 szilveszterének éjszakáján a Párizsi Kommünt méltatta a New York-i szociáldemokraták egyik gyűlésén. 1879 márciusában Paterson városában beszélt egy munkásgyűlésen. Mindenütt, ahol szóhoz jutott, a Párizsi Kommün dicsőségét zengte.

Hosszú évek múltán a kom- münárdok amnesztiát kaptak és Pottier is visszatérhetett Franciaországba, ahol gyűjteményes kötetet adott ki régi és új költeményeiből

1887-ben halt meg az ,,lnter- nacicnálé" szövegírója. A Párizsi Kommün életben maradt vezetőinek felhívására a francia főváros munkássága vette át a „díszvédnökséget" a temetés felett. Louise Michel, „a XIX. század Passionáriája“ mondotta a sírnál a legszebb gyászbeszédet, hangoztatva, hogy Pottier „fegyverrel védte azt, amit dalban megénekelt“.

Lenin cikket írt a forradalmi költőről és megállapította, „Pottier egyike volt a legnagyobbak nak azok között, akik dallal csináltak propagandát".

★

Egy évvel Pottier halála után. 1888-ban Degeyter átlapozta lillei padlásszobájában Pottier ..Forradalmi dalok“ című kötetét. Mint később elmondta, az volt az érzése az „fnternacio- nálé" című költemény olvasásakor, hogy a „Kommunista Kiáltvány“ költői megszólaltatásával találkozott.

És ahogy Pottier 1871-ben a Párizsi Kommün összeomlásának éjszakáján órák alatt írta meg az „Internacionálé“ szövegét, Degeyter 1888-ban szintén néhány órán belül készítette el az „Internacionálé“ muzsikáját, amely világhírhez, halhatatlansághoz juttatta a költeményt.

1899-ben Párizsban összeült „Franciaország szocialista szervezeteinek első általános kongresszusa“. amelyen az „Inter- nacionálé“ a francia munkás- mozgalom himnusza lett.

Az „Internacionálé-t énekel-H ték századunk elején a cári el-ß nyomás ellen barikádokra vonu-R ló orosz proletárok. Az „Inter-ö nacionálé“ hangjai csendültek^ fel a Fekete-tengeren a „Po-p tyemkin“ lázadó matrózainak ajkáról. Az „Internacionálé“-valD indultak a végső küzdelembe, a 8 döntő harcba a Nagy Októberig Szocialista Forradalom hősei. AzR ,.lnternacionálé-val, mentek zájukat védeni a Magyar Ta-fi nácsköztársaság fiatal proletár-Js bad.seregének katonái. Az ,In-^ ternacionálé“ sokáig — 1922-től íj 194.1-ig - a Szovjetunió államig himnusza is volt. Degeyter 1927-R ben meghívást kapott a Szov-h Jetunió Kommunista Pártjától, 8 hogy vegyen ré.szt a Nagy Ok-|'i tóberi Szocialista Forradalomé tizedik évford>jlój:ának ünnep-8 ségein. Az „Internacionálé“ p komponistája ott ült a moszkvaiR Vörös Téren a dísztribünön, h Thoréz és Cachin között ^