Új Ifjúság, 1958. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1958-04-01 / 14. szám
A barátnők nevettek. Egy égimeszelő játékos akkora lyukat rúgott a levegőbe, majd kiszakadt a lába. Értetlenül bámult a tovaguruló labda után, és csak aztán vágódott végig a földön, olyat duhintva estében, mint mikor fát döntenek. Már akkor is nevettek, ha egy legény bele tudott rúgni a labdába. Meg azon nevettek, hogy folyton nevetnek. Csak egymásra néztek és mindjárt, ellenállhatatlanul, friss forrásként bugyborékolt ki belőlük a jékeAv, Olyanok voltak, mint két bolondos, rakoncátlan süldőlány, akik azon is halálra tudják kacagni magukat, hogy élnek __Irén mégis észrevette, hogy nézik öt. Mintha a szél csapta volna meg a nyakát, összerezzent és elkomolyodott. Nem tudta, ki nézi, de az a valaki nem vette le róla a szemét: nézte csak, kitartóan, tolakodó és követelő nézéssel. Aztán nem állta tovább, oldalt fordult, és szembenézett azzal a valakivel. Zömök, kurtanyakú, cigá- nyosan barna arcú fiú bámult rá, pimasz és vetkeztető bogárszemekkel; csinos lett volna, igazán nagyon csinos, csupa napsütötte egészség és vállas erő: de a falánk szeme mindent elrontott... Irén beleszédült ebben a féktelen nézésbe. Ököllel szeretett volna belevágni a kigyulladt szemekbe: de csak szemét lehúnyni sem volt ereje, mintha rosszúllét környékezte volna, émely- gett a gyomra. Az a két szem, mint két éles kés, lefejtett róla mindent, kabátot, blúzt, szoknyát, minderit, pokoli aprólékossággal, és ö olyan védtelennek és mezítelennek érezte magát, mintha csakugyan leszaggatták volna a ruháját. Máskor is elkapta már egy-egy sóvárgó, felszikrázó férfiszem pillantását, de ilyen nyers, brutális, egyértelmű kívánsággal még nem találkozott soha. — Manci — mondta, és erőlködve felállt — menjünk ... — Mi bajod? — ijedt meg a barátnője. — Drágám ... olyan fehér vagy, mint a meszelt fal... Támaszkodj rám! Szinte a karján vitte Irént, végig a szilfasoron, és már otthagyta volna a barátnőjét, hogy orvosért fusson: de ekkor egy vén törzsnek dőlve, Irén fuldokló sírásba tört ki, és megkönnyebbült. ...És este, a szüreti bálon, egyszer csak elébe toppant a bogársze- mü fiú. Sötétkék ruha volt rajta, fehér ing, borvörös nyakkendő, fürtös haja lesimítva: halkan össze- kattintotta a cipője sarkát, és úgy hajolt meg, mintha ropogna a dereka: — Szabad? — kérdezte, és mindjárt bemutatkozott; — Csapó Pista vagyok, okleveles gazdász... Szabad? Irén hátralépett. Szédülni kezdett megint és szólni sem tudott, csak a fejét rázta: nem, nem... Manci a bálterem másik sarkából szaladt oda, dühösen, mint egy anyatigris, és kis híja, hogy képen nem teremtette a fiút. — Mit akar a barátnőmtől? A bogárszemü meghajolt és neki is bemutatkozott. Aztán, mintha a másik lány ott sem lenne, Irénhez fordult, kicsit kéröleg, mintha érezte, s bánta volna, hogy szenvedést okozott neki. Ne haragudjon. Én igazán .., Csak táncolni szeretnék magával. Irén csak most nézett rá. Csinos arc, veszedelmesen csinos, egyenes orr, csattanópiros száj, a szemöldökét mintha korommal rajzolták volna: és a bogárszemekböl kialudt a mohó tűz, gyerekes bűntudat borong bennük, s reménység, hogy még tán jóvá lehet tenni mindent. O — mondta Manci, és nevetett — hát ez egészen más ... Megbocsátón, már majdnem irigyen nézte a fiút, aztán intett a barátnőjének, hogy nincs semmi baj, nyugodtan táncolhat: és ment is vissza, a maga táncosához. A fiú nem szólt többet. Csak a szemével könyörgött, immár oly kétségbeesetten, úgy megalázkodva, hogy Irén még egyszer nem akart nemet mondani. Szemmel felelt ö is, hogy igen, de nagyon félt, az undorodó ijedtség még nem oldódott fel benne, és mikor a fiú a karját nyújtotta, fázósan összerezzent. Háromszor is elmondta magában, idegesen fogadkozva, hogy egyetlen mohó mozdulatra, a legkisebb próbálkozásra rögtön azzal válaszol, hogy otthagyja a fiút és pofonüti, és kivájja a szemét, valami szörnyűt csinál vele: de Pista, idegeiben a lány remegésével egyáltalán semmit sem próbált, oly messze tartotta magától táncosát, mint egy szál frissen letépett, harmatos szegfűt, mely már az emberi érintéstől, a forró lehelettől is hervadni kezd. Irén lassan megnyugodott. Fejében a riasztó szédülést más, könnyű és kellemes szédület váltotta fel: Ennek a fiúnak — gondolta — vérében van a tánc, talán tanulnia sem kellett, és ezt a csodálatosan sima, játékosan harmonikus mozgást nem is lehet megtanulni. Kérdés szaladt ki a száján; kitől örökölte... táncos hajlamát? Pista elmosolyodott. Kamaszos, óvatosan dicsekvő mosolyától egyszerre olyan kedves és ragyogó lett az arca, mintha rásütött volna a nap. — Anyám is szépen tudott — mondta. — De apám! — még ma is ha kedve szottyan ... megbámulják. Pedig már öreg. Öreg kanász ... szövetkezetben dolgozik... Az utolsó mondat hangsúlyában volt egy kis hetyke kihívás. Ilyesféle: na, mit szól hozzá, tanítókisasszony? — kanászgyerek voltam.. Irénnek jókedve lett. Lehunyta a szemét, hogy a fiú, semmit ne lásson ebből a hirtelen jött, bohó vidámságból, és így, hányt szemmel hagyta röpíteni magát. Keringő következett. Már szinte nem is táncoltak, és a muzsika sem volt muzsika, hanem dallamos, zümmögő, lágy fuvalmú szél, mely a hátára vette őket, mint ejtőző s libegő faleveleket. Amikor vége lett a ke- ringónek, a pilláin mintha ott rez- gett volna egy fényes kis csepp. Pista megijedt. — Nem akartam — hebegte — de maga egészen megbolondítja az embert,.. Irén bágyadtan intett. — Ne beszéljen erről... — Ez jó — mondta Pista, nagyon elégedetten — én úgy sem szeretek sokat beszélni. Hallgatag fajta vagyok. — Tudom — bólintott Irén. átvéve a fiú pajtáskodó hanghordozását, hozzátette: — Kanászgyerek ... ... Hajnalban, amikor elváltak a ház előtt, ahol a barátnők laktak, Pista szomorúnak és nyugtalannak látszott. Mintha attól félt volna, hogy a lány mégse bocsátott meg neki; nagyon óvatosan alig érintve búcsúzott a lány kezétől: és még akkor is ott állt a kapu előtt, mikor a barátnők már bementek a házba. Manci lámpát gyújtott. A fiú még belebámult a kiszüremlö fénybe, aztán elment lassan, fejét leszegve, hajába túrva. ★ T\jfásnap délután motorbicikli állt IVL meg a ház előtt, kerekével szinte a kerítésnek ütödve. Pista ugrott le róla, csizmásán, a mezőről jövet. Egy rántással talpára állította a gépet, nagyon erős fiú lehet, a kaput is úgy lökte be, hogy csattant, minden mozdulatában volt valami heves, magával nem bíró, robbanékony féktelenség. Ujjával a haját gereblyézte, de azért bizonytalanul pislogott fel az ablakra. Ke- zitcsókolom! — kiáltott fel a lánynak, s meghajolt, furán merev derékkal. Intett is, de soknak s merésznek vélhette a bizalmas mozdulatot, mert utána gyámoltalanul ejtette le a kezét. És állt, s hallgatott. — Jónapot — mondta Irén, és nem tehetett róla, száján már ott fénylett a bátorító mosoly. A fiú közelebb lépett. Kérni akart valamit, látszott rajta, szája tétován szétnyílt és a szeme most oly félénk, oly rimánkodó volt: de nyílt kérés helyett a kerülő utat választotta mégis. Nagyon szeretek mászkálni az erdőben — mondta és aztán sokáig bámulta a falat. Maga... nem szereti az erdőt? Ilyenkor őszszel ... nyelt egyet s elhallgatott. Irén a szemébe szeretett volna nézni, de a fiú lehajtotta fejét. Aztán úgy, fejét lógatva, a szikkadt földnek szólva mondta: esküszöm, ha rosszat gondolna rólam... Irén közbevágott; ne esküdözzön, nem szeretem az ilyesmit. Pista most felnézett, a pillantása el nem mondott esküvés volt mégis és a lány, aki már tudta, hogy Pista kevés szavú, percről percre jobban ámül- va s örvendezve látta, hogy ez a fiú többet tud elmondani a táguló, szű- kölö, felragyogó és elhomályosuló bogárszemével, mint mások egy kötetnyi szóval. — Motorbiciklivel mennénk? — Igen — mondta hálásan a fiú. — Ne féljen! Olyan vigyázva megyek ... ★ C sodálatos hetek következtek. Pista minden délután jött a motorjával, és késő estéiig barangoltak az erdőben, egymáshoz alig szólva, egymás kezét sem érintve: belesüppedve a néma rengeteg puha csendjébe, és csak szemmel, mosollyal, kedves mozdünfta’ szólva róla, hogy ez már nem barangolás, ez már kibontott virágú, gyorsan érő szerelem. Aztán egyszer, fent a Messzelátón, esőt hordozó fellegek alatt, tétova léptű .séta közben, Irén elbotlott egy fagyökérben. Pista két kézzel kapott utána, egy hosszú percig karjában tartotta a lányt, s már elbocsátotta volna, de nem bírta, nem nyílott széjjel a karja, és Irén sem akart elhúzódni, lágy kis arcát szinte oda ejtette a fiú mellére. Megcsókolták egymást. Először. Aztán a fiú elengedte, tovább tólta, majdnem ellökte magától: megremegett, mintha ostorral vertek volna végig rajta, szeme bogarában újra az a láng lobbant: aztán elfordult, fogát csikorítva, körmét a tenyerébe vájva, s a motorjához indult. Ott várta meg a leányt. Lehűlt már, csak a szeme örvénylett még. Nem — mondta rekedten — ezt nem szabad.., Feleségül akarlak téged... ne csak magadra, reám is vigyázz ... Irént sírás környékezte, örvendő, mámoros, jó sírás. Nem tudott felelni, csak bólintott, és megsimogatta a fiú haját. És most már remegni kezdett, hogy valami váratlan, alattomos bukkanó ki ne röpítse őt a várakozó boldogság aranyhint ójából. Sohasem égette meg magát, igazán még nem szeretett senkit, nem is csalatkozhatott; de látta s hallotta mások megcsalattatását. Egyszer megvallotta félelmét barátnőjének. Manci a díványon hevert, egy könyvet olvasott, s Irén aggódó vallomására sokáig nem felelt. — Nehéz is elhinni — mondta aztán, és öreges, kiábrándult, kétkedő mosoly suhant át az arcán. Ledobta könyvét. — Regényekben olvas az ember ilyet... ilyen meghatóan tiszta, ábrándokkal beérő szerelmet... És régen könnyebb dolguk volt a nőknek. Minél fuka- rabbak voltak, minél jobban megőrizték magukat, annál többet értek ... De most ? — Szája lebigy- gyedt: — A férfi nem szende ártatlanságot akar: lobogást, forróságot, raffinált szenvedélyt... eh, nagy disznók ezek, nem gáncstalan lovagok ... — Nem igaz! — mondta rémülten Irén. — De igen, drágám. Megváltozott a világ. Régente a férfi akkor volt állhatatos, ha nem kapta meg, amit szeretett volna... De ezek a mostaniak! Akkor tartanak ki, ha mindent megkapnak. — Nem, nem! ... Mintha a sors ts ijeszteni akarta volna Irént, újévkor egy másik gazdaságba, a falutól jó huszonöt kilométerre helyezték át Pistát. A fiú egész nap átkozódott, estefelé nagyon indulatosan hozta a hírt: de mikor meglátta a lány fehérre váló arcát, remegő száját, mindjárt feledte a tulajdon mérgét, és olyan aranyos volt, úgy tudott vigasztalni. — Kicsi virágom, erdei tündérem ... hát számít az a nyavalyás huszonöt kilométer? Fel a motorra, s hipp-hopp! — ha balta potyog az égből, bánom is én! Irén nem felelt. De azt gondolta, hogy a huszonöt kilométer mégis számít. És mikor a fiú elment, a díványra vetette magát, s órákig sírt. Pedig Pista már harmadnap beállított, táskájából selyempapírba bu- gyolált virágcsokrot szedett ki, és a két bogárszeme úgy ragyogott, fagycsípte arca úgy nevetett, hogy Irén könnyezve és örömében sikolt- va táncolta körül a szobát. Te kor- mosszemü drágaságom, te... És a kormosszemü drágaság jött, jött. Olykor félúton tólta a motorját, a sapka alól kicsüngő fürtjein zúzmara fehérlett, keze hideg volt, mint a jég. Irén a két tenyere közé szorongatva melengette. Egyszer aztán nem jött. Eltelt egy hét, nem jött. A másik hét is eltelt, mégse jött, nem is írt, nem izent... Irén lefogyva, szótlanul, árnyként ödöngött a szobában, estéiig százszor is odafutott az ablakhoz. De hiába. Manci egy ideig vigasztalni próbálta, aztán türelmét vesztve, keserűen megjegyezte: ez is olyan, mint a többi... mondtam én! — megkapta máshol, amit itt nem kaphatott... Irén csak ránézett, gyilkoló szemmel, meg tudta volna fojtani a barátnőjét. De ez a gúnyoros, konok, ítélő megjegyzés megragadt benne, s hasztalan akarta kiverni a fejéből, ott dongott, zúgott, dörömbölt, mind erőteljesebben, szemrehányó vádként; nem hittél a tapasztaltabbnak, most itt vagy kifosztva, egyedül, reménytelenül. Csak egyszer jönne még!... Igen, csak eljönne, akármilyen mohó tűzzel a szemében, s akármit kérne: ha ez az ára, ha nem lehet másként, magát s a fiút is megőrizve, hát legyen, inkább így, mint sehogy, mert ő már nem tud lemondani Pistáról. F égre, egy szombat délután, a kapu előtt felhangzott a motorkerékpár jólismert kattogása. A két lány az ablakhoz futott. Nézték Pistát, sovány arcát karikás szemét, fáradt mozgását: erőlködve tólta motorját a fal alá, s olyan esett volt, olyan fakó, mint aki betegségen esett keresztül. — Szegénykém — mondta Irén. Szamár, te, mondta Manci, egy cseppnyi részvét nélkül, inkább gonoszul. -- Kitombolta magát csömörlésig, most aztán eljött hozzád, sóhajtozni... komisz kutya ez, dehát a többi is ilyen: nem tehetünk mást, jó képet kell vágnunk az egészhez ... Manci a kabátjáért nyúlt. Megvárta, amíg a fiú bejött, mindent- tudóan s megvetően mérte végig őt, aztán elvonult. Én legalább — szólt vissza az ajtóból — tapintatos vagyok ... Pista utána bámult. Aztán Irénre szegezve pillantását, kérdve, hogy mit akar a barátnője evvel a hangsúlyos és kissé gyanús tapintatosságával; baj van? — szemrehányás lesz csak? — vagy szakítás? Szóval is kérdezte volna, már nyitotta a száját, de Irén nem hagyta beszélni. Soha nem fogja megbocsátani magának, hogy akkor, abban a kérdő és feloldást kínáló pillanatban belérekesztette a fiúba a szót. Igen, akkor, ha nincs tele a feje félelemmel, szerelme elvesztésének baljós képzeleteivel... és ha a fiú beszélni, vallani, magyarázni tud... De a rettegés, hogy nem tudja megtartani a fiút, s a kívánság, hogy mindenáron megtartsa, most erősebb volt mindennél. Magához szorította Pista fejét, forró tenyere közt dajkálta, csókkal szórta tele szemétől a nyakáig, míg csak az a betegesen sápadt arc pirulni, tüzelni nem kezdett. Kedves — szólt a fiú rekedten, s szinte könyörögve — ne ... mondtam, én már mondtam, ha megcsókolsz, tüzet fog a bőröm is. Várj, hadd mondjam el... Mindent tudok — mondta Irén, mintha igazán mindent tudott volna,^ és vékony kis arca furcsán elszánt lett. — Ne mondj semmit... Korábban szóltál volna. Hogy te nem tudsz meglenni anélkül... Az ajtóhoz ment, kulcsra zárta. Kicsit elszédült. A feje mintha hirtelen üres lett volna, nem maradt benne semmi, csak az, hogy magához kösse a fiút. Manci receptje — mondta halkan és a szeme nedves lett. — Ne_ sírj — kezdte a fiú ijedten igazán semmi okod rá, ne sírj. — N^ fogok sírni — felelte Irén szipogva, és mosolygott, csókot kínálva és remegő kézzel kezdte kigombolni a blúzát. — Nem, igazán nem fogok sírni... — De kedves!... — Nem Pista: ha ezt így kell csinálni... ne mondd, hogy én régimódi, prűd liba vagyok... A fiú előre dőlt, mint aki ugrani akar. Szemében perzselő láng lobbant fel, eszeveszett tűzijáték, szikraözön, aztán kihúnyt lassan, pillantása tompa és fénytelen lett. Nem a vágy hamvadt el benne, ennél sokkal drágább a rajongás egy tiszta és szemérmes lány iránt, akit azért tartogatott magának, kívánkozva és őrizve, mert szép szerelmet ígért, s nem könnyű játékot! — Síkos volt az út — kezdte később szárazon, mintha vadidegennek beszélne — kicsúszott alólam a motor. Ez a karom, ez a bal... eltörött. Kórházban voltam. És írni sem mertem, nehogy megijesszelek... — Pista! — Majd eljövölf megint. Jó? Legközelebb ... megint eljövök. Messziről hallatszott a hangja. És Irén, aki már tudott olvasni a fiú szeméből, megértette, hogy nincs legközelebb. Hogy már nem jön el. Pista elment. És Irén nem várja. Ott ül az ablaknál, az útra bámul, de nem várja. írhatna neki, hogy ö szerelmét féltve kínálkozott, semmi másért: de nem ír, holt szerelmet úgysem lehet élővé magyarázni. És átkozódna is, de nem tudja, azt átkozza-e, akire hallgatott, vagy önmagát, mert hallgatott valakire. És sírna is, de nem tud sírni, mert a könnyei olyanok, mint a márciusi hópelyhek; áldott esőnek indultak el, de megfagytak valahol, és talán már fel sem olvadnak soha. :: LUCIA BŐSE Tamóczky Rózsa kérésére közöljük a neves olasz film- színésznő, Lucia Bősé fényképét. Reméljük, nemcsak neki, de többi olvasónknak is örömet szerzünk vele, hiszen a szép, feketehajú művésznő a mozilátogatók elismert kedvence. Nemcsak olasz, hanem francia és spanyol filmekben is játszik, hiszen egyformán jól beszél olaszul, franciául és spanyolul. Az itt közölt felvétel az Egy biciklista halála című spanyol filmből van. Nálunk nagy sikerrel mutatták még be a Varázslatos városka és a Hajnalodik című francia filmjeit. Kevesen tudják, hogy Lucia Bősé három gyermek édesanyja. Van egy hét éves kisfia, kisebbik lánya a nyáron született. A művésznő jelenleg Rómában tartózkodik, ahol spanyol- országi filmezése fáradalmait piheni ki.
