Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1957-02-26 / 9. szám
BüKSOOThihivOíí A MALMON túli réteken van a sportpálya. Már messziről hallatszik a sikongás, kiabálás. Javában folyik a mérkőzés. A pálya kórul nem túl sok a néző. A lányok csoportba verődve sikongnak, az emberek egy másik csoportot alkotva üvóltnek A gyerekek az ellenfél kapuja mögött ugrálnak rettentő kiabálással A fiatal menyecskét is ott látjuk. Nekitüzc- sedő izgalommal topog a pálya szélén. De ott van Börge gazda is a már ismerős fiatalemberrel. Nagy figyelemmel kisérik a mérkőzést. — Ugye, tud ez a tanító? — kérdi a fiatalember, de Antal bátya oda se füllent, izgulva követi a támadást Éppen a tanító vezeti a labdát. Ördöngős cselekkel megy át a védőkön, s miután tisztára játsza magát, hatalmas jobblábas lövése a kapu bal felső sarkában köt ki. Börge gazda földhözvágja a kalapját és el- bődül: — Gól, gől!... a szakramentomát neki! Ez oszt döfi! Olyat eresztett, mint az én rudasom, mikor a Miska fiamat kirúgta az istállóból... Nagyot röhögnek a körülöttük állók. A játékosok a pálya közepe felé futnak. Három-négy legény ölelgeti a tanítót. Az egyik hamiskásan pislog rá: — Ez már a harmadik, tanító úr!... Hátha még kifényesítette volna a .cipőit!... Antal bátya továbbra is szenvedélyesen figyel. Egészen hatalmába kerítette a játék heve ... Sokszor könyökkel, lábbal dolgozik ő is a vonal mentén, annyira beleéli magát a játékba. Oldalba böki a fiatalember: — Nem megyünk el egy sörre, Antal bácsi? — Ne haragíts, gyerek!... — mordul fel az öreg, de a fejét a világért sem mozdítaná el. Mintha mágnes húzná a zöld gyepre. N * * * A TANlTÖNÉ a szobában ül és regényt olvas. Mellette a kisebbik fiú alszik a sezlonon. Mari néni toppan be, kis kézikassal a karján: — Jőnappt kívánok, tanítónő asszonyka! — Isten hozta. Mari néni!... Tessék, foglaljon helyet — invitálja az egyik székre. Mari néni naqy körülményesen leül: — Egy kis szőlőt hoztam a gyerecskéknek... Csabagyöngye... jó édes... — és bontogatja kifele a szakajtóruhával gondosan letakart ka- sikát. — Minek fáradt vele, Mari néne — mente- getődzik a tanítónő, de azért elveszi. — Köszönjük szépen'... — Jólesz az a gyerecskéknek, csak tessék eltenni!... "* Aztán csak elhallgatnak A szülén igen-igen látszik, hogy a szőlőhozás csak amolyan ürügy- féle volt, valami más hozta ide. Rövid fészke- lódés után el is kezdi úgy nagy óvatosan: — Hát a tanító úr'?... — Tudhatja! — sóhajt a tanítónő. — Egy vasárnap se mehet el anélkül... Mintha az volna a kenyere!... — Jaj, Istenem! — oldódik a szüle nyelve. — Megette a fene, ha már az ember nem érzi jól magát a családban!... A tanítónő kicsit meghökken. s a szüle csak folytatja: — Tudja, tanítónő asszonyka — dehát isten ments, hogy valami botrány legyen, a világért se akarom — de a tanító úr egy cseppet... hogvis mondjam csak .. rosszul csinál... Ugye, itt van ez a két kis ártatlan is, hogy egyem meg a lelkűket és... — váratlanul elhallgat, lehajtja a fejét és a köténye ráncait simogatja el a térdén nagy pontossággal. Kerekre tárulkozik a tanítónő szeme: — Csak nem hallott valami rosszat. Mari néne'? — Hát hall az ember egyet-mást, de valahogy úgy van vele, hogy hallgass szám, nem fáj fejem! ... Tetszik tudni, a Dömééknél is megvan a nagy veszekedés ... Tudom, hallom, mert ott vagyok a szomszédban ... — A Dömééknél!?... Dehát miért? — csodálkozik a tanítónő. — Háthogy a Margit izé ... hogy tisztára bele van gabalyodva a taíntó úrba, oszt az ura, hogy észrevette... — S a szüle szeme igen lekívánkozik a padlóra. — A Döméné... a Margit... az én férjembe!?... — álmélkodik döbbenten a tanítónő. * * * A MÉRKŐZÉS már a vége felé jár. A vendégek hat gólt kaptak és nagyon eldurvultak. S mint ahogy ez falun szokás, a legjobb játékoson igyekeznek kifújni a mérgüket. A tanítót is már vagy ötször felvágták. Antal bátya dühöng a pálva szélin: — Ha még eqyszer megrúgja az a taknyos, úgy nyakon vágom, hogy megemlegeti — mondja nagyon mérgesen. A tanító vezeti a labdát. Jobbra küldi, ahonnan visszaívelődik elibe. Lekezeli és megiramodik. Közben két védőjátékost kicselez és egyedül tör a kapura. Egy nyurga, szőke fickó keresztez és hatalmasat rúg a tanító lábába, aki feljajdul és elterül. összefutnak a játékosok. A pálya széléről Börge Antal viharzik oda. Hiába csitítják. mindenkit leszőr magáról. A tömegbe furakszik, kikeresi a szőke fickót. Mellenragadja és kihúzza onnan: — Mért rúgtad meg te taknyos!? — dörren a legényre. — Én nem akartam... — rémüldözik a nyurga fickó 1957. február 26. — Nem akartad, az anyád ... — és rettentő pofont mér a legény képére, aki felbukik. — Én sem akartam — mondja az öreg megvetéssel. Persze körülkapják Antal bátyát, de az nem ijed meg: — Eriggyetek innen míg szépen vagytok, mert félkeresztbe raklak benneteket! — bömböli rémítő haraggal Aztán lecsillapodnak az idegek és az öreg gondterhelt- arccal lép a tanító fölé: — Segíthetek valamit, tanító uram ? ... * * * A TANlTŐ már odahaza van. Nagyon fáj a lába. Vizesruhával borogatja. A tanítónő kárörvendő gyűlölettel kiséri minden mozdulatát, de a világért sem segítene ... — Most csak boldog vagy!... — mondja gúnyosan A tanító nem felel Mit is mondhatná'? Tovább borogatja a lábát és cigarettázik. Kékesen kígyózik a füst és körülfonja a tanítót akár csak a gondjai. — Ügy látszik, hogy te vagy a boldog ... — mondja nagyon sokára, csendesen. — Bár csak eltört volna, akkor legalább itthon ülnél... Nem csavarognál mindig a nagyvilágban ... Sóhajt a tanító, mit is csinálhatna egyebet!? A felesége pedig könnyezni kezd: — Ilyen gyalázatot hozni! — Micsodát? — fordítja rá szemét a férfi. — Tudod te jól!.._. falán énrólam beszél a falu!... Persze az is szőke ... karcsú . kedves ... — Miket beszélsz te? — komorodik el a tanító. — Talán nem is tudod? A Margitkádot, azt a... azt a . .. — fúl el az asszony hang ja a méregtől és remeg minden ízében. — Tudom én, hogy mindenkiben és mindenhol a régit keresed, az elsőt... Hanem az lesz reggel az első, hogy darabokra tépem a fényképét... Nem fog az soká ott virítani az ágvat fölött.. Bolond voltam, hogy eddig is megtűrtem ... Eltorzul a férfi arca és pillanatnyilag úg.v tűnik, hogy valami rosszat tesz. De uralkodik önmagán, csendesre szorul a hangja: — Hát csak tépd, ha kielégülést nyer a lelked, tépd... Én még sohasem hánytorgattpm fel a múltadat... És hagyj magamra, ne hozz ki a béketürésből!. .. A tanítőnénak fájdalmasan megvonaglik az arca, felpattan a helyéről, végigméri á férjét és a hálószobába siet. * * * HAJNALOD1K. A felkelő nap éles tőre át- nyilal a hálószoba ablakán, s a falhoz ütődve fénytócsává buggyan. Ott vibrál, mint mikor erőtlen szél borzolja a tó sjma tükrét. A gyerekágyban a két kisfiú alszik csendes szuszogással. Arcukra piros rózsákat rak az álom jótékony keze. A tanító házaspár is alszik még. Az asszony rossz álom hálójába kerülve vergődik. Izzadság gyöngyözik a homlokán, arcán torzulások rán- gatódznak és pillái alól a könnye folydogál. Hangtalan zokogás rázza a testét, aztán hirtelen kerekre nyílik a szeme és ijedten felül. Csodálkozva néz körül, s mikor a férjére tekint némileg megnyugszik, felsóhajt: — Itt van... az enyém ... — suttog ja maga elé és szívére szorítja a kezé.t Azonban a rettenetes álom korbácsa még mindig ott suhog körülötte, még mindig hasogatja a lelkét, a tudatát. Hiába tárul szeme elé a valóság, zakatoló szíve_ egyre azt kalapálja: el-ve-szí- ted ... el-ve-szí-ted . . Lelke húrjain végigfutnak a féltés kegyetlen ujjai és nyomán fájdalmas dal szántja a szoba csendjét... / Féltés. Olyan jó volna kitépni a gyökerét, eldobni, vagy széttaposni és soha többé meg nem lelni' Olyan jó volna már egyszer nélküle lefeküdni és nélküle felébredni! De nem lehet, mert a sors keze úgy a leikébe forrasztotta, hogy vele együtt a lélek is kitépődne ... Keserves sírására felébred a tanító. Haragos ránc ugrik a két szeme közé: — Neked meg mi bajod? — Semmi... — Akkor meg miért sírsz? — Hát... sírok ... A tanító cigaretta után nyúl, rágyújt: — Ilyet sem hallottam még... ok nélkül sírni!... — mondja szemrehányó ízzel. Az asszony mosolyogni próbál, de olyan az, mint a beteg ember mosolya: lemondó is, keserű is: — Rosszat álmodtam — nyögi ki végül nagy- nehezen. — És... és azért kell sírnod ? Egy bolond álom miatt? A tanitóné keze görcsösen kapaszkodik a takaróba, szeme rémületet tükröz, mintha még most is az álom kegyetlensége nyűgözné. Suttogó. szenvedélyesen borzongató a hangja: — Egy nő jött hozzánk... nem tudom ki volt... Mintha ő lett volna, az első szerelmed ... — és fejével a tanító ágya feletti kép flé int. — Elmentél vele, itthagytál minket. . Engem nagyon megvertél... Utánad mentem, vittem a gyerekeket is... Megrugdostál, elzavartál, de a Joskót ottfogtad... A kis Pityut visszalödted. hogy az nem a tied ... Nem akartam eljönni, azt mondtam, hogy inkább ölj meg .. . És, és te megöltél . .. engem is. meg a gyerekeket is . . — Görögnek a szavak tompán, mint kövek a szikláról le a szakadékba. Döbbenet ül a tanító szemében. Döbbenet, amely különös érzéseket kavar fel a lelkében (Folytatása következik) A vidám park leánya Az utóbbi években mindinkább tért hódítanak nálunk is az olasz neo-realisták filmjei. De Sica, Zanetti és társai az igazi életből veszik filmjeik tárgyát. Példájuknak több követője van, úgy Olaszországban, mint más országokban is. Ismeretes, hogy néhány kiváló magyar film, így például a Körhinta, 9-es kórterem, Egy pikoló világos az említett haladó olasz művészek hatása alatt Készült. Ezekben a napokban fejezik be Olaszországban „A vidám park leánya“ című film forgatását, melynek főszereplője az elbűvölő szépségű Giulia Rubini. Reméljük, hogy e kiváló olasz fihnszinésznőt rövidesen mi is közelebbről megismerhetjük, legalábbis a mozivásznon. A BUDAPESTI NÉPSZABADSÁG NYOMÄN Benke azt válaszolta, hogy: a 16 pontot némi módosítással szívesen felolvassuk, hiszen a délelőtti, és előző esti egyetemi gyűlések hasonló határozatait már közöltük a Rádióban. A műsort azonban nem szakítjuk meg, hanem ezeket a pontokat a következő hírek között, vagy a tüntetésről készülő adásunkban ismertetjük. Mikrofont az utcára nem adhatunk, a tömeget a Stúdióba nem engedhetjük be, mert ennek a következménye legjobb esetben bábeli zűrzavar, anarchia az utcán, vagy rombolás a Stúdióban len-* ne. Egy nagyon fiatal, elhanyagolt külsejű fiú erre felugrott, és durva szavakkal szidalmazta Lenkét, azt hangoztatva, hogy „addig pedig nem engednek, amíg a népé nem lesz a Rádió“. Arra a kérdésre, hogy miképpen lesz szerinte a népé a Rádió, ezt válaszolta: „Adják ki a mikrofont az utcára, hogy mindenki azt mondhassa bele, amit akar“. Éles viták eredményeként a küldöttség tagjai között a kultúráltabban, higgadtabban beszélő fiatalok — valószínűleg diákok — vették át a szót, majd elfogadták feltételeinket. Az egyetlen komolyabb vita a szovjet hadsereg kivonása körül volt. Ügy emlékszem, még ebben is megegyeztek, valami olyan fogalmazásban, amely a teljes függetlenségről beszélt, a Szovjetunióval való egyenjogúság alapján. Közben az utcán elterjesztették a hamis hírt, hogy a küldöttséget bent fogvatartják és bántalmazzák. Ablakainkat már korábban kővel dobálták _ meg. A kőzápor erősödött. Veszélyes volt az ablakban, vagy az erkélyen állni. Mikor a küldöttség kiment és egvik tagja kísérletet tett, hogy a megállapodást ismertesse, ugyanolyan ellenséges zúgás, dobálás fogadta, mint a Rádió alkalmazottait. Nem hallgatták meg, szétzavarták a maguk választotta küldöttséget, egyesek szerint meg is verték a tagjait. Ezek után órákon át az ismétlődött meg: küldöttség jött, józan tagjaival megállapodtunk, kint azonban semmi hatás. A legutolsó küldöttség. elődeik sorsát látva, már nem, mert visszamenni. A velük való tárgyalást Benke akkor szakíttatta meg, amikor a „békés büntetők" lelőtték az őrségbe kirendelt honvéd őrnagyot. A KAPU NEM BlRJA TOVÁBB... Hét óra után néhány perccel fontos vendégek érkeztek a tüntetőkkel szorongatott Rádióba. Néhány munkatársnak a még mindig szabad hátsó bejáraton át sikerült behoznia az épületbe Losonczy Gézát és Vásárhelyi Miklós újságírót. Röviddel utánuk Szántó Zoltán, az MDP Központi Vezetőségének tagja érkezett. Azért jöttek, hogy segítsenek békés mederbe terelni az eseményéket. Rövid tájékoztató ... Losonczy Géza kilép az erkélyre. Nézi a kaput ostromló, zúgó tömeget. Téglák repülnek. Visszalép s bejön a „főhadiszállásra“. — Nézzük a pontokat — mondja. Kezébe adják. — A 14 pont közül kettőt így nem lehet felolvasni. Megpróbáltak már megegyezni egy jobb fogalmazásban? E percben: fülsiketítő zaj. Beszakad a kapu... A váltaknak még csak ellentállt, de a •„dodge“ rohamát már nem bírta. Recsegett-ropogott az egész alkotmány, s ahogy beszakadt, a tömeg percek alatt ellepte a tágas kapuboltozatot. Az udvaron rekedt kiabálás, vezényszavak. Az őrök a bejárat egész szélességében felsorakoznak, nyolc-tíz fiú egymás mellé és vagy . tizen egymás mögé. Vállat a vállhoz feszítenek. S mint egy hatalmas ék, nyomulnak be a kapu alá. Sikerült... Pusztán testi erővel, fegyver nélkül sikerül kiszorítani az ekkor még rendezetlen, láthatóan csak a felkorbácsolt idegektől vezetett támadókat. A kapu előtt tágul az embergyűrű. A katonák visszahúzódnak az udvarra, de a tömeg percen belül újra ott áll. Ekkor hajítják el az első könnygáz-gránátot. Süvítés, csattanás, láng csap fel, s ömlik a szemet, orrot csavaró szürkés-kék füst. S már repül a második. Közben szerelik gyorsan a házi tűzoltók egyik gyatra fecskendőjét, és a még annál is keVesebbet érő udvari „slaugot“. A két vékonyka vízsugár azonban kitartóan ontja a vizet. A kapualj egy időre üres marad ... A bentiek még eközben sem mondanak le a békés megoldásról. Egymással váltott szavak nélkül is mindenki ugyanarra gondol: talán, ha Nagy Imre... Meg kell próbálni. Losonczy Géza lép a telefonhoz. Nagy Imre azonnal jelentkezik. A körbenállók természetesen csak az egyik beszélgetőt hallották. Annyit mindenesetre megértettek, hogy Nagy Imrének nincs szándékában beszélni. ’ Ez Losonczy búcsúmondatából is kiderült' — Igen, Imre bácsi, én megértelek. A rádiósokkal, akik nagyon reménykedtek ebben a lehetőségben, Losonczy még annyit közölt: — Ha a Politikai Bizottság kérné fel, az más lenne. Az óramutató eközben veszélyesen közeledett a nyolcashoz. Azonnal meg kell kezdeni Gerö Ernő beázédének közvetítését. De hol van Gerő Ernő és hol a beszéde? A „főhadiszálláson" erre mos- tanig alig gondoltak. Helyesebben még a délután folyamán, amikor közölték, hogy Gerő Ernő este beszédet kíván mondani a rádióban, néhány szerkesztőt és technikust megbíztak, hogy szokás szerint bonyolítsa le időben a hangfelvételt és biztosítsa, hogy adásra kerüljön. _ Ettől a beszédtől minden józan ember várt valamit. Miért? Először is azért, mert Gerő Ernő vezetésével aznap tért haza a pártküldöttség Jugoszláviából. Meg aztán azért is, mert reménykedtek abban, hogy a Központi Vezetőség nevében lesz valami mondanivalója az ifjúság jogos követeléseiről s mindarról, ami ezekben az órákban Budapest utcáin történik. A megállapodás szerint Gerő Ernőnek este 7 óráig be kellett volna jönnie a stúdióba, hogy ott magnetofon-szalagra vegyék beszédét, ötig, félhatig hiába várták. Ekkor már nem_ lehetett szó arról, hogy Gerő személyesen jöjjön a Sándor utcába. Néhány műszaki munkatárs bevitte a mikrofont és a szükséges berendezést az Akadémia utcai székházba, hogyha másképpen nem lehet, onnan „vonalról“ készítsék el a felvételt. A kábel két végén rádiósok beszéltek egymással. Szinte állandóan a telefonkészüléknél voltak, szerkesztő és technikus, csak éppen a beszéd nem készült el. Udvariasan azt üzente, még pár perc türelmet kér. Azután ismét pár percet. És még egyszer pár percet. És a percek tízpercekké, a tízpercek drága félórákká gyűltek. Félnyolc körül végre Gerő Ernő titkára beszélt, azt mondotta: a beszéd körülbelül 45 perc. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy 30 perccel az adás előtt a felvételre már nincsen mód. „Egyenesbe" kell adni — ahogy azt rádiósnyelven mondják. NYOLC ÖRA És elérkezett a nyolc óra. A bemondó konferált. Rövid szünet — és azután megszólít dolgozószobájából, a helyszínről közvetítve, Gerő Ernő . . Beszélt, beszélt... Akik ott ültek az ostromlott várrá vált stúdió feldúlt elnöki szobájában, együtt a rádiósok, megkövültén hallgatták. _Azok, akik kívül álltak, akár az udvaron, akár pedig a később harctérré lett Sándor utcában, nem hallottak a beszédből egyetlen szót sem. Ez legfeljebb azokat ingerelte, akik otthon, lakásukban, vagv valahol nyugodtabb környezetben az utcán hallották. Ennek a beszédnek az események sodrában akkor már édeskevés szerep jutott. (Folytatjuk) t
