Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1957-02-26 / 9. szám

r A gyermek önállóságáról és biztonságáról Több olvasónk dr. M. Milan „Hogyan segíthetjük elő a kisgyermek motorikus fejlődését“ című cikkére hivatkozva kérdésekkel fordult a szerkesztőséghez. A kérdések között két nagyon figyelemreméltó kérdés is volt: Hogyan segíthetjük elő a kisgyermek biztonságát és önállóságát. Szerkesztőségünk felkérte dr. M. Milant, hogy az olvasóink által feltett kérdésre válaszoljon. Válaszát az alábbiakban közöljük. A gyermek biztonságra és önálló­ságra való nevelése, 3—4 éves korig bizonyos ellentétben van egymással. A gyermek nem sajátíthatja el ta­pasztalatból a veszély kikerülését, mert az sok esetben végzetes lenne. 'A felnőttek tapasztalataiból kell me­rítenie, tanulnia. A biztonsági intéz­kedéseket általában az alább leírt három pontban foglalhatjuk össze: 1. ) Amikor a gyermek nem ismeri a veszélyt. 2. ) A veszélyt részletében ismeri, de fizikai gátoltságában nem tud neki ideiében kitérni. 3. ) A veszély tudatában van, ha egyedül van, ki is tudja kerülni, de ha más gyerekkel van együtt, nem biztos, hogy egymás kölcsönös zava­rása miatt nem-e éri baleset. Vegyük jobban figyelembe az első pontot. A tárgyak külsejükkel nem különböznek abban, hogy vészélvesek- e, játékszer-e, avagy fogyasztási cikk. A lúgkőoldat, savak, mérgek, nem különböznek az italoktól, a pirulák a cukorkától, robbanó anyagok, patronok az ártalmatlan tárgyaktól, stb. A gyer­mek ugyanolyan élvezettel játszik a szeméttel, vagy egy ragályos betegtől származó tárggyal, mint bármely já­tékával. Mozgás szempontjából nem ismeri a mélység veszélyét, vagy az utcai közlekedésből származó balese­tek lehetőségét. Ilyen esetekben nincs más hátra, mint — amennyire lehet — megmagyarázni a veszélyt és min­denesetre távoltartani a gyermeket a baleset lehetőségétől. Ha brutális esz­közökhöz folyamodunk,, például meg­verjük a gyermeket, sokszor kitűnik, hogy a verés hiábavaló volt, sőt káros hatást váltott ki. A gyermek érdek­lődése a kívánt veszélyes tárgy vagy cselekedet iránt növekszik és kon­fliktust teremt a tiltó 'intézkedésekkel szemben. De nem szabad tágítani. Ne folyamodjunk büntetéshez,' mert az élesíti az ellentétet és csökkenti a gyermek önkéntes jóakaratát, hogy elsajátítsa a szükséges tilalmat, amely a veszélyből-származik. Végső esetben a felnőtt fizikai fölénye biztosíthatja a beavatkozás lehetőségét. Hasonlóan járunk el akkor is, ami­kor a gyermek túlbizalmas állatokkal szemben. Vannak olyan esetek is, amikor egyes tárgyakat törékenységük vagy értékük miatt óvunk- a kisgyer­mek elől. Nem szabad 'mindent a ke­zébe adni, de azért többet, mint gon­doljuk, főleg azért, mert így gyako­rolja az ügyességet. A veszély kikerülése érdekében so­hasem szabad a gyermeket ijeszteni. Úgyis korán tudatában van gyenge­ségének és gátoltságának s ez elég óvatosságot és félelmet biztosít szá­mára. Természetesen nem kell túlsá­gosan óvni kellemetlen, vagy fáió. de nem veszélyes tapasztaloktól Káros mesterségesen növelni a félelmét, mert ez csökkenti az önbizalmat. — Ennek azután különböző mellékkövet­kezményei lehetnek, mint csak bizo­nyos felnőttekben bíSik, például az anyjában Vagy pedig nehézséget idéz elő nála a környezetváltozás például ha iskolába vagy óvodába megy Jár­hat azonban az ijesztés más káros hatással is: csökkenti a gyermek kí­váncsiságát, s ez negatívan hat az értelmi fejlődésre. Nálunk sajnos nagyon is általános módszer az ijesz­tés, egyrészt kényelemszeretetből, másrészt viccből alkalmazzák. A sza­bály: soha, még tréfából sem szabad a gyermeket ijeszteni! Hogyan lehet minél jobban fejlesz­teni a gyermek önállóságát? Ha már megérti, de megint elfelejtheti a ve­szélyt, kellő elövigyázat mellett na­gyobb szabadságban részesíthetjük és így gyakorolhatjuk vele a veszély ki­KÖVETKFZŐ SZAMUNKBAN VÉC.H GUSZTÁV „ÁBRÁND ÉS VALÓSÁG" CÍMEN SZÖL HOZZÁ A VITÁHOZ. kerülését. Vegyük például a forgalmi veszélyek kikerülését. A sétát nagy­szerűen ki lehet használni nevelési célokra. Ha már a gyermek megérti, hogy a járdáról való letérés az elgá- zolás veszélyét jelenti, de azért bizo­nyos esetekben, ha nincs közvetlen veszély — szabadon lehet hagyni, hogy egyedül menjen át az öttesten. Ennek örülni fog, és önbizalmat nyer. Az ijesztett gyermek ilyesmire nem képes és nem is alkalmas. A bátor gyermek megcsinálja. Ez növeli jóindulatát és megfogadja a tilalmat, hogy ne men­jen le a járdáról és nagyon vigyáz­Tavasz elé Mily változás! Csillog a fény A táj felett. A napsugár élesztgeti A színeket. A fellegek boldog mosolyt Árasztanak, Az ég tiszta kékségében Fürdik a Nap. A mezőkön, hol a szellő Halkan dudol, A tavasznak csirájában Az élet forr. Bár a rügyeknek tündére Még szendereg. De a virradás a légben Benne remeg. & jiMSK KASNYIK IMRE $ KÁRPÁTI LÁSZLÓ: A ANNA Annának hívták, kékszemű volt, mint az ég messze fenn, Csendes, szelíd, és én szerettem, s még most is szeretem. Mégsem lett az enyém, hiába, elsodorta a szél, Azóta csak a tavasz suttog róla, s az éj mesél. Juhász Gyula emlékére Múlnak az évek, egymást űzik, havasodik fejem, ám én még mindig csak öt várom, mindig őt keresem. Pedig a múltat már ezüsttel hímezi — száll a por. Ki tudja, hogy találkozunk-e egyszer még valahol? zon. A mellékelt kép azt mutatja, hogy egy 23 hónapos és 25 napos fiúcskával hogyan gyakorolják a biz­tonsági oktatást. Nagy örömmel megy át az úttesten, de ha a távolban jár­művet lát, vagy a járdán marad, vagy visszamegy. Ha valakivel sétál és az illető lemegy a járdáról, rögtön figyelmezteti: „Gyere fel, elgázol az autó!“ Visszaadja azt, amire őt tanít­ják. Mindennek ellenére, természetesen szükséges, hagy észrevétlenül vigyáz­zunk a gyermekre. De an)' szükséges egy 18 hónapos gyermeknél, az nem szükséges később, és ezt szem előtt kell tartani. A neveléssel tulajdon­képpen mindig elősegítjük vagy pótol­juk a jövőben kibontakozó képessége­ket. A jelen nehézségeit és türelmet igénylő intézkedéseit mindig a jövő szempontjából kell megítélni. A városi közlekedési veszélyek elől való kitérést méq egy csekélységgel bővítjük. A felnőtt rendszerint nem veszi észre vagy figyelmen kívül hagy­ja azt a kínálkozó lehetőséget az önállóságra való nevelésben, amit az utca nyújt. A felnőtt a gyermeket rendszerint kézenfogva vezeti, pedig — ha csak lehet — jobb, ha a gyer­mek szabadon megy a szülei mellett. A kézenfogás a felnőttek részére egy kényelmes csekélység, a gyermek szá­mára azonban fontos ényező, mely gátolja önállóságában. A képen látható fiúcska két és fél éves korában már soha nem megy le a járdáról. Ha • valami valamiért le is tér, figyelem­mel követi a kísérőjét, sőt legtöbb esetben intés nélkül. Csak akkor adnak neki kezet, ha kéri. Például, ha lépcsőn megy fel, vagy le, ha desz­kán, kerítésen járkál, stb. De szívesen ad kezet akkor is, ha erre kísérője kéri, például ha sietni kell. Ne gondoljuk, hogy azzal, hogy hagyjuk és biztatjuk a gyermeket, hogy menjen át az úttesten, hogy a gyermek maid állandóan az úttesten akar tartózkodni. Ellenkezőleg. A vá­gya teljesült és többé nem izgatja képzeletét az úttesten való átmenés. Ha azonban megtiltjuk neki, akkor minden vágya az lesz, íogy átmehes­sen s ez veszélyesebb, mert esetleg óvatlan pillanatban teszi meg. Ha például arról olvasunk, hoc'v egy öt­éves gyermek kitépte magát anyja kezéből és egyenesen egy autó alá szaladt, arra enged következtetni, hogy ezt éppen az erőszakos tilalom ellenére tette. Tapasztalatok alapján tudjuk, hogy a gyermek megszereti az önállóságra való nevelési módot, annak ellenére, hogy nem óvjuk a kellemetlen tapasz­talatoknál és nem dédelgetjük. Felfo­góképessége is gyorsabban fejlődik és ragaszkodik a személyekhez, akik fog­lalkoznak vele. Nálunk eléggé szokat­lan ez a nevelési eljárás. De ha már megkezdtük, feltétlenül folytatnunk is kell, különben a gyermek nem érti, hogy mi történi, s ebből konfliktusok is keletkezhetnek. A gyermek harag­szik. sír, ellei.kezik. Ha. beteges, fá­radt, éhes vopv szomjas, az ellentét még jobban kiélesedik.' Kis gyermeknél növeli a veszélyt a különbözőképpen nevelt gyermekek érintkezése. Verekedést rendszerint olyan gyermekek kezdenek, akiket otthon vérnél.. A verekedésből szár­mazó balesetek azonban elég ritkák. A verekedők, ha el is vannak kese­redve, mégis ösztönszerűen kímélik egymást. (Orr- és más vérzések for­dulnak a leggyakrabban elő). (2) ír-mertetés jelleaű cikkem első ré­szének a megjelenése óta alkalmam nyílt néhány régi monográfia szerű írásba belepillantanom, melyek azt bizonygatják, hogy a Bódva menti reformátusoknak vajmi ,r vés közük van a babonához. Számos fonó est és kukoricafosztás után, no meg a Julis nénik meséi alapján azt kell mondanom, hogy nem így áll a dolog. A Bódva menti refor­mátusok nem is olyan régen még éppen olyan babonásak voltak, mint a más vallásúak. Esetleg azt érdemes megemlítenünk, — ha már szó esik erről is — hogy bobonáik sokkal hűb­ben, új elemektől mentesen őrizték meg az ősi, samanisztikus vallás mo­tívumait. (A sámánizmus az ősi ma­gyarok primitív vallása volt, mely a természeti jelenségek és tárgyak szel­lemeivel aló képzelt érintkezésen alapult.) S ezt már maga az a tény is bizonyltja, hogy a r.formátusok babonáinak többsége természeti jel­legű volt. Roppant érdekes, hogy a túlvilágra vonatkozó hiedel­meik is reálisabbak, méu a keresztény egyház tanításánál is reálisabbak vol­tak. Hitük szerint a menyország la­kói az angyalok, akiknek azonban alig jut valami sze­rep a mindennapi életben, esetleg annyi, hogy ha a gyermek álmában mosolyog, azt mond­ja rá az anyja, hogy az angyalkák játsznák vele. A meghalt ember lelkének az elszál- lását sem hitték, inkább azt vallották, hogy minden ember lelkestől, testes­től a kinek-kinek kiásott sírjába .ke­rül, s majd időnként meg-megjelen- nek a földön, hogy meglátogassák ' kedveseiket. Az évszázadok jöttén egyre gyak­rabban emlegetett pokol, csak az ör­dög lakóhelye, ahől napsütéses esőkor a feleségét veri, s annyit ölt a gazd- asszonyok lelkén, ahány öltést vasár­naponként tettek és kegyetlenül meg­nyomja azt, aki a fonó után üresen viszi haza a guzs.ját. Tartalmi, de etikai szempontból is a Bódva menti népek természetimádó babonái, — melyekből számos1 a mai napig spontánszerű szokásként fenn­maradt — a legfigyelemreméltóbbak. A tornai, vagy somodi paraszt bácsi még ma is mielőtt vizet inna a kor­sóból, az első nyeletnyit kiköpi a földre. Régi pogány szokás ez, más vidékeinken is, más formában, talál­kozhatunk vele. Tartalma: — Az első nyeletnyi víz az anyaföldet, minden bőség és gazdagság szülőjét illeti meg! Viszont nem tudunk minden termé­szeti babonát a fenti módjára meg­magyarázni. Például ma is azt tartja a paraszt ember, hogy nem szabad a gabona vetése közben hangosan be­szélni, mert akkor meglepik a varjak a szántóföldet és kiszedik a magot. Vagy: állapotos asszony ne nyűjjön kendert, mert koraszülése lesz. Egy másik: a vető magba még otthon egy csipetnyi földet belekevernek, hogy kövér kalászok nőjjenek a szemekből. De miért, miért? Ma már nem tu­dunk ezen hiedelmüknek okára fényt deríteni. Nem egy esetben fizikai törvény- szerűségeken alapuló jelenségeket, tetteket igyekeztek mágikus lepellel körülvonni, jó vagy rossz dolgokra következtetni. Ilyen, még ma is nagyon elterjedt szokás a más vidéken is jól ismert asztaltáncoltatás. Eredetéről nem só­kat tudunk, de semmi jel sem mu­tat ősibb eredetére ezen a vidéken. Szokások, babonák. Nagy részük már csak az emberek emlékezetében él.* Elhalnak. És így van ez rendjén! Mégis nem árt, ha olykor-olykor tudatunkban felelevenítjük. Fényt ve­títünk őseink, apáink arculatára. S a még össze nem gyűjtött, az elenyé- szés útján tartó népi babonák össze­gyűjtése fiatalságunkra is vár. Barátaim, nagyon hálás munka ez! KARDOS ISTVÁN SZERGEJ JESZENYIN: I Hej, ti szánok és paripák Hallgassatok meg szánok, paripák! Szülöttei vagytok ördög-agynak? Könnyezem. Bolonddá tesz a világ, Ha csengők eszelősen kacagnak. Nem süt a hold. Kutyák sem csaholnak. Előttünk, s mögöttünk puszta minden. Cudar élet, két kézzel karollak. Nem tett még kárt a kor éveimben. Dalolj kocsis! Mitse* tarts az éjtől! Ha kívánod, magam is nótázom: Hűtlen kislány fekete szeméről; S arról, hogy vidám volt ifjúságom. Boldog idők! Mintha most is látnám: ... Befogom lovam ... Az ostor csattan ... Pajkosan fé'szemre húzom sapkám ... Céltalanul hajtok a viharban..* Kitől tanultam, balga tanítvány, Hiszen csintalan téli éjjelen, Vidám és beszédes harmonikám Oly sok mindent mondott el énnekem? Ami volt, elmúlt. Megritkult hajam. Gazdátlan ló, udvar, minden veszett. Harmonikám is árva, hangtalan, Elfeledte a hízelgéseket. A fagyot és szánt most is ■ szeretem. Azon túl, hogy mind magamra hagynak, Bolonddá tesz a világ ... Könnyezem ... S a csengők eszelősen kacagnak. Fordította: ZALA JÖZSEF 7 1957.. február 36. / *■

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents