Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1957-02-19 / 8. szám
» ■ MftHIV ______ EZERKILENCSZÁZÖTVENNÉGY augusztus eleje, verőfényes vasárnap délután van. A falu küzepetáján tekintélyes sárga épület: az iskola. Mellette a templom ágaskodik. Bádog gal vont tornya tükörként fröcsköli szét a tűző napsugarakat. Az utca egyenes, .tisztára sepert. A házak előtt egy-egy akácfasor teregeti lombját a házak elejére. Kókadtság bóbiskol a házak között, majdnem kihalj az utca. Egyik-másik udvarban öregasszony szundít a falalatti lócán, az utcán pedig itt-ott gyerekek ácsorognak. A tanító-lak udvarán gyümölcsfák merengnek és hűs szőnyeget terítnek az udvar homokjára. Bent, a lakás ebédlőjében, a tanító házaspár áll szemben egymással. A tanító (32—33 év körüli) magas, barna, jóképű fiatalember. A felesége jóval alacsonyabb, szőke, gömbölyű asszonyka. Melletük a két kisfiú tátott szájjal, érdeklődéssel figyeli a szócsatát. A kisebb szorgalmasan szopogatja a hüvelykujját. — Ne menj sehová... — mondja Klári, a tanító felesége kérlelő hangon. — Nem kényszerít téged arra senki... A férfinek idegesen rándul az arca, jön-megy a szobában. Egyre mérgesebb lesz. Minden mozdulatán érződik, hogy ez nem az első eset, régebbi ék feszül közéjük: — Mondtam már nem egyszer, hogy te ehhez nem értsz !. .. — mondja indulatosan a feleségének és a hangjában mély szenvedély feszül. Az asszonyt megkeményíti a szenvedélyes hang és most már csak azért is borsot tör: — Ha szétvet a méreg, akkor sem adom elő !... és tegyél róla !... — Azzal durcásan ránt egyet a vállán és a sezlonra dobja magát. Pedig nem így érezte, nem így akarta, de már mindegy ... A tanító nyugalmat erőltet magára, még mosolyog is hozzá, de olyan a mosolya, mint a beretva éle: — Igazán nem adod!?... Rendben van!... — mondja nyájasan. A hálószobába siet, kivágja a szekrényajtókat és kutatni kezd. Beletúr a szépen elrendezett ruhákba és szórja kifele, a szoba közepére. A gyerekek ott állnak fölötte és tágranyílt szemmel figyelik minden mozdulatát. Kis idő múlva bejön az asszony, s látva férje műveletét, keserűség tolul a torkára és könnyek csiklandozzák a szemét: — Van neked jóeszed, Jóska!? A tanító rá se hederít, csak szórja tovább a ruhákat. — Neked mindenki más előbbrevaló — mondja az asszony szemrehányóan és megered a könnye. A férfi fölegyenesedik egy pillanatra és gyűlölködve néz a feleségére: — Nem előbbrevaló !... kötelesség! — Hiszen neked minden kötelesség !... És ha eltörik a lábad, vagy nyomorék maradsz? ... Ki törődik a gyerekeiddel ? ... Senki! A kutya se néz feléd ... Nézd, Klárikám! Mondtam már nem egyszer, hogy ne kotyogj az én munkámba... És légyszíves hagyj magamra, ne játsz az idegeimmel !... — Ismét a szekrényhez fordul és tovább kutat. A tanítóné még szólásra nyitja a száját, de meggondolja magát és szó nélkül kisiet a szobából. A kisebb fiú elbőgi magát és utána szalad. Jóska, a nagyobbik fiú még egy ideig szótlanul figyeli az apját, végül is megtöri a csendet: — Hagyd abba, apu! A tanító rá se nézve: — Menj anyuhoz, kisfiam! A gyerek elcsodálkozik: hogy lehet ennyire értetlen az az apja tanító létére: — Itt hiába keresed, apu !... A tanító meglepetten fordul a fiához. Előbb mérges, de aztán elmosolyodik: — Te talán tudod, hogy hol van!? — Persze, hogy tudom! A tanító hóna alatt fogva magasra emeli a gyereket: — Mi is leszel te, kisfiam ? A gyerek büszkén, csillogó szemmel sunyit az apjára: — Focista !... * * * DÉLUTÁNI istentiszteletre hármaznak.A templom előtt egypár ember beszélget. Az utcán lefelé pár öregasszony ballag talpig feketében, ünnepi ábrázatot vágva. Kissé távolabb az utca közepén Börge Antal, (módos, idősebb gazda, dús. deresedő bajússza!) áll és egy fiatalabb emberrel beszélget. Antal bátya a templom felé bök: — Nagyon csendes a cörnyéke ... Amaz értetlenül fordítja rá a szemét. — Nem kell tolakodni a jőgazdás helyért — toldja hozzá Antal bátya mintegy magyarázatképpen. — Hej, valamikor bizony gyükig vót!... A fiatalember nem tud rá mit mondani, hát 6 1957. február 19. csak lógatja a fejét és a cipője orrával egy kövecskét bökdösget. — Hajaj, Imre! Nincs nekünk tanítónk, az itt a baj! — A többit már csak utána gondolja. Mert hogy a tanító nem jár a templomba nincs, aki vezesse az éneket, nincs min elszundítani. Közben már mindenki bement a templomba. — No, maga nem megy be? — kérdi Börge gazdától a fiatalember. — Nem én! — Oszt mért? — Minek — vonja meg a vállát. — A Csendő szüle nyavíkolására bíz én nem vagyok kiváncsi.. . Hát te ? — Én ? . .. A meccsre megyek. — Soha életemben nem vótam — mondja az nagy hegyesen. — Marhák azok mind. annyit szaladni a labda után ... A fiatalember huncutul mosolyít a bajsza alatt: — Nono, a tanítónk is űzi... — Hallom ... — dörmög az öreg. — Inkább a kóruson ülne! A tanító éppen ebben a pillanatban lép ki az utcaajtón. A vállán lógnak a, futballcipők a többi felszerelés pedig a karjára van vetve Jobbján a nagyobbik fia. Mennek fölfelé az utcán. A fiatalember oldalba böki az öreget és fejével a tanító után int: — Csak eccer látná !... — s tüzes szemmel mozdítja rúgásra a lábát. — Gyűjjön !... Is- lenuccse nem bánja meg!... Antal bátya csavargatja a fejét: — Én ugyan nem! Ha ők fizetnek se !... — Aztán szemére húzza a kalapját és kuncogva teszi hozzá. — Pedig tudhat valamit, mert úgy hallom a menyecskékhez is ért... S a két ember jóízű nevetést ropogtatva ballag a vendéglő felé ... * * * A TANlTŐT látjuk menni a fiával, de már jóval feljebb az utcán. Jobbra-balra küszönget. Az utca már élettel teli. Lányok, legények csoportja itt is, ott is. Kissé feljebb nagycsomő hadonászó gyereket nyel el a malom felé vezető szoroska. Mindenki a sportpályára igyekszik. Az egyik tornácos ház előtt fiatal menyecske áll nagy kicsipekedve. S mintha csak véletlenül történne a dolog, éppen akkor perdül ki a kiskapun, amikor odaér a tanító. Arcát elönti a pirosság és kedves mosolyra lágyul minden porcikája: — A kislegény is a meccsre megy? — kérdi, mintha a világon most az volna a legfontosabb. — Meg se lehetne otthon kötözni — feleli a tanító. Az' udvar hátuljából, a pajta ajtó mögött két szem izzik veszettül, ahogy az utcára les. Közben a menyecske a gyerekhez fut, karjára kapja és ezret csókol rajta. A gyerek kapálódzik, szabadulni szeretne. A fiatalasszony azonban erősen szorítja magához és úgy csicsergi neki mézesen: — No, mi az kis. Józsikám !... hát ne félj a nénitől... no, hiszen szeret téged a néni !... — Még párszor megcsókolja és leteszi a földre. A gyerek szégyenlősen simul az apjához. Ügy hozzá búj, hogy majd lábról dönti. — Jaj, tanító úr, csuda aranyos fia van !... — Azt mondják, hogy az alma nem esik messze a fájától — fefeli a tanító huncutul. A menyecske édes-hamiskásan kacag. Olyan kacagásának a csilingelőse, hogy az egyetértésnél jóval több van benne. — Aztán sok gólt tessék ám rúgni — fenyegeti meg az asszony incselkedve a tanítót. — Majd igyekezni fogunk — mondja a férfi mintegy búcsúzásképpen és lassan elindul. Az asszony hosszan néz utána, majd hirtelen sarkonfordul és beviharzik. Bent az első szobában a tükör elé áll. Inde- reg-bindereg előtte, minden oldalról vizsgálgatja magát. Váratlanul az ura toppan be. Köznapló ruhájában úgy fest az asszony mellett, mintha nem is átférje, hanem szolga volna a háznál. Mérgesen sunyit a feleségére, látszik róla, hogy mellében forr az indulat és olyasmit készül kimondani, ami már jóideje nyomja a begyét: — Te... Az asszony megérzi a veszedelmet -és kedveskedve kancsalít az emberre: — De lóg az orrod, Andris !... — Lóg bíz az !... — röffenti oda félvállról és csak tovább szikrázik a szeme. Az asszony komolyságot tetet és ijedten lép az urához: — Te Andris, csak nem a bornyú döglött meg ! ? . .. Az ember csak áll konokul, leszegett fejjel, egyre torzul az arca, s összeszorított foggal sziszegi: — A bornyú nem, de te megfogsz !... — Megbolondultál ? ... vagy be vagy kapva? ... — formed rá az asszony most már kapitányosan, mert a háznál mégis csak ő hordja a kalapot vagy mi a fene! Az ember kicsit megszeppen, de azért nem enged: — A tanítóval fölhaggy, mert!... — Megrázza az öklét és kiszusszan a szobából, de úgy vágja be maga mögött az ajtót, hogy majd kihullnak az üvegszemek. Az asszony kissé megretten. Felfújja a száját, csúf grimaszt mutat az ember után. majd lassan a tükör elé megy. Fagyosarcú, haragos asszony néz vele farkasszemet, de apránként mosolyba olvad a fagyossága. (Folytatása következik) Közös problémát — a fiatalok nevelését — tárgyal egy nyugatnémet és egy NDK-beli film. A „Kama- szok"-at Nyugat-Berlinben és egész Nyugat-Németor- szágban a napokban mutatták be, a. „Berlin — Schön- hauser-utca sarok“ című DEFA-filmet most forgatják. A nyugatnémet film a mai Nyugat-Németország kamaszainak életét tárgyalja. Helytelen, vagy nem elegendő szülői nevelés mellett ezek a kamaszok — akik már nem gyerekek, de még nem felnőttek — könnyen rossz útra tévednek. A lányok az utcára kerülnek, a fiúk előbb apró csínytevésekkel is megelégednek, később azonban, amint azt a „Kamaszok“ elénk tárja, szervezett betörőbandákat alakítanak, hivatásos fiatal bűnözőkké válnak. Ezt a tényt a „Kamaszok“ annyira kihangsúlyozza, hogy valósággal elveszti nevelő jellegét és inkább bűnügyi filmmé változik. Képünkön Horst Buchholz, a „Kamaszok“ férfi főszereplője a film egyik izgalmas jelenetében. (K. 1. elbeszélése) Október 23-án délelőtt hallottam a hírét annak, hogy az Építőipari Műszaki Egyetem hallgatói néma rokonszenvtün- tetést szerveztek a Bem-szo- bornál a lengyel események megünneplésére. A felvonulás betiltásának hírére az egyetemeken gyűléseket rendeztek és tudomásom szerint a Közgazdaságtudományi Egyetem kivételével úgy döntöttek, hogy a tilalom ellenére is felvonulnak. Ügy hallottam, hogy az Építőipari Egyetemen a szervezők azzal az indokkal ragaszkodtak a felvonuláshoz, hogy az teljesen néma lesz, elmennek a Bem-szoborig, utána azonnal vissza az egyetemre. A felvonulást a Bajcsy-Zsi- linszky úton néztem végig. A menet elvonulása kb. egy órát vett igénybe. A tüntetés természetesen egyáltalán nem volt csendes. A felvonulók — különböző egyetemek táblái alatt — túlnyomórészt valóban diákok voltak. Ez különösen a menet első részére áll. Itt ütemesen és jókedvűen kiáltották jelszavaikat, amelyeket — mint később megtudtam — a DISZ adott ki röplapokon. Ezek a lengyel-magyar barátságot, az egyenlőség alapján való szovjet- magyar barátságot hangoztatták, Rákosi ellen szóltak, vagy Nagy Imre bevonását követelték a vezetésbe. Sűrűn hangsúlyozták a munkás-diák egységet. A továbbiak során, amikor már a menet is vegyesebb volt, egyre inkább szovjetellenes jelszavak kerültek előtérbe. „Nem kell nekünk gimnasztorka“ stb. Ügy emlékszem, hogy a szovjet csapatok kivonását akkor még nem követelték, bár ilyen követelések a legkülönbözőbb helyeken kiragasztott röpcédulákon már városszerte olvashatók voltak. Nemzeti színű zászlókat követeltek a házakra, s ahol ez megtörtént, nagy tapssal jutalmazták, később Kossuth-címe- res zászlót, illetőleg az akkori címer kivágását követelték. A járókelők viszonylag passzívan, de nagyrészük mosolyogva nézte a felvonulást. Elítélő megjegyzést hallani nem lehetett, akik nem rokonszenveztek, némák voltak, legfeljebb az arcukról lehetett leolvasni véleményüket. De már itt az utcán is hallottam egy-két helyen azt a megjegyzést, ami aztán este már sűrűbben visszatért: „Végre 12 év után ezt is megértük“. Fél kilenckor értesültem arról, hogy a Rádiót körülzárták a tüntetők. Kilenc — negyed tíz tájban érkeztem autóbuszon az Ady mozihoz. Itt tűnt fel először, hogy a város esti élete nem normális A tömeg a Múzeum körút és a Rákóczi út sarkán jóval nagyobb volt a szokottnál. Először a Múzeum körút felől próbáltam megközelíteni a Rádiót, de csak a Bródy Sándor utcáig lehetett eljutni, ahol két személyautó égett. Itt már hatalmas tömeg zárta el az utat. Puskalövések hallatszottak. Az egyetem udvarából emberek rohantak ki, frissen bontott csomagokból éles töltényeket szedtek ki: „ilyennel lőnek az ávósok“, kiáltozták, és töltényeket meg puskákat nyomtak a fiatalok kezébe. Ez negyed tíz óra tájban történt. Benke és több más, a Rádióban rekedt munkatárs szerint a karhatalom éjfél után használt először élesre töltött fegyvert. Megkíséreltem a Rádiót a Puskin utca felől megközelíteni, itt sem sikerült. Az úttesten törött tégladarabok hevertek, láthatóan a sarkon folyó építkezés előtti téglarakásból származtak. Az utcán járókelők összeverődő, majd ismét szétszéledő csoportjai. Az egyikben valaki azt magyarázta, hogy a téglával a Stúdió segítségére érkező ávósokat dobálták, és ezek, anélkül, hogy ellenállást fejtettek volna ki, a Stúdió felé futottak. Egy másik azon vitatkozott, hogy ha őt téglával dobálnák, ő nem hagyná magát. A tömeg azonban az ilyeneket hamar elhallgattatta, sokkal általánosabb volt a: „gazemberek“, „magyarokra lőnek“ és hasonló megnyilatkozások. Az fel sem vetődött, vajon rendben levő dolog-e, hogy a Stúdiót — bárki is — elakarja foglalni, és ilyen esetben mi legyen a karhatalom feladata. A járókelők között sok volt az egyszerű kíváncsiskodó, és ezeknek a hangulata is az ávósok ellen fordult. A Rákóczi úton, a Síp utca tájékán üres autóbuszok álltak. Az egyiknek tetejéről egy fiatalember beszélt az úttestet ellepő tömeghez. Nem hallottam, hogy mit mondott, valamilyen követeléseket hangoztatott, minden mondatára nagy taps és éljenzés volt a válasz. Az úton motorbiciklisek rohantak, egyikmásik megállt egy időre a járda szélén, körülöttük hangosan beszélő csoportok alakultak, majd a motorosok továbbrobogtak. Itt szabályszerűen visszatértek a „magyarokra lőnek“ és a már hallott'„végre 12 év után“ felkiáltások. Ugyanakkor egyre újabb és újabb teherautók érkeztek, megtömve fiatalemberekkel, elől lobogó nemzetiszínű zászlóval. Ekkor már a Szabad Nép körül is óriási volt a tömeg és onnan is lövések hallatszottak. Az egyik teherautóról leszólt egy fiatal lány: „A Sztálin-szobrot már ledöntöttük“. .Mikor?“ — kérdezte valaki a tömegből. A lány az órájára nézett: „Most 9 óra 36 — mondta —, 6 perccel ezelőtt“. A kőrútról az emberek tömege áradt az Emke felé. Villamosok hosszú sora állt egymás mögött, egyik-másiknak az ablaka be volt törve. Valaki a Rákóczi úton arról beszélt, hogy Csepelről megindultak a munkások. Ez láthatóbb ijedtséget keltett, de a munkások nem jöttek. Az este folyamán egyre nyilvánvalóbban jelentkezett az ellentmondás a korábban hirdetett, elfogadható jelszavak és végrehajtott akciók között, ugyanakkor egy bizonyos fokozatosság is a jelszavak bedobásában. A jelszavak kezdetben a sztálinizmus és Rákosi ellen szóltak, s a független, szabad Magyarországot követelték. Ugyanakkor a TEFU autóinak megszerzése, a zászlókkal ide-oda száguldó motorbiciklisek, a fegyverek szállítása, a Rádió megtámadása, olyan jó előre megszervezett akcióra utalt, amely nem a távollévő bukott párttitkár, Rákosi ellen irányult. A Stúdióban (M. L. elbeszélése) A Rádióban uralkodó idegfeszültség után megkönnyebbülten fogadták délután két órakor a gyüléstilalom feloldásáról szóló hírt. Tervezgették, hogy hova mennek ki, mit vesznek fel. A rádiósok hangulatából is a leghangosabb elemek követeléseiből ítélve ugyan nem sok jót lehetett várni. A józanabbak morogtak egyes abszurd követelések hallatára, de a hangulat olyan volt, hogy semmi remény nem lehetett arra, hogy ma valahol is a józanság győzzön. Öt óra felé azt a hírt kaptuk, hogy tüntető tömeg jön a Rádióhoz. Kb. fél hatra elözönlöt- ték a Bródy Sándor utcát úgy, hogy arról az oldalról többé nem lehetett megközelíteni a kaput. Az utca állandóan zúgott, a hangzavar kivehetetlen, de a hangulat ellenséges, agresszív volt. Nemsokára a vörös zászlóégetésre került sor. Benke Valéria, a Rádió igazgatója és Szepesi sportriporter kimentek az erkélyre, beszélni próbáltak, hogy megtudják, mit akar a tömeg. Az „eívtársak" megszólításra percekig tartó „pfuj“-jal és „magyarok vagyunk!“ felkiáltásokkal válaszoltak; a helyzet veszélyessé vált. Az első küldöttség, néhány diák és lumpenproletár külsejű, kihívóan viselkedő fiatal fiú, és egy-két ellenszenves arcú idősebb ember, összesen kb. tizen- ketten, igen agresszíven léptek fel. Követelték, hogy 16 pontjukat, a rendes műsort megszakítva, az utcára kiadott mikrofonba olvassák be.1 (Folytatjuk) \
