Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1957-02-12 / 7. szám

BR AN I SLAV NUSIŐ:

A katonaság

Jerm*. Vagy ha a dobos üdvözölni akarja felettesét, akkor a tiszt láttára jól hátbavágja öklével az első útjába kerülő járókelőt. Még ezt is megértem. De mi módon üdvözöljék feljebbvalójukat a trombitások? Ha ők is „hangszerük sajátosságának megfelelően“ üdvözölnék tisztjeiket, köszöntésüket még udvariatlanságnak tekintenék.

Amikor e létfontosságú oktatáson keresztülestél, puskát nyomnak a kezedbe és ettől a pillanattól kezdve nem a puska tartozik hozzád, hanem te a puskához. Te például piszkos lehetsz, de a puska nem; nyugodtan betörhetik orrod, levághatják a füled, ujjad, de a puskán még a legkisebb csavarnak is épnek kell lennie. Te eltűnhetsz, eleshetsz, ha kedved tartja, de a puska nem hiányozhat. Ha lázad van, vagy kificamítod a bokád, a gyomrod fáj, vagy nem működik a veséd, akkor elküldenek az első se- bélyhelyre, kapsz néhány gramm kinint és kész. Néhány napig zúg a fejed, de ismét visszatérsz a frontra. De ha a puskának lesz valami baja, akkor külön bizottság alakul, minden oldalról megvizsgálják, tanulmányozzák a dolgot, jelentést írnak, figyelmesen becsomagolják és javításra küldik. A puska ezután makkegészségesen érkezik vissza a frontra. Ha behívnak katonának, szüleidnek még csak átvételi elismervényt sem adnak rólad, és két év múltán vagy visz- szaadnak, vagy nem, senkinek semmi köze hozzá. Ezzel szemben a puskáról átvételi elismervényt kell kiállítani, kötelezettséget vállalni érte, hogy ugyanolyan állapotban adod vissza, mint ahogyan a kezedbe nyomták. Ha nem adod vissza, akkor ismét vizsgálat következik, jelentések, bizottságok, felelősségrevonás és mit tudom én mi minden.

Először üres puskával tanulsz célozni, s ha emellett maradnánk, még valami hasznos tudnivalóra is szert tehetne az ember. Az üres fegyverrel való lövöldözés ugyanis nagyon gyakori az életben.

De a katonaságnál nemcsak üres puskával lövöldöznek, hanem egy nap töltényt nyomnak a markodba, rongvbábut helyeznek el bizonyos távolságra tőled és lőni tanulsz. Ez a rongyember nagyon bátran és hidegvérűen nézett szembe a fegyvercsövekkel, naivságában azt hitte, hogy az emberszeretet mégiscsak felülkerekedik a katonában és mellé lő, ami rendszerint meg is történik.

Mindig azon a véleményen voltam, s ezen a mai napig sem változtattam —, hogy ezt s bábút fel kellene öltöztetni a szolgabíró egyenruhájába. Ily módon két legyet lehetne ütni egy csapásra; először a katonák a népből származó nagy része sokkal figyelmesebben és pontosabban lőne, másodszor ezek a katonák olyan tudásra tennének szert, ami az életben gyakran szükséges, amikor szembe akarnak fordulni .a_ hatóságokkal. Talán ez a valódi értelme a gyakorlatozási szabályzatnak, mely szerint: ,,A közös, az együttes lőgyakorlatoknak az a célja, hogy minden egyes katona megtanulja és majd önállóan, hozzáértéssel és erős akarattal tudja elvégezni harci feladatát akkor is, ha nincs a felettesei felügyelete alatt“.

Amikor a katona megtanult igazodni, masírozni, tisztelegni, emberre lőni, és leszokott a gondolkodásról, akkor már félig katona. A másik fele az elmélet.

A katona elméletből és gyakorlatból tevődik össze! — mondogatta káplárunk. Ezt a bölcs megállapítást valószínűleg nem könyvből tanulta, hanem inkább valahol hallotta.

Nem tudom, milyen az az ember, aki gyakorlatból és elméletből áll, de a katonák így képzelik el: az újonc, amikor megérkezik a kaszárnyába, nem több, mint elmélet. De ha már megtanult igazodni, egyformán lépni, port rúgni, akkor az elmélet össze van kötve a gyakorlattal. A fegyver a lőni nem tudó újonc kezében elmélet, de amikor ez az újonc már emberre lődöz, az már gyakorlat, s így a gyakorlat az elmélettel együtt tesz ki eify egész katonát.

Különben is az elmélet igén praktikus valami. Ennek segítségével magyarázta meg káplárunk például azt, hogy mi a haza és mi a kefe, megtanultuk továbbá, mi az állam és mi a csajka, és mi a lóvakaró. Az elméleti órákon tanultuk meg a káplártól azt is, hogy minden szerb élete végéig katona.

— Leszolgálod az idődet, hazamész, de azért katona maradsz. Ne gondold, hogy a hadsereg kiradíroz a jegyzékből. De nem ám! Akkor szipkáz'be, amikor a hazának szüksége van rád!

Csak jóval később győződtem meg arról, hogy káplárunk milyen igazat mondott, s hogy az ember soha nem tud megszabadulni a katonaságtól, állandóan beszipkázzák.

Egy nap — több évvel katonaéveim letelte után — idézést kapok a rendőrségtől. Közük

velem, hogy mivel a leszereléskor nem adtam át a lóvakarót, jelentkezzem ennek és ennek az egységnek a 3-as számú raktáránál, és adjam le a lóvakarót. Papírt fogok, és világosan, érthetően, cirill betűkkel megírom, hogy én a gyalogságnál szolgáltam, és így semmiféle lóvaka- róra nem volt szükségem, de ha lett volna is, már rég visszaadtam volna. Gondoltam, elegendő ezt megírni, és az ügy békében lezárul. De nem így történt.

Igaz, néhány év békességben telt el. ám egy nap megint idézést kapok, amely ismét követeli rajtam a lóvakarót. Ugyanazt válaszoltam mint néhány évvel ezelőtt, de édeskeveset segített. Hiába változtattam állást, majd foglalkozást, hiába utaztam külföldre, gyógykezelés végett fürdőre, sőt már kétségbeesésemben falura költöztem; a lóvakarót követelő idézés mindenütt megtalált.

Amikor már úgy éreztem, hogy a lóvakaró miatt idegösszeroppanást kapok, fogtam az idézést, megkerestem annak a bizonyoá egységének a 3-as számú raktárát. Itt egy szolgálaton kívül helyezett százados fogadott nagyon udvariasan. Megmagyarázom neki a dolgot: gyalogságnál szolgáltam, s ezért nem volt szükségem lóvakaróra, valami tévedés lehet.

Más dolog, ha mondjuk pokrócot követelnének rajtam, ezt megérteném, mert minden katona vételez pokrócot, de lóvakarót?!

— Igaz, igaz, — bólogat a százados, meggyőzve érvelésemtől, s feljegyzi magyarázatomat. Amikor kikísér, így nyugtat meg:

— Jól tette, hogy felkeresett bennünket. Már előbb kellett volna; s akkor nem háborgattuk volna olyan sokszor.

Megnyugodott lélekkel és idegekkel tértem haza, de hogyan is mondta káplárunk? „Ne gondold, hogy a katonaság kiradíroz a jegyzékből. De nem ám, míg élsz, mindig beszipkáz!“ Igaza volt. Egy év múltán a kerületi elöljáróságról megint érkezett egy idézés, lóvakarót és pokrócot követelve rajtam. És ez az idézés valósággal rámtört, és üldözött hivatalból hivatalba, egyik országból a másikba, méghozzá több éven át. Ismét közel álltam az idegösszeroppanáshoz, és végső kétségbeesésemben azzal a gondolattal kezdtem foglalkozni, hogy vagy töröltetem magam a szerb állampolgárok névsorából, vagy pedig öngyilkos leszek. Végül is fogtam az idézést és ismét felkerestem annak a bizonyos katonai egységek azt a bizonyos

3-as számú raktárát. Az állománykívüli százados helyett egy létszámonfelüli fogadott.

— Értem, mondotta, miután szép sorban elmagyaráztam a dolgokat, — Az egész hiba abból származik, hogy elődöm helytelenül írta be magyarázatát. Hogy is kerülne magához lóvakaró? Gyalogos és lóvakaró, butaság. A pokrócot meg nem lehet megenni, azt vissza kellett adnia. Más dolog mondjuk a csajka. Á katona a csajkát sokszor elveszti vagy ellopják tőle.

— Igen, a csajka az egészen más! — feleltem megkönnyebbülten és vidáman távoztam. Végre sikerült mindent tisztáznom, és mindörökre végetvetnem a zaklatásnak.

Néhány évig nagyon kellemesen és jól éldegéltem. Egy napon azonban ismét idézés érkezett, amelyben a katonai parancsnok felszólít, hogy adjam vissza a lóvakarót, a pokrócot és a csajkát. Ettől az idézéstől kezdve — és ennek már jónéhány éve — ez az idézés állandóan üldöz, üldöz, üldöz ... Ébren és álmomban egyre csak ezt a három szót hajtogatom: lóvakaró, csajka, pokróc. Ez a három tárgy olyannyira hozzámragadt, hogy ha ne adj* isten a nemesség még divatban volna nálunk, nyugodtan ösz- szeállíthatnám belőlük nemesi címeremet: a pokróc lenne a sík mező, amelyen keresztbe feküdne a lóvakaró és a csajka.

Ily módon győződtem meg arról, milyen igaza volt káplárunknak, amikor azt mondta: minden szerb ember élete végéig katona! Vagy legalább is kapcsolatot tart fenn a katonasággal. Ha ezt akkor tudom, a katonaságnál maradok annál is inkább, mert nagyon szép kilátásom nyílt a gyors előmenetelre.

íme, példának okáért már negyven éve vagyok a szerb hadsereg káplárja, és ha minden rangban ilyen hosszú dei'g üldögélek, százhúsz évi szolgálat után míg az őrmesterségig is felvihettem volna.

Különben, is az én tisztségemnek külön érdekessége is van. Először az, hogy én vagyok a szerb káplárok doyenje, és másodszor: Napoleon arról volt híres, hogy káplári rangját császárival cserélte fel, én pedig arról, hogy káplári rangomat negyven évig nem cseréltem fel semmi mással.

(Részlet a szerző Jókedvemben írtam című müvéből)

ÍS57.. február 12.

/Q legkisebb legény

Csúf boszorkák, gonosz királyok, vad sárkányok és óriások óh, hányszor, hányszor meggyötörték’ Testvérei verembe lökték.

Varázsolták békának, fának bús hollónak vagy paripának, összetörték minden csontját, feneketlen tóba dobták, de mégis mindig újra éledt, ö lett hőse a mesének, a legkisebb legény.

Őbenne élt a nép reménye, mert ezer évig harcolt érte. népért, hazáért, szabadságért, a Nekeresdi királylányért.

Mert komázni a királlyal, aranya volt egy iszákkal, ha elnyerte a fél országot, akkor is csak haza vágyott; a palotát is zsebretette varázsvesszővel megverte s lett belőle aranyalma.

Népét cserben sose hagyta, hisz erejét tőle kapta,

a legkisebb legény. OZSVALD ÁRPÁD

Brigitta Bardot vagy a „csinos cieababa" mintg ahogv hódolói nevezik. Csak néhány évvel ezelőtt került a filmhez és csakhamar meghódította a férfiakat. „A nagy hadgyakorlat“ c.fl filmben nagy sikere volt ennek a bájos francia»!

A fákhoz

Ha az ifjak esküvőre mennek, legyetek nászágya szerelemnek.

Legyetek bölcsekké, tegyetek nagyot, jövendő hősöket ringassatok.

Ha majd pihenni térnek a vének, puha ággyá legyetek ti szépek,

vagy május éjen rügyet ontsatok.

Kemény acéllá akkor forrjatok

csak molekulák, apró elemek, ha koporsóvá kéne lennetek

háborúban és bús halottakat hordoznotok a sárga föld alatt.

Fák, ti szótlan, virágos, kedvesek, töltsétek be szép küldetésetek,

mert fiamat az életnek adtam.

Értenetek kell lázadó szavam!

MOJZES ILONA

színésznőnek.

Ráth-Végh István:

A babona szerint a gyémánt nem csak véd és oltalmaz, de némelyike gonoszul ártani is képes. Az ilyenekről szóló hírek konok makacssággal ütik fel fejüket újra és újra. Nemcsak az olvasó idegeinek bor- zongatására pályázó újságokban, hanem a tudományossággal kacérkodó okkultista könyvekben is. Legnépszerűbb babona-csemege az úgynevezett Hope-féle kék gyémánt története, ez ed- digené minden tulajdonosára bajt és szerencsétlenséget hozott.

Ha összefoglalom a különféle változatokban keringő híreket, nem kevesebb, mint huszonhat olyan tulajdonos fordul elő bennük, akiket a kék gyémánt szerencsétlenségbe rántott.

Az elámított olvasónak eszébe sem jut, hogy vajon lehetséges-e hogy egy darab kvarc beleavatkozzék a legmagasobb rendű lénynek, az embernek az életsorsába? S miért éppen a kék gyémántot ruházta fel a természet ezzel a vészes tulajdonsággal? Miért nem a többit? Hiszen a világ mai nyersg.yémántkészletét a szakértők körülbelül négyszáz mázsára becsülik!

A kék gyémánthoz tapadó balsors meséjéből egy árva szó se igaz. A legenda Amerikában jött a világra. Apja valamelyik élénk fantáziával megáldott detektívregényíró, anyja az amerikai sajtó, amely a műveletlen átlagolvasót a szenzációk efféle bolondgombájával csalja az előfizetők táborába.

Nem sorolhatom fel mind a huszonhat tulajdonost, akit a gálád gyémánt szerencsétlenségbe döntött. Csak példaképpen ragadok ki közülük néhányat. A hitelesnek mondott hírek szerint a követ egy indiai utazó hozta Európába még a XVI. században. Eladta egy Morosini nevű .velencei nemesnek, de ez ráadásul a keleti pestist is megkapta. A ragály felütötte fejét Velencében, mire Morosini Firenzébe menekült s magával hurcolta oda a pestist. Tőle egy Marsilio nevű zsoldosvezérhez került a kő, ezt egy csetepatéban megölték. A következő századokban egymást váltogatták a tulajdonosok s mindannyiuknak rossz vége lett. A XVIII. században újra felbukkant a baljós drágakő, ezúttal Marie Antoinette francia királyné ékszerei között. Hogy, hogy nem, a kő visszakerült Itáliába; ott a napóleoni háborúk alatt zsákmányként a franciák kezébe esett és Lasalle tábornok megvette. Persze, sorsát ő sem kerülhette ki: Lodinál elesett. A gyémánt tovább vándorolt egy tengerészkapitányhoz, ezt egy játékbarlangban leszúrták — következő tulajdonosa, egy amszterdami ékszerész, öngyilkos lett; majd egy spanyol úr szerezte meg, de vesztére, mert a felesége agyonlőtte.

Végre egy valóban hiteles adat kerül elénk: 1830-ban

Thomas Philipp Hope angol bankár vette meg 18.000 fontért. Ettől az időtől fogva viselte a kalandos drágakő a Hope-gyé- mánt nevet. Sajátságos módon a bankár kimaradt a balsors- listából, de a gyémánt kipótolta mulasztását unokáján, lord Henry Francis Hope-on. Ez feleségül vett egy ausztráliai színésznőt, aki azonban tönk- rerette és faképnél hagyta. Oj tulajdonos: Kanitovszkíj orosz herceg. Kölcsönadja a gyémántot egy színésznőnek; időközben megőrül, a színésznőt agyonlövi; öt magát meggyilkolják. Sok viszontagság után megint egy gazdag spanyolhoz kerül a kő, ez 1909 őszén gyémántjával együtt felszáll egy Seyne nevű hajóra, a hajó Singapore közelében léket kap és elsüllyed.

No végre! — sóhajt a felzaklatott idegzetű olvasó.

De a sóhaj korai. Búvárok átkutatják a hajóroncsot, megtalálják a gyémántot s eladják MacLean amerikai miliérdos- nak. MacLean asszony sétára indul kisfiával, egy gépkocsi a fiút halálra gázolja. A milliárdos feleségét teszi felelőssé a balesetért és elválik tőle. Megint egy új tulajdonossall találkozunk: Hauteville nevű

francia úr veszi meg a gyémántot. Pár hónap múlva feleségét elgázolja egy gépkocsi, egyik fia megvakul, a másik egy végzetes üvegcsere révén halálos mérget iszik.

Azt hiszem, ennyi elég a belvégzetek láncolatából. Ép- esző embernek nem kell bizonygatni, hogy az egész valószerűtlen rémdráma merő kitalálás.

Utolsó probléma: hol van

jelenleg a kék gyémánt?

Különféle válaszokat kapunk. Egyik szerint a tengerbe veszett a Titanic katasztrófája alkalmával. Egy másik újsághír pár év előtt azt állította, hogy egy Balogh István nevű romániai, nyílván magyar nemzetiségű ékszerész a! Keletitengeren utazott a Báthory nevű lengyel gőzösön, s hogy, hogy nem, a fedélzetről a tengerbe esett. Zsebében volt a kék gyémánt s ez immár véglegesen a tenger fenekére került.

Harmadik változat: MacLean asszony megbízott egy keletre induló expedíciót, hogy vigye vissza a gyémántot eredeti helyére. egy indiai városba, abban pedig egy hindu bálvány homlokára. E „hírforrás“ szerint ugyanis onnan rabolta el a XVII. században egy Tavernier nevű francia kalandor, nem törődve azzal, hogy egy ősrégi felirat átokkal sújtja a kő elrablóját és mindenkori tulajdonosát.

íme, a ponyvaregények írói által annyiszor felhasznált átok-motívum, amellyel avészt- hozó múmiák rémtörténeteiben is találkozni szoktunk.

Végeredményben a kék gyémánt mégiscsak ártalmasnak bizonyult, de nem a tulajdonosaira, hanem a jóhiszemű olvasókra, akiket tudatlan mesegyártók nem rés teltek élből on-- dítani.