Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1957-02-12 / 7. szám

A Neue Züricher Zeitung gondjai

A nyugati sajtónak az a szokása, hogy a szocialista tábor sikereit elhallgatja vagy elferdíti. Ezen ne is csodálkozzunk. Ha beleéljük magunkat a nyugati újságíró szerepébe, amikor például azt a feladatot kapja, hogy a legfelső szovjet múlt heti üléséről írjon — egy csöppet sem irigyeljük. A szovjet gazdaság hatalmas sikereiről nehéz írni; nem azért fizetik. A nyugati sajtóba* erről a gyűlésről természetesen olyan dolgokat olvashatunk, amelyek valóban becsületére válnak a nyugati újságíró fantáziájának, így például a svájci Neue Züricher Zeitung azt írja, hogy a legfelső szovjet megtárgyalta a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottsága december ülésének eredményeit, amelyen nyíltan bevallották, hogy az orosz népi gazdaság a „terv“ mögött marad és „a hatodik ötéves terv megvalósítása lehetetlennek mutatkozik, úgyhogy az egész tervrendszer és a szovjet gazdaság válságba került“.

Különös mértékek! Az a körülmény, hogy az 1955-ös évvel szemben 11%-al emelkedett az

ipari termelés, 35 millió hektár szűzföldet müveitek meg, felemelték a munkások bérét, a nyugdíjat, lerövidítették a munkaidőt —, hogy csak néhány adatot közöljünk, mindezt Nyugaton „túlzott és megoldhatatlan tervnek a szovjet gazdaság“ „súlyos válságának“ tekintik.

A nyugatnémet sajtó nem győzi kihangsúlyozni az ottani konjunktúrát és példaképül állítja a többi kapitalista óllá* moknak. Véletlenül került a kezünkbe a német munkaügyi hivatal néhány soros híradása. Januárban Nyugat-Németország- ban 388 ezerrel több a munkanélküli, összesen tehát több 1,476.000. Természetesen abban nem is kételkedhetünk, hogy az említett ^hivatal semmiképpen sem túloz, hanem szerényebb adatokkal is megelégszik.

Már engedjék meg az urak nyugaton, ha nem osztjuk véleményüket. Szívesebben vesszük a legfelső Szovjetunióról szóló adatokat a „szovjet gazdaság súlyos válságáról“ — mint a „gazdasági csodákról" szóló híreket, ahogy a mai nyugatnémetországi prosperitást nevezik.

MIRE FÁJ VON BRENTANO FOGA

És éppen ebből a Nyugat- Németországból hallunk olyan hangokat* amelyekre feltétlenül mi is felfigyelünk. Mégpedig feltétlenül felfigyelünk von Brentano nyugatnémet külügyminiszter beszédére, amely a bonni szövetségi parlament előtt hangzott el. „Németország sohasem mond le az Odra és Nissa határain túl fekvő területről“. A Német Demokratikus Köztársaság és Lengyelország mai határát a postupimi szerződés értelmében állapították meg és nemcsak a Szovjetunió, hanem az Egyesült Államok, Franciaország és Anglia is aláírta. Ezt a szerződést a Német Demokratikus Köztársaság és Lengyelország is teljes mértékben elfogadta. És ma, alig 12 évvel a háború és az említett szerződés aláírása után a nyugatnémet uralkodó körök azzal az ismételt igényükkel jönnek, hogy nem ismerik el az Odra— Nissa határt.

Ha valaki valamit nem ismer el, akkor minden bizonnyal a saját véleményét szeretné érvényesíteni. Ma a nyugatnémet uralkodó körök szentül azt állítják, sohase nyúlnak erőszakhoz, hogy a rajtuk esett „sérelmet“ jóvátegyék. Ma még csak 100.000 feífegyverzett katona áll rendelkezésünkre. Mit mondanak majd azonban, ha már meglesz a tervbevett félmilliós katonaságuk. Vajon nem e csatolják az Odra—Nissa határához a szudétavidéket is. mint „régi birodalmi területet".

Ha most rávilágítunk a nyugatnémet revans-gondolat lényegére, még jobban megértjük, hogy mi a jelentősége a nemrég elhangzott csehszlovákszovjet deklarációnak A dolgozóknak a CSKP KB és a kormányhoz intézett levelek tömege, melyekben dolgozóink jóváhagyják küldöttségünk egységes eljárását a német militarizmus ellen, azt bizonyítják, hogy a nép tisztában van a veszéllyel

Természetesen nemcsak Nyu- gat-Németország létezik, hanem itt van még a Német Demokratikus Köztársaság is, melynek külügyminisztériuma egy héttel ezelőtt olyan nyilatkozatot adott ki, melyet Csehszlovákia népe is örömmel fogad: „Ellenezzük az úszító kampányt és a mai lengyel-német határokat végleges határoknak tekintjük.

Grozajová a szlovák mükorcso- lyázás egyik legnagyobb Ígérete.

Meddig hagyhatja figyelmen kívül Izrael az ENSZ határozatát

Amikor kiürült az ülésterem

— írja az ENSZ február 5-i üléséről a már említett lap washingtoni levelezője „kevés olyan küldött akadt, aki ne látta volna világosan, hogy komoly válság előtt 'állunk“.

Milyen válságról van szó'.1 Izrael Egyiptom elleni agresz- sziójának felszámolásáról.

Az ENSZ már néhányszor felhívta Izraelt, hogy ürítse ki Egyiptom azon területét, melyet még állandóan megszállás alatt tart. Erre vonatkozólag a múlt héten újból határozatot fogadtak el_ — amely ellen Izrael természetesen negatív álláspontot foglalt.

Innen ered tehát a svájci újságíró eimélkedése az új válságról.

Gondoljuk csak meg, hogy az említett határozatot az ENSZ közgyűlése egyhangúan elfogadta és az egész világ Izrael ellen van. Ezért az izraeli kormány állásfoglalását méq nem tekintik végérvényesnek.

„Csakis a teljesen elvakult vezetés — írja az említett lap

— ragadtathatná el magát az olyan politikára és az arabokkal való rendezetlen viszályokon kívül még konfliktusba keveredhetnek az egyesült nemzetekkel“.

Az izraeli hadsereg feltétel nélküli visszavonására vonatkozó határozaton kívül még egy határozatot fogadtak el, amely körül éles harc keletkezett. A határozat kezdeményezője az Egyesült Államok volt. A határozat értelmében Gaza vidékén és a Szinai félsziget határainál az izreali hadsereg pozícióit az ENSZ katonaságának kell átvenni.

A szocialista tábor és az arab államok a határozat elfogadásánál tartózkodtak a szavazástól. Miért? Egyrészt elvi okokból. Az agresszor nem kötheti magát feltételekhez, a terület felett Egyiptomé a fennhatóság és így tehát Egyiptomnak van egyedüli joga ahhoz, hogy ezt a területet joghatalmába vegye Más dolgoktól is féltek. Vajon ezeket a katonai egységeket nem e arra használ ják fel, hogy Egyiptomra nyomást gyakoroljanak? Vajon Amerikában, Angliában és Franciaországban egyes körök nem e akarnak maid ezeknek az egységeknek a segítségére lenni és „megoldani“ a Szuezi-csatorna kérdését?

A HŐSIES ALGÍR

Cotty, francia elnök alig két évvel ezelőtt kijelentette: „Franciaország Észak-Afrika országaiban, melyeket termékennyé és civilizálttá tett, nem ragadtatja el magát az imperialista fanatizmus által. Közel állunk ezekhez az országokhoz — tette hozzá — respektáljuk hagyományait, meggyőződését és büszkeségét Milyen felemelő szavak! A gyakorlat azonban csodálatosan mást mutat: a gyarmati háború, több mint két éve tart és sok ezer áldozatot követelt.

Ez a háború 1954 novemberében kezdődött, amikor a Nemzeti Felszabadulás Algíri Frontja fegyveres ellenállást készített elő, amikor csődöt mondott az Algír önrendelkezését célzó békés igyekezet. A francia kormány Algírba több mint 450.000 katonát helyezett el. És mi az eredményi Több mint két év óta egyre több francia család kapja Algírból a férjük, apjuk vagy fiúk halálthíréröl szóló jelentéseket. Az állami költségvetésből minden nap egy tnil- liárdháromszáznyolcvan millió frank megy el Észak-Afrika különös civilizálására.

Ezek a véres események kiváltják a nemzeti közi közvéleményt és elsősorban az afrikai országok nemzeteinek és Algír szomszédainak felháborodását. Ezeknek az országoknak a képviselői is hozzájuk csatlakoztak az ázsiai államok és a szocialista tábor országai is azzál a kéréssel fordultak az ENSZ közgyűléséhez, hogy tárgyalja le az algíri konfliktust.

Franciaország azon igyekezetében, hogy az ENSZ-ben kikerülje az ilyen tárgyalásokat és az esetleges elítélését, a francia kormány nemrég hatalmas kampányt indított. Guy Mötlet, a miniszterelnök január elején közzétette ,.a szándékok deklarációját“, amelyben Algírnak sok reformot ígér. Lényegében azonban semmi sem változna. A legradikálisabb reformot az jelenti, hogy a parlamenti választásoknál

ugyanolyan szavazati jogot biztosítana a moz- lini lakosságnak, mint az európaiScnak. Ezt a parlamentet azonban egyidejűleg megfosztják minden jogaitól.

Vajon mikor kerül sor ezekre a választások-, ra és arra, hogy Algír számára alapszabályokat dolgozzanak ki?

\ Állítólag csak akkor, ha a „felkelők" leteszik a fegyvereket. Guy Mbllet úr és társai bizonyára nem olyan naivak, hogy azt higyjék az algíri hazafiak csak úgy egyszerűen leteszik fegyverüket és befejezik hősies harcukat, csak azért, hogy 450.000 francia szúrony fenyegetése közben a választási urnák elé járuljanak.

Az ENSZ politikai bizottságában az algíri kérdés tárgyalásánál a múlt héten világosan láttuk, hogy az emberiség többsége elítéli a francia tartományi nyomást. Ezt észleltük annak ellenére, hogy Franciaországnak az amerikai imperializmus nyújtott támaszt, amely újból elárulta, hogy az arab nemzetekhez intézett baráti szavai nem jelentenek mást, mint szójátékot.

A francia küldöttség a következő napokban mindent elkövet, hogy a párizsi kormánynak az arab néppel szembeni eljárásra vonatkozó határozat elfogadásánál ne legyen meg az ENSZ közgyűlésének kétharmad többsége. Há ez esetleg mégse sikerülne, arra az eshetőségre nézve Pineau, a francia külügyminiszter kijelentette, hogy: „Franciaország nem nyugszik bele az ENSZ közgyűlésének semmilyen határozatába és a kormány nem hajlandó teljesíteni az olyan határozatot, melyet az ENSZ az algíri kérdésre vonatkozólag jóváhagyna".

Ez az eljárás csak azt jelentené, hogy fokozná Algírban a háborús borzalmakat. Vajon csodálkozunk e az algíri hazafiakon, hogy még szorosabban fogják meg fegyvereiket. Csodálkozhatunk e az arab nemzeteken, hogy harcukban még jobban támogatni fogják őket.

KÉT ARANY CSILLAG

A rohamcsónakok közül több partot sem ért, Helyükön véres emberroncsok úszkáltak a hullámzó haragos tenger színén. A lövegek becsapódása mind közelebb húzódott a parthoz. De ekkor már Szoldátov és társai a második drótakadályt nyírták. Földön kúszva értek a tüzet okádó ellenséges futóárkokhoz, majd gránátaikkal teledobélva hurrá kiáltással foglalták el a fasiszták első védőövezetét. A katonáknak nem volt idejük visszanézni. Ezért nem számolhatták, kit kaszált le közülük a halálos golyó csak öa háromórás véres harc után, mikor ^beértek a tejfeldolgozó üzem épületébe, melyet el kellett foglalniok a parancs szerint, vették számba a veszteséget. Nyolcvan közül huszon- ketten maradtak élve, Fjo- dorov hadnagyuk is elesett. Az alhadnagy pedig halálos sebet kapott. Épp most hozták be a fiúk az üzembe. A fiatal Szoldátov őrmester vette át a parancsnoki rangot. Jelentést küldött Ku- nyikovnak, majd megmaradt harcosait széjjelosztva állást foglaltak. Itt a katonákkal együtt védte Vlagyimir egy héten keresztül ezt az előretolt szovjet állást. Szöma romokban. Mikor összeszedték őket, az egyik még kicsit lélegzett. Később súlyos sebesülésből felgyógyult. ö mondta el társainak és az öreg Szoldátovnak is a kis csoport szinte hihetetlennek tűnő hősies küzdelmét. Szoldátov Vlagyimirt és társait Gelendzsikbe temették el, Kunyikov parancsnokukkal együtt. A „Kis föld“ védői (úgy nevezték el azt a 24 négyzetkilométernyi területet, ahol partra szállt a szovjet csapat) hét hónapig vívtak élet-halál harcot a megveszett fasiszták ellen. Ezek minden erejüket összpontosították a Kis föld likvidálására, mely elzárta a németeknek a tengerfelöli utánpótlást. Száz és száz repülő bombázta ezt a területet naponta 16 000 bombát szórva le a kis földre. A sok robbanástól kő kővön nem maradt ezen a helyen, mégis valahányszor támadásba mentek a fasiszták, mindannyiszor véres fejjel hátráltuk vissza, mert a szétlőtt romok közül mindannyiszor gépfegyver golyók és gránát eső fogadta a támadókat. Az első hősök dicsősége, mint a hullám futott végig az egész fronton, megsokszorozva a szovjet katonák

V * < > ^ £

A Fekete-tenger partján, Gelendzsikben egy üdülő épülete

jasan. éhesen, száz és száz fasiszta támadást vert vissza és dacolt a túlerővel szinte hihetetlen hősiességgel a kis szovjet csapat, mely napról- napra fogyott mint a gyertyaszál. Szünet nélkül tüzeltek rájuk a gépfegyverek, nappal repülőgépek bombázták és mégis, mikor támadni kezdtek a fasiszták, a romok között több helyről halálos túz fogadta őket. A hetedik napon reggelre már csak ketten maradtak élve. A fasiszták három „Tigrissel“ indultak bevenni ezt a rombadőlt gyárat, melyet már csak két legyengült szovjet katona védett.

— Ide a tankelhárító gránátokkal, — kiáltott társához Vlagyimir, de mikor nem felelt senki szavaira, eltán- torgott gépfegyverétől, majd összeszedve a tankelhárító gránátokat, oda állt a gyár rombadőlt bejáratához, itt várta be a német tigrist és tette közelről ártalmatlanná az egyiket. Az elszakadt lánctaípú' tankból gépfegyver tüze irányult feléje és vagy három golyó hasbatalálta. Földreesett s óriási fájdalmat érzett testében. Állt volna fel, de már nem bírt. Minden erejét összeszedje, vérző testtel kúszott ki az útra és ott a második tankot bevárva az utolsó ’ gránátot alányomta kezével a csikorgó lánctalp alá. A fasiszták látva ezt az ellenállást, visszafordultak. Megfutamodott a harmadik tank is, és az üres szovjet állás fenyegetően nézett a támadók felé. Nem vehették volna be a németek úgy sem, mert ebben a pillanatban érkezett oda az új szovjet utánpótlás, akiknek már nem volt kitől átvenni az állást, Védői mind holtan feküdtek

erkölcsi erejét. Szoldátov halála 'után száz és száz szovjet hazafi ismételte meg ezt a hősies tettet, és hagyták ott fiatal életüket a harctéren. Csak hét hónapi véres küzdelem után egyesült a Kis és a Nagy föld, amelyeknek harcosai örömkönnyek között és úrrá kiáltással ölelték meg egymást. 1943-ban végleg kiszorították Novoroszijszkből a fasisztákat. Még folyt a harc a Kis földön, mikor Szoldátov Vlagyimirt a Legfelső Tanács a Szovjetunió hősévé tüntette ki.

Mintha tőrt döftek volna szívébe, úgy hatott apjára fia halálának híre. A több mint hatvanéves öregember jelentkezett a frontra és a szovjet hadsereg soraiban küzdött és jött haza öt kitüntetéssel a mellén, szeretett szovhozábíf. Vlag.yiínir felesége Válja és két fiatalabbik fia Borisz, Anatolij elpusztultak Ukrajna mezőin Válja férje halála után mint egészségügyi nővér lépett a hadseregbe, de őt is a fiatal anyát, aki még ki sgm szoptatta rendesen gyermekét, lekaszálta a halál golyója kint a fronton.

Csendesen nagyon szomorúan nézegeti a kitüntetéseket az öreg Szoldátov. Az arany csillag dobozában ott van Vlagyimir utolsó levele is. Előveszi, kisimítja, s talán ezredszer olvassa a jól ismert szavakat. „Drága szüleim, drága feleségem, aranyos kisfiam, Azzal a tudattal indulok ma a nagy harcba, hogy győzünk. Minden leheletem, szívem minden dobbanása hazámé, melynek szent földjét bemocskolta letiporta a fasiszta rablók piszkos lába. Ezért megyek ma oly nyugodtan

a harcba, mert tudom, győzünk. Ha mégis elesnék, nagyon vigyázzatok egyetlen fiamra, és . feleségemre. Ha majd megnő, mondjátok el neki, miért kellett apjának és sok-sok szovjet embernek életét áldozni gyermekeik jövőjéért.. Nem olvasta tovább az öreg, mert szemét elöntötte a könny. Amilyen derék és kitartó volt a munkában, olyan gyenge volt lelkileg, ha ezt a levelet olvasta. Az arany csillag és a levél minden alkalomkor megríkatták az öreget. Hej, de nehéz is volt háború után_ újra kezdeni mindent. A szétlőtt város, a tönkretett szőlő, a szétbombázott ház és fiainak halála lelkileg teljesen összetörték az öregedő szőlészt. És akkor 1945-ben hozták el hozzá két éves unokáját Volo- gyát, akiről szintén semmit sem tudott az öreg. És ez teljesen megváltoztatta életét. Visszatért munkakedve, s lassan már ő vigasztalta szomorú feleségét. Ne sírj Tánya, ne sírj. Hisz van már kiért élnünk. Itt ez a kicsi csöpség, akinek nem szabad éreznie, hogy elvesztette szüleit. Újra munkához kezdett, a szőlőben, amelyet szilánkok zúztak, törtek ösz- sze, és amely újra felépült keze alatt. Ahol még egy pár évvel ezelőtt csonka szőlőtőkék és szilánkok ezrei hevertek, ma 120 hektár gyönyörű szőlőültetés van. A régi szakember újraélesztette a kihalt szőlőt, visszatért régi energiája, egész nap tett-vett munkahelyén és 52 éves tapasztalatait örömmel és szeretettel adta át fiatal munkásnőknek. Kiváló munkájáért az öreg Szoldátovot 1950-ben a munka hősívé tüntette ki a kormány és akkor már a 68 éves öregember arany csillagot kapott jutalmul. Kis unokájával elsétált ünnepnapokon a tenger partján és gyakran elvitte őt az emlékműhöz, amelyen arany betűkkel irt nevek között a gverek apja, vagyis az ő fia neve is ott volt. Itt ezen a földön, ahol fia harcolt és életét vesztette, építette fel újra kis háromszobás - házát, melyet virágos kert vesz körül.

1952-ben újra kitüntetésben részesítették. Akkor 120 méter átlagos terméshozamot ért el a csoportja 39 hektáron. Egymásután kerültek a munka kitüntetései az arany csillaggal a fiai kitüntetései mellé. Ott van most is a két aranycsillag a dobozban a szekrény legmélyén. Ezt vette ki az öreg elővigyázatosan a szekrényből, és nézegette sokáig. Óvatosan tisztogatja vattával .ezeket az érmeket, melyeknek mindegyike emlékeket ébreszt fel benne.

— Nagyapa, mit csinálsz itt olyan sokáig, — szaladt be Vologya a szobába. — Nagyapa miért sírsz, köny- nyes a szemed ? I

— Gyere csak ide fiam, csókold meg ezt a csillagot, ezt apád kapta hőstetteiért. Szeresd fiam, nagyon szeresd hazádat, mert sokezer szovjet ember, köztük a te apád is életüket áldozták fel érte. — És Vologya a szovjet pionír már kezdi érteni, miért is harcoltak szülei, akiket ő ma csak fényképről ismer. Kezdi érteni, mi az a háború, mely szülőket, rabol el örökre gyermekektől.

Már kihűlt az étel, mikor kimentek a verandára.

— Danyiel már megint sírtál. Hányszor mondtad már, hogy nem fogsz sírni. Nem szégyelled magad a gyerek előtt.

Az öreg a kanalat szorongatva hallgat. És így egymást bíztatva, vigasztalva él ma a két öreg unokájukban keresve az élet örömét.

Aznap Vologya kikisérte nagyapját a munkába. A hősök emlékműve előtt megálltak. Az öreg Szoldátov levette sapkáját. Az emlékművön ez volt; A nagy honvédő háború elesett tengerészeinek emlékére.