Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1957-02-05 / 6. szám
írósági terem. Ügyész, bíró, vádlottak, hallgatóság, Mindez félelmetesen hat. Az arcok komorak. Ezen a helyen ez nem is ritkaság. A bíróság csak azt vonja felelősségre, aki megszegte a társadalom biztonságát védeni hivatott törvények valamelyikét. A vádlottak padján két tizenhat éves kiskorú bűnöző ül, felnőtt társával. A negyedik tizennégy éves, őt még bíróság nem ítélheti fiatal kora miatt, a folyóson várakozik. Tanúként hallgatják ki. A vádirat felolvasása után megkezdődik az első vádlott kihallgatása. A bíró felteszi az első kérdést. — Bűnösnek érzi magát? Mélységes csend. A teremben semmi se mozdul, a tekintetek a vádlottra szegezödnek. Most a falióra halk ketyegése is kellemetlen zörejként hat. A másodpercmutató rohamosan rója a köröket. A vádlott néma marad. — Miért tette ? Vállrándítás. — Csak úgy. — Foglalkozása? Semmi válasz. Mit is mondhatna? Két éve kimaradt az. iskolából, azóta nincs munkában. — Miből él? A tárgyalás Ipolyságon folyt le. A nevek közléséi érthető okokból mellőzöm. Üjra némaság. Csak az óra ketyeg szomorúan. Két fiatat év röppent el kihasználatlanul. S ezt az időt az óra méri. Hálátlan feladat. A bíró megismétli a kérdést. — Az anyámnak segítek. Vontatott, bizonytalan válasz. Anya? Ő tartja el munka nélkül élő fiát? Es most hol van ? Sem apja, sem anyja nem jelent meg a tárgyaláson. Míg a bíró a keresztkérdések sorozatát teszi fel, addig képzeletemben meg jelenik egy kép. Karácsony napja, a szeretet ünnepe. A városka kihalt, a kocsmák szokatlanul csendesek. Csak egy, egyetlen ember ül a cserévkáhiha mellett. Ötven év körüli dérütötte, megtört. Ruhája kopottas. Az előtte lévő söröskorsóba szaporán hullanak a fáidalom, az elhagy at ott súg könnycseppjei, amelyeket az emlékezés sajtolt ki beesett szeméből. Volt ő is vidám, jókedvű. Ereje is volt, bőven elegendő ahhoz, hogy a fuvarozó vállalatnál nehéz, kíméletlen munkát végezzen. A sors elég sokszor próbára tette. No, és itt kezdődött a kocsmázás. A vége? Nagyon, nagyon szomorú lett a befejezés. Felesége két év előtt fejszével vágta fejbe, amikor ismételten ittasan érkezett haza. Már a halál nyújtogatta felé szikkadt karjait. Szívós, viszontagságokban edzett szervezete kibírta. Néhány hónapos kórházi kezelés után újra hazatért. A fejszecsapás következtében munkaképtelen, nyomorék, a beszéde is hibás. Most kezdődött élettragédiájának második szakasza: a család nem fogadta vissza, a gyermekei — egyik a vádlott — megverték tehetetlen apjukat. Szörnyűség' Ki ölte ki ezekből az emberekből az érzést? Mennyi maradt meg bennük az Emberből? — Mondja el pontosan, ahogy történt, — rezzent fel gondolataimból a bíró hangja. — Nem emlékszem, be voltam rúgva. Szívbemarkoló közömbösség! Tizenhatéves — be volt rúgva. Értelmetlenül búmul a bíróra. Nem érti a megrökönyödését. Mi van ezen csodálkozni való? ivott és berúgott. Ennyi az egész. Mivel is vádolják? Többszöri betörés az egyik raktárba, ahonnan több üveg szeszesitalt lopott el társaival. Nem kenyeret, nem cipőt, nem ruhát lopott. Szeszt! Értitek, ti felnőttek? Szeszt, mert a tizenhatéves vádlott inni, mulatni akart. Ruhára, cipőre telik az anyja keresetéből, de nagyosan mulatni, pajtásokat itatni, azután az üres üvegeket a falhoz verni — ezt már a maga erejéből akarta megtenni. zonyító oklevéllel lép az életbe, ahol felelősségteljes munka vár rá. Hogy kerültek össze? Nehéz megítélni. Ő véletlen találkozásnak mondja. Érthetetlen. Véletlenül találkoznak s elmennek együtt betörni, inni, majd szeszt árulni, hogy a szerzett pénzből egyformán részesedjenek. Megbánás ? Megtörtnek látszik. Fél, nagyon fél az érettségi miatt. Nem is egyszerű dolog ám ez. Egy életről, az egész jövőjéről van szó. Ez a bírósági terem határkő lehet. Vallomásából azonban hiányzik az őszinteség, ami a megbánás első jeltétele. Csupán édesapja zokog fel, aki szintén eljött a betöréssel, lopással vádolt fia tárgyalására. Mennyit áldozott, mennyit dolgozott fia jövőjéért! S mégis valahol, valami félresiklotl. * Milyen érzések, ösztönök irányították cselekedetét ? Mi késztette arra, hogy minden egyes betörése alkalmával — ö a tizenhat éves — tőrt vigyen magával ? Miből táplálkoznak e vad ösztönök gyökerei? Emlékezzünk csak arra a kocsmában zokogó emberre — az ő édesapjára —, akinek felesége fejszével ütötte szét a fejét, ittas állapotában! — Mik a további tervei? — következnek a végnélküli kérdések. Jövő? Sohasem gondolkozott erről. Egyelőre így is jó. Mi lesz azután? Feleslegesnek tartja már most ezen töprengeni. — Foglalkozást akarna tanulni ? A fejrázás nemet jelent. Nincs cél, nincs távlat. Kiút van-e? Még ezt sem tudni. Bíró, ügyész, védő, hallgatók tétován néznek a semmibe. Kt a hibás? Mi a teendő? Bejön a másik vádlott is. Ügyszintén tizenhat éves, ez évben érettségizik, ha ... Együtt loptak, együtt ittak az előbbi vádlottal. Az egyik munkakerülő, a másik néhány hónap múlva az érettségét biErről tanúskodik a komor, könyörtelen terem, ahol a fia vádlottként áll. A bírák csaknem könyörögnek az őszinte vallomásért, hogy megkönnyíthessék a vádlottak helyzetét. Mennyire jól esne, ha éppen az ő — a vádlott — szeméből törne fel néhány őszinte, megbánó könnycsepp! A megbánás jogosíthat csupán reményre, hogy a társadalom becsületes, helytálló, „érett“ emberrel gyarapszik. Mert hogyan is hangzik az, hogy érettségire készülő betörő? Az életben akadnak buktatók, az ember — főképpen a fiatal — könnyen meg is bot- lik. A törvényszék elsődleges feladata, hogy ezeket felsegítse. De hogyan, ha a segítő kezet visszautasítják ? Nos, nem könnyű bírónak lenni. Döntésüktől emberek jövője függ. A vádlott fiatalok is az élet küszöbén állnak. Bűnösek, nagyot vétettek embertársaik, a társadalom ellen. Megérdemelnék a büntetést. De minden esetben éppen a büntetés a leghatásosabb nevelési eszköz? Korántsem. Csakhogy most jön ám a leglényegesebb: megállapítani, vajon ebben az esetben melyik út lenne a célhoz vezető? Nehéz, nagyon nehéz a válasz. De talán kockáztassunk. Adjunk lehetőséget! A harmadik vádlott 40 éves. Bűne: ő vette meg az ellopott szeszt a fiataloktól. Rumot, literét 40 koronáért. Szesz, ismét szesz! Megörült az alkalmi vételnek. Nem tudatosította, hogy bűncselekmény részesévé válik? Bizonyára. Ám a kapzsiság elnyomta a lelkiismeret hangját. Védekezik, gyermeki naiv Sággal mossa a kezét. — Nem tűnt fel magának, hogy éppen gyerekek, és olcsón árusítják a rumot ? — kérdi az ügyész. — Kérem szépen, kérdeztem, hol vették. Azt felelték, hogy munkáért kapták. Ezt az állítást az előbbi két vádlott már megcáfolta. De ki is hinné el, hogy tizenhat és tizennégyéves gyerekeket szeszszel jutalmaznak munkájukért? A felelősség nemcsak arra hárul, aki elkövette a bűncselekményt. Felelős az is, aki tud a cselekményről és ezt szándékosan elhallgatja. De a törvény előtt az is felelős, aki a bűn- cselekményről ugyan nem tudott, de viszonyaihoz, körülményeihez mérten tudomást szerezhetett volna róla. A tényállás világos. A vádlott tudhatta, hogy pecsételt palackokat feleáron sehol sem kaphat. Ám ő nem sokat törődött a körülményekkel. Majd a bíróság némileg pótolja a mulasztást. A tizennégy éves tanú, a betörés és lopás bűnrészese tagad, hazudik. Végül mégiscsak megtörik. S ez új színt ád a tárgyalás menetének. Űj tények kerülnek felszínre, a bűncselekmény hátteréből új, eddig ismeretlen személyek bukannak elő. A bíróság tanácskozásra vonul vissza, majd kihirdeti a tárgyalás elnapolását. Az új tények felszínrekerülése megkívánja az anyag kiegészítését. Az eredmény egyelőre isme- letlen. Napok, hetek telnek el, amíg végérvényesen eldől a vádlottak sorsa. Tanulságnak azonban ez is elég. Imélkedem az eset felett... v Képzelelemben a tizennégy éves tanú, a két tizenhatéves vádlott — mindmegannyi kiskorú — bírói talárban jelenik meg. Helyüket a vádlottak padján felváltja ... Nem, nem, csupán képzelődás — hessegetem el a gondolatokat. De mégis! A vádlottak padján megjelennek a szülők, tanítók, a bíró, az ügyész és a többiek, akik mind-mind a társadalmat képviselik. Igen, a kiskorúak vádolnak! Vádolnák bennünket felnőtteket, akik nem tudtuk kézenfogva vezetni őket. Tessék hát, felnőtt vádlottak! Mit hoznak fel a saját mentségükre? ZSILKA LÁSZLÓ Emlékszik Tanár Úr? Bejáró voltam kisdiák koromban. — Űzött a reggel, visszavárt az éj. — Keréken jártam fagyban, sárban, porban és megcibált a csallóközi szél. Az állomáson összebújtunk. Néhány falusi veréb messze tart, merész. — Naponta mérték ,a tudomány vékán, parlagi fajtánk könnyű, vagy nehéz. — ... Nyirkos szoba ... dohos szag ... kenyérgondok. „V sok sérelem ... baj ... terhes volt a múlt. .%'< Sejtve figyelte az élet-porondot a kisdiák. Tűrt... látott... és tanult •>,* — Egy esti órán megkértem tanárom, a bejárók, hogy elmehessenek. Ő így felelt: „Menjetek hát, nem bánori^H Rajta mezei vadak, menjetek!“ Némán távoztunk. Bólintva köszöntünk, pedig erünkben lázadott a vér ... Húsz év vihara zúgott el fölöttünk, s e néhány szó refrénként visszatér, — Az emberibb kor már sarkig kitárul. Küszködés, próba és harc megérte! Vajon emlékszik-e még a Tanár Or az egyik mezei vad nevére ... ? ZALA JÓZSEF: Sági Tóth Tibor: ifjúsági szervezeteink és a nevelés Helytelen lenne az igazság megkerülésével, vagy holmi struccpolitikával azt állítani, hogy ifjúságunk nevelése terén minden a legteljesebb rendben van. Ha pedig kutatni kezdjük, hogy kik a felelősek az ifjúság nevelése terén mutatkozó visszáságokért, bizony egy sor tényezőt nevezhetünk meg. Felelősek a szülők, a pedagógusok, az ifjúsági szervezetek, az egész társadalom. Véleményem szerint csakis mindezen tényezők összefogásával és rendszeres együttműködésével lehetséges helyes irányba terelni annak a nemzedéknek a nevelését, amely az osztálynélküli szocialista társadalmat lesz hivatva továbbfejleszteni és a kommunizmus magaslatáig emelni. Hozzászólásomban az ifjúsági szervezetek munkájával kívánok részletesebben foglalkozni: hogyan teljesítik e szervezetek a nevelés terén reájuk háruló feladatokat, mutatkoznak-e ifjúsági szervezeteink nevelési munkájában pozitív eredmények, s vannak-e hibák, melyek orvosolásra várnak. Bevezetőül leszögezem, hogy ifjúsági szervezeteink, mind a pionírszervezet, mind pedig a CSISZ szervezet, már puszta létezésükkel is kedvezően befolyásolják ifjúságunk nevelését. Hathatósan kiegészítik a szülői és az iskolai nevelést, különösen a nevelésnek azon területein, amelyek számára a családban és az iskolában kevés lehetőség nyílik. Gondolok itt például a közösségi szellemre, a munkaszeretetre, a proletárnemzetköziség eszméinek szeretetére. Számos igen eredményesen működő pionírszervezeteink munkája minden területen még nem tekinthető kielégítőnek. Ennek okát abban látom, hogy ifjúsági szervezeteink munkájában igen sok még a formalizmus és igen kevés a pedagógia. Miben nyilvánul meg például a formalizmus ifjúsági szervezeteink munkájában? Elsősorban e szervezetek feladatának téves értelmezésében. Pionírszervezeteink köztudomásúan olyan jellegű ifjúsági szervezetek, melyek csupán az iskolásgyermekeket foglalják magukban, E szervezetek elsőrendű célja és feladata az iskolák nevelőmunkájának támogatása, a pionírkorú gyermekek eszmei nevelésének irányítása. Ezzel szemben gyakran ezt tapasztaljuk, hogy a pionírcsapatok egy-egy iskolában csupán mint reprezentatív gyermektestületet használják és szerepeltetik. S gyermekekből felnőtt módra gyűlésező, agyoncsépelt frázisokat szajkószerűen hangoztató, egyéni véleménnyel alig rendelkező „kisöregeket“ nevelnek. S ha már az eszmei nevelésről szólunk, vizsgáljuk meg mi a helyzet'e téren CSISZ szervezeteinkben, tekintet nélkül arra, üzemi, falusi vagy iskolai CSISZ szervezetről van e sző. Nos, az eszmei nevelés e szervezetekben is gyakran íorma- lisztikus, túlteoretizált, vagy- pedig teljesen elhanyagolt. Márpedig ez a probléma kétségtelenül nagyjelentőségű. Hiszen ifjú nemzedékünk csak akkor válik szocialista társadalmunk igazi támaszává és megingathatatlan pillérévé, ha eszmei nevelése helyes alapokra lesz fektetve, s ha az illetékesek is megértik végre, hogy az eszmei nevelés is olyan területe a nevelésnek, amely feltétlenül szakértelmet, az elméletnek a gyakorlattal való legszorosabb összekapcsolását követeli meg. Ifjúsági szervezeteinknek feltétlenül az eszmei nevelés azon formáit kell alkalmazniuk, amelyek eddig is jól beváltak, s melyeknek nem az az eredménye, hogy a fiatalok megtanulnak elvont fogalmak gyakran helytelen alkalmazásával „politizálni“, hanem a tények megismerése, azoknak megfelelő és helyes szemszögből történő megítélése által megtanulnak világnézeti és ideológiai téren is helyes módon gondolkozni ! Ezt elérni nem könnyű feladat, de hogy az ifjúság helyes világnézetének kialakítására igenis nagy szükség van, azt a múlt év októbernovemberében Magyarországon lezajlott sajnálatos események bizonyítják a legjobban. Az eszmei nevelés egyik fő feladata — véleményem szerint az lenne, hogy a fiatalság megismerkedjék a kapitalista múlttal, annak valamennyi átkával és igazságtalanságával, hogy ennek alapján értékelni tudja a népi demokrácia sok-sok munkával elért vívmányát. (A cikk befejező részét következő számunkban közöljük). Következő számunkban Orosz Zoltán novelláját közöljük.
