Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1957-12-24 / 52. szám
Nagyon hideg volt. Nagyapa és Marika valami ócska sezlóntakaröt próbált éppen az ablakra szögezni, üvegpótlónak. Vékonq kis képszögek voltak csak a háznál, abból se sok, vaau tíz-tizenkét darab. Mégis, talán ér valamit, — már ameddig az első légnyomás le nem viszi, s szét nem szórta a szöaeket. Ezt anya mondta, de a hatéves Jancsi rögtön rávágta: — Nem baj, Anyu, én összeszedem utolsó szemig ... Ezen nevetni lehetett volna, de Anyunak, mikor mosolygott, az utóbbi időben rögtön eltiltotta szemét a könny, s így senkinek sem lett jobb a kedve. — Mégis, tatán le kéne menni — kockáztatta meg Marika. Szabóék már leköltöztek ... — Anyu, nagyapa, költözzünk le mi is! — kezdte röatön éneklő hangod Jancsi, de megszeppenve hallhatott el, mert a felnőttek komoran, szótlanul néztek rá. Mostanában Marikát is a felnőttek közé számította, pedig a nagylány is csak tizenöt éves még. De egy ideie egészen Olyan, mint a felnőttek. Végre megszólalt anya: — Nem megyünk a pincébe. Ma nem... Nem tette hozzá, hogy miért éppen ma nem. Mégis, megértették, és kiki a maga módián folytatta a ki nem mondott aondolatot. Marika így szólt: — Anyám, van még egy kis dió a kredencben. Naayapa azt mondta: — Ne búsuli lánvom, jövőre más-' képp lesz. Csak Jancsi hallgatott, pedia nagyon szerette volna megkérdezni, hogy háborúban van-e karácsony. Ugye a Jézuska nem fél a bombától? Vagy talán ö is óvóhelyre költözött ? Anya kiment a konyhába, Marika utána. Szófián terepszemlét tartottak. A cukrot, zsírt, lisztet meg se nézték, talán grammra is meg tudták volna mondani, mennyi van még. De Marika talált egy kis vaníliát, anya meg egy fél sütőport az egyik fiókban. A kislány már a gyúródeszkát húzta elő, amikor az aszszonynak — szerencsére — eszébe jutott a gáz. — Gyújtsd be a,sütöt! Marika uarott, boldogan, hogy anya végre megszólalt. Gyufát vett, papírcsíkot tépett. Durr! A gáz egyet lobbant, aztán kialudt. Méaeauszer megpróbálták, majd újra és újra. Semmi. Fent a nagyláng is úgy pislákolt csak, mint máskor, nagyon régen, a kistakarélc. — Nem lehet sütni, anya — mondta Marika torokhanaon. — Nem baj, kislányom, Jancsi, meg nagyapa úgyis a mákosat szereti ... , És leroskadt a hokkedlire, zokogva. Marika összeharaoott száiial állt mellette. Simoaatni sem merte, hiszen jól tudta a félbehagyott mondát végét: ........apátok kedvence a diósbejgli..Majd. vár szem diót vett a markába és csendben a szobába ment. A diót öccse szájába tömte s elkezdte fésülni a kisgyerek borzas szőke haját. Ki ne menjen, mea ne lássa lay a mamát... Nagyapa pipázott. Büdös volt a pipafüst, már második napin kamillateát szív az öreg. Két napja fogyott el a plant a-tea, az volt az első dohánvpótló. El is unta az öreg a pöfékelést hamar, s hogy anya pirosramosott arccal visszatért, odaszólt a lánynak: — Vízért mehetnénk... Marika hozta a két vödröt, a kannát és a demizsont. Kiléptek az udvarra. Mentek ők vízért már bombázás közepette is. Ma mea milyen csend van.,. Es milyen furcsa ez a csend! A párás téli levegő, amely beszorult a három külvárosi ház fala és a kerítés palánkja közé, szinte megfog- hatóan vastag és nehéz ... Hallani lehet ezt a csendet s mintha némán, de erőteljesen lüktetne a levegő. Marika megáll. Dobhártyáját nyomják ezek a lüktető, párás, nehéz hullámok. Vagy csak megszédült talán, mert keveset jár mostanában a levegőn ? ... A nagyapjára tekint. Megáll az öreg is. Öszborostás, csontos arcát felemeli. Összehúzott vén szemei a távolba néznek. Iái a magas palánkon, valahová nagnon messze. Marika borzong, reszket. Már a föld is remeg a talpa alatt. Nem mer szólni, naayapa ráteszi a kezét a vállára: — Hallod kislányom? — Hallom, naayapa ... — Tűz. lányom, nehéz tüzérségi tűz. Messze ... Támadás előtt... Fiús mosoly villan át a vén, drága arcon. A kislány azt hiszi, érti Eégi háborús emlékeire gondol Nagyapa ... De mea szólal az öreg: — Támadnak. Marikám, támadnak. Szilveszterre itt lesznek. Hazajön majd apád is ... Gyere, vigyük a vizet, anyátok várja. S mintha húsz évet fiatalodott volna, úgy viszi a szikár öregember a két vödör vizet a kis konyha közepéig. — Megjöttünk, fiatalasszony!... Mi ütött ezekbe? — töprena az asszony, amint az apját meg a lányát nézi. Az öreg ravasz mosollyal tömi pipájába azt az utálatos kamillát, Marika mea száll, mint a pille, nyitja a szekrényt, fürge újakkal kutat benne. Régi cipődobozt húz elő, angyalhajat, arany- csillagot, kisimított sztamolpapírt kotorász ki belőle. Révül a konyhába, diót hoz, ezüstpapírba pakolta a féldiókat, párosával. Selyemszál is akad. és a doboz alján: egy arasznyi fentiögally! Ivaz. faleveleit maid mind elhullatta már. de azért fenyőág, valódi fenyő. Karácsonyfa... Jancsi málészájúan nézi a nénjét. Anya is bámul. Marika dalol is már: „Pásztorok, pásztorok, örvendezve .. ." Anya kifut, a konyhába. Sírni megy — gondolják rtvnd a hárman. De már tön is vissza a huzatos ajtóban tenyerével olta'mazza eav picike tavalyi auertya csöppnyi lángját ... HÁGA — „Európa legnagyobb faluja.“ A legnagyobb és talán a legszebb. Az igazság az, hogy az európai fővárosokhoz hasonlítva semmi esetre sem nagy város. — Kicsiny az ország, kicsik a városok, mi szegény emberek vagyunk — büszkélkednek egyszerűségükkel az átlag hollandusok. De csak az átlag hollandusok a halászok, a munkások, a tisztviselők ... Ez igaz is, szorgalmas, dolgos, egyszerű emberek. Este nyolc óra után üresek az utcák a központban is, jóformán csak a moziból jövő vagy moziba menő embereket látni... A vendéglők, bárok, éjjeli mulatók, kabarék és musichallok az idegeneknek dolgoznak és a kevésbé „szerény“ hollandusoknak, azoknak, akik még most sem tudják elfelejteni „Holland-Indiát“, Szura- báját és Dzsokdzsakartát, a kakaót, a gumit és a rizst és mindazt, amit az Amsterdamische Banknak, a Ne- derlandische N. V.-nek és a többi kisebb-nagyobb banknak jelentett a nagy szigetország, ami volt, de már nincs .,. Járjuk az utcákat, egy mozielőadás után, az éjszakai Hágában ... Tetszik nekem ez' a vidéki hangulat, ennyi komforttal. Autók locsolják a központi piacot, sepernek, tisztogatnak, a város még alszik .. A Charlotte Chérie — grill, bár táncos-vendéglő — nagyocska kirakatában — itt Hágában semmi sem nagy, csak nagyocska — egy hosszúkás fehér tábla lóg, szerényen, de hibátlanul hirdeti három nyelven! „Itt minden este Béla magvar zenekara koncertezik.“ Olvasom a táblácskát, — jól elrugaszkodtak hazúlról ezek is — gondolom és habozok, bemenjek, ne menjek. Próbálom magam lebeszélni, ejnye, már késő, tizenkettő múlt, holnap korán kell kelni, reggel hatkor indul a repülő ... — Csak egy kicsit — bíztatom magam, de lehet, hogy ez inkább ámítás, mint bíztatás -, csak egy félórát! Biztos eljátsszák a Vágyom egy nő után-t... vagy a Gyere ide rózsám-at... És már ott ülök egy kis kerek asztalnál, kellemes, diszkrét hangulat, az apró, sárgás fényű, ernyős lámpák meghitté varázsolják a helyiséget... Ä zene „pihen“ — jön a pincér — magas szőke, nagydarab hollandus. Igen. Valami valódi hollandit kérünk. Micsoda remek szemük, micsoda érzésük van ezeknek a pincéreknek! Ezt most már biztosan tudom, mióta két hónapja együtt utazom az egyik kollégával, aki rém fukar, gyűjt-gyűjtöget, de azért mindenhová eljön velünk és hogy úgy mondjam „zónázik“ ... A pincérek rögtön megérzik a fukarságot és finoman, egv meg nem írott kódex szerint (talán meg is van írva és a pincér főiskolákban főpincérek tanítják generációról generációra, csak mi nem tudjuk) szóval, anélkül, hogy a jólneveltség határát átlépnék, elhanyagolják, bosszantják, megkeserítik az életét, éhez- tetik, szomjan hagyják zsugori kollégánkat, aki sokszor már kétszeresen is megfizetné, csak ihasson egy pohár sört — akkor, amikor a többiek megkapták habzó italukat. Most itt ülünk körben a kis asztal körül, várjuk a magyar muzsikát, de csak a zongoránál ül egy fekete pillangó-nyakkendős zongorista, halkan játszik ezt azt, slágereket ... a Moulin Rouge-t, a Pa- dam Padam-t... Mellettünk zsongnak, duruzsolnak, sugdolóznak, hallgatnak vagy esznek,... az egyik terítetlen asztalnál két feketeruhás, fehér inges zenész ül. A zenekarból. „Pihennek“. Isznak. Beszélgetnek .. . magyarul. Az egyik egészen az asztalra hajol, úgy beszél: — Igyunk még egvet — Jóska... — Igyunk ... Béla ... , — Szervusz... — Isten éltessen ... koccintanak ... — Na, gyere Jóska, muzsikáljunk — szól Béla. — Igyuk ki még ezt __Jóska felemeli a magas poharat — egészségedre! ... — Egészségedre! Megjött a pincér, hozza az igazi tipikus holland nemzeti eledelt... Valami galuskaféle hússal, fűszeres szósszal ... Észreveszi, hogy nézem a két muzsikust. Leteszi a rendelést az asztalra és valami megértő bizalmassággal súgja, egészen közelről a fülembe: — Arany kezük van ezeknek a magyaroknak ... csak mindig szomorúak ... és... — a szájára mutat: isznak ... Béla a prímás, szomorú, fekete szeme csillog, ahogy hegedül és énekel: Árvalányhaj lengedez a hegytetőn... i. Hátam mögött egy fiatal pár. Angolul beszélnek. A nő magas, hosz- szú nyakán vastag, zöld gyöngysor. Lehunyja szemét, úgy módja: — Igazi egzotikus muzsika ... Felvesz egv papírszalvétát, belecsókol rűzsos ajkával és leteszi tányérja szélére. Ebből az éjszakából megmaradt bennem a sok-sok sáraásfényű lámpaernyő, a rűzsos szalvéta, a keskeny tábla a kirakatban: „Itt minden este Béla magyar zenekara koncertezik“ és a szomorú dal: Árvalányhaj lengedez ,.. Árvalányhaj — Hágában. Emigránsok. RÚZSÁN GYÖRGY HORVÁTH ISTVÁN: A mindenség küszöbén „Felmené a mennyekbe". Már szép hazugság trombitáján hirdetik kétezer éve. Mi vagyunk az első isten, ki legelőbb tette lábát a mindenség küszöbére. Ajtót nyitunk a kozmoszba. Végtelenbe lép a lábunk, túl ionok óceánján. Kezünk kormos, homlokunkon tudás csillagfénye lángol. Alattunk az ősi bálvány. Kit teremtett vak képzelet: omlik a menny — s a világát rombadöntve pokolra hull. Üj korszak zengi kórusa, hogy a kéklő egek felett a Téremtő-Ember az Ür. TERSÄNSZKY J. JENŐ: 4 va n J or Volt eavszer. messze, óriás havasok közt eav kis falucska. A heavek elfoaták előle a jóisten napiát, s ami kevés szántóföldje volt. azon űavsem termett volna semmi, mert csupa szikla, kavics volt az egész. Nyomorúságos eav fészek volt. A lakói csupán abból tengették életüket, amit az erdő adott. Gombát szedtek, havasi epret, málnát. A felesleaet eavszer eav évben bevitték a városba a vásárba, és iav került ki az“árából a télirevaló ruha. mea eavéb szükséaes nekik. Eav télen azonban szörnvü t'er- aetegek jártak a havasok közt. A hőfóraetegek az erdőt földestül lehántották néhol a heovoldalakról, hoov csak a csupasz szikla maradt, és tavasz közepén is úgy csikorgóit. mint eavebütt farsangkor. A kis falu lakősai kétségbe voltak esve. A falu körül már a nvár közepéia letarolták az erdőt, óra- iárásra. De senkisem avűjtött még magának a téli inséqre. Csüaaödten. tétován ődönqtek a falu körül az erdőben és eavmással marakodtak a kifosztott bokrokon, ahelvett, hogv újabb helyekre iparkodtak volna. Eav ilven reménytelen, keserves nao reaaelén, amikor éppen az erdőbe készültek, a falu végén egy idegent láttak meg közeledni. A külseje ennek sem volt különb náluk. Csak olyan toprongvos gúnya díszelgett rajta, mint bármelyikükön. De már a falusiak szomorúságából, tunyaságából eav csöpp sem tetszett mea rajta. Távol a falu végétől hallották már vidám nótáját s amikor odaért közibük. íav kiáltott feléjük: — Ugyan mit búsultok, emberek? — No uavan! *- szóltak a falusiak. — minek örülnénk? Talán bolondok vagyunk, hogv a sorsunkon tennénk ? — De amikor eav bér jár érte, ha víaan vagvtok is. — válaszolta rá az ideaen. Maid, mikor meqtud- ta a falusiak naav baját, azt mondta hozzá: — No. várjatok csak! Bízzátok rám. Gverünk csak az erdőbe ... Minden másként lesz, ha én veletek vagyok. fqv is lett. A vándor elől indult neki az erdőnek s a falusiak utána. De a nótát, mókát az ideaen egy percre sem hagyta abba aztán sem. Sőt hova-tovább annál iobban pazarolta a falusiaknak. Oavhogv végül az emberek nemcsak maguk is nekivídámodtak. hanem mintha egyenest valami csuda történt volna. Attól fogva, hogv az idegen vezette őket. úgv tűnt nekik, ott is találnak újra gezemlcét az erdőben, ahol már lepusztították. A remény és a jókedv pedig eqvre továbbhaj- totta s mindig több és több tisztást leltek, ahol búsásan szedhették meg magukat. Ez történt eav nap. Nem más a következőn sem. És ekként folyt aztán hétről hétre, hónapról hónapra. A falusiak véaül azon vették észre magukat, mire eljött az ideje, hogv a vásárra induljanak, hogy soha méa ilven bőséaes évet nem értek mea. Szegény fickóknak akkor eavszer eqv évben volt ünnepük. Nem kellett már hozzá a vándor bíztatása, hoqv a városban jókedvük legyen, s mulatságot csapjanak. Igv szedelőzködtek végezetül vissza a városból, boldogan, meg- rakori''.T. a tél szükséae elé. A vándor most is velük tartett mindenütt. Csakhogy ő maga míg az embereket nótával, tréfával serkentette reményre, az erdőben egész nyáron át nem törődött vele, hogv a saját számára is gyűjtsön. Igv tehát semmivel többje nem volt, mint ahogy a faluba érkezett. Azért hazament és igv szólt a falusiakhoz: — No emberek, remélem, nem lesztek fukarok hozzám. Jó társatok voltam eddig, bizonyára nem haavtok nélkülözni a tél ideién, s megtartotok magatok közt. Ha közületek mindenki ad eav keveset, az sok lesz. és nekem elég lesz. Igv kihúzcm én is tavaszig. De bizonv a falusiak csak lógtak- móqtak erre egymás közt: — Minek adnánk neki? Miért nem avűitött ő is maqának? Mi sziikséaünk rá? Igv Is feleltek az idegennek. Ekkor látták először, hoqv a vándor egv kicsit elszomorodott. De rá mindjárt íav szólt: . — No hát csalódtam bennetek. De oda se neki! Úgv gondoljátok, nem kellek nektek? Hát csak visz- sza ne kívánjatok magatok közé. Isten áldlon benneteket! Azzal a vándor, éppolv vígan, ahoqv jött, nótába zendítve útján, búcsút mondott a falusiaknak. Azok bizonv nem sokat búsultak utána. Mindenük volt. Sohasem dúskáltak még így. mint azon a télen. Hanem a tél ezúttal sem vélt enyhébb a tavalyinál, A tavasz és a nvár megint csak úav találta a falusiakat, mint az előző, éhkoppon. kedvük-vesztetten. és élőiről kezdődött minden nyomorúságuk és aaaodalmuk. A vándor pedig nem volt közöttük, hogy kedvre durália őket. Sokaknak eszébe jutott.’ az igaz, de eavúttal visszaemlékeztek hálátlanságukra is, és átállottak említést tenni eqvmásnak felőle. Utoljára a sok küzködés mégiscsak fölnvitotta eavikük száját. — Halljátok-e, — szólt. — kár volt, úgv gondolom, mégis elbocsátani azt az idegent közülünk. Minden másképp ment, míg itt dano- lészott velünk. A szerencsénket eresztettük el benne magunktól. Erre aztán a többi társai is rámondta: — Ügy van, úgv van! Bánjuk is elégaé. Bárcsak itt volna! Abban a pillanatban, amikor ez elhangzott az egész falu ajkán, a falu végén egyszerre csak felhangzott a vándor nótája. Az emberek pedig akarva nem-akarva örömri- valgásbá csaptak. — Hát itt vagyok!. — termett köztük a vándor. — Ez eavszer még megbocsátottam nektek, mert láttam, hogv legalább töredelem van a szivetekben, és hiszem, hogy ezentúl belátóbbak és okosabbak lesztek. Mert ahol enaem mea nem becsülnek, város leaven, falu legyen, gazdagsáa leaven, szegénység leaven, nem a világnak sikkad el a kincse, hanem a lelkekből, hogv észre tudják venni... Jól jegyezzétek mea ezt! Hogv meaieqvezték-e, és okultak-e a kis falu lakósai a vándor beszédén? Meghiszem azt! Minthogy saját hasznukon, vagv kárukon tették. De mivel akadhatnak, akik konokabbak náluk, azoknak szól ez a mese. *!■*• - -táp int
