Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1957-12-10 / 50. szám
Jfop&ar úde/id* DfAKKORfEMIEK L egalább gondolatban el kell látogatnom abba a duna- menti városkába, ahol diákkorom néhány esztendejét töltöttem. Ifjú álmok nyugtalan csendje itt adott számomra tavaszi illatot a földnek — s a télbe sorvadó öszök-módján — itt tanultam meg büszkén elviselni a fakószí- nü szégyent. Emlékszem jól, hogy vadáé - külsejű, bozótos ligetek képében lopakodott a városka köré az egész sejtelmes világ. El-elte- kintgéltem a ligetek lombsapkái fölött, hogy legalább á képzeletemmel a magamévá testesíthessem a látóhatáron túli. semmibevesző ismeretlenséget. Akkor még nem tudtam bizonyosan, hogy a világmindenség összes gonoszságai megtalálhatók minden zugban, s ott leselkednek az emberekre e városkában is. Eleinte még nem értettem meg, hogy a bazaltköves, görbe utcákon kopogó cipők a nyomorúságot kerülgetik, ha gazdájuk a munkahelyére lohol bennük. Sok keserű megaláztatás kellett hozzá, hogy mindez megvilágosodjék bennem. Egyik esztendő a másik után fulladt bele. a karácsonyi hóba, hogy a diákok között,is egyre komolyabbá öregedjék a nyomorúság. Eleinte még Jókai mesealakjainak otthona volt ez a városka s én nemsokára mégis a Krúdy Cyula keserűen hangulatos, lemondóan andalító sétáit ízlelgettem benne diáktársaimmal együtt. S eközben zsenge vádakká serdült közöttünk minden sóhaj, a vádak pedig csakhamar kegyetlen átkokká izmosodtak. nyúlt bátortalanság jelképei, voltak. Olyan némán és megdob- benten kuporogtunk az asztalnál, mint a halódó élet az irgalmasság vályújánál. Még szerencse, hogy gazdag diákok is laktak és étkeztek ebben az internátusbán!' így legalább nap mint nap ott hetven- kedett előttünk a pénzzel dédelgetett büszke emberi magatartás, hogy szorongatott helyzetünkben meg ne feledkezhessünk róla végérvényesen. Mert ők, a gazdagok bőkezűen fizettek a lakásukért, az élelmezésükért, s ez meg is látszott rajtuk. Magasan hordott orruk épp csak a nehézkedési törvény miatt nem vala-. kiskedhetett jel a csillagokig. És állítólag mi is az ö jóvoltukból éltünk. Szüleik bőkezűsége fedezett mindent, amit mi érdemtelenül felzabáltunk. Eleinte még alkudoztunk a szepegő önérzetünkkel, de az in- ternátus mindenható igazgatója lassanként lecsillapította ezt is. Minden jobb ebéd után elismételgette bölcsen, hogy nem szégyen a nincstelenség ... Oktatoti, meggyőzött és buzdított egyszerre. Súlytalan kenetességgel lehelte a szavakat, mintha vajjal kevert limonádéban fürösztötte volna a nagybeteg érzékenységünket. Ha pedig néha-néha felrikkantott, akkor Különösen át- kos és átkozott volt előttünk a kenyéradó gazdánk, ez az irgalmassággal mázolt haszonleső, nagyképü ravaszság. — Késői emlékezésem éle hadd vágjon rajta egyet. A drágán mért tudományt úgy mormogta a szegény diákok gyomra, mint az izgága eb a hidegfényű holdat. Néhány jószi- matú üzletember pedig ....inter- nátus címen részvénytársaságot alapított, hogy a maga hasznára ezüstcsengéssé, bankósuhogássá varázsolhassa a gyomormorgást. Ez a társaság volt a kenyéradónk. Apáink bőrét az értünk erőltetett munkában már szíjasra cserzette a verítékgyöngyök sója, amikor egy elvetélt nyár után a kárvallott szeptember behaja beszéde ürességének kongását tompította tekintélyes tokája. — Békesség, gyerekek! — szivárgott igazgatónkból a sunyi arcátlanság. — Hiszen az ujjunk se egyforma, így hát az emberek is elkülönböznek egymástól. Az egyik szorgalmas és takarékos, a másik meg lusta és pazarló., íme a vagyoni különbségek okai. rs mi nem vághattuk az ur- O cába, hogy a kaszanyéltöl egyformán bütykös a kisujj és a nagyujj. De azt sem tisztázhattuk vele szemtől szembe, hogy a nincstelenek tűzhelyén lekoz- másodó, zsírtalan krumplipaprikás nem kéjeleg ,úgy a békességben, mint az igázgatói pocakká magasztosult rengeteg csirkepaprikás. Egyszóval: tűrnünk és hallgatnunk kellett. felénk a szokatlan demokratikus igazgatónk farizeus mosolyából. Az asztalok roskadásig megrakottan. Szüntelenül hordták élénkbe a sokféle jót, 1 az ételhulladékot azonban nem takarította el elölünk senki. Már az utolsó fogásnál tartottunk, de a leveses- és salátástálak, meg a főzelékkel csúnyán bemasza- tolt tányérok továbbra is ott ízetlenkedtek a habfehér térítőn. A sok mocskos edénytől már az öklünk sem fért az asztalra, nemhogy a könyökünk. Tanácstalanul fészkelödtünk, míg végül egyik benfentes úrijicsúr — véletlen balszerencsét színlelve — feldöntötte a paradicsomos mártást. Asztalterítőnk közepe hirtelen megpirosodott, az épen maradt része pedig mintha még ijesztőbben megfehéredett volna. Talán csak egy boldogtalan menyasszony lehet ilyen fehér, amikor váratlanul megered az orra vére. / gazgatónk arcbőrén is átütött a paradicsom színe, de csak egy pillanatra. Semmi baj, már mosolygott is megint, akár egy kivételes önuralommal megáldott emberséges ember. Asztalbontás után is tovább játszotta a jó atya szerepét. Igaz, hogy csak velünk, szegény- sorsúnkkal szemben. — Látjátok, édes fiaim — sajnálkozott szívrehatóan — szűk ez a helység így, mindnyájatoknak egyszerre. Ezentúl két csoportban, egymást felváltva fogtok étkezni. Természetesen a vagyonosaké az elsőbbség, mert ők jizeinek. És másnap már koldúsmódra ácsorogtunk órákhosszat az ebédlőterem előtti folyosón, egészen addig, amíg az úrigyerekek maguk nem finmjáskodtak a három asztaliáldásra is érdemes, pazar ételeket. — Sajnos, várakoznotok kell, amíg a többiek ebédelnek — szólt ki néha igazgatónk a tányércsörömpölés közül. — Böví- tenénk az ebédlőt, de nincs rá fedezet. Nincs, mert rátok költünk minden hasznot. És ilyenkor sarkig kitárta az ajtót, hogy az asztaloknál terpeszkedő kényelmes jóllakottság, meg a folyosón lábujjhegyen topogó éhes étvágy farkasszemet nézhessenek egymással. Türelmünk súlyos sebei már üszkösödni kezdtek, amikor ismét „igazgató-atyánk" kente ránk bölcsen a gyógyírt: — Hamarább rátok kerül a sor, ha segítetek a tálalásnál. A munka nem szégyen, drága, aranyos fiaim! így lettünk szolgákká egycsa- pásra — az úrigyerekek fogcsi- korgató kiszolgálóivá. A lesántult idő mégis megszülte iskolánkban a tanulmányi előmenetelünk első negyedévi eredményeit. — Okos gyerekek .vagytok, büszke vagyok rátok! — kockáztatta meg most igazgatónk a legvállveregetöbb hangját. — /;á?\ % szolt minket az internátus ebédlőjébe. a fényűzően berendezett te- ** rémben az ingyenes ételekbe mintha már előre belekotyvasztották volna a jófiúi alázatosságot s a feltétlen engedelmességet. Ezeket együk-igyuk, hogy mihamarabb a vérünkbe elegyedjenek, a természetünkké váljanak. Elvárták tőlünk, hogy a hála, az üres zsebünk ellenére is napirenden 'biztosított jóllakottság hálája az arcunkra és a lelkünkre merevedjék, szobor- szerit állandóságban. Kitaposott cipőnk ás fakult ruhánk mint a segítségreszoru- lás siralmas cégérei, s egyúttal valóban az alázatossággá siláEgyik napon, amikorra látszólag lapos közönnyé mállott már az akaratunk utolsó foszlánya is, különleges ebédet tálaltak fel számunkra. Kaptunk húslevest, borjúpörköltet, sertéssültet, salátát, főzeléket, többféle süteményt, s a tetejébe citromos szörpöt. A nagyobb hatás kedvéért azt sem engedték meg, hogy az egyetlen ebédlöterem sarkában a megszokott asztalunkhoz üljünk. Parancsszóra össze kellett vegyülnünk a szomszédos asztaloknál étkező úri- fiúkkal, az emberi „egyenrangúság'' alapján. — íme, megszűnt közietek a rangkülönbség! Ezentúl minden hely mindenkié — szíveskedett Ezentúl majd segítetek a tanulásban aJ többieknek. Hisz ennyi hálát csak elvárhat tőletek az ember... A segítségreszoruló „többiek" természetesen az úrigyerekek voltak. Kettő-három jutott közülük mindegyikünkre, s naponta két-három órán át kellett velük foglalkoznunk. Csak úgy „hálából". A dologtalan emberek életében a hétköznapok is ünnepeknek számítottak, de minket még a valóságos ünnepek hangulatai sem cirógattak meg istenigazában. Talán csak egyetlen nagy napunk akadt a búskomor esztendőben, amikor kötelező volt számunkra a lelkesült vidámság. Meg keltett ünnepelnünk a nagyérdemű igazgatónk névnapját. I I egbékélten, önfeledt vigyor- J-’i ral cihelödött bennünk a tengernyi jókívánság, hogy nemsokára tisztelettudóan hozzádör- gölödzzék az egyedüli nagysághoz, jósághoz és bölcsességhez: hőn szeretett igazgatónkhoz. S a készülődés hevében valóban el is hittük, hogy nincs több ilyen nagyszerű ember a világon, s őszintén óhajtottuk, hogy bárcsak megérne még legalább kétszáz évet. Temérdek hurrá, díszebéddel hitelesítve. A ebédlőben szokás szerint örököltük egy félórácskára a kiváltságos barátaink meleg helyét. Az ünnepelt férfiben fel-fel- szopogott a cikornyás köszöntőinktől meghatódott önimádat. — Én is szeretlek benneteket, drága gyermekeim! — zötyögte hézagosán. — És most úgy egyetek, mintha a húsomat, a véremet tálalták volna elétek! Ennél nagyobbat már nem is mondhatott volna. Éppen a finom, harmatgyenge, de lehetetlen mértani idomok alakjára felszabdalt túróslepény- nyel birkóztunk, amikor váratlanul a torkunkon akadt a falat. A tál közepén az egyik szelet lepényről emberi harapás nyomai acsarkodtak felénk. A ragacsossá majszolt túróban nyirkos odúkat hagytak a fogak. Az urak moslékján elbitangolti emberségünk hirtelen feltámadt bennünk. Szédelegve támolyogtunk ki ap internátusbái, hogy még a küszöbét se lépjük át soha többé. Nemsokára nyomunkba szegődött az internátus szakácsnője is. A „jó atya" azonnali hatállyal, örökre kikergette őt a konyhából, mert egy szelet túrósle- pényröl nem kaparta le tálalás előtt az úri harapás nyomát. Miatta tudódott ki, hogy moslékon éltünk. Később megtudtuk azt is, hogy a vagyonos diáktársaink jól megfizettek az igazgatónak azért, amiért mi délutánonként tanítgattuk őket. Fizettek any- nyit, amennyiből mi is tisztességesen élhettünk volna. / ó, hogy az emlék már csak emlék. És jó, hogy ma már a diákjaink túróslepéryyén soha sincs már rajta a mások maradékra árulkodó harapása. KuHúrhírek Július Fucsík életéről szovjetcsehszlovák közös produkcióban film készül. Szovjet közös produkciók még Finnországgal a Kalevala motimaiból készülő Sambo, melyet Ptusko, a Kővirág és a Szadkó című filmek rendezője készít, és Franciaországgal a Moszkvai kaland, amelynek rendezője Eisner és főszereplője Popov, a világhírű szovjet bohóc. * Egy amerikai filmvállalat elhatározta, hogy filmre viszi Csehov Hárort) nővér című drámáját. A filmet amerikai és olasz rendező forgatja, a három főszerepre pedig Sophie Laurent, Audrey Hepburnet és Ingrid Bergmant szerződtették. * Az Egyesült Államok tizenkét év óta először mutattak be magyar filmet: Fábry Zoltán: Kür- hintájá-t. * Néhány amerikai film jelentős sikert árat Európában. Ilyen King Vidor rendezésében a Háború és béke, melyről a kritika elismeri, hogy nagyvonalúan tolmácsolja Tolsztoj regényének történelmi mondanivalóját, kiváló színészi alakításokat nyújt, de felrója, hogyha filmből hiányzik az orosz nép hősiességének és nyomorúságának elmélyült ábrázolása. A kísértés című amerikai film az 1957-es cannesi filmfesztiválon nagydíjat nyert. A film egy kvéker család történetét mondja el az amerikai polgárháború éveiben, főszereplője Gary Cooper. * ^uan Antonin Bardem, az Egy biciklista halála és a Főutca világhírű rendezője új filmet készített Guerta del sol címmel, melyben régi spanyol népi játékokat és 'szokásokat elevenít fel. • Szovjet-jugoszláv közös film készül Olexa Dundics címmel. A film egy jugoszláv forradalmár élményeit dolgozza fel, aki 1917-ben részt vett az Októberi Forradalom harcaiban. * Geregd Philippe befejezte huszonnegyedik filmjét, a Montparnasse 19-est. Filmjében a tragikussorsú festőművész, MoCSELÉNYI LÁSZLÓ: TALÁLKOZÁS Hát találkoztunk újra. Eveknek tűnő, hosszú hónapok után, s most úgy állunk itt, szemközt egymással, mintha nem Is ml volnánk azok, akiknek furcsa. ábrándosr vad fények gyúltak a szemünkben, amikor megláttuk egymást. Oly furcsa, furcsa minden. Az akácfák a zúgó esti szélben, a komororrú házak, a vaksi ablakok, a por az álmos utca szélén, és a macskakövek a járdán. Mintha már ők sem azok volnának, akik akkor voltak, azon a forró, fullasztócsendű június-délutánon, amikor utoljára sétáltunk erre együtt. Magérlelő dús nyár volt. Tejestőgyü kalászok ringatóztak a csendben, s az enyhe nyári szellő friss szénaillatot sodort a zöld mezők felöl. Mégis minden oly árva, oly bánatosan kihalt volt, mint a levelektől búcsúzkodó novemberi táj, s az élet, mint a riadt szivdobbanás, megbénult hirtelen, egy pillanatra. • A vén fák lehajtották megérett hajú, nehéz fejüket; az ablakok, mint a szemérmes lányok, lecsukták mindenre kiváncsi szempillájukat; a házak elfordultak, , a kövek csikorogtak, s á porszemek megdermedtek az atomvilág örökös mozgásában. Tudták, hogy nemsokára mily árva leszek, hogy elveszítelek. S hullattak nagy, megértő könnyeket. S most eszembe jut mindez, ahogy nézem, vadszílvaszínű szemed elhamvadt sugarát, és hiába keresem benne azt a lángot, amely úgy tudta perzselni lobogó véremet. Hát találkoztunk újra, de a fények alszanak a szemek kékje mögött; nem tudnak fellobogni, ha egymásba fonódnak a lázas szemsugarak, nincsen ami hevítse kormozó fáklyájukat, nincsen, hiányzik, elveszett a szikra, Gömorpanyit, 1956. január. Vilém Závada: NÉVTELENEK Nevem nem leled plakátokon, nem hirdetik nagy betűk. Nem csillog rendjel kabátomon, munkás vagyok, egyszerű, mint akik régi-régi korban kőgúlákat emeltek, hogy nyugodhassanak ottan királyok, fejedelmek. Ha úgy kellett, ők fogtak fegyvert, ők véreztek csatákban, az ő soruk ritkult csak egyre, ők rohamoztak bátran. Mikor a harcból hazatértek, szerszámaikat fogták, ismét/ gürcöltek, követ törtek, hogy épüljön az ország. Róluk nem készültek szépséges szobrok, díszes plakettek. Tenyerükkel maguknak mégis emlékművet emelték. Mert emlékmű mind az a sok gyárkémény és csatorna. A hidak, kórházak, kohók, megművelt földek sora. Nevem nem leled plakátokon, nem hirdetik nagy betűk. Nem csillog rendjel kabátomon, munkás vagyok, egyszerű, / de fejemet már felemelem, szememben ragyog végre a dolgozó, a névtelen százezrek dicsősége. Fordította: FÜGEDI ELEK.
