Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1957-12-03 / 49. szám
új S gírók A CUMANI ERDŐ REJTÉLYE Május másodika reggelén Gubanov tábornok szinte egyidejűleg két meglehetősen nyugtalanító hírt kapott. Mindkettő egy és ugyanazt tartalmazta. Az elsőt a határőrségi központ parancsnokságától kapta, a másikat az ukrajnai állambiztonsági közegek küldték. Május másodikén 1 óra 35 perckor Vlagyimir-Volinszktól harminckét kilométerrel délnyugatra a határőrség ellenséges repülő motorzaját hallotta, amint átrepülte a határt. A gép körülbelül 400 méter magasan repült az ország belseje felé. Egy másik határőrség, valamint a légvédelmi megfigyelő osztag. Vlagyimir-Volinszktól harminchat kilométernyire észak- nyugati irányban 2 óra 57 perckor hallott repülőgépzúgást. De ezúttal a gép Lengyelországnak tartott. Gubanov jónéhányszor elolvasta a jelentéseket, majd egy _ egyelőre _ teljesen üres dossziéba helyezte őket,, amelyet szárnysegéde hozott be. — Oj „hadművelet“ kezdődik. C’jra „vendégek“ látogattak hozzánk _■— magyarázta a tábornok. — Azonnal tudja meg a határőrségi parancsnokságról, mit közöltek velük a légelhárító alakulatok főparancsnokságától. Amikor a tiszt kiment, Gubanov, Vlagyimir-Volinszkot kérte telefonon. Sokáig tárgyalt velük, majd Ukrajna különböző állambiztonsági alakulatainak parancsnokait hívta fel és megadta a rendkívüli helyzetre vonatkozó utasításait. Az állambiztonsági osztály határmenti zónájának parancsnoka, Pilipenko őrnagy, mihelyt megkapta az utasítást azonnal nekilátott a munkának. De a nyomozás még a második nap is egy helyben topogott. Mindenütt csend és béke honolt a helyi lakósok pedig, akik jól ismerték egymást, semmiféle gyanús egyént nem láttak. Eltelt még néhány nap. Május 6-án az őrnagyhoz váratlanul beállított Jegor Ivánovics Osztapenko erdész. Már húsz éve dolgozott ebben a körzetben. Pilipenko nem egyszer volt vele fajdkakes vadászaton és sokszor követték együtt a róka és farkasnyomokat. Az őrnagy barátságos, vidám embernek ismerte az öreget, így azonnal feltűnt neki komoly arckifejezése és tétovázása. — Mi újság Jegor Ivánovics? — kezdte óvatosan a beszélget test az őrnagy és cigarettával kínálta az erdészt. Az öreg félretolta a cigarettát, elővette pipáját és rágyújtott. — Ügy tűnik, hogy nyomukra akadtunk — mondta végül. — Ki az, hogy „akadtunk“ ? Az öreg megmagyarázta: — Én és kutyám. Selyma, hiszen ön is ismeri. — Mondja el, kérem v ä — Ma reggel gondolom, bejárom a részleget. Tavasz van, az orvvadászok alig férnek a bőrükbe ilyenkor. Tehát elindultunk Selymával kettesben. Nem messze a nagy nyírfától — emlékszik, nem egyszer virradtunk meg alatta — Selyma egyszerre csjik nyugtalankodni, szükölni kezdett és a földet kaparta. Eltakarítottam a tavalyi száraz avart és látom, hogy valami fehér vászonba csavart csomag van alatta. Nemrégen tehethették be száraz levelekkel. Ne nyugtalankodjék parancsnok elvtárs, a szemén látom, hogy izgul — de mindhiába. Hozzá se nyúltam a csomaghoz. Óvatosan, előírás szerint újra befödtem a gödröt és egyenesen idejöttem ... ... A fehér ejtőernyő selyemben, akkurátusán elhelyezve két pár keménykötésű magasszárú cipő volt. Katonai szabású, vastag gumitalpú ejtőernyős cipők voltak. Az egyik cipő talpához, valószínűleg ampullától származó, apró . üvegszilánk tapadt. A cipők alatt az őrnagy két kicsiny, lisztszerű anyagot tartalmazó zsákot fedezett fel. Pilipenko összecsavarta az ejtőernyőselymet és még egyszer alaposan körülnézett. Félóra múlva már jelentették Gu- banovnak, mit találtak a cuma- ni erdőben. — Kérem még ma futárral Moszkvába küldeni — rendelkezett Gubanov. Reggel Szaharov ezredest Gubanovhoz hívták. Már mesz- sziről észrevette az asztalon a két magasszárú sárga cipőt. — Válassz egyet közülük ezredes! Hányas cipőt viselsz? — tréfált a tábornok. Gubanov elmesélte Szaharov- nak a történteket. — Értem, tábornok elvtárs! Meg kell vizsgálnunk a cipőket. — Igen. Tudnunk kell nincs-e valakinek az ujjlenyomata rajta, hiszen viseltesek. Vizsgáljuk meg ezt is — a tábornok levette a két kisebb zacskóról a papírt. — Csak óvatosan... lehet, hogy mérgező. A központi laboratórium nemsokára közölte a vizsgálatok eredményét. Mindkét pár cipőn voltak ujjlenyomatok. Sikerült lefényképezniök. A zsákocskákban azonban nagyobb meglepetés vár rájuk: a fehér egerek három órával azután, hogy ettek a porból, megdöglöttek. A vizsgálat kimutatta, hogy lép fenében pusztultak el. Szaharov ezredes összehasonlította az ujjnyomokat a bűnözők ujjlenyomatait őrző kartotékokkal. Nemsokára már tudták, ki a gazdájuk. Egy Alek- szej Pavlovics Kurocskin nevű egyén. Az egyik cipőn látható ujjnyom Platonov ujjlenyomatával egyezett. — Nagyon helyes. Tehát Platonov nem más, mint Kurocskin. Már egy vékonyka fona- lacska a kezünkben van, legombolyítjuk az egész gombolyagot — dicsérte meg a tábornok Szaharovot. — Azonnal fel kell venni a kapcsolatot Kosztroma- tartománnyal és megérdeklődni, hol van most ez a Kurocskin. Két nap múlva közölték, hogy Alekszej Pavlovics Kurocskin nyomtalanul eltűnt. A milicia nem tud felvilágosítást adni hollétéről, csak azt tudják, hogy behívták katonának és dezertált ... AZ ELLENSÉGET SAROKBA SZORÍTJÁK Pantyelejev újra azt a kérdést tette fel Platonovnak, amivel utolsó találkozásukkor a kihallgatást kezdte. — Igazi neve ? — Már régen tudja — Platonov Nyikolaj Ku ... Ebben a pillanatban Pantyelejev az asztalra tett egy pár amerikai cipőt. Platonov megakadt és elhallgatott. — Ismerős? — mutatott Pantyelejev a cipőre. — íme az újjlenyomatok felvételei. Ezeket néhány nappal ezelőtt csinálták, emlékszik még ugy-e. Ezek a cipőről valók és ezek — a bűnügyi archivából. Mind a három csodálatosan egyforma. Ön ugyebár tudja, hogy nincs a világon két ember, akinek egyforma lenne az ujjlenyomata. — Igen, tudom... — Helyes. Tehát mindezek •«z ujjlenyomatok — mutatott Pantyelejev a fényképfelvételekre — egy bizonyos Alekszej Pavlovics Kurocskintől származnak. Talán most már megnevezi magát. Hazugsággal semmit sem ér el. A maga érdeke, hogy megmondja az igazat. — Platonov sokáig hallgatott. — Helyes, őszinte leszek. Igen, én vagyok Kurocskin. Miután megszöktem a hadseregből. elloptam egy bizonyos Roman Pavlovics Zaharov születési anyakönyvi kivonatát. Sokáig utazgattam ide-oda, míg végül Taganrogban munkát vállaltam a Vörös Kazánkovács gyárban. Nem léptem át a szovjet-török határt. Egészen más úton jutottam el az amerikaiakhoz. Amikor még Taganrogban dolgoztam, behívtak katonának ... — Milyen néven? — Zaharov. — Hol töltötte szolgálati idejét? — Németországban. Először egy teherautón voltam sofőr, majd egy személyautón. — Ez már közelebb jár az igazsághoz. Folytassa. — Ezzel az autóval lógtam át az amerikaiakhoz. — Miért mondta először, hogy Törökországba szökött? — Féltem. Nem akartam második dezertálásomról beszélni, ilyen árulásért egy az út. — Tehát ejtőernyővel vetették be? — Igen. — És hol vannak most azok, akikkel együtt vetették be? — Nem, egyedül voltam — rezzent össze Platonov. — Biztos ez? — kérdezte Pantyelejev és lassan az asztalra helyezte a másik pár cipőt. Azt tanácsolom magának Kurocskin, hogy gondolja meg magát és többet ne hazudjék. Többet tudunk, mint sejtené. — Beismerem ... mondotta végül is Kurocskin — beismerem, hogy még ketten voltak velem. — Kik azok ? — Csak az álnevüket tudom. Leonyid és Iván. Együtt tanultunk a kaufbergi amerikai kémiskolában. Kurocskin belátta, hogy leleplezték, hogy semmiképpen sem tudja kivágni magát. Részletesen leírta hát két társának ismertetőjelét. — Azt mondta, hogy hárman voltak. Hol a harmadik pár cipő? — Egyikük, ha jól emlékszem, Iván, rendes cipőt húzott mielőtt kiugrottunk. — Mikor vált el tőlük? — Még aznap este. Azóta semmi hírt sem kaptam tőlük. Leonyidnak és Ivánnak a parancs értelmében együtt kellett dolgoznia. — Miért akart megtéveszteni bennünket? — Mert így parancsolták az amerikaiak. — Mikor kellett volna visz- szatérnie ? — Miután teljesítem küldetésem, azaz miután különféle szovjet papírokat szerzek és verbuválok egy embert. Hát én verbuváltam is Ljoska Klimo- vot... — mondotta vontatottan Kurocskin, majd elhallgatott. — Volt ideje a lépfene baktériumokat felhasználni ? — Nem volt... A központ különleges utasítása alapján kellett volna szétszórnom a falvak és kolhozok legelőin. De nem sikerült megkapnom az utasítást. Mielőtt a Szovjetunióba repültem, a kémiskola vezetője aláíratott velem egy kötelezvényt, amely szerint a Szovjetunió területén kifejtett felforgató tevékenységemért havonta 700 dollárt kapok, visszatértemkor pedig különleges jutalomban részesülök. Később tudtam meg, hogy ügyvivőjükként akartak ide visszaküldeni. Kurocskin részletesen beszámolt az amerikai kémiskoláról, gazdáiról és ,,tanítói“-ról, akik az árulás útjára taszították. ... A tábornok miután elolvasta Platonov-Kurocskin legutóbbi kihallgatásának jegyzőkönyvét, hívatta Szaharov ezredest és megparancsolta, hogy azonnal közöljék minden helyi állambiztonsági szervvel Iván és Leonyid személyleírását. Néhány nap múlva Mazurenko alezredes Kurocskinnal együtt visszatért a cumani erdőből és elküldte Moszkvába a rádió- leadót és a kém többi felszerelését. (Folytatása következik)! A londoni Times és a párizsi Horizons is megemlékezik a bukaresti Nemzeti Színház nagy sikeréről, az Űjságírók-ról. A darab A1 Mirodan, fia tál újságíró alkotása, akit rendkívül ügyes humora egyszeriben híressé tett. Az Üjságírókát Románia nyolc színházában játsszák óriási sikerrel és még ezen a télen készül bemutatására a belgrádi színház is. Az alábbiakban részletet közlünk az első felvonásból. (Délelőtt 10 óra, az Ifjúsági Élet szerkesztőségének helyisége.) Dorina: Hidd el nekem, valami változás történt itt a szerkesztőségben. Az öregen rajta van a rapli. Valamire készülnek. Martchela: (kíváncsian) Node mire? Dorina: Az titok.... De a legborzasztóbbat majd elfelejtettem. Tcherkez újabb rendkívüli szerkesztőségi gyűlést hívott, össze és mindjárt az elején azt kérdezte ... szörnyű, mit gondolsz, mit kérdezett? Hogy ! mindazok, akik három hónap ; óta nem gondolkoztak, emeljék ,fel a kezüket! Martchela: Lehetetlen! Dorina: De igen, a legnagyobb [mértékben lehetséges. Martchela: No és mit szóltak erre a többiek ? Dorina: Hát... az ülés végéig vagy tizen-tizenketten emelték ! fel a kezüket... Martchela: Hihetetlen! És tovább? Dorina: Tehát... mindazok az elvtársak, akik az utóbbi időben nem gondolkodtak eleget, kötelesek elmenni egy parkba, ott leülni egy padra, és egy egész napig gondolkodni. Martchela: Vagyis azok tizen- ketten, akik felemelték a kezüket. .. Dorina: Dehogyis! Most, jön még csak a java... a többiek! Martchela: Ezt nem értem. Dorina: Én sem értettem. Kértem Teherkezt, hogy magyarázza meg, de nem akarta. Azt mondta, ha nem értettem meg, nem marad más hátra, minthogy én is elmenjek a parkba. Martchela: (aki közben rájön) Ah, én már értem. Értem! (Kimegy) (Belép Tcherkez, a főszerkesztő) Dorina: Mondja Tcherkez elvtárs, Moszkvában is úgy rajonganak a futballért? Tcherkez: Még jobban ... de mit is akartam mondani.-.. Hívd be Gouraou elvtársat. (Dorina kimegy, belép Gouraou, a káderosztály vezetője) Tcherkez: Mi újság Gouraou? Miért vagy olyan letört? Gouraou: Nézze Tcherkez elvtárs, mi a káderosztályon nem vehetjük olyan könnyen a dolgokat. Tcherkez: Senki sem veszi könnyen a dolgokat... Különben ... láttam az iratokat... A Guritzáé nem sokat ér... Gouraou: Hogy-hogy nem, Tcherkez elvtárs? Ennél szebb iratokat elképzelni sem lehet... Az apa váltóőr volt a vasútnál, az anyja tagja volt a Demokratikus Nőszövetségnek. Mindketten öt éve meghaltak ... Tehát a szülőkkel rendbe lennénk. Egy másik előny az, hogy nincsenek testvérei... Továbbá, azt hiszi talán, hogy van egy nénije, vagy egy bácsija... Nem, kérem. Nincsen senkije. Se nénije, se bácsija. Ez az ember teljesen tiszta. Tcherkez: Egy ideális család. Gouraou: Az igazat megvallva [Tcherkez elvtárs, valósággal lehetetlen találni még egy embert hasonló iratokkal. Mindenkinek van valami titkolni valója... De Gouritzának még egy távoli nagybácsija sincs. Tcherkez: Jó, jó... A születési bizonyítvány rendben lenne... De a többi? Gouraou: Mi az, hogy a többi? Tcherkez: Hát az egész élete, a jelleme, tulajdonságai és képzettségei . . . Becsületes-e vagy sem? Tud-e írni? Intelligens-e? Te összehordasz itt tizenöt adatot az anyjára vonatkozóan, de csak hármat őrá vonatkozólag. És végülis, kit akar felvenni a szerkesztőségbe, Gouritzát, vagy az anyját? Inkább legyen neki egy nagynénije, de legyen tehetséges. .. Ami ezt a Voinescot illeti, szívesen látnám őt itt a szerkesztőségben. (Belép Tomovich. Rázza őt a hideg. Tomovich: (savanyúan) Kutyaidő van kint. Tcherkez: Ha azt hiszed, hogy bent sokkal jobb van ... Tomovich: (unottan) Jó... jó. Gouraou: Kell, hogy figyelmeztessem Tcherkez elvtárs, hogy nem akar hozzánk jönni. És olyan önfejű, mint egy szamár .. . Tomovich: (pillantást vetve az iratokba) Ügy látom, Voi- nescoról van szó. Nincs minden kereke a helyén. Én szerkesztőségi titkárnak ajánlottam. Tcherkez: Mondd... És tulajdonképpen miért nem akár hozzánk jönni? Gouraou: Hm... Azt mondja, hogy hegedülni akar, hogy művész akar lenni... Pedig ment volna minden rendben... Most végezte el a politikai iskolát... Tcherkez: (elgondolkodva) És ... jól játszik ? Gouraou: (meglepetten) Hát ahogy vesszük ... De ... nem találja ezt rémesnek, elküldi öt kétéves iskolára ... így mire fel áldozott beléje annyi pénzt az ifjúsági szövetség? Miért tömte a fejét marxizmus-leninizmus- sal... Hogy most hegedüljön? Tcherkez: Figyelj ide, kedves Gouraoum, amióta voltam a Komszomolszkaja Pravdában... Gouraou: Voinescot hivatalosan felkértük, hogy jöjjön ide. Majd maga beszél vele. Fejtse ki előtte a szövetség iránti kötelességeit és vegye rá, hogy hagyjon fel az ilyen hóbortokkal. Tcherkez: Istenőrizz! Ilyen szeszélyeknek nem szabad véget vetni. Figyelj rám, kedves Gouraoum, én már öreg róka vagyok: egy foglalkozás, az olyan mint az asszony: szerelem nélkül nem szabad megölelni. Tomovich: Kedves Tcherke- zem, a mai időkben... Tcherkez: Tudom . .. tudom . . ez egészen magától értetődő. A legtöbb asszonyt és a legtöbb foglalkozást szerelem nélkül ölelik. De ez már megtörtént, tehát... Gouraou: Nézze Tcherkez elvtárs. Engem senki se kérdezett, akarok-e káderügyekkel foglalkozni. Nem, senki sem kérdezett! Dobosh elvtárs ide osztott be ... És amint látja ... Tomovich: Azt hiszem, Gou- raounak igaza van... Az igazat megvallva, én is azt hiszem, hogy nem kellene tekintetbe vennünk minden egyes jelölt szeszélyét és kívánságát. Tcherkez: Ugye maguk régen ismerik egymást? Ügy tudom, gyerekkori barátok... Nem? Hivatkozott is magára. s Tomovich: Igen... igen... Régen ismerem... Szerintem két-három évi titkári munka a szerkesztőségben igen hasznos lenne számára. Gouraou: Ez egy állás, ahol hegedülhet is, ha nem éppen neki hegedűinek... ha, ha! Tcherkez: Ügy látom, kedves Gouraoum, hogy már te is viccelsz. .. Láttál te már valaha is olyan szerkesztőségi titkárt, aki hegedűi? Az imént azt mondtad, hogy komolyan beszéltél vele? Tomovich: Hogyne, hogyne, beszéltünk. A szóbanforgó férfi egy széltoló, egy ember, akinek semmihez nincs tehetsége, egy kalandor, aki csak hírnévről ábrándozik. Tcherkez: Lehetséges ez, Tomovich? És ezt te mondod, aki a barátja vagy? Tomovich: Csak voltam. . . Valamikor. .. Különben ez nem fontos. Barátságról szó sincs. Voinesco harcias egyén, bizonyos tapasztalatokkal, aki most elvégezte a politikai iskolát. Ide küldték hozzánk — te tudod, hogy szükségünk van még egy szerkesztőségi titkárra — igazán nem tudom, miért mondanánk le olyan könnyen róla... Nem akar jönni... No és aztán. Én nekem talán olyan nagy élvezet volt kilenc évig itt ülni a szerkesztőségben, ugyanebben a beosztásban, és mégis kibírtam. Lehet, hogy én is valami mást szerettem volna csinálni. Könyvet írni.. . Tanulni. ... Mintha Voinesco lenne az egyedüli nálunk, aki (utánozza) hegedülni óhajt. És amikor a közösség érdekeiről, a felsőbb szervek érdekeiről van szó, cserben hagy mindenkit. Gouraou: Tegnap este írásbeli kijelentést kértem tőle. (Zsebébe nyúl, és átad egy papírt Tcherkeznek) Olvassa! Tcherkez: (Félhangosan mormolja a szavakat, majd így fejezi be:) „Kérem önöket, tegyenek eleget kérésemnek, hogy a hegedülésnek szentelhessem életemet. Hegedülni akarok, ez a vágyam évek óta!“ Gouraou: Ö hegedülni akar! Tcherkez: (előveszi töltőtollát, és a jelentésre felül, határozott betűkel odaírja) — Hát hegedüljön. Aláírás: Tcherkez. (Ezután ünnepélyesen rányomja a szerkesztőség bélyegzőjét, majd átnyújtja Gouraounak, aki elhűlve nézi.) Gouraou: És mit csinálunk a többi jelentkezővel a politikai iskolából? Tcherkez: Hogy mit? Hívjátok őket össze holnap délelőtt tizenegyre. De előbb kérdezzétek meg őket: Ki álmodozik kö- zületek arról, hogy híres újságíró legyen? Gouraou: Oh, mindjárt híres? Tcherkez: Kedves Gouraoum, a mi fiataljaink nagyban álmodoznak.... És még azt is meg kell tőlük kérdezni: ki igyekszik közületek minden erejével arra, hogy nevében a lap minden egyes oldalán gyönyörködhessen, hogy olvasott, ismert és közkedvelt legyen? Ki olvas el közületek hetenként tíz könyvet és húsz újságot, ki hajlandó közületek magát íróvá felküzdeni, és egy évet adni az életéből azért, hogy miután egy ördön- gős cikke megjelent a lapban, éjszaka három órakor például Géo Bogza költse fel telefónon jókívánságaival ? Tomovich: Te félrebeszélsz... Tcherkez: Igen, talán félrebeszélek egy kicsit... És végül megkérjük őket, hogy írjanak valamiről két-három gépelt oldalt, amit majd felolvasunk és megvitatunk a szerkesztőségi ülésen... A viszontlátásra! Kutúrmozaik Berlinben november végén konferenciára gyűlnek össze a legjelesebb német filmforgatókönyv-írók, rendezők és művészek; hogy megbeszéljék a szocialista filmművészet időszerű elméleti és gyakorlati kérdéseit. Francia-szovjet kulturális egyezményt írtak alá Párizsban a két ország illetékes szakemberei. A megegyezések értelmében a sziniévad folyamán — többek között — a Szovjetunióban lép maid fel a párizsi Opera-balett és franciaországi vendégszereplésre meav a moszkvai Nagyopera balettje.
