Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1957-01-29 / 5. szám
MÓRICZ ZSIGMONP: ff Bányászlányok A hetivásár megkezdődött s dühösen, óvakodva vizsgálták egymást a népek. A mezőről mind behordták az éretlen gyümölcsöt, s mogyorónyi új krumplit, a sovány, apró csirkéket s a kivénült, nem to jó tyúkokat.. A szívós parasztasszonyok úgy állottak a szekereik, a holmijuk előtt, mintha rablóktól kellene megvédeni, s a csöndes, szomorú kisvárosi kishivatalnoknék kedvetlenül jönnek-mennek köztük, ide is, oda is belekukkanva és savanyúan hallgatva a magas árakat. A parasztasszonyok csak úgy köpködik a hallatlanul magas számokat, tudják, hogy a végén úgyis üres lesz a bátyújuk, majd jönnek mindjárt a nyolcórással a szomszéd vasgyárból meg a környék bányáiból a munkásasszonyok százával, azok mindent megvesznek. Két bányászlány kacagva és hangosan, mint két fiatal szarka, billeg-illeg a piacon végig. Ide is, oda is belecsípnek s minden szépet és jót a kosarukba gyűjtenek. Tele vannak hancúrozással, kacagással, csivognak. cseregnek, s szerelem után repkednek, mint a madarak. — Ezt mondta? Azt mondta? Így mondta? — Ig.v. — Hogy szeretne velem megismerkedni? — ügy. — Hogy mondta? Mit mondott? Hogy szólt'.’ Hogy tudta mondani" — Hogy kisasszony, a maga barátnőiével, a barnával, akivel pénteken este volt... — Ó, a hülye, nem is péntek volt, csütörtök, hát péntek volt? Nem csütörtök? Péntek? — De csütörtök. — Azt se tudja, hogy csütörtök?! — Csak zavarba volt. — Zavarba! — s a magas barnáhól kitört a kacagás. A kezét a szája elé kapta, mert a fogai feketék voltak már a vasas víztől, amit a bányahegy ereszt, de a szeme kéken csillogott a barna arcában, kéken könnyelműen. Hajladozott a nevetéstől s kissé kényeskedett, mint a kacér héja, mert a nyalka mészároslegény nagyon idenézeget. Ő is visszanézi, a barna, csak úgy megszokásból, mert a szeme rááll a nézésre. S közben kacagósan firtatja: — Zavarba volt! Olyan zavarba? Annyira? — De mennyire! — Érdekes! Nahát, ez érdekes. — Csakúgy hebegett! — Hebegett! — s újra kiröffent a kacagás a barátnőből, a barnából. — Csak úgy hebegte, _— mondja a másik, a kisebb, a köpcösebb, szőkébb, aki már olyan asszonyos, olyan kész s már -úgy túl van a saját üzletén, hogy a barátnőinek házasításával tud szórakozni, — csakugyan kapkodta a szót, hogy ,.kisasszony, kérem, szeretnék megismered™ a maga barátnőjével!“ „Melyikkel gondol- i, tisztelt úr?“ „A barnával!“ „Ja, nekem sok arna barátnőm van, azt hiszi, hogy csak egy tarka kutya van a világon?“ — Ö, te gyalázatos, — sikolt fel a barna ne- vettében, hát engem tarka kutyához kell tenni? — Csak úgy mondtam! — Nos, aztán mit felelt rá, no? — Hogy ő nem gondolja, mert olyan barna lány több nem létezik. Befelé sivalkodta a barna a kacagását, úgy a leikébe, befelé, a jóleső szive felé. Az arca piros volt a bányászlánynak, mintha már a gyári tüzek lángja csapta volna fel. Ö, be tudnak is beszélni ezek a gyári legények... Különbek ám. mint a bányászfiúk, akik csak gorombás- kodni tudnak s úgy megszorongatják s csipkedik a lányt, mint a parasztlegények... Bezzeg a gyáriak, a mesterségbeliek, azoknak már a nyelvében van a finom sző, amellyel jobban le tudják hízelegni. a lányszívet, mint akármivel .. S a magas barnának könnyes volt a szeme a kacagástól... — Jaj, istenem, — mondta s kifújta az orrát, — egészen agyon nevettetsz... És te mit feleltél? — Csak azt, hogy: „Lássa, ebben igaza van; de azért csak mondja meg, hogy melyiket gondolja, az a legbiztosabb...“ És akkor mondta, hogy: „A" barnát, akivel pénteken este itt meg itt volt. ..“ Minden szóra csiklandós nevetés visszhangja bugyogott vissza, a nagy barna lány úgy itta a szókat, mint a kiszikkadt homok az esőt. — No, — mondtam — hisz akkor jóval tesz föl, akkor éppen megtalálja a maga helyét: ott hamar elbánnak magával, tisztelt úr — Ö, te szemtelen!!... Hogy ez a? újborső? S beletúrt az újborsóba, amelynek aprók voltak. zöldek a szemei; „vétek szedni“ — mondta mellettük egy úriasszony. S a hetivásár zajlott. A zsidók kiabáltak a portékáikat, egy kis higanyember, tízszer egymásután, egy szuszból elprodukálta, hogy: „egy bugyelláris, egy három koronás beretva, egy asztali kés, meg egy heti- vásármérléq, meg még egy három koronás disznőölökés, meg egy fenökő és rá egy kosár, hogy legyen mibe elvinni, mind az egész három korona! .. Három korona... No, isten neki. hadd pusztuljon a zsidó mind az egész vacak, most kivételesen; egy pengő!!!...“ Kis ideig belefelejtkeztek a csodába, de a barnának a szeme vak volt, a nyelve béna egyébre, csak oda ugrott vissza: — S még mit mondott, na!... A másik lány, a szőke, asszonyos, fölrezzent az elhatározásból, mert belepirult arccal épp arra szánta el magát, hogy megveszi a nagy halom holmit. De ebben a percben már elvitte valaki „mert hisz bolondnak is megéri“: erre felszabadult a varázslat alól s a második halomra már azt mondta: „Hisz lesz ez máskor is“... Ele verten folytatta a pletyiét. — Csak a nevedet nagvon akarta tudni. — És? — Mondtam, hogy nincs felhatalmazásom — Ih. — Majd megkérdem tőle. — Hih... — Hogy megengedi-é? — Jih ... — Vagy jobb lesz ... — Mi, mi? — Ha megkérdi kishirdetésbe. — Ö, te komisz! — tört ki a barnából a boldogság, mert ma az a legpa2arabb divat, hogy a gyári legények kishirdetés útján ismerkednek. Ez ám a gavallérság1 Aki ezt megteszi, az nem garasos pajtás. Az komoly dolog. Ha rászánja egy lányra, a kishirdetés díját. Ismeretlenül- Éz finom! Ez cukor! — No, és hát beteszi? Azt mondta, beteszi? — s a szőkének a karját bökdöste erős uj jvaival. — Hát beteheti. A csőgyárban dolgozik. Hét koronán felül keres. — Már mindent tudsz róla? — Az én vőlegényemmel kollégák, két barátok. aki a tréfás szó alá leplezi e nehéz igazságot. Mind a ketten érezték, hogy a bányásziegény abban a pillanatban elveszti a becsét, mikor egy gyári kidugja az ujját... Hogyne, az istenért; egy bányász holtáig sem keres háromnyolcvan- nál, négyötvennél többet; egy gyári, lám. hét koronával kezdi az életét, de lehet belőle művezető, ötezer forintig ... Szép cseresznye pirosodott rájuk egy kosárból. Nagyszemű ropogós, amelyet csak egy-két hét múlva fognak szekérrel hozni a hronyécek, most még egy fát le kell bogarászni egy kosárért — Hogy ez? — mondta hetykén a barna, a büszke. — Hatvan! — mondta hegyesen a parasztmenyecske, aki fölötte strázsált. — Hatvan! — szólalt meg mögöttük egy adótiszt hat gyerekes felesége, — már ezek azt se tudták mit kérjenek! Hatvan! A vőlegényemet úgy mondta, hátrafeszített nyakkal, büszkén, a füles kosarát tartó kezét a hasán fektetve, mint egy boldog menyasszony, akinek a vőlegénye gyári. Mint, aki a bányák vidám, de szűkös világából bekerül a gyár fontos, előkelő, gazdag levegőjébe. Aztán végigmérte a barnát s azt mondta: — No, és aztán bolond vagyok a te Feridet magamra uszítani. — Nekem ugyan nem Ferim senki! — kiáltotta dacosan a barna. — Azt hittem, már el is jegyeztétek egymást, — szélt a szőke lapos pillantással. — Ahá!?.. Van eszembe... Én nem megyek, csak olyanhoz, — s könnyelműen kacagott, — aki eljegyzési kártyát nyomat; azt egy rongyos bányász nem engedheti meg magának, azt a lukszust. Fölszegte a fejét, kevélyen és kacagva, mint — Hatvan ? ... Nem is drága! — bökte a barna, a kevély. — Trepáknénál vasárnap még nyolcvanért vette. A beesettmellű adótisztnénak elfutotta a szemét a könny. — Ezek verik föl az árát, — mondta élesen, irigyen, pukkadva, — ezek a gyáriak. — Két kilót mérjen csak! — szólt a barna, a rátarti, s hangosan kacagott, — tehetjük, ehetjük !... A két lány vihogott. Oly boldogok voltak, hogy máris gyáriaknak nézik őket, pedig csak bányászlányok még ... Hát még, ha majd menyecskék iesznek. Gyári menyecskék !... — S aztán mit felelsz neki? — kérdezte a szőke, — mit felelsz, ha ír; ha kijön az apró- hirdetés!? — Ahá, hogy mit. Semmi butaságot. Csak azt, hogy: „a barna lány nem csapodár, bővebb személyleírást kíván“. Hangosan kacagott. — Csak ennyit, semmi mást; „A barna láay nem csapodár, bővebb személyleírást kíván” ... — És a találkozó? A barna, aki nem csapodár, elkomolyodott, az újját a száján hagyta, a barna fogain, s Ferire gondolt, a bányászfiúra, aki most is lenn vágja az érvet, s aki nem sokat teketóriázna, ha megsejtene valamit... Ferire gondolt, a földvörösruhás bányászra, aki nagyon hozzá van szokva, hogy a csákánnyal erősen kell ütni.. Ferire, akit elébb át kell gyúrni, az orránál fogva kell vezetni... Akinek szépen ki kell adni az útját, de addig pórázon tartani... Mert mégis, hátha nem lesz semmi ebből a dologból... A gyáriak léhütők, minden lány után szaladnak, de a bányászok, csöndesek, kitartók, hűségesek, bolondok... Csak rágta hát az ajkát, a piros ajkát még pirosabbra... az éles fogaival. — Eh, majd meglátjuk, hátha nem is küldi be a lapba ... — Dehogy is nem... Be a ... Olyan volt az, csak úgy hebegett... A barna, a komoly nagyot nagyot kacagott, szíven találva kacagott, aztán az éhség friss vágyával csapott rá a szeme a fiatal libákra, amiket egy asszony árult. — Nézd, fiatal liba! — kiáltotta. — Ezt szereti az én apám! Ezt megveszem, még van öt forintom. Egy előkelő nagysága nyúlt utánuk s ő rémülten ugrott előre, hogy el ne csípjék az orra előtt. — Mennyi?!... Négy forint?... Annyit nem ér.. . Annyit nem adok érte, — mondta az öreg nagysága. — Adok én, adok én!. .. Adja csak ide! — kiáltotta a barna, a bohó, s kivette a libákat a nagysága kesztyűs kéziből... Ez szúrósan nézte meg őket, mintha jól meg akarná jegyezni az arcot, hogy el ne felejtse. ^ S a barna lány, ki nem csapodár, de bővebb személyleírást kíván, karjára vette, ölébe karolta a két fiatal libát és ugrálva kacarászott tovább. — Tudod-e ki volt ez? — suttogta utána a másik szőke — a gyári igazgatónő! — Ne mondd! — Isten bizony! — Mégis olyan smucig !... Hogy alkuszik, mint egy kofa . . . Legyek csak én egyszer gyári asszony, majd én megmutatom, miilennek kell lenni egy elegáns gyárinénak !... Az ám ... S frissen és vidáman s könnyelműen, mint a mezei varjú ugrándozott tovább a fekete ba- kacsinba öltözött kapzsi parasztasszonyok és a slafrokkos szomorú hivatalnöknék sokadalmában a két szép, a gyárba, a gyári kolóniák csinos kalitjába készülődő bányászleány ... 1914. Egyszer este meglátogatott minket a bátyám. Velünk teázott, elbeszélgetett a gyermekekkel, akik mindig szívből örültek neki, de egyszerre csak elhallgatott, degeszre tömött, hatalmas táskája után nyúlt és sokatmondóan nézett ránk, Rögtön tudtuk: nem ok nélkül teszi. — Mi van nálad, Szerjozsa bácsi? — kérdezte Zoja. Bátyám nem jelelt rögtön: titokzatosan rákacsintott, lassan jelnyitotta a táskát, kivett egy köteg tervrajzot és Ippozgatni kezdte. Türelmesen vártunk. — Itt vannak a rajzok — szólt végül is. — Ezeket le kell másolni. Sura, hányasod van rajzból ? — Kitűnője van — jelelt Zoja. — Hát, Sura testvér, munkát hoztam neked. Jó dolog, férfi- nak való, hogy segítsen a családnak. Hoztam körzőkészletet is. Az enyém, régi, még egyetemi éveim alatt szolgált engem, de jól működik, pontos. Tusod bizonyára van. — És másolópapírja is van — szólt közbe Zoja. — Hát ez kitűnő! Jöjjetek csak közelebb, megmagyarázom, mit kell csinálni. Nem bonyolult munka, de nagy gondot, pontosságot igényel, nem szabad elbámészkodni és összemasza- tolni. Zoja odaült nagybácsija mellé, Sura, aki egész idő alatt a kemence mellett állt, nem mozdult, egy szót sem szólt. Szer- gej jutólag rápillantott és a rajzok fölé hajolva magyarázni kezdett. Éppúgy, mint a bátyám, én is rögtön megértettem, hogy miről van szó. Sura jellemének egyik vonása mindig nagyon nyugtalanított: szokatlan makaccsága. Például Sura szerette a zenét, jó halefaó- kettesei KOSZMOGYEMJANSZKAJA: lása volt és már régen játszott Zoja gitárján. Természetesen előfordult, hogy egyszer-kétszer eltévesztette a dallamot. Ha ilyenkor azt mondtam neki: „Hamisat fogtál, nem így hangzik, hanem így", akkor Sura meghallgatott és nyugodtan jelelte: „De nekem jobban tetszik igy" — és tovább is a maga módján folytatta. Nagyon is tudta, hogy nekem van igazam és a következő alkalommal már a helyes hangot ütötte meg, de mindjárt nem. Ragaszkodott hozzá, hogy akár nagy, akár kicsi dologban mindig önállóan döntsön, senki ne akarja öt irányítani, hiszen ö felnőtt férfi, maga is mindent tud és mindent megért! A bácsi javaslatát Sura szemlátomást az önállósága ellen intézett merényletnek tekintette, merényletnek az ő önrendelkezési joga ellen, amelyet pedig olyan féltékenyen őrzött. És míg Szergej azt magyarázta, mit és hogyan kell csinálni, Sura távolról figyelmesen hallgatta. de továbbra oem szólt egy szót sem. Szergej pedig többet nem is pillantott feléje. Bátyám már az ajtóban volt, amikor csak úgy, szinte senkihez sem intézve szavait, visszaszólt: — A rajzokra pontosan egy hét múlva lesz szükségem. Távozása után Zoja fellapozta a fizikakönyvét, jómagam, mint mindig, a füzeteket néztem át, Sura is könyvet vett kezébe. A szobában egy ideig csend honolt, de aztán Zoja felkelt, nyújtózott egyet, megrázta a fejét (szokása volt hogy egy hirtelen mozdulattal hátravetette azt a sötét fürtöt, amely .folyton a homlokára és a jobb szemöldökére csúszott.) Tudtam, hogy befejezte a leckét. — Nos, ideje, hogy munkához lássunk — szólt. — Az éjjel a felét megcsináljuk. Ugye — mama? — és rakosgatni kezdte a rajzokat az asztalon. Sura jelkapta a fejét, nővérére sandított és komoran kijelentette: — Ülj csak le és olvasd a te „egyetemeidet" ... (Zoja azokban a napokban Gorkij önéletrajzából „Az én egyetemeim" című részt olvasta.) Én jobban rajzolok. Nélküled is megcsinálom. De Zoja nem engedett. Ketten elfoglalták a rajzokkal az egész asztalt és nekem a füzeteimmel a legszélére kellett húzódnom. A gyerekek csakhamar fülig merültek a munkába. És, ahogy gyakran előfordult varrás, főzés vagy takarítás közben — tehát olyan munkánál, amely nem követelt maradék nélkül egész embert, hanem csak szemmértéket és ügyes kezet — Zoja halkan dúdolni kezdett: Zúgó vihar sebes szárnyon átszáguldott a határon. Nem emlékszik senki rája. csak a lágyan hajladozó árvalányhaj gyenge szára. Sura először csendben hallgatta, azután halkan beledűdolt, majd S is fennhangon rázendített ... A két hang összeolvadt, szépen, tisztán csengett. Mihelyt befejezték a dalt a kozák leányról, aki meghalt a terrorista bandák ellen vívott harcban, Zoja másik dalba kezdett, amelyet mindnyájan szerettünk és amelyet valamikor Anatolij Petrovics énekelt. Nyög, zúg a széles Dnyepr üvöltve, ktszáguld rajt a szélvihar. Itt magas ágat sújt a földre, Amott porfelhőt felkavar." * így dolgoztak és énekeltek, én hallgattam is őket, meg nem is: a szavak nem jutottak el a tudatomig, de a dallam és az érzés, amellyel énekeltek, jól- esőn zsongott körül... Egy hét múlva Sura elvitte a bácsinak a befejezett munkát és boldogan tért vissza egy új köteg rajzzal. — Azt mondta, hogy sikerült! Egy hét múlva megkapjuk a pénzt. Hallod, mama ? Zoja pénze meg az enyém! Első keresetünk! — És semmi többet nem mondott Szerjózsa bácsi? — kérdeztem. Sura figyelmesen 'rámnézett és elnevette magát: — Még azt mondta: „így is kell, Sura öcsém!" Egy hét múlva, amikor egy reggel felébredtem, ágyam mellett a széken két pár harisnyát és egy igen szép fehér selyem - gallért pillantottam meg: ez volt gyermekeim ajándéka első keresetükből. Mellette egy borítékban ott feküdt a megmaradt pénz. ... Amikor esténként hazatértem, gyakran már a lépcsőn hallottam, hogy a gyermekeim énekelnek. Ilyenkor tudtam: ismét belemerültek a rajzolásba. *) Sencsenko ukrán költő igen népszerű, népdalszámba menő verse.
