Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1957-01-29 / 5. szám
Oszkár b / • es ctmoorai Dr. M. Milán az Új Ifjúság 1. számában „Hogyan segíthetjük elő a kisgyermekeknél a motorikus fejlődést“ című cikkében a következőket írja: „A gyermek nevelésében általában azt a hibát követjük el, hogy nem értékeljük kellőképpen a gyermekek tetteit és óhajait, nem értjük meg őket.“ Ez a pár sor késztetett arra, hogy e kis történetet megírjam. B. Oszkár 10 éves volt, mikor ez az esemény megtörtént vele. Oszkár anyukája korán meghalt, apukája pedig eltűnt a második világháborúban. Mielőtt elment volna, a fiát rábízta anyjára, hogy nevelje míg vissza nem tér. De sajnos többé nem tért vissza. Teltek, múltak az évek, Oszkár szépen nevelkedett a nagyszüleinél. Szerették őt, de sehová nem akarták elengedni, azt akarták, hogy mindig odahaza legyen és csak egymagában játsszon. Igen. De azt nem kérdezték meg, hogy mivel játsszon? Csupán csak vasdarabok és egyéb mások szolgáltak játékául, amiket az utcán összeszedett. Sokszor sírvafakadt vagy elszorult a szíve, mikor látta, hogy a többi gyerekek csoportosan játszadoznak az utcán. Ezért aztán, mikor nem figyelték őt, elsompolygott a ház végére és villámgyorsan kimászott a kerítésen, ahol sokszor kiszakította a nadrágját. Hamar beilleszkedett a játszadozó gyermekek közé. Az ám, csak beilleszkedett volna, mert már a nagymamája kiabált is és jókora csípős bottal a kezében kereste az unokáját. Aztán mikor odaért, jól megpuhította a nadrágiát. Oszkár sírva szaladt egész hazáig. Ez az eset számtalanszor megtörtént. A nagymama sokszor kereste unokáját, nagy bottal a kezében, Ezekután aztán mikor megjelent a gyerekek között, így csúfolták: —■ Gyorsan menj haza, mert a nagymamád már lyu- • kas szakajtóval keres. Moziról, vagy egyéb másról szó sem lehetett. Ha volt is alkalma moziba menni, sem mehetett, mert nem volt egy fillérje sem. A nagyszülei pedig nem adtak neki. Oszkárnak öt barátja volt, de a legjobb V. Frenc volt. Oszkár mikor „sikeresen“ elszökött otthonról, Ferihez ment. Aztán elindultak kettesben a falut róni és ahol csak madárfészket láttak, annak aztán már nem volt többé kegyelem. Bármilyen helyen is volt, Oszkárnak ki kellett szednie, mert Feri azt úgy parancsolta. Egy szép napsütéses vasárnap délután iboiyázni mentek a. „jóbarátok.“, az erdőbe. Útközben sokszor beszaladtak a közeli földekre egyet-mást lopni. Mikor beértek az erdőbe, csakhamar találtak is ibolyát. Elejével csak keveset, de aztán mindig többet és többet. A nagy fut- kosásban kimelegedtek és a szomjúság kezdte gyötörni őket. Vizet pedig nem vittek magukkal, hiszen arra nem is gondoltak. Sóskát vagy valami bogyót kerestek, amivel csillapítani tudnák szomjukat, de hasztalan. Ez késztette őket arra, hogy hazafelé vegyék útjukat. Csakhamar ki is értek az erdőből,' de már a vízivásravágyás annyira gyötörte őket, hogy csak nehezen tudtak tovább menni. Az erdő szélén volt egy temető. V. Ferenc, mikor meglátta így kiáltott fel: — Gyertek gyerekek a temetőbe, ott biztosan van sóska és már indult is a temető felé. A többiek utána, Oszkár is. Elsőnek Ferenc lépett be, utána Oszkár. Bent szép márvány fejfák emelkedtek az égnek. Oszkár mikor belépett, biztos kézzel elkezdte döntögetni a fejfákat. Mikor ledőlt egy-egy kereszt mindig ezt mondta: — Egy hótt ember, két hótt ember... Aztán mikor már ledöngetett néhány keresztet, örömittasan ment a társaihoz, akik szintén nem cselekedtek másként. A temető közepén állt egy szép nagy kereszt. Erre Ferenc felmászott és „lepiszkoíta". A nagy munkában egészen megfeledkeztek arról, hogy minek is mentek be a temetőbe. Úgyhogy szomjasan, de már nem gondoltak a vízre — elhagyták a temetőt. A temető pedig úgy nézett ki, mint valami csatamező, ahol több napos harc dúlt. Ók azonban nem is gondoltak arra, hogy milyen rettentő dolgot cselekedtek. Nyugodt lelkiismerettel tértek haza. Otthon természetesen nem szóltak semmiről sem. Másnap este váratlanul bekopog Oszkárékhoz valaki. Az erdőőr volt. — Itt lakik az a jó B. Oszkár? — volt az első szava. A nagyszülők csodálkozva tekintettek a belépőre. Oszkár mindjárt az első pillantásra tudta miről van sző és macskamódra húzódott meg a sarokban. Az erdőör aztán előadta látogatásának okát. A nagyszülők ellenkezni próbáltak, de a végén mégis kisült, hogy igazat beszél. Oszkárt nem bántották, annak ellenére, hogy máskor minden csekélységért megverték, most ez egyszer nem. Nem tehettek mást a szülők, minthogy a kőművesekkel rendbehozatták a ledöngetett kereszteket. Azok meg is csinálták és minden szülőtől 120.— Kcs-t kértek. Oszkár nagymamájának is ki kellett fizetni a kért ösz- szeget. Tehát, mivel soha nem akarták a nagyszülők a gyermek kedvére járni, most az egyszer a kedvére jártak egyszerre 120.— Kcs-val. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a gyermeknek minden kívánságát teljesíteni kell. Nem! De amit tudunk hogy meg lehet engedni, amit jónak látunk, engedjük meg. Természetesen nem olyan dolgokat, amiknek aztán komoly következményei vannak. Az én Oszkárom sem kényszerült volna arra, hogy a kerítésen kelljen neki elszöknie, ha néhányszor kiengedték volna őt MOLNÁR BÉLA T ászló Eszti úgy csöppent ■*-* bele a nagyváros forgatóba, mint tengerbe a tavasz- hajnali harmat. Elvégezte a harmadfokú iskolát és szülei kívánságára tovább tanult. Nem is kellett öt unszolni, maga is azon a szándékon volt. Kezdetben ez a gondolat vitte őt a város felé,. Szívébe rejtett igazi vágya a nagyváros életének megismerése volt. Elvágyott a kis falucskából, szülőfalujából, amely felnevelte. Azt hitte, hogy a nagyvárosi légkör képes lesz öt felemelni a falu nyomott monotonságából, egyszerűségéből. Vonzotta öt a városi élet gyorsabban lüktető zür-zovara. Hiszen fiatal volt még, tele vágyakkal, iljúi hévvel. Fel, fel, az iskolalétra segítségével, fel az életbe, olyan magasra, ahonnét valóban csak lenézni lehet, — ez volt a vágya: sikerek után rohanni, ragyogni. Három testvérkéje volt, ő a legidősebb. Szülei földhözragadt emberek voltak, életüket munkában töltötték. Szerették a családot, gyerekeket, minden reményük bennük volt, ezért örültek, hogy Eszti tanulhat, feljebb juthat, nagyobb lehet, — egyszóval több, mint ők voltak. Maga László Dávid, a csupa- jö édesapa kísérte ki Esztit az állomásra. A keleti égbolt már derengett s a fény lassan átölelte a szemhatárt. Hűvös szél lengett, hullámzott végig a vidéken, át a fákon és megcibálta a sárgulni kezdő lombokat. Eszti megborzongott. Talán nem is éppen a hidegtől, hiszen rajta volt a halványkék őszi kabát, de arra gondolt, hogy számára egy egészen új világ kapuja nyílik most meg és akármennyire is vágyott ebbe az új világba, egy pillanatra megütötte a ráváró ide- genség. De csak egy pillanat volt ez, s mihelyt rátekintett apró falucskájának szürke házacskáira, az egyedül, siváron magasbaszökö toronyra, — minden elmúlt. Es már látta is a fiúkat, a várost, a városi gavallérokat, amint egymással versengve kísérik a bálba, éjfél után haza, látta a tarka nép- áradatot, szinte érezte a tüzes táncokat, amelytől forr a vér és izzik, parázslik a szív, — több volt ez számára. A z állomáson még valami ** szépet, biztatót akart mondani az édesapjának. Kereste is a szót és már nyitotta is a száját, hogy mondja. Mondta is: aztán ne féljenek édesapám, ha tehetem küldök én még pénzt is — halkan mondta, az édesapja talán észre sem vette. Aztán ő szólalt meg, szomorúan, féltőén: — Vigyázz magadra lányom, mert a nagyváros az más ám mint a falu! Kapaszkodva kell ott járni, hogy az ember ember legyen. De csak tanulj, mi majd csak megleszünk valahogy. — Es asszonyi lánya felett elnézett a messzeségbe. Barázdás arcán egymásra gyíi- rödtek a ráncok s a hosszú bajsza gyűrűbe koszorúzta ajkát. Egy pillanatig hallgatagon nézte a távoli hegyek körvonalait, aztán még megszólalt: — nehéz ott az embereket megismerni, azért vigyázz, vigyázz, magadra lányom! — Óh, édesapám, nem vagyok én már gyerek — válaszolta Eszti nevetve. Eszti könnyedén és irissen szállt fel a vcgiatra. Az öreg apa mégegyszer megcsókolta homlokát, — „a gyerekre vigyáz a szüle, de ha megnő, már magának kell vigyáznia magára". — Ezeket a szavakat súgta még lánya fülébe és elindult a vonat. Méa sokáig inteaetett a kalap iával, míg csak el nem tűnt a messzeségben a füstölgő szörny, öreg szívében feltörtek az érzések, megrohanták és kövér könnycseppeket csaltak a szemébe. Nagyon féltette a lányát . . . * Teltek a napok, hetek hónapok. Eszti különösképpen jól érezte magát a városban. Lakást internátusbán kapott. Nem volt sok előadása, így sok szabad ideje maradt a szórakozásra. Gyakran kisétált a városba, elandalgott az utcákon, megbámulta a kirakatokat, kószált. Esténként moziba, színházba járt. Néhány hét múlva szinte már őslakosnak érezte Egyszer levél érkezett a szüleitől, amelyben az édesanyja aggódva kérdezte; igaz-e, amit a faluban lúresztelnek róla. Valaki ugyanis hírül hozta, hogy ' látta Prágában, de szinte nem ismert rá. Olyan dáma £HDSOi!HDSQ«>!!D8Ö&HIDÍ»S>^^ Kovács Miklós: LÁSZLÓ ESZTI karrierje magát a fővárosban. A falu, az otthon, emléke teljesen elszállt a szívéből. Hacsak szó is volt róla, fintorogva húzta el az orrát és undorral gondolt vissza falujára, a „sárfészekre".— Ha férjhez megyek, majd magamhoz veszem az öregeket, vagy talán az is elég lesz, ha néha meglátogatnak — szőtte az álmokat, amelyeknek bet ellett abból a lánykából, amilyet csak Párizsban láthat az ember. — Ezt beszélték a faluban, ezt írta meg az édesanyja. Szégyenkezve, siránkozva. Eszti mérgében összetépte édesanyja levelét. Süljön ki a szemük az irigységtől — mondta. Majd bekapcsolta a villany- vasalót, hogy elkészítse az esti báliruháját. Nagy J. rajza jesülése olyan messze-messze volt még, mint földi ember a ragyogó csillagoktól, — de 6 ezt nem tudta. Barátnői nem voltak. Akikkel lakott a tanulóotthonban többnyire falusi lánykák voltak. Lázálomszerű úrhatnámsága miatt elidegenedtek tőle. A fiúk annál inkább megkedvelték és hívták, csalták, vitték magukkal. Mulatságokra. Eszti örömmel ment. Hiszen a mulatságok nyújtottak legjobb alkalmat a gáláns, pénzes legények megismerésére. Könnyen és jól élni! — ez volt minden igyekezetének a célja. Nem sajnálta ieláldozni az éjszakákat. Udvaroltak is neki. Egy magyar-történelemszakos fiú, Pista próbált közeledni hozzá. Esztinek ez nem tetszett. Talán azért, mert túl komolynak tartotta a fiút, egy kicsit mu- lyának is. Ha egyszer fiatal az ember, hát merjen és tudjon akarni! — mondogatta magában. Más, egészen más fiúra várt ő. Közben azonban veszélyesen közeledtek a félévi vizsgák. Esztit már ez érdekelte a legkevésbé. Nappal mindig álmos volt. zúgott a feje s a tanulásra képtelennek érezte magát. De hiszen az asszonynak minek is a tudomány, pénz, pénz kell! — vágta oda évfolyamtársainak, ha figyelmeztetni merték. Este az egyik mulatóban találkozott Eülöp Imrével. Esztinek már régóta tetszett ez a szőke, mindig jöl öltözött fiú. Találkoztak már néhányszor, Esztinek roppant imponált, hogy Imre olyan szépeket tud mondani. Most is táncba vitte. Ej, de szépeket is suttogott a fülébe: én tenyeremen hordom majd a feleségemet és megveszem neki a fél világot, amelyben ő lesz a királynő . .. — Esztinek olyan volt ez, mintha angyalok énekeltek volna égi szózatot. Álmainak megtestesülését látta gbben a fiúban. Hiszen még a mosolyában is annyi, annyi volt az ígéret, az igazi ígéret. Eszti boldog volt, mint még soha. S olyan. elaléltan simult az ölelő karokba, mintha már örökre ott érezte volna a helyét. S aztán jött a többi: bor, mosoly. ígéret, még több ígéret, csók, tánc, ölelkezés, — éjszaka. Utána még sokszor találkoztak, s nem volt olyan hét, hogy ne ruccantak volna ki egy-egy esti mulatósra. Szőtték az élet terveit, amelyek nagy távlatokban mutatták a fellegekig felérő boldogságot. Az élet azonban nem fenékig tejfel, van abban váratlan akadály is, nem is kevés. Esztit is akkor érte a baj, amikor nem is várta. Imre prágai gyerek volt, évek óta diákoskodik már ott, szeretői is voltak, nem az első lány Eszti, akit már beugratott. Mert a későbbi találkák már nem voltak olyan édesek. A meghitt boldog pillanatok is elmúltak. Eszti már-már félt a gondolattól, hogy mi lesz, ha Imre mégse veszi el feleségül. Most is ez járt az eszébe, ábrándozva bámult az ablakon, várva az Imrével való esti találkozásra. Mert nagy ez az este. Nagyon nagy! ts félelmetes! És borzalmas! Mert meg kell Imrének valamit mondani! Meg kell mondania, hogy ö már nem maradhat tovább nz egyetemen. meg kell mondani, hogy ö haza sem mehet már, meg kell mondani, hogy vegye el Imre feleségül, de mielőbb, meg kel) mondania, hogy — gyereke lesz. Felöltözött, kifestette magát, aztán sietve rohant a találkára. A hideg téli szél csípősen csapott az arcába, megábálta hullámzó hajfürtjeit, szinte visszaráncigálta, mintha még az is tartóztatni akarta volna. Valami bénító kábulást érzett és most először tűnt idegennek és ismeretlennek előtte a város. Várt, várt, idegességében észre sem vette, hogy az est mint a tolvaj belopakodott a városba. Az utcák zaja lassan elcsendesedett és mintegy parancsszóra kigyúltak a lámpák. De Eszti mindezt nem vette, észre. Más, egészen más iárt az eszébe. És állt mint eoy félőrült, ezerszer megnézte az óráját, nem, nem, nem értette, nem akarta érteni, hogy mi történik. Feje a mellére billent s a szívében úgy tájt valami, hogy attól félt, már-már meghasad. Erőtlenül támolyaott, mint egy tegnap még dúsaaz- dag ember, ki ma már koldulni áll ki az utcasarokra és könyörögve néz az emberi szemekbe, hogy segítsenek, adja: nak ... Imre nem jött. 17 * s zakatol a vonat kereke. Odakiinn, az ablaküvegen túl, bársonypelyhekben hull á hó. Lassan belepi a sötét pusztai ságot, mintha a tél tündére vonná be fehér szőnyeggel a földet. Eszti szeretné feltépni az ajtót, szeretné magát kivet-' ni a halál ölelésébe, csakhogy megszabaduljon a rémítő való-' tói. A szégyen, hogy ott kellett hagynia az egyetemet és az a másik, amely ezerszeresen szőri nvübb az elsőnél... Gondolái tóban már ugrik is s érzi tesi tén az ütés fájdalmát s a hó pedig takarja be öt, lezárja szemét s köréje telepszik a sűrű, nyomasztó csend. A vonat megérkezik. Eszti úgy lépked mint egy alvajáró. S látja a templom tornyát. Olyan most, mint egy óriási, vádoló felkiáltóiel. Az esti szellő harangszót hoj a fülébe. A keskeny utcák közrefogják, - szinte összeroppantják, de ebben az ölelésben van valami megnyugtató. Már nem bártoti ták régi álmai, megtört akár egy villámsújtott fa. Mélyre-' hajtott fejével nem mert seni kiré se nézni, más sem szólt hozzá, szégyene, szégyelték. — néma a falu. Ogy ment mint. akinek nem szépséghibái, de élethibái vannak . .. Következő számunkban Zsilka László, a Pionírok Lapja főszerkesztői'--- és Sági .Tóth Tibor, az ipolysági 11 éves iskola igazgatója „Ifjúsági szervezeteink és a nevelés” címen szól hozzá a vitához.
