Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1957-10-15 / 42. szám

MOLLET, PLEVEN A KÖVETKEZŐT KÉREM Az elmúlt hét legnagyobb szenzációja természetesen a mesterséges hold volt. Az utób­bi években kevés olyan politi­kai esemény akadt, amely ilyen visszhangot keltett volna. Talán a XX. kongresszus, s az egyip­tomi agresszió. Október 4-e ko­moly fordulatot jelent az em­beriség történetében. Abban sem kételkedünk, hogy a nemzetközi kapcsolatok kialakulásában ;s fontos fordulatot jelent a mes­terséges hold. Az ENSZ ülésen befejezték az általános vitákat és konkrét problémák tárgyalására tértek át. A politikai bizottságban meg­kezdődött a leszerelés kérdésére irányuló vita. Az amerikai ural­kodó körök olyan javaslattal jöttek, amely nem kívánja be­tiltani a nukleáris fegyvereket, hanem annál nyomatékosabban az interkontinentális rakéták be­tiltását követeli. Most, amikor fejünk felett a szovjet mester­séges hold kering, megértjük ezt a „kissé“ egyoldalú javasla­tot. Csehszlovákia nemzetközi té­ren az elmúlt héten néhány si­kert ért el. A szociális bizott­ságban elfogadták Csehszlová­kiának a kulturális, tudományos és turistaforgalomra vonatkozó határozatát, másrészt pedig az ENSZ nemzetközi atomagentú- rája vezető funkciójába — a guvernőrök tanácsának elnöke­ként Csehszlovákia képviselőjét dr. Winkler Pált választották meg. San Marinoban végétért a vál­ság, melyet illegálisan a kerasz- ténydemokrata párt idézett elő. Sajnos a saját érdekében. A törvényes kormány a nyomás következtében lemondott. Nem akarta, hogy San Marino lakos­sága az Olaszország részéről történt elszigetelés következté­ben hiányt szenvedjen. Kedves és legalább egy kicsit mosolyoghatunk az egyik San Marinó-i vezető politikus kije­lentésén, aki a szovjet mester­séges holddal kapcsolatosan ezt mondta: „a mesterséges hold csak propaganda, és arra irá­nyúi, hogy a világ közvélemé­nyének figyelmét a San Marinó-i válságtól elvonja.“ A CSEHSZLOVÁK KÜLDÖTTSÉG PEKINGI TARTÓZKODÁSÁRÓL A francia kormányválság már majdnem 14 napja tart. — A francia elnöki palotában egymásnak adját át a kilincset a francia politikusok. Első a Cotty által kiválasztott Guy Mollet volt. A szocialisták képviselője azonban olyan feltételeket sza­bott, melyeket a legtöbb párt nem fogadhatott el: betartani az Algírra vonatkozó „kerettörvényt“ (a kommunisták és a jobboldaliak számára elfogadhatatlan) és megállítani az árak emelkedését (elfogadhatatlan a jobboldaliak és az úgynevezett közép pártjai számára). Két napi erőlködés után Mollet is visz- szalépett. Cotty elnök ezután Plevent, az úgynevezett közép egyik csoportjának képviselőjét szemelte ki, aki a francia alkotmány megváltoztatását és a pártok közötti úgynevezett „egyéves békekötést“ szabta feltételül. A békekötés ideje alatt kerülne sor az alkotmány megváltoztatására. Plevent sem állta meg a helyét. Mialatt sorainkat írjuk, még nem tudjuk, hogy ki a következő jelölt. Olvasóink azonban már bizonyára tudomást szereztek a következő jelöltről. Vajon sikerül-e nekik kormányt alakítani? Ki tudja? A francia politikai körökben sokat beszélnek az alkotmány megváltoztatásának szükségességéről. Már Plevent is gondolt valami hasonlóra. Milyen irányba? Természetesen csakis reak­ciós értelemben. Állítólag azért volna szükség az alkotmány megváltoztatására, hogy megszilárdítsák a végrehajtó hatalmat és megváltoztassák a választási rendszert. Szóval tisztán azért, hogy megrövidítsék a demokratikus jogokat „,Még egv lehetőség van hátra“ egy többség „— így írja csodálatos módon a jobboldali Le Monde. A cikk írója M. Duverger kiszámítja: a 279 képviselő közül, akik a keret- törvényt elvetették, 160 nem tartotta a törvényt megfelelőnek, sőt túl reakciósnak. A 253 képviselő közül, aki a törvény mel­lett szavazott, 160 úgylátszik nem tartotta megfelelőnek a törvényjavaslatot. A M. Duverger ebből arra a következtetésre jutott, hogy ezek szerint 320 képivseiő nem tartja elfogadható­nak a törvényjavaslatot és ez abszolút többséget jelent. Valami hiba van a kréta körül. A képviselők között vannak kommunisták, mégpedig 150 kommunista képviselő. „Kár remélni a Népi Arcvonal felújítását, vagy félni tőle, de nem értelmetlen dolog számolni a kommunisták alkalmi támogatá­sával“ — írja a cikkíró és támadja azokat, kik nem hajlandók alkalmilag megegyezést a kommunistákkal. Ha a kommunista szavazatokat alkalmilag a baloldali pártok (azaz a szociálisták, radikális szocialista) szavazataihoz számítják, hogy a nemzet érdekében biztosítsák bizonyos sürgős intézkedések sikerét — akkor ez árulás lenne. Ha a szavazatokat Le Pena (fasiszta) szavazataihoz számítják, hogy Franciaországot a katasztrófa útiára vezessék, akkor ez tiszta hazafiasság lenne!“ Olyan hangokat, amelyek a kommunisták támogatásával kí­vánnak új kormányt alakítani, csak elvétve hallani. Természe­tesen nem kételkedünk abban, hogy a mai válságból csakis ez a kiút felel meg a legjobban a nemzeti érdekeknek. BESZÉLGETÉS HRUSCSOV ELVTÁRSSAL Az elmúlt héten Hruscsov interjút adott a New York Times tudósítójának. Mivel a beszélgetés folyamán megemlítették a mesterséges holdat és az interkontinentális rakétákat — olyan témákat, amelyek sok amerikainak okoznak álmatlan éjszaká­kat, — a Hruscsov interjút nagy érdeklődéssel és sok magya­rázattal kísérték. Különösen nagy figyelmet szenteltek Hruscsov elvtárs azon melyekkel kifejezésre hozta, hogy a bombavetők repülőterek elvesztették jelentőségüket. Hiszen az Egyesült Államok stratégiai elgondolása a repülök túlsúlyán és azon a feltevésen nyugszik, hogy az Egyesült Államoknak több és jobb repülőik vannak. Természetesen nagy visszhangot keltett Hruscsov elvtárs azon kijelentése is, hogv a Szovjetunió hajlandó a mesterséges holdnak a világűrbe való kiküldését a leszerelés keretén belül nemzetközi ellenőrzés alá helyezni. James Reston tudósítót., akinek Hruscsov elvtárs az interjút adta, meglepte az a természetesség, amellyel Hruscsov elvtárs, a szovjet mesterséges holdról beszélt. „Mintha csak valami hétköznapi mindennapos dologról beszélne“ — írja James Reston. — A megbízott mérnökünk azt telefonálta, hogy a mester­séges holdat útnak indították és megkezdte pályafutását — mondotta Hruscsov. így írja le az amerikai tudósító a Hrus­csov beszélgetés menetét. Majd ígv folytatja: „kölcsönösen gratuláltunk egymásnak és aztán Aludni mentem“. James Reston számára valami szokatlan történt. Az egész világ a szovjet mesterséges hold felé tekintett, de azért az amerikai újságíró aludni ment. A SOF IV. kongresszusa Lipcsében A szabad német szakszervezetek nevében Herbert Warnke üdvözölte a kongresszust. „A VÖRÖS HOLD? „Mint a bomba olyan hatás­sal volt Washingtonra az a moszkvai hír, hogy sikerült ki­röpíteni a mesterséges holdat a világűrbe“ — írja a Neue Zü­richer Zeitung amerikai tudósí­tója az amerikai kormánykörök első reakciójáról a szovjet mes­terséges holddal szemben. Egy néhány nappal későbben a Le Monde tudósítója ugyan­onnan a következőket írja: „Az amerikai tudósok, katonák és diplomaták rosszul álcázzák zűr­zavarukat, csalódásukat, sőt nyugtalanságukat az orosz tudo­mány sikerének diadala felett. Nagyon sok arrierikainak — akik a tudományos folyó­iratok olvasása közben az űrbe repülésről álmodoztak — kel­lemetlen volt, mikor megtudták, hoqv álmukat az oroszuk vál­tották valóra." John Dieíenbaker kanadai miniszterelnök a montreali Mc Gill egyetemen tartott ünnepsé­gen k! jelentette: „amikor az emberi kéz alkotta szovjet mü- ■ hóid a levegőbe emelkedett, a Kalandos elképzelések valósággá - váltak.“ A mesterséges bolygó gondo­latával elsőnek az amerikaiak rukkoltak ki. Körülbelül két év­vel ezelőtt természetesen nagy kérkedéssel és hencegéssel, an­nak idején a műbolygó program­jával Eisenhower maga lépett elő, természetesen nem feledke­zett meg közvetlenül vagy köz­vetve ez alkalommal a „szabad világ“ felsőbbrendűségéről. A szovjet tudósok és politikusok nem álltak elő ehhez hasonlóan és nem is beszéltek így, ezek egyszerűen előálltak a mester­séges bolygóval. Tessék — néz­zék meg! Már említettük, hogy a „vörös hold“ — ahogyan a nyugati köz­vélemény elkeresztelte a szovjet mesterséges bolygót — nemcsak mint az emberi kéz alkotta si­kert fogadták. Rawson Bennet amerikai viceadmirális mogor­ván kijelentette': „az csak .egy darab vas, bárki kiröpítheti“, de a közvélemény természetesen kinevette. „Semmilyen okot sem látunk, hogy az amerikaiak fejü­ket veszítsék a vörös hold mi­att. A legokosabb az lesz, ha folytatni fogjuk a műbolygó, a rakétalövedékek programját min­den perc veszteség nélkül és el kell vetnünk minden osztoz­kodási javaslatot a kommunis­tákkal a fölfedezéseink terén“ — írja a Daily News. Ezeknek a vörös.szín elöntötte az agyukat., olyan eltökéltek és makacsok, hogy az emberiség sikerének e nagy történelmi pillanatában sem látnak tovább, mint ahoqy azt a hidegháborús szemüvegük en­gedi. A történelem ezekről meg sém fog emlékezni. De az emberiség történelmébe örökre bele lesz vésve, hogy szovjet ember volt az, aki először hódította meg a világűrt. —lac — Sokarcú India India története olyan zsúfolt, bonyolult és eseményekben gaz­dag, mintha nem is egy ország, hanem egy egész kontinens tör­ténete volna. India ötezer éves történetében hódítók hosszú sora követte egymást, hatalmas birodalmak tucatjai születtek, virultak és hanyatlottak le, könyvtárat lehetne megtölteni azzal, hogy mi történt Nagy Sándortól Nehruig. Ennek a könyvtárnak lapozzuk fel néhány könyvét. „AZ ORANGUTANG VAGY TIGRIS BIRODALMA“ Amikor Vasco da Gama, őfen­ségének, a portugál királynak admirálisa 1498-ban partraszállt Indiában és megnyitotta a me­sés ország felé az új viziutat, aligha sejtette, milyen roppant változások sorozatát nyitja meg. A portugál, majd az angol és francia gyarmatosítók kezdetben csak az indiai tengerpart men­tén tudták megvetni a lábukat és szinte páholyból nézték az előttük folyó élet-halál harcot: a Delhiben székelő, pávatollas aranytrónon ülő afgán hódítók, a nagymogulok hatalmát meg­törték a mogul helytartók, a helytartókat szétverték a har­cias mahratták, a mahrattákat elsöpörték az újabb afgán hódí­tók — mindenki harcolt min­denki ellen. Két civakodó között a har­madik örül — tartja a közmon­dás és a hatalmas angol Kelet­indiai Társaság 1749-ben elhatá­rozta, hogy az indiai háborúkat kihasználva behatol az ország belsejébe. Erre törekedtek a franciák is, s a két nagyhatalom európai élet-halál harca Indiá­ban is lángra lobbant. A vetély- társak beavatkoztak a fejede­lemségek belső ügyeibe, benn­szülött zsoldoscsapatokat tobo­roztak. 1757-ben Plassey mellett dől el a vetélkedés: Robert Clive expedíeiös csapatai — 900 angol katona és 2000 szipoj — tüzér­ségi fölényük segítségével szét­verték a franciabarát bengáli uralkodó hetvenezer főnyi sere­gét. A Brit Keletindiai Társaság a plasseyi csata után oroszlán­étvággyal vetette magát Indiára és alig száz évvel később, 1840- ben, Pandzsáb meghódításával véglegesen bekebelezte a hatal­mas országot. Az angol gyarmatosítók a szó szoros értelmében úgy kiprésel­ték Indiát, akár a citromot. Robert Cliva utóda. Warren Hastings bíróság elé is került roppant harácsolásai miatt, s Burke joggal jelentette ki az angol képviselőházban: „Ha ma kikergetnének bennünket Indiá­ból, semmi sem maradna, ami arról tanúskodnék, hogy ural­munk dicstelen időszaka alatt India más lett volna, mint az orangutang vagy tigris birodal- rita!“ India az angol uralom előtt híres volt fejlett kézmű­iparáról, s amikor Clive bevonult Mursidabadba, lelkendezve írt erről a városról, „amely olyan nagy és gazdag, mint London“. Az angol áruk azonban tönkre­tették az indiai kézműipart, Mursidabad, Dákká, Szurat és a többi ipari város néhány évtized alatt elpusztult, indiai szövő­munkások százezreinek csontvá­zai porladtak az utak mentén. Az angolok tönkretették az ön­tözőberendezéseket, a paraszto­kat kiszolgáltatták az angolbarát földesurak kénye-kedvének, s India, amely egykor el tudta tartani lakosságát — az éhínség hazája lett. 1770-ben 7 millió ember esett áldozatul a bengá- liai éhínségnek, a múlt század utolsó éveiben 15 millió ember halt éhen! Igaz, India sokat változott az angol gyarmati uralom idején: utak, vasútvonalak épültek, meg­született a modern gyáripar, de mindez nem javított a nép helyzetén. Sőt! Az indiai átlagos napi jövedelem az 1900-as évek­ben a második világháború előtt már a felére zuhant, az angolok 1939-ben a bombayi börtönben háromszor annyi pénzt fordítot­tak egy fogoly élelmezésére, mint amennyi egy indiai föld­műves étkezésére jutott, ami természetesen nem az angolok bőkezűségét bizonyította. Sah és Khambata, a híres indiai köz­gazdászok ezekkel a keserű sza­vakkal foglalták össze az angol gyarmati uralom mérlegét: „Az átlagos indiai jövedelem éppen csak arra elegendő, hogy eltartsa az indiai lakosság két­harmadát, vagy hogv valameny-. nyiüknek kétszer adjon enni a szükséges napi háromszori ét­kezés helyett, feltéve, hogy va­lamennyien meztelenül járnak, a szabad ég alatt laknak, semmi szórakozásuk nem lehet és sem­mi mást nem akarnak, csak élelmet, abból is a legrosszab­bat, a legdurvábbat és a legke­vésbé táplálót..." Az angol gyarmatosítók ravasz eszközökkel törekedtek arra, hogy Indiát minél kisebb ré­szekre szabdalják, s így akadá­lyozzák az egységes nemzet, az egységes nemzeti felszabadítás kibontakozását. Az ország terii- letének egyharmadán továbbra is ott garázdálkodott az 400 ki- sebb-nagyobb, mélységesebb reakciós feudális kényur, az egynyelvű területeket szét.dara- boíták a fejedelemségek és az angol tartományok között. Az indiai nép azonban nem nyugodott bele a külföldi ura­lomba és*6ppen száz esztendeje annak, hogy fegyveres szabad­ságharcával megingatta az angol gyarmatbirodalmat. MARHAFAGGYÜ ÉS DISZNÓZSÍR Az angolok 1857 elején el­rendelték az indiai zsoldoshad­seregben a marhafaggvúval és disznózsírral bekent új tölténye­ket. A katonáknak a puska töl­tésekor fogukkal kellett letép­niük a töltény burkolatát. Az elbizakodott angol gyarmatosítók nem is gondoltak arra, hogy a hindu vallás tiltja a marhahús, a mohamedán vallás pedig a disznőhús fogyasztását. A had­seregben szolgáló hindu és mo­hamedán vallású katonák fel­háborodtak az új töltények mit att, s ez a látszólag apró ese­mény volt az a szikra, amely lángra lobbantotta a iőporos hordót. 1857 március elsején történt, hogy Mangal Panda közkatona, a 38. számú ezred katonája kilépett a sorból és „haljunk meg a hitünkért!“ — felkiáltás­sal agyonlőtt három angol tisz­tet. Pandát azonnal felkoncol­ták, de május 11-én Delhi kö­zelében fekvő Mirutban -fellázadt három szipoj ezred, elfoglalta Delhit és felkoncolták a kezükbe került angolokat. Futótűzként terjedt a felke­lés, különösen a Gangesz kö­zépső folyása mentén. A parasz­tok megölték az angol tisztvise­lőket, partizáncsapatokat szer­veztek. Tantia Topi, a tehetsé­ges hadvezér partizáncsapatok élén beportvázta egész Észak- kelet-Indiát és maga előtt ker­gette az angol csapatokat. A gvarmatosítók természete­sen ellentámadásba mentek át, kihasználták az ország területi, nyelvi és vallási megosztottsá­gát, s az áruló fejedelmekre támaszkodva, háromhónapos ost­rom után, bevették Delhit. Ez­után Laknau került sorra, ame­lyet két héten át fosztogattak, s 5 millió fontot harácsoltak össze. Jellemző, hogy Laknau bevétele után 140 angol katona­tiszt nyugdíjaztatását kérte — elég pénzt vágtak zsebre, értel­metlennek tartották a részvé­telt a további harcokban! Már csak Dzsánni városa tar­totta magát, amelyet Laksmi Baj, a hős fejedelemasszony vé­dett. Napokig tombolt a harc az utcákon, a torlaszokon, az an­goloknak minden házat külön kellett elfoglalniok, s a védők a fejedelmi palotát is a levegőbe repítették, hogv minél több an­gol pusztuljon el a romok kö­zött. Laksmi Baj-nak sikerült csatlakoznia Tantia Topi parti­zánjaihoz, de 1859-ben mind­ketten árulásnak estek áldoza­tul. Leverték a szabadságharcot, s az angolok azzal ülték meg a győzelmi ünnepet, hogy az elfogott felkelőket az Agyuk torkához kötötték és elevenen szétszaggatták őket... SÖPÄRLÄS A TENGERPARTON Indiában ma a Nemzeti Kong­resszus Párt van uralmon. Ez a párt, amely 1885-ben alakult, nehéz harcokban, a tömegektől olykor eltántorodva, majd meg- újhódva állt a hatalmas ország újjászületésének élére. A Nem­zeti Kongresszus Párt évtizedes harcai fűződnek Mahatma Gand­hi nevéhez, aki fogalommá vált a százmilliók szemében s akinek életét 1948-ban oltotta ki az angolok által felbérelt orgyilkos golyója. Gandhi jelszava volt a szva- radzs, az önkormányzat és a szvadesi, a nemzeti ipar köve­telése. Ez a követelés csendült fel 1919 április 13-án, az am- ritszari tömeggyűlésen, amelyet az angolok sprtűzzel oszlattak szét: 379 halott és 1200 sebe­sült maradt a hatalmas téren, s az angol parlament 20.000 fontos jutalmat szavazott meg a sortüzet vezénylő Dyer tábor­noknak. A mozgalmat azonban nem le­hetett feltartóztatni. Gandhi 1930 májusában 78 hívével együtt mezítláb, római tógára menekült. központi nemzeti bizottság tag­jai Adolf Svobodáva az élen Zdenek Fierlinger vezetése mel­lett a pekingi egyetemre ér­kezett. A csehszlovák küldöttség tag­jai szeptember 29-én megláto­gatták a pekingi egyetemet. — Képünkön: a csehszlovák parla­menti küldöttség és a prágai

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents