Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1957-09-24 / 39. szám

Bratislava ut­cáin megjelen­tek a Szlovák Filharmónia őszi évadjának hang­versenyeit hir­dető első falra­gaszok. A zene­kedvelő közön­ség kíváncsian olvassa a mű­sort; mit hal­lunk ez idén, kinek a játéká­ban gyönyör­ködhetünk? S mialatt a kö­zönség vár, a Szlovák Filhar­mónia épületé­ben lázasan ké­szülnek az évad­nyitásra. Folyik a próba, zené­szek gyakorol­nak külön-külön és együttesen. Itt látni, hogy % tudás mellett mily* kemény munka eredmé­nye egy-egy hangverseny, meny­nyit próbálnak nappali ruhában, Üres teremben addig, míg a hangverseny _estéjén feketébe öltözve, a közönség feszült vá­rakozása közepette, a karmes­ter intését várják az ünnepé­lyes hangulattal átitatott terem­ben. Kihasználva a próba szünetét, bekopogok a „Karmester" jel­zésű ajtón, hogy megtudjam, mint készül a filharmónia az idényre és hogy a tehetségen kívül mennyi kitartás és ener­gia szükséges ahhoz, hogy a_ falragaszokon — mint most az évadnyitón is — megjelen­hessen e három szó: „Vezényel: Cudovlt Rajter“. A szóba üres, de csakhamai- megjelenik az ajtóban Rajter Lajos jól ismert, magas, karcsú alakja. Egy perc alatt szinte lerázza magáról a fáradságot és máris mosolyogva felel első kérdésemre, ami nem is lehet más, csak: — Ugye már gye­rekkora óta hivatásos zenész­nek készült? — Bizony, előbb Ismertem ■ kottát, mint a betűket. Ked­venc szórakozásom volt hang­jegyeket rajzolni — ritkán raj­zoltam lovat, vagy házakat — inkább hangjegyeket. Szüleim kérdésére pedig, hogy mit csi­nálok, azt feleltem: „Tomponá- lok". Négy éves koromban kezdtem zongorázni, mégpedig édesapámtól tanultam, aki mint az akkori tanítók általában, képzett muzsikus volt. Később azután természetesen más, „ide­gen“ tanárokhoz kerültem. Ludovit Rajter barátnők Itt elgondolkozik, tekintetét körbe futtatja a szobán, és egy kicsit talán elfogődva, megjegy­zi: — Mint a zeneiskola növen­déke, éppen Itt, ebben a szobá­ban tanultam zeneelméletet Albrecht Sándortól ... A gimná­zium elvégzése után a bécsi Zeneművészeti Főiskolán foly­tattam tanulmányaimat. Vezény­lést és zeneszerzést tanultam, majd a budapesti művészképzőn Dohnányi tanítványa voltam. — Mikor vette először kezébe a karmesteri pálcát? — Kilenc éves koromban. — A kedves emlékre felragyog a művész arca, amint lelkesedve meséli tovább: — Igen, az első világháborúban egy jótékony célra rendezett, „rendes“, nyil­vános hangversenyt vezényel­tem. Igaz, hogy „zenekarom“ tagjai csak valamivel voltak idősebbek nálam, de minden­esetre nagy sikerünk volt. — Erről a zenekarról szeret­nék valami bővebbet megtudni. — Még elemista koromban „szerveztem“ egy zenekart, és mondhatom, komolyan dolgoz­tunk, nemcsak úgy gyerekmód­ra, amit az is bizonyít, hogy az egykori gyerekzenekarból több neves, hivatásos zenész került ki. Hogy csak néhányat említ­sek, Babusek volt a zenekar nagybőgőse, Kulicsek Ottó, a Nemzeti Színház zenekarának volt karmestere, és Kampitsch János, a SzlovSk Filharmónia mai tagja, szintén játszottak a zenekarban. Az iskolában pró­báltunk, ahol egy tantermet bocsájtottak rendelkezésünkre, a gimnáziumban pedig az ön­képzőkörön belül működtünk. A korhatár tizenhat év volt, már tudniillik, amikor mi elemisták voltunk, ennél idősebbet nem vettünk be. Ahogyan mi „öre­gedtünk“, ez a korhatár kitoló­dott, és mire mi tizenhat éve­sek lettünk, a zenekar felbom­lott. Beszélgetésünk alatt Debussy Nocturno-jártak hangfoszlányai szűrődnek a szobába, és észre- veszem. hogy a művész, miköz­ben velem beszél, félfüllel a já­tékot figyéli, itt-ott egy pilla­natra meg is szakítja a beszé­det, talán, hogy egy-egy taktus helyes előadásáról meggyőződ­jön. — Mit csinált a művészképző iskola elvégzése után — tere­lem a szót a művész pályafu­tására. — Itt, Bratislavában voltam a zeneiskola tanára, majd 1933- tól 1945-ig a budapesti rádió karmesteri állását töltöttem be. — Mikor ismerkedett meg a sikerrel? A híres karmester most úgy néz rám, mintha valami titok elárulására akarnám kényszerí­teni. Pedig nem titok az, hogy Rajter Lajosnak sikerei voltak és vannak, ezt mindenki tudja, csak hát szeretnénk szép sor­jában hallani. — Már első „igazi“ hangver­senyem után, 1928-ban Bécsben, szép kritikát kaptam. 1933-ban Svájcba, majd Ausztriába hívtak meg, és ezekután számos más, külföldi hangversenykörúti meg­hívásnak tettem eleget. Állomá­saim: Párizs, Stockholm, Berlin, München, Helsinki, Bécs, Strass­burg, Genf, Zürich, Lausanne, Varsó, Katowitz voltak. Különö­sen jóleső érzés volt az, amikor a meghívásokat megismételték, hiszen ez az elismerés legna­gyobb bizonyítékát jelentette. Mondhatom, többször vendég­szerepeltem egy-egy városban, Svájcban pedig rendszeresen minden évben vezényeltem. — A felszabadulás után hol kezdte meg a munkát? — Először a Bratislava! rádió szimfonikus zenekarának voltam a karmestere, a Szlovák Filhar­mónia megalakulása óta pedig — 1949 — itt működöm mint karmester. Boldog vagyok, hogy ott voltam a filharmónia böl­csőjénél s így látom a megtett utat, amelyen haladt máig, amikoris szerénytelenség nélkül állíthatjuk, hogy a Szlovák Fil­harmónia kitűnő együttes, amely bármilyen nemzetközi versenyen megállja helyét. Ezt legjobban két tavaszi utunk bizonyítja. — Arca szinte kipirul, amint foly­tatja: — Szép sikerünk volt a zeneileg annyira fejlett és nagyigényű Linzben, a prágai fesztiválon megtartott hangver­senyünk után pedig nemzetközi zenei személyiségek a legna­gyobb elismeréssel nyilatkoztak rólunk. Előadásunkat a többi között Sosztakovics, a nagy szovjet zeneszerző is meghall­gatta. Rajter Lajos valóban boldo­gan, szeretettel beszél a íílhar- mónáról. Látszik, hogy élete összefügg a zenekarával. Most nem is kell őt biztatni, hogy beszéljen, büszke megelégedett­séggel meséli: — Januárban és februárban belgiumi és nyugat-németorszá­gi, valamint NDK-i vendégsze­replésre készülünk az egész filharmóniával. Nagy élmény lesz ez különösen a fiatal zené­szek számára. A fiataloknak kell látni és tapasztalni — jegyzi meg jóindulatú lelkese­déssel. — Ha már a fiatalokról van szó, hogy állunk az utánpótlás­sal a karmesterek terén? — Mint a Zeneművészeti Főiskola tanára állíthatom, hogy sok reményteljes fiatal növen­dékünk van, akiknek neveivel találkozunk még a zene világá­ban. Megkérem, beszéljen arról, mi is a karmester feladata. Nagy, csontos kezeit széttárja, amint magyarázólag mondja: — A vezénylés nemcsak ütemezés, a taktus megadása, a próbákon való gyakorlás. A tökéletes be­tanulás után a hangversenyen a karmester újjá alakítja a ze­nemüvet, reprodukálja, és a szerző elképzelése szerint, hű­ségesen követve a szerző el­gondolásait, igyekszik hallgatói­nak tolmácsolni. Végezetül még azt szeretnénk tudni, mit csinál a nagy kar­mester szabad idejében. — Szabad időmben is csak dolgozom — feleli nevetve — zenét hallgatok, vagy komponá­lok, mégpedig főleg ifjúsági zenedarabokat, úgyhogy nem­csak mint pedagógusnak, nanem így is kapcsolatom van az ifjú­sággal. A próba folytatódik, a kar­mester kezébe veszi a pálcát, az arcok kipirulnak, igyekezet-, tel, szorgalmasan gyakorolnak, hogy néhány nap múlva tökéle­tes játékukkal minél nagyobb élvezetet szerezzenek a bratis- lavai közönségnek. MESTAN KATALIN Mária Lujzát húsz éve isme­rem. Az óvodában egymás elöl ettük meg a tízórait és az is­kolában egyesült erővel igye­keztünk tanítóinkat bosszanta­ni. Tulajdonképpen azonban Mária Lujza sz&lídieikíi volt és olyan unalmas, Hogy még a sa­ját társaságában is halálra únta magát. Mária Lujza azon emberek egyike, akiket túlgyorsan elfe­lejtünk. Annál nagyobb volt az öröme, amikor — tízéves elvá­lásunk után — mégis nyomban ráismertem. Régi barátságunk emlékére meghívott egy csésze kávéra. Félórán belül már mindent tudtunk egymásról. Hogy min­degyikünknek mérges-mo^gó s férje van, valamint egy-egy káprázatoson intelligens, cukor- édes gyermekünk. A másik fél­órát óvodai és iskolai emlékek felelevenítésével töltöttük. Ez­után végérvényesen befejeztük a társalgást. Nem volt miről beszélni többé. Mária Lujza ugyan megpró­bálta, hogy kartotékjai számá­ra — amelyekkel foglalkozott — keltse fel érdeklődésemet. De mindhiába. Töprengtem, ugyan mit is kezdjek vele. El­mondtam néhány pikáns viccet. De ezzel sem értem célt. Mária Lujza nem tud nevetni. Az ön- kínzás egy rohamában megad­tam a telef on számomat. Már másnap reqyel felhívott. — 11 em jönnél ma este hoz-' zánk, a kedves családoddal együtt? — kérdezte. — Vettem egy üveg almamustot, Hiszen ezt mindig annyira szeretted. Sajnálattal mondtam le. Meg kell értenie: gyűlések, hivatalos elfoglaltság ... Megértette. — Semmi baj — mondta mézéde­sen, — majd holnap újra fel­hívlak. Másnap nem voltam otthon. Óvatosságból egész családommal együtt egy barátnőmnél alud­tam. A harmadik napon — fizetési elmaradás miatt — lezárták a telefonomat. Pénz­ügyeim szanálásáig elfeledkez­tem Mária Lujzáról. De ö énrólam nem. — Van valami kifogásod ellene, ha ma este mi jövünk hozzátok? hí­zelgést a telefonba. Egyszeriben melegem lett. — Drágám, szó se lehet róla, — mondtam, remekül mímelt sajnálkozással, kislányomnak tegnap Óta difteritisze van, megkaphatnátok... Mária Lujza részvéte határ­talan volt. A családjában három generáción át előfordult összes difteritisz-esetet elmondta. Amikor már majdnem elaludt tam a telefon mellett, letettem a kagylót. Egy perc múlva azonban újra felcsengetett. — Megzavartak bennünket — mondta élénken, — .... és azután. Otto bátyámnak is volt egy súlyos difteritisze ... A következő hetekben napon7 ta felhívott és érdeklődött sze­gény beteg gyermekem hogy- léte iránt. Már alig mertem felvenni a kagylót. Egy napon vidáman kijelentette: most már a kislányom vagy nem él, vagy egészséges, és semmi nem áll­hat eljövetele útjában .., Kivert a hideg veríték. — Difteritisze már nincs —' rebegtem gyenge hangonf — de sajnos, most meg kanyarója van. Legalább három hétig tart... Teljesen kimerültén és ideg- összeomlás előtt állva, a vég­sőkre határoztam el magam: krokit írtam egy szörnyen unal­mas barátnőmről, akinek a lá­togatásától jobban félek, mint a kénesőtőt és akit eddig a leg- vaskosabb hazugságokkal sike­rült is a házamtól távol tartani. Természetesen, ez nem volt korrekt. Már meg is bántam félig-meddig, de már későn volt: a történet megjelent, petit fett-ben. Férjem nagy- rányú ünnepélyt akart tartani ez alkalommal. Még mindig furdalt a lelkiismeret, de mégis örültem, hogy legalább most már nyugtom lesz. Ekkor — felcsendült a telefon. — Gratulálok — ujjongott Mária Lujza — hisz ez egy remek történet! Na, ez sem fog téged az életben többé mo­lesztálni! Ne igyunk meg erre egy üveg bort?... Kiesett kezemből a kagyló. — Sajnos, ma nem lehet. — felelte férjem Mária Lujzának. — Feleségemet éppen most ütötte meg a guta ... Fordította: LÁZÁR ANNA A prlmási hírnök jő és piheg- ve szól: „Uraim! őeminenciája köszönetét, üdvözletét és áldá­sát hoztam az újpestieknek!“ Rögtön körülfogják, kezét szorongatják, majdnem ölben viszik a mikrofonhoz. S a ka­nonok űr a kaptatótól, no meg az izgalomól el-elcsukló, rekedt, de kenetteljes hangon felolvassa a prímás úr sajátkezüleg Írott levelét... A ház előtt pillanatok alatt megnő az olcsó mulatságra éhes tömeg. A papi beszéd után né- hányan éljeneznek, tapsolnak, mások csak zajonganak — az­tán úgy értékelik, hogy az az­napi beszédnormát ezzel letud­ták és — egy áldással gazda­gabban hazaballagnak. ŐEMINENCIÁJA ÄLDÄSÄT ADJA... Az előzményekhez tartozik, hogy néhány nappal e neveze­tes esemény előtt elfogták és az újpesti forradalmi bizottság elé hoztak három embert, akik a hír szerint Nagy Imre megbí­zásából Mindszentyért indultak. _őriási lehetőség csillant meg az újpesti vezérek előtt: ők szabadítják ki a prímást, és bekapcsolják a „forradalmi mun­kába". Beszédeket és nagy fel­hajtással szervezett miséket akartak^ tartatni vele. A bizottság néhány tagja el is indult egy nagy csoport fegy­veressel. Hanem egy fejhosszal lemaradtak: Pallavicini őrgrőf fia megelőzte őket. Viszont másnap megkapták a prímás sajátkezű levelét, amelyről fen­tebb már szóltunk: „Kedves Újpesti Hívek! Értesülök, hogy hazautazá­somon mily szeretettel és ragaszkodással, nagy tö­megben vártatok. (Izzadtak is a szervezésen eleget az újpesti „forradalmárok“). Az éjszaka zaklatottságá­ban nem került elintézésre Mindszenty József levelét megírta... A PRÍMÁS ÄLDÄSA ÉS AZ ÚJPESTI „SZ ABADHÖSÖK“ és megbeszélésre némely részlet. (Mármint az, hogy s mint is legyen ez az új­pesti dolog. Á küldöttek is elég ügyetlenek voltak és a nyüzsgés is túl nagy volt ahhoz, hogy részletezzék a dolgot.) A szövetséget meg­áldottam (sokaknak nem tetszett, hogy a prímás még azt sem tudja, hogy nem szövetségnek, hanem forradalmi bizottságnak hív­ják, az ő szabadításán ügyeskedő szervet.) Az egyházmegye kanonok- ját, Pataki kanonok urat, küldöm, hogy tolmácsolja üzenetemet és vigye meg áldásomat (megyftte!). Meg­áldom a jelenlévőket (már­mint a szabadításban részt­vevőket), az otthoniakat. Legyetek hűek Egyháza­tokhoz és magyar Hazátok­hoz és szintén rab főpász­torotokhoz (a rab főpásztor a levél megírásakpr már tudta, hivatalosan is közöl­ték vele, hogy nem rab. A nagyobb hatás kedvéért Ir­ta mégis Így.) Buda, 1956. okt. 31. Mindszenty József bíboros hercegprímás“. Ha hinni lehet a Tribune des Nations című párizsi lapnak, akkor a prímás mint „bedolgo­zó“ részes az ENSZ ötös bizott­sága jelentésében. Ez esetben Mindszenty a legrútabb hálát­lanságról tett tanúságot, mert hagyta, hogy Andersen űrék néhány általános megjegyzéssel elintézzék, háttérbe szorítsák a főpásztori áldásával ügyködő újpesti „forradalmárok“ tevé­kenységét. Mindszenty mulasztását pó­tolva ez úton segítünk. Ander­sen úrnak és brigádjának. Talán még nem késő. SKP í i . HUH •íurftH*! iffy!?: dw ?/****’■ SiiSfiS Mindszenty József levele A LEVENTEOKTATÖ MUNKÁS - TANÄCSAI Sajnos, nincs helyünk az „újpesti forradalmi bizottság“ november 4-e előtti tevékeny­ségének bemutatására. Elég az hozzá, hogy egy Kősa nevezetű asztalosmester, egykori leven­teoktató irányításával sok min­den történt, ami szót érdemel­ne. (Sok ember elhurcolása és irgalmatlan megkínzása, például Szobácsi főhadnagyot Kósa je­lenlétében vallatták.) A bizott­ság egyik tagja, egy Csehi ne­vezetű — egykori SS-katona üldözöttek elhurcolásáért és kivégzéséért életfogytiglani bör­tönre ítélt gonosztevő — ve­zette a kihallgatást. Többek között így: .......a szoba közepén a padlóra egy tányért tettek, azt mondták, hajoljak le, mutatóujjammal támaszkod­jak a tányérra és ilyen helyzetben járjam körül. A vérem közben folyt és csö­pögött a padlóra és tányér­ra. Én megpróbáltam a bal­kezem kabátujjával letöröl­ni a vért, de ez^rt erős ütést kaptam. így járattak a tányér körül addig, míg eszméletlenül össze nem estem“. (Szobácsi J. vallo­másából.) Említést érdemelne az újpesti munkástanácsok megszervezése is. Erre vonatkozóan Kósa alá­írásával kiadott utasítás egye­bek között így rendelkezik: _ „Nem választható az a személy, aki a Rákosi-re- zsimben bármilyen funkciót töltött be, pl. váll. ig. párt­titkár, üb. elnök, személy­zeti felelős, rendészeti szer­vekhez, partizán alakulatok­hoz tartozó, és mindazok, akik a terror rendszert támogatták, vagy mellette megnyilatkoztak. Amennyi­ben ilyet megválasztottak volna, haladéktalanul eltá- volítandók“. Az ENSZ ötös bizottsága je­lentésének inkább azt a passzu­sát pótolnánk néhány adalékkal, amely így szól: „A legerősebb ellenállást a szovjet csapatok­kal szemben Budapest kimon­dottan munkáskerületeiben. Új­pesten (és Csepelen) tapasztal­ták“. KÜLDÖTTSÉG A NYILAS- ÉS CSENDÖRALAKULATOKHOZ Mi az igazság ? November 4-én és után, ha lehet, az eddiginél is lázasabb tevékenységet fejtett ki az új­pesti forradalmi bizottság. Nagy­arányú fegyverkezésbe kezdtek. Azután régi követelésnek helyt adva, öttagú küldöttséget indí­tottak külföldre, hogy behívják a kilátásba helyezett egykori csendőrökből, nyűgökből stb. álló csapatokat, 70.000 emberre számítottak. A küldöttség útját nem kí­sérte szerencse, amennyiben három férfitagja már az első kilométernél összeveszett a két nőküldöttön. Egy — a vesztes — lemorzsolódott, nem ment tovább. Egyelőre a többiek sem mentek tovább a Gellért Szálló­nál, ahol is megszálltak. (Egyes tanúk szerint a küldöttség tag­jai eldicsekedtek azzal, hogy ezen az estén megerőszakolták a két nőt — mások szerint en­nek nem lehet hitelt adni, mert azokat nem kellett megerősza­kolni.) A szállodából Bécsnek indutak, de rövidesen harcba keveredtek, és így vissza kel­lett fordulniuk. HORTHYSTA ALEZREDES. SS TÄBORI CSENDŐR, ZSFB- TOr.VAJ. CSAVARGÓ ÉS A TÖBBIEK A szovjet csapatok elleni harc megszervezését Újpesten gya­korlatilag két ember intézte: Somlyói Nagy Sándor és Rácz Endre. S. Nagyot az újpesti fegyveres erők parancsnokának, Ráczot a nemzetőrség vezetőjé­nek nevezik ki. S. Nagynak, az egykori hor­thysta alezredesnek sok baja volt „szabadságharcosaival“. Lopnak, feleselők, fegyelmezet­lenek. Az egyik nap jelentették például az angyalföldi pályaud­varról, hogy a tömeg feltörte a vagonokat, és viszi, hordja a sok árut. Szöget, vécépapírt, sőt 'furnérlemezt, bútorokat. S mikor S. Nagyék odaérkeztek,' már a Duna Cipőgyár exportra készült termékeit hordták. _ Mi marad nekünk? — rémüldöztek az újpesti „szabadsághősek“. Kósa utasítására gyorsan 'meg­raktak két teherautót cipővel — s közben valamennyi harcod magánvételezést is eszközölt. Némelyik egész láda cipőt vitt- haza. Rácz Endre volt textilkeres­kedő egykori horthysta tiszt, később karácsonyfadísz-készítő lett. Ezt a kegyes foglalkozást egészítette ki azzal, hogy ellát­ta az újpesti fegyvereseket nemzetőri igazolvánnyal. Így az összes alvezérek is rendelkeztek megfelelő igazolvánnyal. Többek között Kollár Mihály a lopásért és egyebekért számtalanszor el­ítélt „forradalmár“, Molnár Ti­bor egykori SS tábori csendőr, a többszörösen büntetett csa­vargó, Nyíri György, az egykori pénzügyi főtanácsos fia és így tovább. A __ gyülevész népség persze részint harc előtt, részint harc alatt szanaszét szökdösött. Két- három csetepaté után a „forra­dalmárok“ szétfutottak, a vezé­rek pedig — a főparancsnok úr és alvezérei — most zárt intézetben töltik jól megérde­melt pihenőjüket. Tanulság: a prímási áldás még nem elég a boldogsághoz. Sőt: még Andersen legújabb meséi sem. BEJCZY GÉZA 9

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents