Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1957-01-22 / 4. szám

A szülő szerepe a nevelésben

Mielőtt elkezdeném a vitában felvetett kérdést tárgyalni, bejelentem, hogy megrögzött gyermekpárti vagyok. A fiatalkorút — mint ahogy ezt minden ország .törvénye kivétel nélkül és nagyon helyesen megállapítja — nem lehet elkövetett cselekedeteiért a felnőttel egyenrangú elbírálásában részesíteni. A serdülő ifjú sem testileg, sem lelkileg nincs kifejlődve, tapasztalatai hiányosak, látóköre — a csodagyereket kivéve — szűk, egyszóval nevelését az erre köteles egyének nem fejezték be, tettei tehát mint egy bumeráng visz- szaülnek azokra, akik hivatva lennének őt a helyes és társadalmi kereteknek1 megfelelően tiszteséges ember;-: nevelni. Tehát tulajdonképpen mindaz, amit a fiatalkorú elkövet nem más, mint környezetének és a nevelésére hivatott egyének erkölcsi bizonyítványa.

Ezzel egyúttal be is' jelentem azt a nézetemet, miszerint a fiatalok hi- bájai csak kis százalékban függnek egyéni hajlamaiktól, öröklött tulajdonságaiktól, ennél sokkal nagyobb szerepet játszik karakterük kifejlődése szempontjából környezetük minősége.

A gyermek megszületik és mikor először elkezd tüdővel lélegzetű beszívja környezete légkörét. Ez a környezet pedig a család. Ezer példával tudnám bizonyítani, hogy a család jó vagy rossz befolyása a legerősebb fundamentum. Tehát még messzebb kell visszanyúlnunk: ahhoz, hogy egy gyermek vagy fiatalember tetteit megértsük és megítéljük, meg kell tüzetesen vizsgálnunk a szülői házban folyó életmódot, a szülők élet- felfogását, karakterét, egyszóval azt, hogy elég érettek-e a szülői tisztségre. A gyermek ki világra jön, a legnagyobb felelősséget rójja azokra, kik a világra hozták, a gyermek a legkomolyabb dolog, a legkomplikáltabb kérdés és ép ezért csak kötelességeit egy életen át komolyan vevő emberpárnak szabadna gyermekeket a világra ■ hozni. Ez -pedig ...—- habár magam sem vagyok a korai házasság híve — nem is annyira a kortól, mint inkább megint csak visz- szamenőleg a neveléstől függ.

Természetesen sokkal egyszerűbb á dolga annak a szülőnek, ki elég művelt ahhoz, hogy gyermekét ne csak ösztönszerű szeretettel nevelje, hanem tanulmányaiban is helyes útmutatást tud neki adni, de becsületes emberré való nevelése egyáltalán nem attól függ. Sőt! Tapasztalatom az, hogy egyszerű munkás vagy paraszt családok gyermekei közül, kik otthon két munkában megöregedett szülő mellett töltötték fiatalságukat, sokkal több igaz ember került ki, mint az úgynevezett inteligencia köréből. Tehát ne akarja a szülő gyermekének helytelen irányú életmódját mindenben az iskolai nevelésre tólni, mert az iskola főként a tudás és csak részben a nevelés eszköze. Az a szülő, aki példás életével, családja iránti áldozatos életmódjával és nem utolsósorban akkor, ha gyermekét egész nagykorúságáig figyelemmel kíséri, minden korban megadja a lehetőség szerint gyermekének a korának megfelelő szórakozást, de ennek ellenében megköveteli tőle kötelességeinek hiánytalan elvégzését, teljes szigorral elejét veszi a fiatalkorú kicsapongásainak, majdnem biztos, hogy gyermekei nevelésével nem lesz nehézsége. Természetesen ehhez mindkét szülő egyöntetű akaratát kell keresztülvinni. Ahol az anya majomszere- tete titokban finanszírozza gyermeke kilengéseit, vagy ahol az apa kicsa- pongő élete az anyára rójja az egész felelősséget, ahol egy részeges apa botrányait látja a gyermek már kiskorától maga előtt, ott ugyanez az apa nem is követelheti meg, hogy gyermeke a^ár gyöngeségből, akár elkeseredettségből ne hasonló életmódot folytasson.

Fent említettem, hogy a szülő adja meg gyermekének a korának megfelelő szórakozási lehetőséget. Ugyanúgy mint ahogy egy minden örömtől mentes gyermekkor lelki elferdülése- feet von maga után, ugyanúgy a túlzott szórakozásvágy fejlesztése súlyos károkat okoz. Sajnos, gyakran tapasztalom, hogy némely szülő milyen helytelenül fogja fel azt a parolát. hogy mindent a gyermekért! Igen, mindent a gyermekért, vagyis adjuk meg minden lehetőséget, hogy a gyermek vagy ifjú testileg és szellemileg fejlődhessen, de mit látunk? A gyermek két cukrászsütemény elfogyasztása után még cukorkáért sír.

Ez az ő részéről logikus is, mert a gyermek nem tudja, hogy neki menynyi elég, az édesség nagyon vonzó, tehát követeli. Itt van ép a szülő helyes nevelése, hogy bizonyos korlátok közé szorítsa a gyermek szertelenségét. És merem állítani, hogy nem igaz, hogy az a szülő a jó, aki mindent megad és megenged gyermekének amit az követel. A gyermek ép úgy mint a felnőtt, szinte megkíván-^ ja, hogy bizonyos határok között éljen, különben elveszik a korlátnélküliségben.

Akarattal hoztam fel a cukorkával való egyszerű példát, az élet minden megnyilvánulásában ugyanez a gondolatmenet érvényes. Ma, mikor az iskolából azt mondhatnám hetenként mennek a gyerekek nekik megfelelő előadásokra, moziba stb. nagyon helytelennek tartom azt is, hogy a szülő, valószínűleg kényelmi szempontból — hogy neki ez alatt az idő alatt nyugta legyen — elküldi gyermekeit külön akár kétszer is moziba. Ügy, hogy a gyerek enélkül már egész szerencsétlennek érzi magát. Ugyanez a módszer a játékok területén is, azt mondhatnám amit a gyerek kér, meg is kapja. Nem kérem, nem ez a célja annak a nemes mondásnak hogy: Mindent a gyermekért! Ez nem vezethet másra mint egy blazirt, lelkileg vén, határtalanul követelődző és ami a legszomorúbb, egyáltalán nem megelégedett boldog gyermekkora.

Mennyivel jobban érzi magát egy gyermek, ha szép tiszta otthonában szülei körében elszőrakozik vagy néhanapján velük együtt neki megfelelő szórakozásban részesül. Mindenesetre ez a módszer nagyobb áldozatot követel a szülőktől, ha szabad idejük egy részét gyermekeikkel és azok fejlődésének előmozdítására fordítják. De megéri.1

És ez így folytatódik a serdülő korban is. Bár az iskolai évek bizonyos önállóságot adnak a fiataloknak, részben' kikerül a szülői befolyás alól, de az alap meglesz és ezek az iskolai évek sem mentik fel á szülőt attól, hogy serdülő gyermekeik további otthoni nevelésével megkönnyítsék a pedagógus munkáját. Mert a tanító nem veheti teljesen magára osztálya, vagy osztályaiban a rábízott tanulók teljes vezetését. Ehhez egy tanítónak igazán emberfeletti tulajdonságokkal és erővel kellene bírnia. Nem kifogás a szülő részére az sem, hogy mindketten dolgoznak, nem érnek rá gyermekükkel törődni. Kényelmi szempont! Nem kell már ebben a korban sok idő ehhez, elég, hogy ha a diák érzi, hogy a szülő figyelemmel kiséri tanulmányait, helyesebben életmódját és barátjává teszi a serdülő ifjút. Csak az az ifjú fordul a „jó“ barátokhoz tanácsért, aki otthon nem talál megértésre. A jó szülő hálát és tiszteletet fog munkájáért aratni!

Amelyik serdülő ifjú otthon szülei helyes nevelése eredményeképen tisztelettel is viseltetik irántuk, ugyanúgy fog viselkedni erre érdemes

embertársaival és főleg tanítójával szemben is. Viszont a szülő ezzel tulajdonképpen saját gyermekének iskolai életét könnyíti meg és baráti viszonyt létesít a tanító és diák között.

A középiskolai tanulmányok alatt tehát szerintem a szülő kezében tarthatja gyermeke erkölcsi nevelésének gyeplőjét, ha kiskorától kezdve helyesen vezette őt. Már a főiskolán állítólag dívó szabad és kifogásolható viselkedés, sokkal nehezebb kérdés. A főiskolák a nagyvárosokban vannak, a diákok legnagyobb része viszont vidékről kerül fel ide, legtöbb esetben először vannak magányosan kint,az életben. Itt megszűnik a szoros kapocs a család és gyermeke között, ehhez hozzájárul az ebben az években majdnem minden serdülőnél természetszerűleg kifejlődő szexuális kíváncsiság és a magányosság érzése, mely sok minden nem neki való helyzetbe sodorja. Bár nézetem és tapasztalatom az, hogy az e’ korban fellépő fenegyerekség, nagyzolás, a züllésnek romantikus színezete az otthonról fegyelmezetten kibocsátott ifjúnál nem itt ki, de előfordulhat, mint mondom, ép az albérletben lakó úgynevezett önálló diáknál. Mint ahogy nem tartom a tanár kötelességének a középiskolában a gyermek nevelését teljesen levenni a szülő válláról, úgy nagyon helyesnek tartanám, az egyetemeken — ha ezek a kilengések tényleg előfordulnak — hogy a tanári kar több ízben ellenőrizné, hogy milyen erkölcsi életet élnek a „felnőtt“ hallgatók. Mivel az egyetemeken nincsenek az órák any- nyira kötve, a hallgatóknak bizonyos szabadabb beosztásuk van, nagyon üdvösnek tartanám ép a fiatalok további életére való tekintettel, hogy ha ilyen esetek előfordulnak, az egyetem bizonyos felügyeletet hajtson végre hallgatói között itt vegyék át a szülő helvét. Mert ilyen eredménynyel végezhet egy olyan hallgató aki éjszakáit nem pihenéssel tölti? Vagy ha már .elvégzi, milyen tagja lehet a társadalomnak pl. egy olyan orvos aki megszokja az italt, a kártyát, nem beszélve a lányhallgatókról, kikből valószínűleg anya lesz? Természetesen ugyan ez vonatkozik a még nagykorúságuk előtt a szülői háztól távol élő dolgozó fiatalokra is, kik már maguk is keresnek. Itt azonban némi kezességet ad a munkahely arra, hogy a nem rendesen élő dolgozóit megrovással esetleg elbocsátással bünteti. Mégegyszer és nem utoljára utalok arra, hogy az otthonból becsületes szülői nevelés után kikerült fiatalok, magányukban is, munkahelyükön is megállják a helyüket és a gondos szülői kéz mutatta útról nem fognak letérni akkor sem, ha ez a kéz már kihűlt. A kivételek csak megerősítik a szabályt!

Simkó Margit

Szél sivít

Szél sivít... szikrázva röppen a fagyszilánk,

a gallért fázva összébb

gombolom;

még egy pillanat s nagyot zökkenve megáll a

villamosom

ítélet idő...! mint fékevesztett Démon

úgy zúdul az emberre a szél: összeborzadok,

— a nyarat siratva száll az

úton

még egy- két sárga, beteg

falevél...

Öreg tanárom megy előttem, úgy látom: megy, csak megy, de nem halad. Kezét a kalapján tartva bírkózza le a szél-hullámokat.

Hat óra harminc perc ... a szél sivít, a város néptelen, ö megy s halkan mormolja: , fosztó képző: — tálán, —

télén... KOMLÖSI LAJOS

A SZÁMTANTANÁR

ecsöngettek. Az osztályon végigszaladt az a különleges derme- det, ami mindig jellemezte a matematika órát. Hirtelen elcsendesedett a zsivaj, az arcok talán egy fokkal sá- padtabbak lettek és mindenki lázasan lapozott a füzetben, hogy mégegyszer átolvassa a feladott képleteket. Mert a matematika tanára, a nemrég idekerült T. Béla, nem ismert tréfát sem a magánéletében, s különösen a tanítás ideje alatt nem. Sovány alakjával, sápadt, száraz, nevetni soha nem tudó arcával, ahol megjelent, ott önkénu- telenül is halkabbra, tisztelettudóbWa fogták a beszédet. T. Béla pedig fiatal ember volt; nemrég . végezte el az egyetemet, azonban afféle tipikus számtantanár volt: kimért, rideg, száNem csoda tehát, hogy az osztály most is izgatottan várta. Egy árva pisszenést sem lehetett hallani, mikor hirtelen feltárult az ajtó, és ... de mi ez, valami rossz, tréfás álom: számtantanárunk könnyedén, mosolyogva lépett be az osztályba. Valami szokatlan derű lopakodott az arcvonásai közé, ami gyökeresen megváltoztatta egész karakterét.

— Maradjatok csendben, most nem tartok órát — mondta egy kicsit félszegen és zavartan — nekem most el... szóval tessék csendben maradni, mert el kell mennem!

Ezzel, látható zavarral küzdve gyorsan eltávozott.

Az osztály egy robbanás pillanata előtti pokolgépre hasonlított, ä mikor

ff* Wlí^g/Sk <slí IliiP

& v 1 Síé*

ill

r ib7

f mító és ... szóval és érzéketlen a diák szélsőséges érzelmi hullámzót aival

szemben.

■ Sokszor elgondolkoztunk rajta, hogy milyen tettet ennek az embernek az élete. Az intézetben lakott az első emeleten, azonban soha senkit be nem engedett magához. A lámpája késő éjjel és korán reggel égett, mivel azonban az emeleten volt a szobája, nem láttunk be, mit csinál.

így csupán csak találgatni lehetett, és ennek következtében személye körül valóságos Hatvány-legendák keringtek.

— Titokzatos problémákon dolgozik — beszélték — emberi és isteni titkokat akar megfejteni matematikával; s mikor az egyik diák a kertben sétálva Bolyai Appendix-ét látta a kezében, elhíresztelték, hogy újabb elméletet akar felállítani a paralellák titkának megfejtésére.

így most öt várta az osztály lázasan és izgatottan. Előre tudtuk már minden mozzanatát az órának, olyan hideg törvényszerűséggel, mértani pontossággal vezette azokat le: csöngetés után körülbelül fél percnyire beviharzott az osztályba; egyik kezével intett, hogy üljünk le, a másikkal már vette elő a töltőtollát, hogy beírja a hiányzókat. Azután hidegen rendelkezett: mindent tessék eltenni a pádról. Mikor meggyőződött, hogy minden rendben van, akkor könnyed mozdulattal szétnyitotta a noteszét és elég vésztjósló hangon „kirántott“ valakit. — No hát mivel is foglalkoztunk a múlt órán ? — kérdezte — és elkezdett idegesen fel-le járkálni a tanteremben.

Ilyenkor aztán gyorsan kellett válaszolni és értelmesen, ha nem akarta az ember, hogy „szamár vagy, menj a helyedre, ötös“ — megjegyzéssel beszekundáztassa!

Szédületes gyorsasággal teleírta a táblát különféle képletekkel s még jóformán a végére sem ért, mikor a balkezében tartott szivaccsal — „ugye értitek" megjegyzéssel, az egészet letörölte.

az ablakon keresztül láttuk, hogy elment: hatalmas örömrivalgás tört ki.

— Még ilyet, hogy nem tart órát!

Az örömöt, a kedvet, ami az osztályban uralkodott, leírni nem lehet.

Óra végén rögtön rohantunk a szomszéd osztályba és örönmiel újságoltuk: elmaradt a számtanr

Sosem, felejtem el azokat d megnyílt arcokat, amelyeket a B-osztályosok vágtak, mikor megtudták, hogy milyen szerencsésen megúsztuk.

Délben aztán meg ők mesélték, hogy volt óra, de hogy az egykori rideg tanár milyen kedves volt és hogy egészen megváltozott.

Fény a dologra csak jóval később, úgy május felé került. Körülbelül úgy nyolc óra felé lehetett, mikor egy kislánnyal a liget elhagy atott abb részei felé kóboroltunk, mikor igen gyanúsan, ismerős alakot pillantottam meg az egyik pádon egy fiatal növel.

Jóformán a szemeimnek sem akartam hinni, pedig ő volt: T. Béla, a nemrég még száraz, érzéketlen ember, a matematika tanára.

Másnap nagy suttyomban, a nagy tízpercben megtárgyaltuk a dolgot, és voltak többen is, akik mindezt megerősítették. Az év végeztével aztán már nem is lett belőle titok, mert T. Béla meg is házasodott.

TUT últak az évek, szétszóródott a népség mindenfelé, s most az ötéves érettségi találkozón, megváltozott, érett jellemek mutatkoznak be egymásnak, mint régi ismerősök. Koc- cintgattunk, és előjött mindenről a szó. Régi, régi diákhistóriák, „cselezések“, és egyéb velejárói a diákéletnek, mind-mind fölelevenedtek.

A többi között a rettegett számtantanár, T. Béla is. Régi közmondás mondja: „Ne fesd az ördögöt a falra, mert megjelenik" — így most is, az egybegyűltek nagy örömére a matematika tanára is megjelent, jobb kezével maga előtt vezetgetve egy kis emberkét. — A fiam — mutatja be — köszönjél szépen a bácsiknak.

A kisfiú szégyenlősen lehajtotta á fejét és nem szólt semmit. Ekkor az egyik régi tréfacsinálónk odaguggolt a kisgyerek elé és azt mondta neki: Hát Béluska, meg tudod-e mondani, mennyi egy meg egy?

Az apa is, és mi is izgatottan vártuk, hogy mi lesz?! Béluska ennivalóén nézett maga elé, majd fenséges pompával kijelentette: egy meg egy az három!

Leírhatatlan nevetés tört ki valamennyiünkből. Egykori számtantanárom egy darabig borultan állt, majd ő is elmosolyodott... és nem mondta, hogy „ülj le szamár, ez ötös ...!

CSALLÓKÖZI LAJOS

jiiiiiiimiiiiiiiiiimiiiimmiiiiinimiiiiiiiimiiimiiHiiiiniiimiiiiiiiiiiiimiiiimiiiiu

§ Következő számunkban Molnár Béla hozzászólását és = E Kovács Miklós „László Eszti karrierje“ cimü novelláját =

közöljük E

Tmiimiiiiiiiiimmiimiiimiimimiiiiiiiiiimiiiimiiiiiimmmimiimiiiiimiiiiiiiir