Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1957-08-27 / 35. szám
V&ut/ju/r : nip i umnmiíi iSHsxrt hl uichbíIw í yalóságos csodaszámba ment, hogy Ludvik hat emberből álló csoportját nem kerítették be a németek, hogy megmenekültek! János csak a nagy hóra emlékszik és az előttük csúszó Ludvik fekete árnyékára, meg a halálos szorongásra, amikor a német őrségtől mint a zsákban, a hóréteg eltompított minden mint a zsákban, a horéteg eltompitott minden zörejt. Csak így tudtak a Kacska gerincéről a fenyveseken át, az északi oldalon lévő német láncon keresztülvergődni. Ludvik teljes biztonsággal vezette őket. Mintha a koromsötétségben is látta volna a német záróvonal leggyengébb pontját. Mintha látott volna minden egyes sziklát, minden zajt okozó száraz gályát. Hat ember csúszott le, teljes csendben, a Kacska mély hóval borított gerincéről. Amikor végre talpra állhatták a hegy lábánál, teljesen ki voltak merülve, kezük-lábuk reszketett. Ludvik suttogva szólította őket: — Lotár? — Jelen. — Burda? — Itt. — Burda? — Itt. — Vargic? Csend. — Fejlövést kapott, — szólt Fiilöp. — Kalacs? — Jelen. Zolnay sem hiányzott. Többen már nem jelentkeztek. A sötét éjszakában, a Kacska havas tövén, a fenyők halvány árnyai között úgy hatott a csend, mint a legszebb halotti beszéd. Isten veletek, bajtársak, akik ott nyugosztok a Kacska ormán. A ti életetek bennünk folytatódik s halálotok kétszeres gyászba borít minket. Aztán még két éjszaka következett, bolyongással a hóban, súlyosbítva hideggel, éhségggel, majd a klaneci hegyen egy fészerben nyugtalan alvással eltöltött két nap. Harmadnap értek a Ludvik által kiszemelt helyre. Ez egy Klanectől délre fekvő, ország- úttól-vasúttól félreeső kis falu volt. Egyetlen utcáján, nyakig érő sárban néhány ház szerénykedett, Itt lent már régen elolvadt a hó. Mikor reggel felébredtek és kimásztak a fészerből, friss tejet ittak, majd egészen délig a napon sütkéreztek és úgy érezték magukat, mint aki borzabnas álomból ébredt fel. A Kacska gerince, a géppuska-kattogás, gránát- és akna robbanás a fehér köpenyegek és fekete automaták, a halott bajtársak, éhség, hideg, végkimerültség, mind-mind eltűntek a márciusi nap simogató melegében. Szakadt ruhákban, majdnem mezítláb melegedtek a ház előtti pádon. A déli szél távoli ágyúdörgést hozott, ami úgy hatott rájuk, mint a harangok zúgása — feltámadáskor. János kinyújtja a lábát, behúnyja a szemét, fejével nekidül a léckerítésnek. Semmi kedve sincs a gondolkozásra. Egyéb kívánsága sincs, csak az, hogy a tavaszi napsugár simogassa szempilláit és kimerült testét. Csak az ágyúszót akarta hallgatni, amely a legszebb zene volt számára. Arra vágyakozik, hogy csendes és békességes életről lehessen álmodozni. Olyanról, amelyben nincs éhség, vagy hideg, ahol nem robban gránát, meg akna, ahol nem folyik vér ... Talán van ilyen élet. Most hat napig pihentek csepdesen. Messze, Klanectől délre, egy kis faluban ettek, aludtak és sütkéreztek a napon. A hetedik napon indulniok kellett. Az őrtálló Burda lélekszakadva jelentette; hogy német járőr közeledik. Egy mély dűlő úton tűntek el a községből, tovább vonulva dél felé. Az ágyúdörgés már egészen közelről hallatszott. 2. JJ árom napig egy kis erdőben rejtőztek. Éhesek voltak és halálosan fáradtak. Féltek a német járőröktől, leginkább csak állva szunyókáltak. A tűzvonal csak néhány kilométernyire volt. Úgy látszott, hogy a németek megálltak, a front tartja magát, ami csökkentette reményeiket. Mindezek tetejébe harmadnap reggel megindult az eső- Szeles, hideg, sűrű tavaszi eső zuhogott. Reszkettek a hidegtől és éhségtől. Nem lehetett kibírni. Ludvik estefelé döntött. Átmegyünk a tűz- vonalon. De hogyan? És hol mennek át? Mi a teendő? Fogalmuk se volt róla. Az erdőben éjféltájban nekivágtak az útnak, amúgy vaktában, délfelé. Lassan, óvatosan haladtak. Minden agrees- A csenés pisztolylövésként hangzott, homlokokát izzadság verte ki. Körülbelül négy óra hosszat meneteltek. Nagy kimerültségükben semmivel sem törődtek. Ha megálltak, hogy lepihenjenek, a fáknak dőlve próbáltak elaludni. Az erdő hirtelen véget ért. Alatta fehérlett az országút. Teherautók, motoros tüzérség, tankok száguldottak rajta. Az út akadályt jelentett. De keresztül kell menniök. Ludvik leereszkedett a meredek, átázott hegyoldalon és tíz méternyire a forgalmas úttól lehasalt a földre. Nemsokára odajött János is. Egymás mellett feküdve csendesen beszélgettek és figyelték a nagy sürgést-forgást. — Keresztül megyünk, — mondotta végül Ludvik. Lotár nem kételkedett benne. Mióta kikerültek a kacskai pokolból, elhitte, hogy minden csávából kimásznak. Visszacsúszott az erdő szélére, hogy lehozhassa a többieket is. Amikor ez megtörtént, a hideg iszapban várták az alkalmas pillanatot. Bár esett az eső és csak pár méternyire voltak veszedelemtől, alig bírták leküzdeni álmosságukat. Csak Ludvik őrködött teljes éberséggel, hogy kilesse a percet, amikor a járművek végtelen sora közt némi rés támad. Végre. Ludvik felrázta a bóbiskolókat, felugrott és mélyen mghajolva keresztül szaladt az úton. A többiek utána. A túlsó oldal felázott rétjein addig rohantak tovább, amíg össze nem estek a fáradságtól. Egy óráig feküdtek a sárban, azután folytatták útjukat. Hajnalodni kezdett. Kopasz kis domb körvonalai bontakoztak ki előttük. Lábukat alig bírták kihúzni a ragadós sárból. Hihetetlenül sokáig tartott, amíg lejutottak a dombra. Mire felértek kivilágosodott. Végignézhettek innen az egész síkságon. — A domb déli oldala gyengén lejtős, kopár terület volt; csak itt-ott állt rajta néhány facsoport. Tanácskoztak. Csak Ludvik és Lotár szavazott a tovább- menés mellett, a többiek vissza akartak fordulni. Szerintük semmi értelme sem volt vaktában a halálba rohanni. Ludvik a halál torkába cipeli őket, mint a marhákat a vágóhídra. Lefeküdtek, nem mozdultak. Nem akartak tovább menni. Az eső elállt, most már szélesebb volt a láthatár. Távol, délen, templomtorony merede- zett az égnek. A domb alján alacsony és széles bunkerek tűntek elő. Talán egy kilométernyi távolságban egymástól ... Fogalmuk sem volt arról, hogy a tűzvonal az orruk előtt volt. Ludvik felállt. — Megyünk, — mondotta. Lotár bólintott, a többiek lassan feltápasz- kodtak. Bár nem szívesen, de elindultak. Lassan ereszkedtek le a dombról, egyenesen neki a bunkereknek. Ludvik volt a vezető, Lotár a hátvéd. Ludvik a bunkertől húsz lépésnyire megállt. Köpönyegébe:- burkolt, didergő német katonát vett észre. Ludvik zajtalanul óvatosan mögéje lopódzott; a többiek lélegzetvisszafojtva figyelték. Ludvik már közvetlenül a német háta- mögött állt. Ekkor a német megfordult, de már későn. Ludvik rárohant és hamarosan birkózva henteregtek a földön. Sokáig kétes volt, hogyan végződik a küzdelem, de Ludvik kelt főj győztesként. bunker szűk bejáratán egy fej kukkantott ki, de rögtön visszahúzódott. Nem volt veszteni való idő. Ludvik egymásután két gránátot vágott a nyitott ajtóba. Aztán lövésre kész pisztollyal beszaladt, Lotár utána ugrott. Most lövések tompa hangja ütötte meg fülüket és nemsokára mindketten kijöttek. Most már nyílt síkságon szaladtak tovább. A durranások felverték a bunkerek őrségeit: valamennyiből tüzeltek a megriadt németek. A menekülés iránya a templom fehér tornya volt. Fejük fölött sivítottak a golyók. Alig futottak kétszáz métert, aknák zápora hullott. Először fehér rakéta világította meg a reggeli homályt, utána következett az ismert, kellemetlen fütty. Földre! Orrukba, fülükbe fecskendezett a nehéz sár. Aknák. Aknák. Aknák. Add, istenem, hogy már abbahagyják! Két ugrás. Uuii... Földre! A nehéz sár ráragadt a köpenyegre, bakancsra, még a szájukba is jutott belőle. Két ugrás. Földre. Két ugrás. Földre. * Pokoli sípolás. Nem éreztek semmit, nem gondoltak semmire. Hallották a rémséges fütyülést, testük önmagától engedelmeskedett. Ludvik mindig elől járt, Lotár leghátul. Ludvik egyszerre csak eltűnt. Lotár hiába törülte ki szeméből a sarat, Ludvigot nem látta. Elől Burda szaladt Zolnay- val, utána Kalacs, közvetlenül János előtt meg Fülöp. Ludvikot nem látja. — Ludvik? — ordít Fülöpre Lotár. — Ott van — válaszolt jobbra mutatva Fülöp. Lotár megvárta a legközelebbi aknát, azután a mondott irányba futott. Majdnem beleesett egy gránáttölcsérbe. Ennek az alján feküdt Ludvik, hanyatfekve, géppisztolya mellette volt. Lotár egészen hoz- záhajólt. — Hol fáj? — kérdezte Ludvikot. Ludvik a térde fölé mutatott. Lotár igyekszik a vastag posztónadrágot felhasítani. — Fölösleges, — sóhajtott Ludvik. Fölösleges, — gondolta Lotár. Bizonyára így van. Eszébe jutott, hogy legjobb volna legalább a saját bőrét menteni ebből a pokolból. — Hagyj magaipra, — sóhajtott Ludvik. De Lotár ezt nem teheti meg. Nem hagyhatja sorsára az átlőtt lábú Ludvikot. Vele együtt, jóformán a saját énjét veszítené el, annak is a legértékesebb részét. Megkísérelte, hogy Ludvikot, honaaljánál fogva, kihúzza a gödörből. Jaj, de nehéz! Ludvik egészséges lábára támaszkodik, de így is nagyon nehéz. Ludvik az ájuláshoz közel, kétségbeesetten erőlködik, János pedig minden lépésnél elcsúszik a földön. Emberfeletti erőt követel egy-egy lépés. — Minden méter nagy szenvedést jelent. Jánosnak mégis csak egyetlen gondolata van, hogy kimentse Ludvikot a robbanó aknák poklából és hogy biztonságba helyezhesse. Jánosban nem annyira testi, inkább lelkierő lakozik. János tudja, hogy sikerülni fog. Ludvik elájult. János a számtalan gránáttölcsér egyikében pihenve vizsgálta a terepet. A fehértorony már közel van, jó láthatók a piros cseréppel födött házikók és pajták, a falu szélén lévő kazlakkal együtt. Burda Zolnayval már elérte a boglyákat. A falu csendes és rejtélyes. Ki van benne ? Németek? Oroszok? Lotár erősen figyelte Burdát és Zolnayt. Már elmentek a boglyák mellett és a község északi szélében torkolló mezei útra értek. Most megjelent valaki az úton. Valamennyien hirtelen egy csomóba keve- -edtek össze. Verekszenek? Dehogy is. Ellenkezőleg, ölelgetik egymást, lotár jól látta, amint karonfogva eltűntek faluban. Most már semmit sem látott, mert könynyezett. Lelki feszültsége megtört. Nem hallotta már az aknarobbanást, hanem csak az örömkiáltást: oroszok, oroszok, oroszok! Fülébe zúgott a hang: oroszok, oroszok, oroszok! Semmiféle földi erő, semmiféle fáradtság már nem tarthatta vissza Jánost. Egy gránáttölcsérből a másikba húzta Ludvikot, majd megpihent, letörölte Izzadt arcát, de mind jobban közeledett a fehér toronyhoz. Már csak kétszáz méter volt hátra. A német aknák már ritkábban hullottak. Az első boglyához érkezett. Felállt és bekiáltott a faluba, majd kimerültén dűlt Ludvik mellé. Álomként hajolt rá egy piros arc, még pirosabb sebhellyel a homlokán. Azután behúnyta szemét. y tazás — keletre. A fehér útvonalon tavaszi napfény ragyog, A fák rügyezni kezdenek. Olyan ez, mint a fehér mennyasszonyi öv. Oly fehér, mint maga a remény, Ez a legnagyobb csoda, amit János valaha is látottÉs ez az út: új életet jelent. Tavaszi napfényben a szlovák hegyek partizánjai sétálnak rajta. Olyanok, akik megmenekültek a ragadozók éles karmaitól. Akik nem aludtak, nem ettek, fáztak, harcoltak és — meghaltak a szlovák hegyekben. Most már jóllaktak, új egyenruhájuk és jó bakancsuk van. Frissen, vígan lépdeltek. Olyan erősen dobbantanak lábukkal a fehér úttestre, mintha örök időkre ott akarnák hagyni a nyomukat. Egy, kettő .. Egy, kettő ... Melegen süt a tavaszi nap, és kék az ég és fehérek a fellegek. Egy, kettő ... egy, kettő ... Szlovák partizánok lába veri ezt a különös zenét a fehér úttesten. Az ,egy“ úgy hangzik, mint a kiáltás; Szabadság! Szabadság! Szabadság! Elhangzott a kiáltás, kemény fenyegető léptek döngenek: Halál a fasizmusra! Halál a fasizmusra! Halál a fasizmusra! Ezt hallja János az úton dübörgő léptek zajából. Sőt többet, sokkal többet hall. Műiden lépésnek más a hangja, mindegyik más alakot és más arcot elevenít fel előtte. Márta (Mártának átlőtték a torkát, ütőeréből vér szökik elő, borzalmasan hörög) Vargic, Belicky, Grnyó, Ondrejko. (A szerencsétlen). Az öreg Dlabács, Tkács Pál, legjobbak, a legjobbak közül, Milan. A fehér útvonal porából a hű barátok hosszú hosszú sora tűnik elő ... A tavaszi napsugár fényesen ragyog: fehér felhők szabadon úszkálnak a kék égbolton. És a keletre vivő út olyan fehér, mint az új élet. MILAN LAJCIAK: BALLADA Befogták a fiút. A hegyekből jött épp partizán-apjától. Megkínozták legott. Egy szót sem ejtett ki, hiába ütötték, szemében megvetés, gyűlölet villogott. Sok durva, gyilkos kéz a vallomást csikarta. Hallgatott. Vérétől lucskos lett a talaj. Könnyesen, remegve ott állt mellette anyja: A tekintete esdett: Még gyerek, fiatal! Reszkető kezével óvólag átkarolta. A tiszt dühöngött, látta, itt semmi sem használ, s szájából elhangzott — nem első alkalommal — a rémes, röpke szó, az ítélet: Halál. Puskáját emelte rögtön nem egy pribék. Eldördült a sortűz. Láng csapott ki a csőből. Átjárták a golyók a fiúnak szívét az anya tenyerét fúrva át először. A hegyek közt a sírok már csendesek rég. Nem maradt el a bosszú, elégtétel. Szemében az anyának még ég a rémes emlék, mialatt köztünk jár szétroncsolt tenyerével. Fordította: FÜGEDl ELEK
