Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1957-08-13 / 33. szám

A tnzsqkmäflyoläst leleplezd Fábry-írások közül „Az éhség legendája“ a legjelentősebb, legemlékezetesebb. A nyomorban fetrengó, éhező Kárpát - aljáról 1932-ben született meg ez a megdöbbentő dokumentum- írás, amely a vérlázító riport, a szenvedélyes vádirat és a gyilkos gúnnyal átitatott pamflet együttes hatásával rázza meg még ma is az olvasót... Kárpátalját végigutazza a Nemzetközi Munkássegély delegációja. A delegátusok szörnyű élményeiről két kitűnő riporternek és publicistának: Ludwig Renn-nek és Gerald Hamilton- nak a tollából beszámolók jelennek meg a külföldi sajtó lapjain. „Európa jólétszigetének": Csehszlovákiának a kormánya felhördül és Szlávik belügyminiszter intésére felesahol a kormánysajtó egész falkája. Gyalázatos mesterkedéssel, szemforgató otromba hazudozással mentik a köztársaság „presztízsét" és előre megrendezett propaganda-atrakciönak „átlátszó kommunista agitációnak", legendának minősítik a kárpátaljai éhséget. Ekkor lép a porondra a delegáció kísérője és tolmácsa: Fábry, és megírja saját benyomásait, közvetlen élményeit: „Az éhség legendáját". Ebben a 21 könyvoldalt kitevő írásban vannak olyan részek, amelyek Gottwald híres parlamenti szüzbeszédének kíméletlen szóklmondásra és égető gyűlöletére emlékeztetnek. Vannak- sorok, amelyek Szabó Dezső remek pamflet jelnek: a „Segítség" -nek és a „Feltámadás Ma- lucskán"-nak a megsemmisítő i-ónlájával, vltriolos gúnyjdval vetekszenek, és vannak ijesztő nyomor-képek, hiteles és helyszíni ínség-felvételek, amelyeket minden változtatás nélkül be tehetne illeszteni h legnatu- rálisabb Zola-regénybe is:

„Ungvár városának valamikor disznótenyészdéfe volt. Ott álltak az Ung partján sorban a disznóólak jókarban, fehéren, higiénikusan. Amikor a disznókat kihurcoltatták, düledezö lakásaikat átengedték — embereknek. Ma ezek a disznóólak: piszok- és nyomort anyák, tífusz- és tuberkulózis telepek: munka-' nélküliek utolsó menedékhélyei. Disznóól havi 15 Ke bérért. Egy egész utca. Szűk, egy méter széles utca. A „házak" magassága szintén egy méter. Hogy ember élhessen bennük, le kell ásni a föld alá. A „ház" rongyokból tömött résekből áll. A tetőn és bent összelopott kátrány papírdarabok, hogy a ielülről csöpögő vizet felfogják. De hiába minden. Hiába kátránypapír, tömött rések, a földön a rossz lavórok és konzervdobozok, a víz csöpög felülről és szivárog alul..."

Ezt és az ilyesmit nevezte a Szlávik kormány és szégyentelen lakáj-sajtója kitalált legendának, kommunista agitációnak. Az ilyen aljas és a legminimálisabb emberséget is arcul- köpő és megcsúfoló cinimuzra reagálni csak a felháborodás kiváltotta gúny hangjával: az iróniával lehetett: „Szlávik belügyminiszter önmagát és megszeppent pártját vigasztalja: tendenciózus hamis hírek kerültek a sajtóba a verhovinai éhségről, átlátszó kommunista agitáció az egész. A kormánysajtó sajnálat raméltó kulijai hazugságot hazugságra izzadva sietnek falazni: Ludwig Renn és Gerald Hamilton felültek az ungvári kommunistáknak, akik már előre betanították az embereket, hogy hogyan szimulálják az éhséget, hová dugják el a kalácsot és a húsosfazékból a tyúkot, a külföldiek megtévesztésére, aztán rongyokba és tüdövészbe, meg lueszbe és degeneráltsdgba maszkírozták a ruszinszkól Kánaánt..

Persze a nyomort szégyentelenül letagadó kormányt, a fizetett sajtót és az egész hatalmi hierarchiát: rendszert nem lehet csupán irodalmi fegyverekkel: Iróniával, leleplező riportokkal és pamflettekkel elintézni. Fábry remek írásának, ragyogó írói és publicisztikai fegyvertényének a végén tudatosítja ezt a tényt is és — a kárpátaljai éhínségben a világkapitalizmus tipikus jelenségét felismerve — így vonja le az egész esetből a politikai tanulságot, gyakorlati következtetést: „A verhovinai éhség nem Csehszlovákia belügye. Ez a 'világproletariátus, a dolgozó emberiség ügye. Az osztályharc 'egy szakasza. Itt jótékonykodással, alamizsnaosztogatással segíteni nem lehet. Az agrárpárti rezsimet felválthatja egy más kormánypárt, de változást nem hozhat. A rendszert, az eddigi rendszert kell megszűntetni, az éhezés adottságait,

TURCZEL LAJOS:

fá&Au íoÉtán káivcMbÁie.

életfeltételeit kell megváltoztatni és ez csak egy úton lehetséges. A Verhovina nyomorán, a világ baján csak a kapitalista társadalom megdöntésével lehet segíteni."

Az ilyen kíméletlen hangú és félelmet nem ismerő ellenfélre persze a leleplezett és kikészített rendszer sem nézhetett ölhetett kézzel. Az erkölcsileg knockautált Szlávik kormány, a kiszámolás, leléptetés előtt még feltámolygott és visszaütött. Alattomosan és gyáván a védhetetlen, és a harci szabályok és a becsület által tiltott helyre ütött: elkobozta „Az éhség legendáját". Abban azonban tévedtek Szlávikék ás kár- örvendö sajtójuk, ha azt hitték, hogy a küzdelemben ez volt az utolsó ütés. Az utolsó ütést, a megsemmisítő erkölcsi csapást ismét Fábry adta, éspedig olyan imponáló fölénnyel és felejthetetlen férfias gesztussal, hogy még a leqmegátalkodoltahb Fábry-gyűlölök, az éhség-polémiában, farizeusi semlegességet képviselő J arass-pártiak is kénytelenek voltak tapsolni: A nincstelenséggel és betegséggel küzdő „stószi remete" saját költségén kiadta az elkobzott „Éhség legendá" -ját. Vádoló fehér lapokkal, amelyekről az igazságot hirdető betűt a gyáva barbárság parancsolta le.

„Az éhség legendája"-nak az elkobzása nem volt sem az első, sem az utolsó olyan „retorzió", amelyet Fábry ellen a rendszer és gz uralkodó burzsuázia alkalmazott. Attól a pillanattól kezdve, hogy otthagyta a polgárságot, szálka lett régi osztályának a szemében. Először visszaédes- getésekkél, felkínált húsos fazekakkal, pozíciókkal kísérletezett a burzsuázia, hogy visszaszerezze hűtlenné vált tékozló fiát. Mikor aztán ezek a kísérletek sorra kudarcot vallottak, akkor megkezdődött Fábry ellen a keméJ nyebb eszközök, „büntető expedíciók" szakadatlan alkalmazása. A figyelő kortársnak, Szalatnai Rezsőnek már 1929-ben alkalma van a következőket írni a Korunkban: „A polgár úgy védekezik. ahogy tud. Perrel, auto- daféval, kiközösítéssel, bojkottal. Mindig lesből, mindig védett fedezékből, mindig szervezetten. Földes Sándort és Fábry Zoltánt, akik 10 év alatt egyedüli értelemkeresöi és mégin- doklói voltak a mának és jövőnek} teljes némaságra kárhoztatták. Nem elég. Az a mentalitás, amely a „szlovenszkói magyar kultúrközösségből" egyértelműen kizárta Fábry Zoltánt, megtehette bátran a következő lépést is, amikor ügyvédi rabulisztika segítségével a falusi nélkülözésben élő író egszisztenciája ellen tört a leg- brutálisabb módon, hogy végleg letörje, elhallgattassa „Szlo- venszkó rémét",

Sajtópereket, meghurcoló^ sokat, az egzisztenciára, a puszta létre törő bojkottokat és blokádokat szervez „Szlo- venszkó réme" ellen a burzsuázia. Gyűlölet és düh csap Fábry felé ennek az osztálynak minden táiáról. Magától értetődően gyűlöli őt a tőkés: a verhovinai erdőtulajdonos vagy a fegyvergyári részvényes. De ugyanúgy gyűlöli az értelmiségi „széplé- lek", a szociális reformokra ,.megértéssel" néző liberális és az elégedetlenségét és lelkiis- meretfurdulását bölcsen egyensúlyozni tudó szociáldemokrata. Gyűlölik, mert belelát gyáva és számító lelkűkbe, szemükbe mondja és világgá kiáltja azt az árulást, amelyet saját lelki- ismeretük és a társadalom ellen követnek el. És a legádázabbul, a leafeketébb gyűlölettel a renegátok, a haladás ügyének hűtlen’ elárulói, a teanapi proa- resszívek és marxisták gyűlölik Fábryt. Akik ellen az „írástudók árulásá"-t írja, akik ,,el- gvdvuttak, mert a leakritikusabb időpontban /tem velünk és néni a mi nyelvünkön szólnak “ — Gyűlöli Fábryt az űri magyar, az ellenzéki politikus, mert Fábry a „magyar egység" helyett két kultúrát és két nemzetet hirdet és Magyaorszáaból nem a revizionista szólamokra, hanem József Attila hangjára figyel fel. Gyűlöli az aktivista magvar. aki bármelyik Pillanatban hajlandó egy tál lencséért eladni a magyarságát és az. egész csehszlovákiai magyarságot; 'aki megrendelésre

(EGY HARCOS ÉLET SEREGSZEMLÉJE A 60. ÉVFORDULÓN)

11.

gyárul beszélő csehszlovákokat" vagy „csehszlovákmagyarokat" szállít és nem érti meg Fábry kisebbségvédelmi „okvetlenke • déseit", felháborodott tiltakozásait, és „különvéleményét", amikor Rákóczi városából, Kassáról eltávolítják a magyar feliratokat és kiseprűzik a magyar szót.

A gyűlölet sűrű, tömény légkörében folytatja Fábry a valóságra eszmélése óta megkezdett és meghirdetett harcot: a kapitalizmus leleplezését, ideológiai frontjának felgöngyölítését, a haladásért harcolók buzdítását, a megfélemlítettek bátorítását, a megtévesztettek felvilágosítását. És semilyen eszközzel, se- milyen fenyegetéssel nem lehet öt elhallgattatni, félreállitani, elnémítani. Ha már nincs újság, ahová írhat, akkor lapot szervez és odaír. Ha agyonütik, a lapját, akkor a romániai Korunkba írja tovább a cikkeit, itthon pedig vándorelögdásokkal járja az országot, amelyekben a fasizmus és a háború ellen agitál, vagy — magyar nyelvterületen először — a szovjetírodatmat népszerűsíti: „Az új orosz irodalom a szociális realizmus tömegművészete, kollektív eredménye. Űj valóság — új irodalom" — hirdeti már egy 1929- ben írt cikkében és előadásaiban,

A burzsuázia sem a jelenjét, sem a jövőjét nem érzi biztonságban Fábryt ól, Ez az áruló intellektuel mindenre képes, így például ország-világ csúfságára és nevetségére nem. átalotta elvállalni a falusi bíróságot sem. Most aztán közönséges parasztokkal, analfabéta falusiakkal tanácskozik St ásznak és a világnak a sorsán és a tisztes polgárok vagyoni- és közbiztonságán őrködd járás- főnökükhöz munkanélküli delegációkat vezet. De az még csak hagyjon lenne, ha hecceivel és izgatásaival megmaradna Stószon és Stószon kívül is a jelenben.

De mostmár a fennálló rend, a jelen állapotok elleni izgatásai után nyíltan és szemérmetlenül a polgárság jövőjére is tör és bolsevista mételyt hint a szlovákiai magyarság leendő vezetői: az értelmiségi fiatalok közé. A születési vagy vagyoni előjogait úri szolidsággal élvező vidéki konzervatív urak és a beamterséqbe felkapaszkodott gyerekszoba nélküli úf értelmiségiek — mint apák — egyformán az öklüket rázzák és táj- ‘ tékoznak a Fábry-névre. Gyűlölik Fábryt, mert megmételyezte és elragadta az egyetemeken tanuló fiaikat, akik most már nem a Prohászka-körben

hitbuzgalmaskodnak, hanem — még kimondani is rossz — a Sarlóban ágálnak és saját osztályuk haláltáncáról és a proletariátus jogairól fecsegnek.

A polgári apák gyűlölete és

** félelme Indokolt volt. Az átmenetileg oly ígéretesen kibontakozó ifjúsági mozgalmakban Fábry az élesztő szerepét játszotta. A regös mozgalomra az első pillanattól kezdve idegenkedve tekintett és a kozmopolita cserkészettel szemben egy, a nacionalizmus kiélésére kínálkozó keretet és „tömeges szabódezsőepigonizmust" látott benne. A polgári apák a regös mozgalom nyílásakor még nyugodtak voltak és — a pecsoviz- musban szenvedő és az egészséges és normális nemzeti megnyilvánulásokban is magyarkodást érző aktivistákat kivéve — még büszkék is voltak arra az árvalányhajas és bazsarózsás nemzetmentésre, amelyet a fiaik műveltek. Fábry a regösség felett kíméletlen kritikát gyakorolt és cikkeiben, előadásaiban utat mutatott a szocialista if júsági mozgalom felé:

„Ma már nem lehet a nép felé bazsarózsásan közlekedni. Csak egy út van: teljesen és mindenestől — ha kell osztály- tagadóan — melléje társulni, mint egyenjogú mellé, mint kizsákmányolt mellé: szociális végkövetkezetességqel, értük való harccal... A regösöknek nem kapufélfákat- kell lerajzolni, de nyomort hallgatni, nyomor - statisztikát felvenni és okos- képű gyerekarcok, bazsalikommenyecskék helyett a regösnaplóba bevezetni; ugyan hány gazdasági sztrájk is volt az idén Szlovenszkóban és ugyan miért? Ez lenne az út, ez lenne a meglátás. Minden már csak tudatosan vagy tudatlanul végigjátszott menekülés a kötelező valóság elől; „kultúráiét". farizeusszocializmus, neonaciona- lizmus, reakciós romantika". — Az, hogy a reqős mozgalom zavaros erjedéséből ki tudott forrni, tisztulni az egyideig oly nagy reményeket ébresztő Sav- ló, nem utolsó sorban Fáhrynak, az ö eszméltető, felvilágosító tevékenységének eredménye. — Sok nagyszerű kezdeményezés között az átmenetileg magára- talált Sarló is az ö mag-szórásának, eszme-hintésének a vetése.

A rendszernek és uralkodó osztályának: a polgárságnak

Fábry-ellenes hajszája, gyűlölete a nyílt, deklarált fasizmusnak: az úgynevezet szlovák államnak az idején csúcsosodott ki. Fáb- rynak: a látszat-demokrácia idején is „rém"-nek nyilvání9 ..Júlia titkára”. Verona városában, amelyet örök időkre híressé tett Shakespeare Rómeó és Júliája. — az Adige folyó partján van egy kicsi, viharvert kápolna. Ebben egy márványdoboz van a falra erősítve a következő felirattal: „Júlia postája“. Naponta levelek tucatjai érkeznek ide a világ minden részéből s esténként megjelenik Ettore Solimami, egy őszhajú öreg ember. Kiveszi a leveleket, hazaviszi és megválaszolja őket. Solimanl 193J.-ben lett Júlia sírjának őrzője, rendbehozta a romokban heverő sírkövet, friss virágokat ültetett, és ha szerelmesek érkeztek a veronai családi tragédia hősnőjének sírjához, úgy beszélt a rég holt Júliáról, mintha még élne.

Az első levelek 15 évvel ezelőtt ‘érkeztek, a Soll any- nyira meghatódott a belőlük áradó szerelmi gondok láttán, hogy nem állta meg válasz nélkül. „Júlia titkára“ — így írta alá a leveleket. A posta duzzadni kezdett, és ha bárhonann „Julia Capulet, Verona, Italia“ címzésű levél érkezett, a posta habozás nélkül kikézbesítette. Ma már Japánból épp’ úgy érkeznek levelek, mint Amerikából.».

Solimani most nyugdíjba vonul s elhatározta, hogy a leg- meghatóbb leveleket kötetben gyűjti össze. Azonban ezután sem feledkezik meg levélíróiról, s-mindennap összeszedi a Júlia

címére érkező leveleket, hogy válaszoljon távoli szerelmesek örök problémáira — Júlia nevében.

9 Az olasz operaházak pénzügyi válsága sok vitára ad alkalmat. A kormányzat úgy vélekedik, hogy takarékosabb gazdálkodással ^futotta volna a szubvencióból. Az intendánsok viszont azt a nézetet vallják, jobb, ha bezárják a színházakat, minthogy — megfelelő anyagi eszközök hiányában — művészileg alacsonyabb színvonalon működjenek- Tény az, hogy elmúlt évadban valamennyi olasz . dalszínház költségvetése ráfizetést mutatott.

9 Egy olasz képviselő felhívta a pézügyminisztert: vizsgálja meg, mennyi a jövedelme Sophia Loren filmsztárnak. A filmszi- nésznő évi tizenhat millió lírát vallott be, de a képviselő szerint ez az összeg csekély ahhoz képest, amit valóban keres.

• Bob Hope, az ismert fllm- kómikus, aki jelenleg Párizsban vendégszerepei, egy jótékony- sági előadás alkalmával közelharcot vívott rajongóival. Vé- glílis húsz rendőrből álló különítmény vonult ki a „tett színhelyére“, hogy a szorongatott színész végre elérje autóját. — Három megvadult fiatal no beugrott a művész kocsijába, s ott szívdobogva várták, mi lesz. Végül Hope őket is eltávolította a rendőrökkel.

t ott nak, kivet élt nak és izgat ó- nak bélyegzettnek itt, ebben az új rendben törvényszerűen nem adódhatott más sors, mint a bebörtönzés, a teljes elhallgattatás, némaságra kárhoztatás, „facérság". És Fábryt ez sem törte meg, ez sem csüggesztette el, meggyőződésében és hitében „mozdíthatatlan" maradt, mint a „pompeji ör.“

Hogy is mondta tovább a költő? „nincs veszve bármi sors alatt, ki el nem csüggedett." S nincs veszve az, aki igaz ügyet képvisel. Fábryt sem tudták megfojtani a „halál, gyász, pusztulás, züllés egyre szélesedő körgyűrűi." Csoda történik, mert — bár „föld szakad, ég füstölög ■ • ■ hamu permetez, katasztrófa lávája" ömlik — de a „pompeji ör" élve marad.

És akkor, amikor már nem várta s nem várhatta: a jelszabadulás után érte Fábryt a legsúlyosabb, az ő törhetetlen emberségét és hitét is megpróbáló ütés: a magyarság soviniszta üldözése és jogfosztása. Fábryt azonban ez az ütés sem rop- pantotta össze. Az ő hitének kimeríthetetlen tartalékai és sziklaszilárd bizonyosságai voltak: a Szovjetunió példája, a Kommunista Párt nemzetiségi politikája. Fábry már a kisebbségi harcok idején innen merítette az erőt. 1933-ban, a kassai magyarság „hivatalos", „törvényerejű" jogfosztásakor többek között a következőket írta:

„A föld egyhatodán létezik egy állam, ahol teljes egyenjogúságban, egymást erősítve él 150 nemzetiség, van egy állam, ahol ez a szó: kisebbség leg- elsörendü kötelességfeladatot ró az államra: minden erővel a kisebbségi sajátosságot, nyelvet, egy nép életének zálogát előmozdítani . . "

„A kisebbségi kérdést csak a kommunista társadalomban lehet maradék nélkül megoldani, míg a kapitalista társadalomban ez csak az imperializmus gyújtóanyaga, szükséges és elkerülhetetlen súrlódási felülete marad . . .“

Mindezt Fábry nemcsak 1931- ben tudta és hitte, hanem 1945- ben is. Tudta és hitte, hogy a Párt vezetésével a haladó erők győznek, akkor szükségszerűen megváltozik a magyarság helyzete is. Ezért 1948-ban. a „nekünk is hangot, békét és tavaszt hozó. . . gottwaldi jégtörő február" után az egész szlovákiai magyarság nevében fejezhette ki a köszönetét, de egyúttal az erkölcsi „elégtételt" is:

„Némák voltunk és embertelen hang nem hagyta el szánkat. Némák voltunk, de dac és harag nem gyűlemlett fel bennünk. A Sértődöttség, bosszú és türelmetlenség elvakító szenvedélyét mi elemésztettiik magunkban: ennyi az előnyünk és ezt meg kell tartanunk, ez kincsünk, zálogunk és menlevelünk: mi voltunk és vagyunk a vox humána népe!"

Fábry életútjának további rcsze, életművének új fejezetei, új oldalai már mindnyájunk előtt nyitott könyvként ismertek. 1948 óta ott küzd ez a törékeny testű, de törhetetlen lelkű veterán harcos azok között, akik az itteni magyarság új sorait, Hadirendjét szervezik és rendezik: a szocializmus építésére, a termelési eszközök és a kultúra birtokbavételére. Üj könyvei: a „Gondolat igaza" és a „Béke igaza", nagy kritikai tanulmányai; a „Harmadvirágzás", a „Kevesebb verset, több költészetet!" valósággal a szlovákiai magyarság kultúrfelelö- seként, szellemi és erkölcsi számadójaként prezentálják öt. És a gazdasági alap építésével párhuzamosan folyó kultúrfor- radalom agitátoraként is, aki a kultúra új hordozóinak és örököseinek: a dolgozóknak vezényel rohamot a kultúra 3000 éves bástyáinak a bevételére.: „A kultúra egésze, teljessége napjainkban arccal a nép jelé fordul, s ezzel önmagától adódik a nép, a dolgozók szellemi elkötelezettsége: arccal a kultúra egésze felé! Többé nem lehet szó kitérő szellemi restségről, vagy önelégedett kézlegyintésről. Goethe a dolgozók számára is kijelölte a munka nehezét: Számadást háromezer évről! A kultúra egésze, a gondolat igaza nem tűr kisebb mértéket és célkitűzést... Nép, éo,lggzó% tóim és vegy vizsgáid

légy igazságot: számadást há-'

romezer. évről!"

Fábrynak a felszabadulás előtt írt cikkei, tanulmányai — és mostani írásai között észrevehető, sőt feltűnő a hangváltás. Az új írásokban más a taktika, más a harcmodor, mint a régiekben. Ezt a természetes és logikus változást a régi harcostárs és Fábry-növendék: Balogh Edgár a „Gondolat igaza"- ról szóló szép megemlékezésében nagyon találóan mutaja be: „A régi Fábry-cikkek vijjogva röppentek fel s mint vadászó sólymok vetették magukat a kiszemelt ellenségre, tépve, marcangolva a fasiszta barbarizmus megnyilatkozásait. A mai Fábry- cikkeic már méltósággal köröznek a magasban. Olvasásuk közben érezzük kitárulni a teret, s az idő végtelenbe nyúlik. A régi harcos expresszionizmust a felemelkedés higgadt bölcsessége cserélte fel, ésszerű szocialista humánum, amely egy új hazafi-élet adottságaiból kiált az egész világba."

„Higgadt bölcsesség és ész-' szerű szocialista humánum" jellemzik Fábry új írásait. Ezt főleg a hagyomány-értékeléseiről mondhatjuk el, melyekben sohasem esik bele a proletku!-' tizmus vagy a szerecsenmosdató liberalizmus hibáiba." A baloldali radikalizmus baklövései a kultúra síkján nyilvánulnak meg legjobban az irodalmi tévitéle- tekben" — mondja és egy sereg eseten: Goethe, Thomas, Mann, Nietsche és Kisfaludy Károly esetén keresztül mutatja be és igazítja helyre a sokszor forrófejűén vagy szektás rövidlátással végzett újjáértékelése- ket.

„Az új hazafi-élet adottságai-' hói" született „ésszerű szocialista humánum" nyilatkozik meg azokban a Fábry-sorokban is, amelyek az egyenjogúságot nyert szlovákiai magyarság új helyzetével és fejlődési lehetőségeivel foglalkoznak. A magyarság számára az egyenjogúság nem csak jogokat jelent, hanem erkölcsi kötelességet is: élni tudni ezekkel a jogokkal és lehetőségekkel, a közös haza többi népével való testvéri együttélésben és együttmunkál- kodásban. A magyarságnak olyan szocialista kultúrát kell élnie és termelnie, amely formájában nemzeti és amely bőven merít és visszanyúl a nemzeti kultúr- örökséghez, az „élő hagyományhoz" is. Mert: „hagyomány nélkül élni” — még most az új viszonyok között is — „gyökér- telenséget jelentene, elsodro- dást, meg fut ást és beolvadást."

Jj1 ábry a „szocialista humö- num" „higgadt bölcsességéből", ebből az új írói magatartásából csak akkor esik ki, ha az újraszervezkedö fasizmus, a hidegháborúval és atommal operáló imperializmus ellen ír és ha a háborús tömeg gyilkosok nyugati „rehabllitásait" pellen - yérezi ki. Ezek a Fábry-írások ismét „vijjogva röppennek jel a mint vadászó sólymok vetik magukat a kiszemelt ellenségre", de — a fasisztákon és imperialistákon kívül — beletépnek a közömbös, apolitikus és „semleges“ kortársak lelkiismeretébe is,

A hatvanadik születésnapon lélekben megjelenünk a fenyvesekkel övezett kis Stószon, de

— ajándékok helyett — csak szeretetünket, köszönetünket és kéréseinket rakjuk a jubiláns Fábry Zoltán elé. Megköszönjük azt a sok tanítást, amit adott és azt az emberi és írói példaképet, amelyet életével és életművével nyújtott. Megkérjük őt, hogy tudását és emberségét ezután is mindnyájunk közkincsének tekintse és velünk megossza; kis irodalmunkat továbbra is gondozza, irányítsa, istá- polja; az „Ady igazán" kívül ajándékozzon meg bennünket még a többi, lelkében melengetett terv megvalósításával — sok-sok új Fábry kritikával, tanulmánnyal, cikkel és miivel: végül: lepjen meg bennünket azzal, amit tőle már oly régen szeretnénk: irodalmunk eddigi útjának alapvetésével, a szlovákiai _ magyar írás összefoglaló történetével. Vesse meg ezzel a művel annak a sajátos szlovákiai magyar irodalmi tradíciónak az alapját, amelyre további utunkon oly nagy szükségünk lesz. Hárítsa el ezzel a művel leendv kultúr- és irodalomtörténészeink elől azt a „tehertételt", amelyről ennek az írásnak az elején én is írtam

— használva ezt a tőle nem régen zokonvett szót ugyanazzal a tiszf '.ettel és elismeréssel, mint a többi fiatal.

Köszöntjük a hatvanéves Fábry Zoltánt és további munkájához erőt és egészséget kívá- ilttvik neki.

/