Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1957-08-13 / 33. szám

Jorge Amadoval az Ukrajna szállodában A VI. Világifiú sági Találkozó egyik legérde­kesebb, legismertebb vendége Jorge Amado, a világhírű brazil író, a nemzetközi békemozga- lom kiváló alakja, megérkezett Moszkvába. A fesztivál folyamán fogadott a Hotel Ukrajna- heli lakosztálya szalonjában. Azóta, hogy csehszlovákiai emigrációjából visszatért hazájába, Braziliába, nem láttuk őt, és nem nem is hallottunk felőle, aligha válto­zott. Egynisége most is éppen a határozottság keménység, benyomását keltik, mint abban az illőben, amikor évekkel ezelőtt Magyarországon járt. Jorge Amado ugyan nem tartozik a nagyon közvetlen emberek közé, az egész beszélgetésből mégis azt tűnt ki, hogy kedves vendégének tartja az újságírókat. Ezt éreztem már az első pillanatokban is, amikor beléptem a szalonba, ahol ö várt egy kényelmes fotel mélyén, fehér pólóingben, krémszín vászonnadrágban, s piros, egypántos kéktalpú szandálban. A barátságos, mondhatni meleg üdvözlés után tettem fel az első kérdést: — Milyen új müvei születtek Brazíliában? — Hazatérésem perceitől kezdve dolgozok: trilógiát írtam, „Földalatti szabadság“ címmel, amely a hitleri uralom nehéz éveiben játszódik. Nemrég pedig hozzáfogtam egy új nagyszabású regény megírásához. Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalnom ennek a műnek témáját, célját, azt mondhatnám, ez az új regény n brazil élet, a brazil hagyományok megvédését szolgálja. A cselekmény színhelye az a kis város, valahol Északkelet-Brazíliában, ahol még élnek a régi szokások, él a néphagyomány, Ide érke­zik meg egy amerikai, aki olyan, mint általában az amerikaiak: a pénzkeresés láza és hajszí hevíti. Először semmit nem ért meg a brazil életből, át akarja formálni a maga hasonlatos­ságára, saját ízlése szerint, míg végül egv ér­dekes szerelem felnyitja a szemét, és belátja, hogy mennyire tarthatatlan az ő álláspontja. Ezzel az írásommal próbálom megtenni az első lépéseket egy új stílus, egészen új kifejezési mód felé. — Más jellegű munkát is végzek: szerkesz­tem a Para Tanús (Mindenkinek) című kultu­rális folyóiratot, amely szintén a brazil élet és a brazil hagyományok megmentésén fáradozik, az északamerikai áramlatokkal szemben. Nem véletlen, hogy készülő könyvem, és a folyóira­tom is hasonló feladatot vállal magára, hiszen a brazil nép állandó harcot vívott az északame­rikai befolyás megakadályozása érdekében, kul­turális és politikai téren is. — Milyen vonások jellemzik a brazil nép je­lenlegi mozgalmait? — Mint mondottam, álhatatos harc folyik nálunk az északamerikai befolyás ellen Ez a mozgalom széles népi tömegekre támaszkodik- Szinte egységfrontot szül, mert az északame­rikai befolyás érvényesülésére egyaránt kárát vallanák a munkások és a gazdagabb rétegek. Én elsősorban a művészet, az irodalom, a kul­turális politika eszközeivel veszek részt ebben a harcban, s folyóiratom is fegyver a kulturális élet frontján. Befejezésül Jorge Amado a moszkvai VI. Vi­lágifjúsági Találkozó jelentőségéről nyilatkozott: — Az eddigi benyomásaim — mondotta — íf legjobbak, legnagyobbak, legszebbek. Meggyő­ződtem arról, hogy ez a fesztivál hatalmas ielentőséggel bír, sokat segít a világ ifjúsága egyesülésének a békéért vívott közös harcban. SIMON GY. FERENC A moszkvai Vaszilij Blazseni székesegyház A hegygerincen fényben mosdik. ágaskodik, felkél a nap. A fák, a fák, e lengő zászlók gyöngyös harmatban hajlonganak. A mennybolt, mint egy óriás szem derűsen, kéken nyit a földre, tükrét a szél, a bolygó szellő aranyseprővel megsöpörte. Ölelkezik az ég a földdel, csókot váltanak: s ez a nyár, susog, dalol a bő termésről a meg-meghajló búzaszár. Békét lehel a drága föld, a mezőn béke suhan át, kékló fénybe röpíti föl a szél az aratók dalát. g DÉNES GYÖRGY A VIT kulturális kincsei között A nemzetek ifjúsága a moszkvai fesztiválra azt hozta el dalba, táncba, filmkockákba, képek­be foglalva, amit a legdrágábbnak, legszebbnek és legigazabbnak tart. A néző szinte szédül a benyomások gazdagságától. * A gorkij-parkban megtartották a Dal és tánc­ünnepélyt. Énekkarok, táncosok, hangszerek, jelmezek kavalkádja a világ minden tájáról! Még fel sem ocsúdtunk egy olasz dal andalító mámorából, s már japán dobosok sajátos ritmu­sa ragad magával, hogy azután bájos finn leánytánc lírájának adjon át A néző lelke bere­püli az egész földgolyót, találkozik szinte min­dennel, ami szép és fiatal az öt kontinensen. És ugyanakkor még négy nagy esemény zaj­lott le. A franciák nagy gála-estet adtak baszk tánccal, balettel, jazzaí és klasszikus hangszer­szamokkal. Magammal hoztam a hangokat A hangokat magammal hoz- tam a városból, s felhallatsza­nak ide, a Moszkva szállóba: jókedvű nótaszó, vidám harmo- nikázás, és (alá festő-zeneként) valami lágy s mégis erőteljes zsongás. Ha kissé oldalt fordí­tom a fejem, íróasztalomtól kilátni az utcára. Az utca zaj­lik, zsong, muzsikál. Az utca hömpölyög is: ezer és ezer em­ber hullámzik az Oholnyij-riad­ón, a Gorkij utcában, a Vörös téren. Amikor vasárnap késő délután visszatértem a Luzs- nyikiböl, a Lenin-stadionból, ahol a fesztivál csodálatos szép, lélekemelő megnyitó ünnepségét tartották, a Moszkva-szálló kö­rül csak néhányon sétáltak. — Aztán nőtt és nőtt a tömeg. Fiatalok jöttek ide, moszkvaiak,' és külföldiek, kezet ráztak egy­mással, aztán kart-karba fűzve, sétálni indultak a környékre, tűre vacsora után lementem, én is közéjük, ez a hömpölygő folyam már elöntötte az úttes­tet. Hivatalosan senki nem in­tézkedett, de a soff őrök moso­yás, a káprázat. Csak egyetlen csillag ragyog fenn a magas­ban: a moszkvai VIT óriási emblémája, amelyet hatalmas léggömb vitt fel az égbe, s amelyet sokszáz fényszóró izzó csóvája világít meg a város különböző pontjairól. Azért ülök most az írógép mellett, hogy ezt elmeséljem, hadd tudják otthon is: mennyire dobog az ifjúság szíve, mekkora a jókedv, milyen óriási ez a mi mostani ünnepünk! Akartam írni a fiúk és lányok tekinteté­ről, egy kislányról, aki arra kért engem, hogy adjam át a szovjet ifjúság üdvözletét min­den fiatalnak; egy nótáról, amit először egy kis csoport énekelt, aztán átvette egy másik cso­port, harmadik is, negyedik is, és pillanatok múlva zúgott- zengett, szállt a dal, egyszerre az Ohotnyij riad-on, a Gorkij- utcában, a Vörös téren. Az örömről akartam írni és a ba­rátságról, szép, igaz és hiteles Közben nyolc mozivásznon peregtek a VIT filmfesztivál szalagjai. A Dinamó stadionban pedig színes reflektorok mesebeli fényében a szovjet balett ünnepe tartotta varázslatban a százezernyi nézőt. Az operabarátok a Nagy Színházban két előadást kaptak erre a napra . . És még mindig csak a nap legkiemelkedőbb eseményeit soroltuk fel! Lehetetlen, hogy mindenről részletesen beszá­moljunk az olvasónak, hiszen napi harminchat újságoldal is kevés lenne erre. Csak röviden a legfontosabbakról. A stadion gyepét öt tükörsima fénylő üveg­színpad borítja. A legnagyobb a középső, akkora mint három operaszínpad együttvéve. Most csak ez az egy kap megvilágítást. Tucatnyi reflektor kék, bíborvörös és rózsaszín csóvák csillannak vissza a színes kristályból épített diszlctröl. Dobok dübörögnek, majd a morajból szótárad a Prokopjev-muzsika zsongása. S a kézenfekvő tükörre lebben a rézhegy tündére. (Alla Osi­penko). Valahol hátul a díszletek mögött opális tüzek gyúlnak ki. A színpad: mint valami leír­hatatlan nagy, szikrázó gyémántékszer. Feldü- hörög a taps. A Hóvirággal megkezdődik a szov­jet balett ünnepe. Az imént esett az eső, hideg van, s mégis úgy ülünk a lelátón, mintha fű­szeres, déli éj melege ölelne körül Chopin keringő következik egyszerre három színpadon. A tószínpad homályban marad s az éj leple alatt a Hattyúk tavává alakul át. Azu­tán kialszanak a kis színpadok fényei, a tucat­nyi reflektor a középre, a fö színpadra szege- ződik s elénk tárul üvegből, kristályból, színek és fények játékából száz ballerina remegő moz­dulatából a híres kép, a csodálatos tó. Percekig nincs taps. Ülünk tágra nyílt szemekkel, der- rnedten . . . Az utolsó szám Hacsaturján Gajané-ja. Egy­szerre öt színpadon többszáz szereplővel. Nem tudom leírni milyen volt. Még tízszer meg kel­lene nézni, hogy méltó szavakká formálhassam benyomásaimat. Hűvös angol újságírók ültek mellettem, de úgy kiáltoztak és tapsoltak, áthe- vülten a szám után, hogy remélem, elhangzik majd a Themse partjáig lyogtak a volán mellett, meg­értőén bólintottak, s azóta min­den gépkocsi s minden autó­busz letér a mellékutcába, hogy ne zavarják még egy pillanatra sem ezt a zavartalan, meghitt, kedves barátkozást. As Ohotnyij riad, a Gorkij­utca, a Vörös tér, fényárban úszik. Nappali világosság önti el a mauzóleumot, a Kreml ősi bástyáit, a Moszkva szállót, s valamennyi épületet. Az égen ezen a gyönyörű vasárnap es­tén hiába kerestem csillagokat, megölte őket a fény, a ragyo­szavakat. Érzésekről akartam írni, amik bennem támadtak, s a többiek­ben. De nem lehet, az idehal­latszó hangok s a muzsika nem engedi. S indulok újra a nótázó, harmonikázó, zsongó, muzsikáló fiatalok közé... Mai számunkban rádióműsort közlünk

Next

/
Thumbnails
Contents