Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1957-07-30 / 31. szám
íz volt, reggelenként már dércsizmát húzott a határ és köd- fátyolba akadt a felkelő nap sugara. Javában törték a kukoricákat, esténként pedig a ku- koricafosztók vidámsága törte meg a falura hulló esti csendet. Csala Ferkó azon a napon igen vidámnak érezte magát. Vidámnak, mert olyat álmodott, ami valódi vágyainak a beteljesülése fvolt. Ugyanis Kermes Marikát vezette az úr- tasztalához. Éppen a holtomiglan-nál tartottak, amikor apjának durva hangja bökött a tudatába: — A jézusod ne legyen, te kölyök!... Délben akarsz napszámba menni! ? ... Ferkó mérgesen pislogott az apró ablakra, amelynek négyszögét éppen, hogy csak kirajzolta a hajnal derengő fénye, azzal durcásan dobott egyet magán, átfordult a másik oldalára, hogy még egy cseppet sétálhasson az álomvilág színes bársonyán. Hanem a kifele induló apjának gyanús lett az ágy panaszos reccsenése, visszafordult és felhorkant: — Mozdulj meg, hallod, mert a villanyéllel ugratlak ki!... Ferkó nagymérgesen kipattant az ágyból, rendbeszedte magát, vállára vetette az elemó- zsiás tarisznyát, amelybe édesanyja bekészítette az egésznapi kosztját és indult. A felvégen laktak, s onnan bizony jó lódoló volt az urasági major. A falu derekáig kellett lekocogni, ott átvágni a kis szoroson a malom feletti nagyhídig és még onnan is jó kilométeres dűlőút kanyargóit a majorig. Annyi haszna azonban mégis csak volt ezekből a reggeli sétákból, hogy egy-egy pillanatra bekukkanthatott a dölyfös Kermes portájára. Igaz, ilyen korán még nem láthatta az udvaron Marikát, de mégis volt abban valami, valami kimondhatatlanul jó érzés ... Viszont az is igaz, hogy a jóba azért vegyült egy. kis keserűség is. Hogy a fenébe is ne, mikor Kermes Marika harmincholdas parasztnak a lánya, ő meg a Csalák közül a legnyomorultabbnak a fia- Mégis az egészben az a legborzasztóbb, hogy az ötvenholdas Füves Pista vetett szemet a lányra. Jóvágású legény, de olyan hideg büszkeséggel néz a világra, mintha a felhőkben ülne. Ferkóban titokban mégis dolgozott a remény, hiszen ő sem utolsó legény. A múltkor úgy félfüllel elkapta édesanyjának a megjegyzését, miközben az apjával beszélgetett: — De szép szál legény cseperedett ebből a Ferkóból, apjuk!... Hát az is! Szép, barna, erős legény. Ha arra kerülne a sor, keresztbe rakná a félfalu legényét, de a munkában sem fogna ki rajta egyse. Leginkább mégis az táplálja Ferkóban a reményt, hogy a Marika igen jó szemmel nézi. Már ötször is táncolt vele és nagyon kedvesen mosolygott rá. Meg azóta is minden este találkozik vele mikor jön haza a napszámból, mert Marika meg olyankor viszi a tejet a csarnokba. Az uradalomnál is a kukoricát törték. Ferkó úgy dolgozott, mint a gép- Megszokott, egyszerű mozdulatokkal csavargatta le száráról a félkaros csöveket. Közben pedig gondolatai szárnyán a faluban kószált. Akarva, nem akarva, Marika mosolygós arca tolakodott eléje, meleg barna szemének a tüzében fürösztgette magát, hangjának bársonyával cirógattatta a lelkét... Ezerszer újraélte ismeretségük minden mozzanatát, újra meg újra átgondolta, eltervezte a legközelebbi esti találkozásukat. Délig csak eltelt valahogy az idő, de a délután már igen hosszúnak tetszett. Bár elég rövidet röpült az őszi nap, “de Ferkó taszított volna rajta egy nagyot, hogy minél előbb az erdő mögé hulljon. Semmi sem tart örökké, s így az a délután is elmúlott. Egyszer csak a munkásgazda vé- konyas hangja belehasított a szürkületbe, ami szabadító jelként hullámzott végig a hatalmas táblán: — Fajront' Mintha puskából lőtték volna ki Ferkót, csak úgy porzott utána a dűlőút. Nem várt ő s» lányra, se cimborára, senkire, vitte a vágya, , röpítette a szerelmes szíve ... Mikor a szorosból kibukkant az utcára, majd elrikkantotta magát örömében, mert Marika már visszafelé tartott az üres kandlival, vagyis haza felé. Odáig tehát együtt mehettek. Hanem Ferkónak a torkát nagyon markolászta valami, igen furcsa színben eresztette át a köszöntést: — Jóestét, Marika!... — Jóestét! — jött a válasz mosollyal toldva és a lány szeme végigtapintotta a legényt. Aztán csak lépegettek egymás mellett lassan, ráérősen, szótlanul. Ferkónak ijesztő iramban zakatolt a szíve és úgy érezte, mintha valami láthatatlan erő kifordította volna a feje tartalmát. Egyetlen valamirevaló gondolatot sem tudott kicsiholni belőle, pedig egész nap olyan szépen eltervezte magában ... és most semmi! Marika megsokalta a hallgatást. — Hogy vagy, Ferkó ? ... — Jól... — pislantott meg sóhajtott egy nagyot a legény. —_ Jól?... — ismételte Marika csak, hogy elűzze a kínos szótlanságot- — És ... estére hová mész ? ... Fosztóba nem mész sehová ? — Nem ... nem tudom... Még nem hit senki... Alig tiz lépést mehettek már csak együtt, mert Marikáék elé értek és Ferkó rettentően kínlódott, hogy mit is kellene még mondani. Végül meglelte a fonal végét: — Te mész valahová, Marika ? ... — Török Manci hit, odamegyek... Gyere te is, jó?... Ferkó szive akkorát dobbant, mint a nagyharang nyelve: — Elmegyek, okvetlen elmegyek ... — De elgyere ám!... — búcsúzott a lány huncutul mosolyítva, de még a mutatóujjával is súlyt adott a szavának. Meglódult a Ferkó haza felé. Nem érzett most sem fáradságot, sem éhséget, pedig a húszéves gyomor megköveteli a magáét! — De élgyere ám!.., de elgyere ám!... — Ez a három szó muzsikált a szívében, aztán úgy vélte, hogy ezt a három szót visszhangozza az utca, ezt a három szót dörgi rettentő erővel az egész világ. — Ne félj, Marikám, ha a csillagos eget kel! átmásznom, akkor is ott leszek!... — gondolta magában a legény és széles e világ legboldogabb emberének érezte magátLámpagyujtás után ért haza. Apja az asztalnál ült cigarettázva, anyja pedig a tűzhelyen totyogó paprikáskrumplit kevergette, kóstolgatta. Ferkó megmosdott, kifésülködött, másik kabátot vett magára és megvacsorázott. ala István nagy behemód ember, — erejét az egész környéken ismerték — szónélkül nézte végig a fia készülődését. Csak a vacsora befejeztével csikor- dult alatta a szék, ahogy a fia felé fordult és csendesen szűrte feléje a szót: — Vesd le a kabátot, oszt1 hozd a két zsákot! — Minek ? .. • — döbbent meg a legény. — Tedd, amit mondtam!... Kukoricáért megyünk ... — De most már egy kis erőt is eresztett a hangjába. — Kukoricáért!?... — álmélkodott Ferkó. — Hova?... — Ej, hova ? . .. Hát az uraságéba... — mondta Csala István türelmét vesztve. A legénnyel elveszett a világ. Előbb úgy érezte, mintha minden csepp vér kifutott volna belőle, majd meg a szívét szorította össze egy kegyetlen vasmarok. Életében még egyszer sem tagadta meg apja parancsát, még azt sem mondta neki soha, hogy nem igaz, de most az egyszer megkeményítette magát és dacosan szembefordult vele: — Nem!... — robbant ki belőle a szó keményen. — Micsoda!?.... — meresztette a szemét Csala István hitetlen értetlenséggel a fiára és az arca fokozatosan elsötétült a feltörő haragtól. De Csaláné szívébe is beleállt a rémület: — Ha ez a két ember összecsap, még a ház is összedül! — Nem!... — csattant ismét a legény hangja és magában gyorsan felmérte a helyzetet: ugyan már megbírná az apját, ha arra kerülne a sor éppen, megroppantaná a derekát, de nem teszi. Inkább meghátrált, .mert az anyját is megsajnálta, aki úgy a sarokba lapult, mint a házőrző kutya égiháború idején. Kieresztette hát a féket. Éppen idejében, mert az apja szikrázó haraggal elbővült és lapátnyi tenyere vészes erővel suhant a nyaka felé. Mint a gumilabda szökkent ki a nyitott ajtón az udvarra, a következő pillanatban pedig már az utca kövén csattogott szaporán bakkancsának a patkója. Mire Törökékhez ért már javában folyt a fosztó. Asszonyok, emberek, lányok, legények jókedvű zsongásától, kacajától vplt hangos az udvar. Ferkó, Marikával szemben helyezkedett el, hogy szemmel tarthassa őket- Azért őket, mert Füves Pista közvetlenül a lány mellett hegyezett nagy kicsípve: még a fosztóba is lakkosszárú csizmában jár! Hébe-hóba elkapták egymás pillantását. % ilyenkor Ferkó úgy érezte magát, mintha hájjal kenegetnék a szíve táját. Közben felhalmozódott a kifosztott, koszorúba való kukorica és a gazda megkért néhány nad- rágost a koszorú fonásra. Többek között Ferkót is, meg Pistát is. Ferkó szégyenlette megmondani, hogy nem tud fonni, ha tud is, de nem nagyon. Hiszen nem termett még nekik sohasem egy batyura való sem. Azért nekilátott. Kövér izzadságcseppeket bontott a homloka, de azért gyűrte, gyimakolta, mert legnagyobb bánatára meg mérgére a Pista keze alól úgy tékeredett a koszorú, mint töltő végéről a hurka. Ráadásul a Pista meg észrevette a kínját, aztán jól az orra alá dörgölt: — Te gyerek, osztán ne hogy fiikasba kelljen a padlásra vinni azt a köszörűt! Ferkó elvörösödött, de azért nem maradt adós, visszavágott: — Ezt ugyan a nyakadba csavarhatod, oszt eljárhatod vele a kozák táncot, akkor se szakad el! Jóízűen nevettek körülöttük, de az öreg Téglás szakértő szeme igen a Ferkó ujjaira tapadt, aztán csak úgy a füléhez hajolva súgta a legénynek: — Hallod gyerek, azt a koszorút még két szúnyog is elszakítaná, ha jól nekibörzenked- nének ... Marika »ekkor kacagott valamin egy nagyot, Ferkó meg szentül azt hitte, hogy őt neveti. Nagyon elkeseredett és magában megfogadta, hogy ezért a Füves Pistának még egyszer megtöröli az orrát. Lassacskán azonban mégis kien- gesztelődött, mert Marika néha-néha rávillantott egy-egy szívbizsergető mosolyt. Ki tudja az utcán hányadikot fújta már a bakter, mikor a fosztó befejeződött. A legények gyorsan az utcára tülekedtek és ki-ki a maga párját várta, hogy hazakisértse Ferkóban is mozgott a vér, de még jobban meglódult, amikor meglátta, hogy a kiskapun kiperdülő Marikához Füves Pista szegődött. Szótlanul ment előtte a párocska. Ferkó pedig nem messzire mindenütt a nyomukba. — Ripp-ropp... slissz-slussz... — feleselt előtte a lakkosszárú csizma csikorgása a selymes szoknya suhogásával. Fájdalom hasított a szívébe, mert hirtelen feleslegesnek, a világ terhének érezte magát. Hát mit is akar ő tulajdonképpen!? Hiszen az ember értékét itt a holdak száma szabja meg! Hiszen Kermes Márton ajtaja nem Füves Pista, hanem az ötven holdja előtt nyílik ki! Hát akkor mit akar ő, Csala Ferkó, a nincstelen, a napszámos legény, akinek a becsületén meg a két dolgos kezén kívül a világon semmije sincs!? ... Nagyon rossz rádöbbenni ilyesmire, különöseiig akkor rossz, ha alig tíz méternyire megy tőlünk az, akiért úgy érezzük, hogy érdemes élni, akiért a világon mindenre képesek lennénk és mégis olyan rettenetes a távolság, mégis olyan elérhetetlen... őzben Marikáéknál már felocsúdott a lecsavart lámpabél és az udvarra erősebb fény vetődött. Ferkó elnehezült szívvel a kapufélfának támaszkodott és tekintetét a hidegen sziporkázó csillagok fényébe merítette. Odabentről csendes beszélgetés foszlányai szűrődtek ki. Olykor-olykor a gazda öblös hangja is belekontrázott a legény szavába. Marika hangját egyszer sem hallotta, pedig ha beszélne, biztosan meghallaná, mert az ajtó tárva-nyitva. Ferkó nekikeseredve támasztotta a kaput. Minek menjen haza! ? Itt virrasszon, vagy otthon, egyre megy. így hát csak állt mozdulatlanul, sóhajtozott és szenvedett.. • Egyszercsak közelgő szoknyasuhogás ütötte meg a fülét: — Slissz-slussz ... slissz-slussz ... Marika osont a kiskapuhoz. Mikor odaért megállt és körülnézett. Megpillantotta a legényt: — Itt vagy, Ferkó?.. - — suttogta. A legényt megremegtette a váratlan fordulat és olyan melegség futott a szíve köré, hogy majdnem belefúlt. — Itt... — suttogja vissza és Marikához lépett. Marika nem húzódott tőle és ettől a legény nagyon megbátorodott. Óvatosan átfogta a lány derekát. Marika enyhén megremegett az erős karok között és engedelmesen a legényhez simult. Hangosan zakatoltak a szívek és vad iramban száguldozott a vérük. Aztán a tizenhétéves lánykarok Ferkó tarkójára fonódtak és Marika engedelmesen tűrte Ferkó csókzáporát. — Marikám, édes Marikám!... — suttogta a legény önfeledten, szívének minden, minden melegével. Viszonzásul pedig a lány csókolta Ferkót vadul, mohó szerelemmel. És abban a pillanatban Kermes Márton köpcös alakja jelent meg a kiskapuban. Rettentően megdöbbent és úgy nézett ki a dolog, hogy gutaütést kap. De a mfrge hamar magához térítette. — Mars be!... — szisszentett Marikára és egyetlen mozdulattal a tornácra penderintette, majd a kővémeredt Ferkóhoz fordult: — Takarodj innen te gyalázatos ... te ... te falu alja ... senkiházi... te kodúsbíró ... tel... — és ütésre emelte az öklét, de látva, hogy a legény meg se moccan — biztosan vissza is ütné — lehanyatlott a keze és tehetetlenségében, undorodó arcfintorral leköpte a legényt, azzal sarkonfordult és begurult. Aztán Ferkó is felészlelt. Rettentő fájdalom hasogatta minden porcikáját, széttaposott semminek és senkinek érezte magát. Kínjában ordítani szeretett volna, beordítani a gazdának, de úgy, hogy hallja az egész világ: — Hát én tehetek róla, hogy szeretem a lányát!? Azt hiszi, hogy nekem a harminc holdja kell!?.. Egy szalmaszála se, csak a lánya, mert szeretem, mert nála nélkül élni se tudok, mert... — kialudt a további gondolat és helyébe gyűlölet költözött. Lelki szemei elé váratlanul Füves Pista hideg, gőgös arca meredt, s mintha csak hallani vélte volna a vérbeszántó gúnyoros hangját: — Te akarsz velem versenyre kelni, te! ? ... Zavaros köd ereszkedett Ferkó agyára, s talán maga sem tudta mit cselekszik, jókora karót tört az egyik kerítésből és visszahúzódott előbbi helyére. A kapuhoz lapult és várt. Ügy érezte, hogy ólomlábon megy az idő, hogy évek óta támasztja a kaput, s a rettenetes várakozásban pattanásig feszült minden idegszála. S a nagy csendességben megszólalt a lelkiismerete hangja: — Orvul akarsz leütni egy gyanútlan embert!? Sáncbavágta a karót, bízott két kezének az erejében. Rövidre rá csendes köszönést hallott a konyhaajtóból, majd a csizmák csikorogtak a lassú kényelmes léptek alatt. Még három lépés, még kettő, még egy ... — Védd magad!... — szólt rá a< meglepett Pistára. — Ereggy előlem, mert keresztül lőlek, te tetves!... — Lelősz? .. • Nesze ... — sziszegte Ferkó és hatalmas tenyere alatt felbukott a Pista. Egy pillanat múlva azonban felpattant és Ferkóra rontott. Rövid volt a harca. Ferkó két vasmarka Pista nyakára csapott, nagyot roppant a nyakcsigolya és a gőgös legény ernyedten omlott a földre. Ferkó pedig, mint aki jól végezte a dolgát haza ment és lefeküdt. Álom azonba. nem jött a szemére. A hajnal riadalmat dörömbölt be minden ablakon: — Füves Pistát leütötték, Füves Pistát agyoncsapták az éjjel!... Ferkó mogorván, magábaroskadva ült az átvirrasztott éjszaka után. Anyja csendesen sírdogált, apja pedig nem találta a helyét: hol kiment, hol bejött- Egyetlen szó nélkül tette mindezt, de a nagydarab ember minden mozdulatán látszott, hogy nagyon szenved és a durvaságából, a nyerseségéből is Ferkó felé áradt valami megmagyarázhatatlan melegség, amiből így kimor/latlanul is megérezte, hogy az édesapja talán megérti és nem veti meg a tettéért... — Nem tehetek róla... — nyögte a letört legény — szeretem azt a lányt... Ne haragudjanak rám édesapám ... Mintha némaság verte volna Csala Istvánt, nem szólt. Még akkor sem nyitotta ki a száját, amikor a csendőrök megvasalták és elhajtották a fiát, csak két könnycseppet törölt ki a szeméből hüvelykujjának durva bütykével... És egy fekete folttal még szomorúbb lett az akkori, az a régi ősz ... Lovicsek Bélánál Lovicsek Béla „Boldogtalanok“ című irodalmi forgatókönyvét leközöltük, s azóta számos levél érkezett Szlovákia különböző vidékeiről, tájairól, amelyek nagy elismeréssel szólnak az Írásról, a forgatókönyvről, kérdés kérdés után következik, hogy miért így fejeződött be a mű és miért nem másképp, valóban megtörtént-e az a dolog, amelyet lapunk hasábjain az író közöl, ki az a Lovicsek Béla és hol él és hány éves és mióta ír, van-e felesége, van-e családja ? A szerkesztőség úgy döntött végül, hogy a kérdéseket nem itt kell megválaszolni, hanem Zalabán, Lovicsek Béla munkahelyén. S ez annyit jelentett másképpen és másszóval, hogy le kell oda ruccanni. Bekopogtatunk az iskolába és Lovicsek Béla sehol. Nagyon csinos és nagyon helyes felesége azt mondja, hogy most Béla meggondolta a dolgot és elsétált Csatára nyiratkozni. No jól van- Hanem míg megjött, addig is volt mit csinálni. Megnézhettük az írógépet, belelapozhattunk a kéziratokba. Jó óra telt el, mikor Lovicsek Béla megérkezett. Közöltük vele az olvasók kérdéseit, de ezekre nem jött mindjárt válasz. Mert hogy csak jó zalabai bor mellett lehet beszélgetni. Előkerült hát a szom- jasító zalabai nedű és borral csordult a gondolat is. íme a feleletek: Lovicsek Béla 1922-ben született Nagypeszeken. A középiskola első négy osztályát Léván végezte, majd a pozsonyi magyar pedagógiai gimnáziumban megszerezte az érettségit. Ezután következik a nagybetűs Élet: 1950-ben Nyíren, majd Zsemléren, majd Ipolyszakálla- son tanító. 1952-ben jelenik meg első novellája. Apám azt akarta, hogy tanuljak címmel. — Azóta rendszeresen írsz prózát ? — Elég rendszeresen. De a csúcspont az ötvenhatos év. Ekkor jelent meg sok novellám. — És mi történik ezekkel a novellákkal? — Haragosok címmel ez év szeptemberében megjelennek kötetben. — S csak novellákkal kísérletezel ? — Színdarabokat is írok. Jancsi és Kis Tóth Julka hozománya című darabjaimat a zala- baiak már előadták. — És mit tudsz mondani a Boldogtalanokról. Az olvasókat ez nagyon érdekelné. — Csak annyit, hogy ötvenhat őszén írtam. A többit mondja el a mű magáról. — Legközelebbi terveidről is valamit! — Oj színdarabot akarok írni és regényt a falu mai életéről. Ezzel a látogatás be is fejeződhetne, de nem fejeződik be, mert azt mondják, hogy minden úgy jo, ha a vége jó. Ezért olvasók és az író örömére meg kell még mondanunk, hogy a „Boldogtalanok“ megjelenik könyvalakban is. Erről pontos információkat szereztünk. És most jut eszembe, hogy arra sem adtuk meg a feleletet, van-e Lovicsek Bélának családja? Fiacskája itt ül és fülel a szobában, lánya jelenleg a Tátrában van, a gyerkőcöt kérdezhetnénk, mondjon valamit apukáról, de minek, ha úgy is tudjuk a feleletet: — Apuka? Ul az írógép fölött és nézi, de hogy mit lehet azon annyit nézni? —mács— JbiHorck Bé&i: / i
