Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1957-07-02 / 27. szám

függetlenségéért, egyrészt a környező főurak, másrészt a guelf Pápai állam hódító törekvéseivel szemben.

1797-ben Napóleon is elismeri győzelmes itáliai hadjárata során a kis köztársaság függetlenségét és üdvözli az idősebb jinővér, a Francia Köztársaság nevében. Napóleon bukása után a restauráció feje. Metternich is tiszteletben tartja a kis állam függetlenségét, persze nem a szabadság bajnokát üdvözölve benne, hanem a célból, hogy Itália politikai megosztottságát fokozza. A Bécsi Kongresszus 1815-ben ismeri el hivatalosan önálló államnak.

Az egységes olasz államért folytatott harc alatt az Itália függetlenségéért küzdők és a száműzöttek menedék-helye lesz. Itt találnak otthonra a szabadságharc legjobb katonái, köztük a legendás szabadsághös Garibaldi is, aki a „Római Köztársaság“ bukása után 1849-ben menekül a kis köztársaság védelmet nyújtó határai közé.

1851-ben Ausztria és a Pápa közösen megtámadják San Ma- rinót és elveszik függetlenségét, amelyet azután csak az egységes olasz állam megalakulásakor 1861-ben kap vissza.

„A világ legkisebb köztársaságának, San Marinának a parlamentje kinevezte a végrehajtó hatalmat gyakorló régenseket a következő félévre. A két réyens: a szocialista Giacomini és a kommunista Marani."

Ez a rövid újsághír jelent meg néhány héttel ezelőtt a világ legkisebb köztársaságáról. Nézzünk csak bele a hír nyitotta résen a kis állam életébe, ismerkedjünk meg múltjával, jelenével és furcsaságaival.

Lássunk előbb néhány száraz adatot.

TeAilete: 60.6 km2 (Prága területe majdnem mégegy- szer annyi).

Lakossága: 13.500 fő.

Zászlója: fehér-azúrkék.

Államformája: köztársaság.

Az uralkodó hatalmat a hathat hónapra választott két ré- gens, vagy más néven a „nép- kapitány“ gyakorolja, akiket a Nagy Általános Tanács, — azaz a parlament — választ meg sorai közül. Számszerint tizenhatot, mivel a választások 4 évenként vannak és a két ré- gens megbízatása félévre szól. Hivatalukat mindig április és szeptember elején veszik át ünnepélyesen. Jelenleg szocialista-kommunista többség van a kis köztársaság parlamentjében és sokan tréfásan az egyetlen „nyugati népi-demokráciának“ nevezik San Marinót. A szocialista-kommunista többség megmutatkozik az államhatalmat gyakorló régensek pártállását illetően is. Á 16 régens, vagy „népkapitány“ fele szocialista,

míg a másik fele kommunista. A fentebbi újsághír tehát azt jelenti, hogy április 1-től szeptember 1-ig a két „népkapitány“ — az állam legfőbb irányítói — a szocialista Giacimini és a kommunista Marini.

Ez a kormányzási forma régen, még a XIV—XV. század folyamán alakult ki, mint ahogyan a kis állam törvény- és jogszokásainak egész alapja is. Azóta a modern időknek megfelelően bővültek a törvények, de lényegük: a szabadság, a függetlenség, az emberiség tisztelete és tiszteletben tartása messzi századokba nyúlik vissza és máig ‘ is élő hagyomány és tanítás. A san-marínóiak igen hagyomány tisztelők és valljuk be, hogy legfőbb hagyományuk — a szabadság szeretete — igen szimpatikussá teszi őket az egész haladó emberiség előtt.

Egy kis történelem

A XIV. századtól kezdve kezdik köztársaságnak nevezni San-Marinót és a középkori olasz városállamok harcaiban is egyre fontosabb szerepet kezd betölteni a ghibellin, pápa-ellenes koalíció tagjaiként. A XV. század közepe táján alakul meg a Nagy Tanács, amely az idő folyamán „uralkodó-herceg“ címmel ruházta fel magát.

Az elkövetkező évben San Marino állandó harcot folytat

Függetlenségét ezután egészen Mussolini uralomra jutásáig megőrzi, aki bár formailag meghagyta a kis köztársaság függetlenségét, mint turisztikai kuriózumot, a valóságban azonban teljesen alávetette mint politikailag, mint gazdaságilag a fasiszta olasz államnak.

Utoljára a második világháború után nyerte vissza tényleges függetlenségét a „Szabadság Köztársasága“, mert a hazájukra büszke állampolgárai így nevezik kedves államukat.

San Marino-i utcarészlet

A kis köztársaság — noha független — nem tagadja meg olasz eredetét és baráti, testvéri érzéseit az olasz néppel. Ez a barátság megmutatkozott az első világháborúban is, ahol 15 tagú San Marino-i „expedí- ciós hadtest“ vett részt a harcokban az olasz állam mellett és ennek során két halottat vesztettek, valamint több sebesültjük volt.

De a második világháborúban már sokkal komolyabb szerepe volt San Marinónak az olasz nép fasizmus ellenes harcában azontúl, hogy összesen több 10.000 menekültnek nyújtottak menedéket, sok-sok San Marino-i fiatal harcolt az olasz partizánok soraiban a náci elnyomók ellen nemcsak a saját, de a testvérnép szabadságáért is, mert tudták, hogy csak egy szabad és demokratikus Olaszország biztosíthatja a kis állam legfőbb hagyományát, kincseit, vonzóerejét, büszkeségét: a szabadságot és függetlenséget.

RÖZSA ZOLTÁN,

(Világ Ifjúságából)

Fábry Zoltánnak

Mint vén cigány, ha nótája már nem kell s erdőbe bújik könnyfoltos lélekkel, mert odakint már új a dallam, ének, úgy vonultál el csöndes remetének fenyves erdő kékes közepébe, bánataid véres sűrűjébe.

De a hangod csak felcsendült újra, szagos erdő orgonája zúgta.

Irtásakor a fontolt gondolatnak a gondolat igazát bizonygattad, fojtogatott börtön polipos penésze — s pillád alatt szépet álmodott a béke,

borrá akartak tenni a vizet, pedig tudtad, az igaz Messiásnak • a rangos világ miképpen fizet.

Tonnás már a szádon súlya a sóhajnak, melledben a próbált emberiség jajgat; míg a kristály szíved hullt szalonkát sirat, földrészek nyomják le gyönge vállaidat.

Kiben az emberség jó hitben delelget, aggódva tekint fel maga fölé este: nem hízik-e fölénk komor, véres felleg?

S míg lehajtja fejét, százszor kérdezné meg: mikor tisztul fénnyé a zavaros élet?

Mi, akik anyákként szeretjük e földet, tudjuk, a szavadtól nincs e tájon bölcsebb, megjártad a poklot, úgy lettél dudás itt, rádnézünk, ha szívünk tanító szót áhít; — ha falat von eléd kerge, fürge lárma s felhúzna valami ködlepte szférába, betakarózunk majd szívfagyasztó csenddel,

— — sohasem felejtjük:

Tebelöled szólt a legemberebb ember.

Tollasodó álmunk szárnnyal melegítsed, bűvös forrás légy Te felserdült, szép gímnek, nyerjen az ivástól olyan ügyességet, agancsat az indák sose kötözzék meg.

Rendületlen állsz Te, tudjuk, a halálig, alkura kőszikla, esdő hangra lágy vagy; m'nél később jöjjön, minél később hívjon, — ezt üzenjük most a hencegő I"'álnak.

Szívedbe jókedvet csak a t lások tiszta szép mosolya szórhat; bízni próbálunk, hogy itt e földi létben meglátjuk még arcod nvugodt-mosolygósnak.

LÁTOMÁS:

Hej, a szívtelenség szíveken élezett villogó tőrével

a saját sírgödrét olyan régen ássa!

Ha belehúll egyszer,

akkor festik ám majd a boldog utódok

görnyedt alakodat

fényes-legendásra.

VERES JÁNOS

A történet valóban megesett, ezt maguktól a reá vonatkozó iratokból tudom. Hogy most elbeszélem, azért teszem, mert nemrégen hasonló esetről hallottam valahol. Cáfolhatatlan bizonyíték ez, hogy úgy mondjam, históriám örökérvényesége mellett. Már tudniillik a témáját illetően. Bármikor, bárhol megtörténhetik, mint annak idején Hábor Demeterrel, aki egyébként úgy került az egész slamasztikába, akár Pilátus a Credóba.

Egy kellemetlenül hűvös, őszi napon ugyanis a dunaparton sétált, amikor éppen az orra előtt vízbe ugrott egy ismeretlen férfi a néhai Erzsébedhíd- ról. (Ami világosan elárulja, hogy még a második világháború befejeződése előtt vagyunk.) „Szerencsétlen flótás? — gondolta magában. — Ez is nagyon megunhatta az életét, ha még ez a fogvacogtató idő se tartotta vissza".

Hősünk az emberek ama típusához tartozott, akik lassan éppúgy elfogynak ebből a rideg, számító világból, ahogy kivesztek a mutatóba maradt európai bölények a visegrádi vadaskertből. Annál lúvebb lélektani jellemzést nem adhatnék róla, mint hogy a vízbe merült öngyilkosjelölt után bámuló kétszáz járókelő közül egyedül neki ötlött eszébe segíteni rajta.

Am ez csak papíron leírva ilyen egyszerű. A valóságban sokkal körülményesebb,' kiváltképp, ha az illető, akin segíteni akarunk, kézzel-lábbal kapálózik ellene. Márpedig ez történt. Amikor ugyanis Hábor Demeter, felöltőjét ledobva, utánvetette magát, az öngyilkos-jelölt valóságos bokszmecs- cset kezdett ellene, úgyhogy az már a derék emberbarát életét veszélyeztette.

*Hábor Demeter, a dolgok eme váratlan fordulata láttán, kénytelen volt védekezésül a vízből-mentési szabályok legradikálisabb paragrafusához folyamodni. Egy alkalmas pillanatban olyan hatalmas ökölcsapást sózott a renitens öngyilkos- jelölt tarkójára, hogy az eszméletét vesztve kinyúlt tőle, mint a béka. Most már nem kapálózott, és így nyugodtan szárazra vonszolhatta.

A parton időközben nagy tömeg sereglett össze, s kíváncsian gyönyörködött a jámbor szamaritánus és a konok halni készülő viaskodásában. Amikor a Belgrád rakpart lépcsőjére fektette még mindig eszméletlen megmentett jét, a tömeg lelkesen megéljenezte, mint ilyenkor általában tenni szokták azok, akik maguk a legcsekélyebb önfeláldozásra is képtelenek. Aztán megjelent a rendőr, s nagy körülményesen bejegyezte noteszébe hősünk nacionaléját. Majd szirénázva suhant elő a mentőautó is, hogy kórházba szállítsa a didergő szereplőket. Az örvös barátságos elismeréssel veregette Hábor Demeter váltót:

— No, barátom, ez aztán derék dolog volt. Ha maga nem kap ezért jutalmat, meg kitüntetést, akkor én ne legyek mentőorvos.

Ám egyelőre nem kitüntetést, hanem olyan kétoldali tüdő- és mellhártyagyulladást kapott, hogy majd elpatkolt bele. Hetekig lebegett élet és halál között. Az orvosok már le is mondtak életéről, amikor szervezete mégiscsak legyűrte a gyilkos kaszást.

Fekvés közben unalmában gondolkodni kezdett. Ügy hiányzott neki ez az egész dolog, a betegséggel együtt, mint egy púp a hátáról. Mégis, szinte birkatürelemmel viselte sorsát, mentegetve magát önmaga előtt, s egyben vigasztalgatva is, hogy emberi kötelessége teljesítése közben sebesült meg, mint a katona a harcmezön. Ez a tudat valamiféle halvány büszkeséggel töltötte el.

Büszkesége egyre újabb és egyre több tápot kapott, miután elhagyta a kórházat. Való sággal ünnepelték az ismerősei a házban is, ahol lakott, meg a munkahelyén is. Nagyot nőtt tekintélyben főnöke előtt, kollégái pedig megkülönböztetett tisztelettel bántak vele, ami érthető, hiszen az újságok is úgy írtak róla, mint valami legendás hősről.

Száz szónak is egy a vége: a legjobb úton volt afelé, hogy széles körben tekintélyes emberré váljék — amikor egy szép napon váratlan bonyodalom zökkentette ki gyanútlan nyugalmából. Az életmentési ügy egészen csodálatos fordulatot vett. Ügyvédi felszólítást kapott, hogy bizonyos Gera Máté nevezetű suszternek záros határidőn belül fizessen meg háromezer pengőt, különben haladéktalanul bírói eljárást indíttatnak ellene.

Először hüledezett a levélen, majd nagynehezen megértette, hogy ez a Gera az ő megmen- tettje, aki kártérítésül követel rajta háromezer pengőt, azzal az indokolással, hogy nyak- szirt-merevedést kapott az ütéstől, amelyet hősünk a tarkójára mért. Feje a mellére nyaklott, hónapok óta nem bírja mozgatni se jobbra, se balra, s a szakorvosok véleménye szerint nem is bírja többé az életben. így az ütés következtében rokkanttá vált. Emiatt elveszítette állását, s nincs az a mester, aki ilyen nyakkal hajlandó őt alkalmazni, úgyhogy legfeljebb koldulásból tengetheti majd az életét. Méltányos tehát, hogy kártérítést kapjon, mivel megmentő je gondtalanul járt el, stb., stb...

Szóval ez a Gera leperelte

őt. S hiába rúgkapált hősünk dühödt kétségbeeséssel ellene, a bírósági tárgyaláson, ahogy pestiesen mondják „schwarz auf weiss“ bebizonyította: joga van a kártérítésre. Hangoztatta, hogy megmentóje kéretlenül avatkozott ügyébe, mert ö ugyan nem hívta segítségül, egyáltalán senkit se hívott, hisz nem is kiabált segítségért. Az, hogy öngyilkos akar-e lenni vagy sem, az teljesen az ő magánügye, nem tartozik tehát se hősünkre, se másra.

— Tekintetes bíróság! — tette fel a koronát okfejtésére. — Mindettől eltekintve, egyébként se szorultam senki segítségére — mivel tudok úszni. Az alperes brutális beavatkozása nélkül is partra jutottam volna tehát — ha akarok.

Ez azután olyan érv volt, amire elakadt hősünk torkában a szó, olyan mint a kártyában az adu, mindent ütött. A bíróság se tehetett mást, mint hogy megítélte a kártérítést a humanizmus nyomorékjává vált suszternek, mire életmentőnket nagy izgalom ragadta el. Kinyilatkoztatta, hogy köt- nivaló bolond és huszonöt botot érdemel, aki csak a kisujját is kinyújtja, hogy valakin segítsen, majd sértegetni kezdte a bírót. Természetesen a bíró azonnal jegyzőkönyvet vett fel kijelentéseiről, hogy bűnvádi eljárást indíttasson ellene.

Hábor Demeter históriája csak most öltött igazában humor eszkméreteltet. Az eset belekerült az újságokba, a kabaréírók pedig vicceket faragtak a pórúljárt életmentőről. A nem mindennapi kártérítési ügy tragédiává változtatta életéi. Állását felmondták, mert a nemrégen még őt ünneplő kollegái állandó csipkelődéseinek alanya volt, s főnöke szerint jelenléte veszélyeztette az irodai munka komolyságát. Törzskávéházába se merte többé betenni a lábát, mert még az újságos gyerek is alattomos célzatossággal kezdte faggatni, sunyi vigyorral a szája ' szögletén, hogy belenyugodott-e a bíróság döntésébe vagy fellebbez. Tetejébe felesége is annyira szívére vette a dolgot, hogy összepakkolta magát, s gyerekeivel együtt hazaköltözött az anyjához, majd beadta a válópert, kijelentvén, hogy neki ilyen istentelenül mamlasz férj nem kell, még ha arannyal tömik is ki. Szóval, hősünk végzete beteljesült, ahogy azt költői nyelven mondják.

S amikor aztán legnagyobb nyomorában és elhagyatottsá- gában már öngyilkossági tervekkel foglalkozott, akkor egy szép napon hivatalosan értesítették az illetékes hatóságok, hogy átveheti a hőstette jutalmául kapott kitüntetést — egy valódi bronz medáliát...

PIKAY ISTVÁN

íz életmentő kitüntetése

Cannes-ban i

trombitaszóval és dobper- «> géssel nyitották meg a X. S nemzetközi filmfesztivált. .As felsértő zajt Michael Todd.z amerikai filmproducer okoz- ? ta, aki költséget nem kímél-s ve foglalta le magának, sőt 5 vette bérbe a fesztivál meg- S nyitó napját. Szokatlan el-s járás volt, és némi csodál-? kozást keltett, különösen,5 amikor be is mutatta nagy « reklámmal beharangozott í filmjét: Nyolcvan nap alatti a föld körül, Verne Gyula« regénye nyomán. A film öt- < lete tehetséges mestertől ? ered, annál tehetségtelenebb « volt a feldolgozása. Pedig < Todd és rendezője, Ander-? sno, beletettek apait, anyait :« 68 894 személyt szerződtet-« tek, 74 685 jelmezt készí- ? tettek, 140 stúdiót béreltek;) 2448 bivaly, 512 majom,« 3800 birka fáradozott a si-« kér érdekében; nem is szól-5 va olyan színészekről, mint « David Niven, Cantiflas, Char- ' les Boyer, Martin Carol,? Marlene Dietrich, Fernandel,« Buster Keaton, Peter Lorre,' Frank Sinatra, stb. De még $ ez a kitűnő együttes sem« tudta megmenteni a filmet,« ami valójában nem is film,? hanem hatásvadászó, olcsó« cirkuszi mutatvány széles« vásznon. Aki tényleg filmet? akart látni Cannes-ban, az} csak a második napon tért < be a moziba, amikor az< Ember, akinek mg kell halni? című francia filmalkotást« mutatták be. «