Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1957-06-04 / 23. szám
J&bitécééks ; ■SlSSSTSáSiiJiiC ifatdaCmi fd^aécfzönifí^ — Ne oktass te engem! Ismerem én az életet meg magamat is ... Sajnos, most már tégedet is — elég későn ... A tanítónő szemét ismét elöntik a könnyek: — Engemet is ? ... Hát mi rosszat tettem neked mióta együtt vagyunk!?... Rendesen nevelem a gyerekeket, mindenben a te kedvedet csináltam meg, igaz hűséggel szeretlek, soha még csak gondolatban sem csaltalak meg ... Hát akkor miért vagyok olyan nagyon rossz?... £n nem kivánkozok sehova, mindig ott érzem jól magamat, ahol te vagy... Beismerem, hogy ideges vagyok, hiszen mindenkinek van hibája... Egyiknek ez, a másiknak az... Nincs ember hiba nélkül... Vagy talán az a baj, hogy nincs érettségi bizonyítványom, hogy műveltség szempontjából te öt lépcsövei fölöttem állsz?... Szürke, értéktelen maszatot látsz bennem ? ... A tanító mélyen hallgat, az asszony pedig folytatja: — Mikor összekerültünk te sem voltál tanító és én úgy is szerettelek, meg így is szeretlek ... De akkor is szeretnélek, ha lebuknál, akkor is, ha nyomorékká válnál.._ _Ha éjjelnappal kellene dolgoznom, panaszszó nélkül dolgoznék, mert szeretlek, mert az én életemnek csak temelletted van értelme ... A tanító leikébe marnak a szavak, s mintha megszólalna a lelkiismeret hangja, de olyan gyengén, olyan elhalóan, hogy a végén _teljesen elmosódik, mert fülibe kerekedik az az érzés, amely az utóbbi hetekben uralkodik rajta, amely ott duzzad minden porcikájában. * * * KARÁCSONY van. A tanítóéknál jaép nagy ^karácsonyfa áll a sarokban. A sok fényes dísz ezerfelé fröcsköli a ráhulló villanyfényt. Alatta játékok. Jősko kirakókockával spekulál, a Pista meg a körvasút robogásában gyönyörködik. A békes- séges est hangulatát kettőjük kacagásának csilingelőse teszi meleggé, meghitté. _A tanítóné a karosszék öblében pihen. Sír. Az arca vékony, sápadt, szeme körül mély, fekete karikák. Sír, de ügyelve arra, fiogy a gyerekek ne vegyék észre. Ne legyen ünneprontó az anyai könny! Korai volna még megosztani a fájdalmát a gyerekekkel. Hadd játszanak, hadd a- cagjanak, ne szennyezze hófehér lelkűket senki és semmi. Ä tt-iiné s NAGYALMÁSON sokkal jobb a hangulat, de csak látszólag. A gyermekek kacagása helyett az összekoc- cánö poharak csilingelnek. A gyöngyöző ital édes; zsongító mámort sző, amit a két szempár híven tükröz vissza. Itt is van szép csillogó karácsonyfa, ha nem olyan túl nagy is, gazdagon terített ünnepi asztal, de valahogy mégis hiányzik valami. Valahol ott lenn mélyen a tudat alatt a szerelmesek valami érthetetlen keserű ízt éreznek. Mintha a távolból két vádló gyermeki szempár tüzelne feléjük, mintha egy mély asszonyi sóhaj zúgna körülöttük jeges áramlással. Éva hangja hallatszik elhalóan: — Jóska... éh, én úgy félek..» — Csácsiság!... Ne hidd, nem csácsiság! Ez a félelem egyre gyötrőbb, egyre kínzóbb ... és ... és beszélni kell róla ... — El alcarod rontani ezt a kitűnő hangulatot? — mondja a tanító mosolyogva és csókra nyújta a száját, de Éva elhárítja és döbbent arckifejezéssel mered a tanítóra: — Mi lesz velünk, Jóska!?... Gondoltál már erre! ? ... Régen várt már erre a kérdésre és most mégis mintha váratlanul érte volna. Igyekszik is kitérni: — Hagyjuk most ezt, szivecském, majd máskor megbeszéljük, jó ? ... Inkább bekapcsolom a rádiót és hallgatunk valami jó zenét... — Á tanító feláll, a rádióhoz lép, de Éva utánalép és megfogja a kezét: — Hagyd most a rádiót, gyere üljünk le és folytassuk! — mondja Éva ellenvetést nem tíűrően. — Nem értlek... — komorul el á tanító. — Most én mondjam neked, hogy csácsiság nem érteni? Az utóbbi időben igen sokat gondolkoztam sorsunk felett és és ne haragudj, de nem találtam megoldást, nem találtam kivezető Utat... Szeretek őszintén beszélni, ami a szívemen az a számon is._.. — Szeretsz 1... — szakítja félbe a tanító Évát. — Már nagyon sokat feleltem erre a kérdésre, Jóska, de most valami másról van szó, egészen másról... Azt mondtad, hogy elválsz és. i. — Igen, azt mondtam és mondom is... — vágja rá a tanító kissé indulatosan. — Elválok, aztán összeházasodunk és elmegyünk innen valahová messzire, egy más vidékre, ahol nem ismernek az emberek ... Éva hosszan, elmerengve gondolkozik: — És gondolod, hogy boldog tudsz lenni ? ... — Veled?... Még a jég hátán is. _— Azt mondod, hogy messzire, idegen emberek közé ... Igen, ez így nagyon is egyszerű, de csak azért, mert felületesen gondolkodói... l ehet a környezet idegen, de a lelked megmarad olyannak, amilyen volt és amilyen most. Annak pedig terhe van, mégpedig igen súlyos terhe. Két fiad van, Jóska... Szívednek egyrészét ők töltik be . .. Ezernyi emlék fűződik hozzájuk . •. Mindez kitörölhetetlenül kísérni fog egész életedben Mintha jeges kéz szorítaná össze a tanító szívét: valóban olyan problémák ezek, hogy szinte megoldhatatlanok. Pedig egyszerűnek látszik, de csak látszik. Szív kellene hozzá, kemény, kérlelhetetlen. Az pedig nincs ... — Hej, élet... sóhajt nagyot a tanító és tenyerére ejti a fejét. Éva melléáll és simogatja a haját: — Fájdalmat okoztam?... Bocsáss meg ___ Hidd el, nekem is fáj, nagyon, kimondhatatlanul ... — Hát miért ilyen mostoha, miért ilyen kegyetlen hozzám az élet!? — tör ki a tanítóból keserűen. — Ki bűnét kell levezckelnem, kiét!?... Hiszen soha senkinek rosszat nem tettem, ellenkezőleg, ha tudtam, inkább segítettem ... Hát akkor miért ver a sors! ? Mint a tóba dobott kő után, úgy gyűrűzik a két lélekben a keserűség, a fájdalom. Halkan szól Éva, majdnem suttogva: — Ez az, élet próbája: ha kiálljuk, talán boldogok leszünk ... Ha pedig nem, akkor ., . — Akkor? — ... nem tudom mi lesz... Csak annyit érzek, hogy jó nem — feleli a tanítónő olyanformán, mint aki mindenre elkészült. * * * A TANlTŐ otthon van. Joskó az egyik térdén, Pityuka pedig a másik térdén ül. Boldogan kapaszkodnak apjukba, cigánykodva hozzábújnak, csilingelő kacagás bugyborékol az ajkukról. Aztán a nagyobb fiú elkomolyodik és megszólal : — Olyan jó, hogy itthon vagy, apuka!... A tanítóné a sezlónon ül. és kézimunkázik A kisfiú szava elhomályosítja a szemét, — És karácsonykor hol voltál, apuka ? .. . — kérdi a kis Pityu. — A kórházban ? . . — Ott, kisfiam ... — Beteg voltál? ... Nagyon? ... — Nagyon ... — Máskor is elmész, apuka ? ... Ugye már nem leszel beteg? — Nem, kisfiam .. És nem voltatok rosszak míg o'davoltam? Szót fogadtatok anyukának?.. — Szót... — mondja Pityu bátran, de Joskó elkompolyodva lehajtja a fejét. — No, Joskó, hát te, nem fogadtál szót?-— Nem .. — Miért? — Mert, mert megvert... Mikor nem voltál itthon... veled, én veled akartam aludni... A tanítónak elszorul a torka, magához vonja a kis Jóska fejét és megcsókolja. TANlTŐI BÁL van a járási székhelyen. A nagy teremben köröskörül asztalok, középen táncolnak a párok: ki a feleségével, ki a kedvesével A tanító házaspár az egyik sarki asztalnál ül. Valahogy szótlanok, kedvetlenek. 'A tanító előtt egy üveg bor, felesége pedig málnát iszik. — Nem táncolunk egyet, Klára? __— Ha kedved van táncolhatunk .;. — feleli az asszony. A zenekar éppen angolkeringőt játszik. A keringő emléket idéz, az első báli találkozás emlékét. Mennyivel más volt akkor a hangulat! Telve reménnyel, perzselő vággyal. És most? Hidegség, közöny, keserűség. Táncolnak. A tanítóné elmerengve szól: . — Emlékszel, Jóska ? ... — Mire?... — kérdi a férfi unottan. — Az első keringőnkre ... — Régen volt, nagyon régen... — feleli a tanító sóhajtva és szeme az asztalok körül kutat. Egyszer aztán megkerül a keresett. — A túlsó sarokban ülnek: Éva és Ilonka. Egy pillanatra összefonódik a tekintetük, s ettől az időtől a tanító, ha lehet még hidegebb lesz a feleségéhez. A zenészek szünetet jeleznek, s mindenki elfoglalja a helyétA hangulat mind emelkedettebb: itt-ott már Rótázgatnak, csak a tanítóék asztalát veri némasággal a sors. — Neked nincsenek barátaid ? — kérdi az asszony. — Vannak, hogyne volnának... De most nincs rájuk szükségem... Semmi kedvem a szórakozáshoz, mulatozáshoz ... — Akkor meg kár volt eljönni, inkább pihenhettél volna otthon —mondja az asszony jóindulatúan, minden célzás, vagy kihívás nélkül. — Miért lett volna kár! ? ... — felel a tanító kissé ingerülten. — Ez is kötelesség ... Ismét kínos, idegekbe kúszó csend lopódzik közéjük. » Mikor a zenekar újra játszani keid, a tanító feláll: — Egy-Rét ismerőst kell megtáncoltatnom ._.. _— Kötelessáfi-teljesítés! ? — így szól az aszszony. Megrándul a férfi arca, de nem szól. Sarkon- fordul és a túlsó sarok felé tart. A következőkben már Évával táncol. Össze- símulva lejtik a táncot. Arcuk rózsája olykor össze-összeér. S az asztalnál egyedül ülő tanítóné bánatos szeme nyomonköveti a boldog párocskát. Rette- nettes gyötrő fájdalom lepi el. Rádöbben a valóságra. Most saját szemével látja, amit az utóbbi időben csak sejteni mert, de még a sejtést is igyekezett elűzni magától. — Nincs itt rám szükség, felesleges vagyok ... — mormolja a sfája akaratán kívül és állna föl, hogy elmenjen, de nagyon gyengének érzi magát. Alig van ereje, hogy ülni bírjon. Mégis összeszedi magát. Feláll, kibotorkál a ruhatárba, felveszi a kabátját és nekivág a havas éjszakának. Mindegy, hogy hová, mindegy, hogy merre, csak el, el innen. (Folytatjuk) Nézzünk szembe a valósággal Albert Schweitzer, Nobel-békedíjas német orvos, korunk egyik ‘legnagyobb humanistája, Bach orgonaműveinek legavatottabb előadóművésze, aki évtizedek óta az afrikai Lambaréne kórházban harcol a néger népieket sújtó járványok ellen, csatlakozott a világ tudósainak mozgalmához, amely megálljt kiált az emberiséget fenyegető atomrobbantási kísérleteknek. Albert Schweitzer az oslói rádióban beszédet intézett a világ népeihez. Ezt a beszédet rövidített formában a nyugatnémet rádiók is közölték. Az alábbiakban részleteket közlünk az eredeti rádióbeszédből. Még gyermek voltam, amikor 1883-ban felrobbant a híres Krakatoa vulkánsziget s a levegőbe röpített por olyan nagy mennyiségben jutott el Európába, hogy a naplementék két évvel később is különös fényben ragyogtak. Teljes bizonysággal állapíthatjuk meg, hogy a levegőben keletkezett rádióaktiv jelhők a szelek szárnyán beutazták a világot, és a pornak egy része az eső, a hó, a köd, a harmat révén lerakódik a szárazföldre, eljut a folyókba és a tengerekbe. Melyek azok a rádióaktiv elemek, amelyeknek legapróbb részecskéi az atombombák robbantása során felszállnak a le-; vegőbe, majd ismét lejutnak a földre? Ezek a közönséges, nem rádióaktív elemek különös válfajai. Ugyanazok a vegyi tulajdonságaik, de más atomsúllyal rendelkeznek. Különösen veszélyesek azok az elemek, amelyeknek viszonylag erős a sugárzása. Köztük első helyen áll a stroncium 90, amely nagy mennyiségben fordul elő a rádióaktív porban, s nem kevésbé veszélyes a kobalt 60 is. ELŐSZÓK A VIZET MÉRGEZIK MEG A levegő rádióaktivitása kívülről nem hathat ránk, nem elég erős ahhoz, hogy átszívá- rogjon a bőrünkön. Más a helyzet a belélegzéssel, amelynek révén rádióaktiv elemek futhatnak be testünkbe. A legnagyobb veszély azonban az, ha a levegő megnövekedett rádióaktivitása következtében rádióaktív vizet iszunk és rádióaktív táplálékot fogyasztunk. A Bikiniben végrehajtott robbantások eredményeképpen időnként olyan esők zúdulnak le Japánra, amelyeknek vizét nem lehet meginni, annyira rádióaktiv. Ezek az esők azonban ma már nemcsak Japánban fordulj nak elő. Ha valahol rádióaktív esővíz- re bukkannak, az annyit jelent, hogy az adott területen élő nő-' vények is rádióaktívak. Ha olyan fűről van szó, amelyet az asztalunkra kerülő, táplálkozás célját szolgáló állatok legeltek, mi is magunkhoz vesszük és tároljuk magunkban azokat a rádióaktív elemeket, amelyeket az említett állatok vettek ma-' gukhoz. Ha tehenekről van sző, ez a folyamat már a tej fogyasztása során végbemegy. Rádióaktiv elemek juthatnak a kisgyermekek szervezetébe is. Ez nagy veszélyt jelent számukra. A rádióaktivitás méretére példa az a vizsgálat, amelyet az észak-amerikai Columbia folyó rádióaktivitásával _ kapcsolatban végeztek. A Hanford atomerőmű elhasznált vizeit ugyanis ebbe a folyóba vezetik le. A víz rádióaktivitása nem volt számottevő. A vízben lebegő planktonok rádióaktivitása azonban már kétezerszer, a planktonokat fogyasztó kacsák rádióaktivitása már negyvenezerszer, a halak rádióaktivitása már százötven- ezer szer, á vizi rovarokkal táplálkozó fiatal fecskék rádióaktivitása már ötszázezerszer, a vizimadarak által lerakott tojások sárgájának rádióaktivitása egymilliószor nagyobb volt! MEGMÉRGEZÖD1K A VÉR Hogyan hat a rádióaktivitás a szervezet sejtjeire? Ügy, hogy a rádióaktivitás ionizálja, azaz elektromos töltéssel látja el a sejteket. Ennek a változásnak az az eredménye, hogy a sejtekben nem mennek végbe megfelelő módon azok a vegyi folyamatok, amelyek a szervezet működtetéséhez szükségesek. Elsősorban a vér súlyos megbetegedéséről van szó. A csontvelő sejtjei, amelyekben a vörös és fehér vér sejtek keletkeznek, rendkívül érzékenyek a rá- rióaktív sugarakra. Ha a sugárzás következtében megbetegednek, túlságosan kevés fehér vérsejtet termelnek. Ennek olyan vérbetegség a következménye, amely a legtöbb esetben halálhoz vezet. Ilyen betegségben szenvedtek a japán halászok, akik Bikinitől 150 kilométernyire egy hidrogénbombarobbantás hamuesöjébe jutottak. A rádióaktív sugarak azonban nemcsak a mi egészségünket, hanem utódaink egészségét is veszélyeztetik. A szaporodást szolgáló szervek sejtjei ugyanis hallatlanul érzékenyek a rádió- aktív sugárzásra. Ezeknek a sejteknek megrongálódása rendkívül súlyos kihatással van az utódokra: a gyermekek holtan, vagy testi, esetleg szellemi defektussal jönnek a világra. Tény az, hogy Hirosimában az atombomba ledobása utáni években rengeteg gyermek jött holtan a világra és rengeteg volt a torzszülöttek száma. Az a pusztítás, amelyet a rádióaktív sugárzás végez az utódok körében, az átörök’.ési törvények következtében nem azonnal, csak a későbbi generációkban száz vagy kétszáz év múlva jelentkezik! ŐRÜLTSÉG, VAGY A REMÉNY NAPJA? Szinte felmérhetetlen jelentősége van annak, hogy a természetben felbukkannak gz általunk létrehozott rádióaktiv elemek. Ha nem foglalkoznánk ennek jelentőségével és következményeivel, olyan őrültséget követnénk el, amelyért az emberiségnek szörnyű árat kellene fizetnie. Nem szabad, hogy sor kerüljön arra, hogy ne eszméljünk rá idejében és ne nézzünk szembe komolyan és bátran a valósággal. Az atomkísérletek betiltását elrendező egyezményhez bizalomra van szükség. Olyan garanciák kellenek, hogy senki se írhassa alá az egyezményt olyan hátsó gondolattal, hogy ő a többiek által meg sem sejtett taktikai előnyhöz jutott. Ezt a szerződést az érdekelt országok közvéleményének részvételével kell kidolgozni és ratifikálni. Ha az érdekelt országokban létrejön az a közvélemény, amely tisztában van a robbantási kísérletek folytatásának hatalmas veszélyeivel és amely a veszély által diktált bölcsességgel cselekszik — akkor az államférfiak megegyezhetnek a kísérletek betiltásában. Ha beszüntetik a robbantási kísérleteket, akkor felvirrad a szegény emberiségre a reménység napja. (Az Érdekes Újság nyomán) oioroioioiosoíosoioioaosoiosoaoiosc oioio-t A Német Demokratikus Köztársaságban Manfred von Orden- na drezdai tudós lenyelhető rádium szondát szerkesztett, amely a belső kivizsgálására szolgál. * A világ leggyorsabb torpedója a brit „Explorel“. A viz alatti gyorsasága óránként 45 kilométernek fele! meg Karintiában, a Wörthi-tó mellett miniatűr városkát építenek, amelyben 11 európai ország jellegzetes épületeit helyezik el 1:25 arányban kicsin.yítva. A bécsi Szent István Dóm mellett majd ott látjuk a pízai ferde tornyot, a párizsi Notre Damot, es vagy 200 jól ismert épületet. * Joceline Lorderon párizsi ta- xisoffőrnö „lófark frizurát“ viselt. Most változtatta a frizuráját. Azt mondja, már megunta, hogy úgy kezeljék, mint a lovat. Ugyanis, az utasai, ha változtatni akartak a menetirányon, csak meghúzták a „lófaroknál“ fogva. És a párizsi verebek? * Egyre több a teve. Ellentétben a többi sivatagi állattal, a tevék száma állandóan emelkedik. Becslés szerint ma 9 700 000 teve él, egy negyedével töb’j mint 1939-ben. A „sivatag h1' jója“ úgy látszik a gépesítő* korszakában is megállja a helyét.
