Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1957-05-28 / 22. szám
££íl : eüisssTa&siiüií ZfatdaúiUfotyaéókÖHyf A két ember döbbenten, lélektelen szemmel nézi a szanaszét hulló papírdarabokat. Az elnök ocsúdik fel előbb: — Hát csak csinálgasd, Ferenc, reggelig meg is lehet, ha jól megy... — mondja villámló szemmel és maró gúnnyal. Azzal faképnél hagyja ő is a titkárt. A titkár villámsújtottan áll az iroda közepén, aztán akkora sóhaj préselödik ki a melléből, mint a síkságra szabadult szélvihar. Tanácstalanul körülnéz, a padlóra térdel és egymás után szedegeti fel a szétcibált kimutatás darabkáit... * * * MÁSNAP ismét tanítás van az iskolában. Az első óra közepén tart a tanító, amikor váratlanul a tanfelügyelő nyit az osztályba. A tanfelügyelő hideg, kimért mozdulatokkal foglalja el helyét a katedrán és az előkészületeket kéri. — Nincs — feleli a tanító tompán. — Nincs? — ugrik a tanfelügyelő szemöldöke a homloka közepére. — Hogy-hogy nincs!?... ilyesmi is létezhet manapság, tanító elvtárs!? ... — Nem volt időm, tanfelügyelő elvtárs ... — Nem érdekel!... — torkolja le a tanfelügyelő a tanítót. Feláll és a gyerekekhez fordul, s valamivel szelídebben: — Pakoljatok el, sorakozó és menjetek haza! A tanító elszörnyülködve nézi az eseményeket. — De tanfelügyelő elvtárs kérem, hallgasson meg legalább, hiszen én ... — Semmi szükség a meghallgatásra, a tények beszélnek... Különben majd intézkedem a fizetése levonásáról... no meg a káderlapja is kibővül majd egy kicsit... — mondja a tan- felügyelő vértforraló gúnnyal, azzal táskáját a hóna alá, kalapját pedig a fejére csapva elsiet. Keserű fájdalom szorítja össze a tanító szívét. Ügy érzi, hogy a viiágon minden és mindenki ellene esküdött, hogy az élet kegyetlen ostora terelgeti a fájdalmak ösvényén. Hiába, szerencsétlen csillag alatt született) Sorsüldözött volt a gyermekkora, s az lesz az egész élete. Hol a megértés, hol az emberiesség!?... Leverten, összetörtén botorkál be a szobába. A felesége csípőre tett kézzel, arcán a kárörvendő mosoly fátylával fogadja: — Nos, hogy érzi magát a lelkiismeretes tanítók példaképe! ? . .. A tanítót megremegteti ez a csúfondáros hang, ez a velőkig nyilaló mondat és ellenállhatatlanul tolul ajkára lelkének minden keserve, mindfen fájdalma: — Te ... te ... gyűlöllek, gyűlöllek .._. Menj innen, rhfenj előlem, mert... mert rosszat teszek!.. Hát mi vagy te nekem, mondd, mi vagy!?... Feleségem?... Segítőtársam?. . Nem, nem vagy, semmim se vagy . .. Menj előlem, menj, míg szépen vagy!... csap magasba a szenvedélytől átforrósodott hang. Görcsöt kap a tanítőné mosolya, s a szoba levegőjének sziporkázó hősége kifelé kényszeríti. Pedig a szíve vad iramban kalapálja a megbánást, a lelke sikoltva kéri a megbocsátást, mégis mennie kell, mert rosszat tett, mert abban a pillanatban öntőt/ olajat a parázsra, amikor az a legjobbn izzott... * * * ARANYOS őszi délután. Az októbervégi verő- fényes ősz ezerszínű játéka üti bélyegét a tájra. Elbűvölő az évszak e pompázó varázsa. A tanító dolgozatokat javít az ebédlőben, felesége pedig vasal a konyhai asztalon. A két nagyalmási tanítónő érkezik látogatóba: Éva és Ilonka. Szépek, bájosak, telve fiatalos életkedvvel. — Jónapot kívánunk! — köszönnek a konyhába lépve. A tanítőné szeme kerekre tágul: a szőke hajkorona, s a nagy hasonlatosság mérgező gyilokként vágódik a szívébe. A forró vasaló alatt füstölni kezd a ruha. — Itthon van a tanító úr? — téríti észre a barna szájából elhangzó kérdés. — I...igen ... a... szobában van ... — hápog a tanítőné, majd a szobaajtót kinyitva. — Tessék!... A lányok belépnek. A szoba homályában felgyűl hirtelenjében á tanító arca, mint mezei dűlőűton a pipacsok. _ — Zavarjuk ?.. — nyújtja Éva a kezét kedves mosollyal. — Nem ... dehogyis ... — dadogja a tanító hagy meglepetten — Tessék, foglaljanak helyet!... Leülnek, s a tanítónő mögött kissé erősebben csapódik az ajtó. Talán figyelmeztetés aka" lenni, de az is lehet, hogy csak véletlen az egész. — Nem haragszik, hogy eljöttünk? — kérdi Éva nyugalmat erőltetve magára, de a hangját árulkodó remegés fátyolozza. — Ellenkezőleg Kínos szünet következik. Éva próbálja menteni a helyzetet: — Csak egész rövidke időre jöttünk.. . Nyomtatványokra lenne szükségünk . . . — Az van bőven ... Mindenféle fajta ... — feleli a tanító szolgálatkészen. Feláll, a konyhába megy és szól a feleségének: — Hozzál egypár fürt szőlőt a kertből — Köszönjük szépen — szabadkoznak a lányok. Ilonka körbehordozza a tekintetett — Szép könyvtára van .. Bele szabad kukkantani ? . •. — Csak tessék, egész nyugodtan ... mint otthon... Mi pedig addig kiválogatjuk a nyomtatványokat, jó? — fordul Évához. — Helyes — feleli Éva. — Máris mehetünk. Ilonka a könyvek között böngészget, Éváék pedig kimennek a tanterembe. Év? elragadtatással kiált fel: — Jaj, de kedves ez a tanterem! — Igen? ... Tetszik? ... — Nagyon ... A tanterem ajtaja tárva-nyitva; Éváék pedig a szekrényben kutatnak, válogatnak. Olykor összekoccan a kezük. Lassanként átforrósodik körülöttük a levegő. A hosszú hallgatást a tanító töri meg: — Vártam ... Minden nap vártam ... A tanítónő a kertből jövet megáll a nyitott ajtó előtt. Füle elkapja a kiszűrődő hangokat és földbegyökerezett lábbal hallos tődzik. — Nehezen szántuk rá magunkat — feleli Éva csendesen. — Miért? . .. — Magam sem tudom .,. Meglódul a tanító szívverése, arcába szökik a vér: — Maga nem vágyott a viszontlátásra. Éva?... Éva a tanítóra emeli tekintetét, aztán félrenézve: — Ne haragudjon, de erre nem válaszolhatok ... — Miért ? — Miért ? ... Mert, hazudni nem tudok ... Régnemérzett melegség fut a tanító szíve köré és úgy érzi, hogy az életnek ez az a pillanata, amikor az agy megszűnik dolgozni, amikor minden más feledésbe merül körülöttünk: a bajok, a bánatok, a fájdalmak, s csak egyetlenegy nagy érzés ringató karjaiban piheg önfeledten a lélek. Mert mindig az után vágyik az ember, ami a legjobban hiányzik. — Ha megengedi... én is... én is meglátogatnám magukat... — Már régen megtehette volna! — feleli Éva minden súly nélkül, de azért nagyon elpirul. Ä 11 ü n é s A tanító az állomásra kiséri a vendégeit. A tanítőné pedig a konyhában ül és lélektelen, könnyes szemmel bámul maga elé, a semmibe ... A két kisfiú mellette, hozzásímulva, riadtan nézi a patokokban folyó könnyeket... Ne sírj, anyuka!... miért sírsz?... — mondja a kisebbik sírásra konyuló szájjal. A tanítónő nem szól csak néz és fezével szinte akarat nélkül simogatja a kíváncsiskodó fejecskét Ebben a pillanatban tér vissza a tanító. A sugárzó jókedvére ború száll, mert az asztal mellett komor viharfelhő tornyosodik: a családja. A tanítónő bánatosan emeli rá a szemét: — Most már mindent értek, Jóska ... — Akkor semmi hiba... — mondja a tanító könnyedén és ruganyosán megy a szobába folytatni a munkáját. * * * AZ IDŐ MÁR hidegre, zordra fordult. A nagyalmási iskolai lakásban kellemes meleget sugároz a kályha, a rádióból andalító muzsika szűrődik. Galambos József tanító otthonosan heverész a sezlonon. mellette Éva ül és játékosan turkál a hajában. Szemük sugara összefonódva és azt fényjelezik, hogy ők ketten egymáshoz tartoznak. Éva szól selymes bársonyossággal: — Nagyon szeretsz, Jóska? ... — Ne kérdezd, ne kérdezd már annyiszor, mert elkopik a szó és elveszti a fényét, a varázsát .. — Nincs igazad... Annál fényesebb, annál ragyogóbb lesz. Elmosolyodnak és az ajkuk összeforr. Ä 11 ü n é s AZ ÉJJELI lámpa tompa fényt szór a szobára. A tanítónő a_két kisfiút altatja. A Pityuka már jóízűen alszik, de Joskó nyugtalanul forog, hánykolódik: — Hol van apuka!?... Én apukával akarok aludni... — Apuka gyűlésre ment kisfiam, majd jön nemsoká, csak aludjál szépen... — nyugtatja az asszony a kisfiát meg-megcsukló hangon és a szeme is elhomályosodik. — Nem igaz, nem gyűlésre ment. . Táskát se vitt magával — duzzog a gyerek és sírdo- gálni kezd. i — Ne_ sírjál édes kisfiam, hiszen, hiszen én visszahoznám neked apukát... visszahoznám... * * * ODAKINT sűrűn, duzzadt pelyhekben hull a hő. A tanítóéknál ismét veszekedés van, mint már annyiszor az utóbbi időben. Egy lelkileg megtört asszony harca ez a családfőért. Magában már talán le is mondott a férjéről, _arról a férfiről, akit még most is nagyon szeret. Lelki szemei előtt a gyermekei jövője lebeg, ez táplálja, ez ad erőt a szívet, lelket őrlő küzdelemhez és magában úgy döntött, hogy bármily áldozatot is követel tőle az élet. de a gyermekeiért mindenre képes lesz. — Jóska!... Ha már én nem is kellek itt vannak a gyerekeid, azokat nézd ... A tanító elgondolkozva néz maga elé: — A gyermekeimről egy pillanatra sem mondtam le ... — Dehogyis nem, Jóska. Aki máshoz menekül, aki egy pillanatig sem érzi jól magát a családjánál, az mindenről lemondott. . Annak nincs lelke, _ abba a sátán bújt... — mondja az égő szemmel, vádolva, mégis könyörögve. (Folytatjuk) •/■4á azassag a szín paddal Nagyszombat, 1930. Fehér Artúr szavalóművész előadóestjének keretén belül fellépnek a nagyszombati műkedvelők is. Egy sovány, barnahajú, fiatal fiú, Petőfi Örült-jét szavalja oly1 nagy lelkesedéssel és hozzáértéssel, hogy már az első sorok után magára vonja Fehér Artúr figyelmét, s a szavalat után, miközben mindkét kezével szorongatja a fiú kezét, kitörnek belőle az őszinte szavak: „Nagy színész lesz belőled, fiam, meglásd, nagy, híres színész .. !“ * És Fehér Artúr jóslata beteljesedett. A fiatal barna fiú ma a bratislavai Nemzeti Színház „Kiváló munkáért" érdemrenddel kitüntetett tagja, a szlovákiai közönség közkedvelt és népszerű művésze: Martin Gregor. Beszélgetésünk közben megtudom tőle, hogy ő bizony nem is azon ai estén határozta el magát a színészi pályára. — Komédiás családból származom, apám „eredeti“ foglalkozása cirkuszi zenebohóc volt, s amióta csak az eszemet tudom, mindig sz'nésznek készültem. A komédiás vér űzött, hajtott — meséli nevetve, boldog elégedettséggel a hangjában. — Játszottam minden egyes nagy- szombati műkedvelő csoportban, a nagy cél azonban még a láthatáron túl volt. egészen addig, míg Fehér Artúr személyesen nem kérte meg szüléimét, hogy engedjenek engem a színiakadémiára. — Ez biztosan nem ment simán. mint akkor — erőszakkal tépnek is le a színpadról. Maga az előadás, Moliére Misantrope- ja, amely mintegy vádirat volt az akkori társadalom ellen, nyílt színházi demonstrációban csúcsosodott ki, engem pedig a diákok vállukon vittek ki a színházból. gely Sándor is nagyon elismerően nyilatkozott — teszi hozzá csak úgy mellékesen, nehogy dicsekvésnek tűnjék... — Rendeztem továbbá a Faluszínházban és a Magyar Területi Színházban az Aranyembert. — Nem,, bizony, — folytatja a művész, miközben huncútkás mosoly villan át arcán, — anyám szegény, akinek oly* szomorú tapasztalatai voltak apám „művészéletéből“, hallani sem akart róla. Apámban azonban — aki időközben a nagyonis prózai bádogossággal, majd kocsmá- rossággal cserélte fel a „művészetet“, hogy ötgyermekes családját a legszerényebben el tudja tartani — felébredt a komédiás vér, s büszkeséggel töltötte el már maga a gondolat is, hogy fiából színész lehessen — Akkor mégsem volt Fehér Artúrnak olyan nehéz a dolga, ha ketten voltak egy ellen... — 1931-ben jelentkeztem a bratislavai sz.íniakadémiára. Ján Borodác és Andrej Bagar előtt szavaltam. Felvettek ... Eleinte könyvügynökséggel kellett eltartanom magam, de már mint másodéves színiiskolást szerződtetett a Nemzeti Színház, s mint színész fejeztem be az iskolát. Magyar darabban, a Helyet az ifjűságnak-ban játszottam először, majd további „nagy" szerepek következtek, egészen 1940-ig, amikoris az úgynevezett szlovák állam fasiszta törvényeinek értelmében meg kellett válnom a színpadtól. — Azt hiszem, fölösleges megkérdeznem, mennyire fájt, akaratán kívül otthagyni a színpadot. A nagy művész arcán pillanatnyi, alig észrevehető fájdalom villan át, amint az emléket idézi: — 1940-beli búcsúfellépésem életem egyik legszomorúbb, s mégis legféltettebben őrzött emlékei közé tartozik. Akkor ébredtem először tudatára Sztanyiszlavszklj módszerére. Milyen az, amikor el kell válni valamitől, ami mindent jelent az ember számára: a színpadtól, s ezt kell játszani a színpadon is, vagyis amikor a színész a saját fajdalmán keresztül érezteti a művészetet. Az én érzéseim szinte átragadtak a partnereimre is, akik megható- dottságukban alig tudták mondani a szöveget. Mondhatom, hogy éppen ez a búcsúelőadás pecsételte meg örökre „házasságomat a színpaddal“. Éreztem, hogy csak mint színész létezhetek, még akkor is, — ha — De honnan tudták meg, hogy ez az Ön bűcsúfellépése? — A jegyszedőnők terjesztették suttogva a közönség között, öt év múlva, 1945-ben léptem ismét színpadra, és ... — Ezekután következtek az igazi nagy sikerek — vágok közbe. Mely' szerepekre emlékszik vissza a legszívesebben? — Nehéz megmondani. Szeretem és átélem minden szerepemet, — mondja a művész ragyogó szemmel, s amint emlékezetében kutat, úgy látom, egy-egy percre most is átéli a játszás gyönyörét. — Kedves szerepem volt a Volpone, a Karamazov testvérek apája, a Revizor polgármestere, Rastislav fejedelem, Karhan a Karhan esztergályos csoportjában, Záborsrky „Najdűch“-já- nak fuvarosa, a Kis rókák bankárja, játszottam a Társadalom támaszaiban, a VVarrenné mesterségében .. Amint így végiggondolom és emlékezetembe idézem Martin Gregor felejthetetlen alakításait, megvilágosodik előttem a nagy művész sokoldalúsága, aki egyforma tökéletességgel és köny- nyedséggel alakít parasztot és nagyurat, munkást és kapitalista millomost. — Ügy tudom, mint rendező •s működött? — Igazi örömömet leltem a rendezésben Többek között én rendeztem a Hősök és vitézeket, amiről maga a szerző, GérItt megjegyzem, hogy egész beszélgetésünk magyarul folyik, a művész tökéletesen beszél magyarul. — De térjünk vissza a játszásra. — 1951-52-ben kevés időm jutott a játszásra, ekkor a Nemzeti Színház igazgatói tisztségével voltam elfoglalva, azután pedig a rádió rendezője voltam. 1954-től ismét a Nemzeti Színházban játszom, a Hviezdoslav- színpad megalakulása óta ottan. Bratislava harmadik színházát nak említésénél a művész büszke mosollyal „bevallja“, hogy annakidején, 1946-ban, amikor kétséges volt, hogy Bratislava „elbír-e“ még egy színházat, ő volt a „főbűnös“ az Új Színpad megalakításában. — Melyek az utóbbi évek legszebb emlékei ? — „Szívemhez van nőve“ az Értelmiségiek orvosprofesszorának alakítása, s nagy kitüntetés volt számomra Nazim Hikmetnek, a Legenda a szerelemről szerzőjének személyes dicsérete, aki kijelentette, hf-oy az apát pontosan úgy alakítottam darabjában, ahogy ő azt elképzelte ... — De jól áll Martin Gregornak az igazi apa-szerep is. Elmeséli, hogy tízéves kisfiával együtt tanulja a szerepeket — ezt úgy kell érteni, hogy a kisfiú az asztal alatt hallgatja. De megtörtént már az is, hogy amikor az apa megakadt szerepében, a kisfiú folytatta. — Nem is tudom elképzelni, hogy más legyen a fiamból, mint színész — mondja vágyódással kevert büszkeséggel a hangjában — de kell, hogy még jobb színész legyen mint az apja! Nem kis feladat elé állítja a gyereket! Túlszárnyalni Martin Gregort, aki, amint kijön a színpadra és jellegzetesen búgó hangján megszólal, a közönség morajlani kezd: Gregor, Gregor... Jóleső érzéssel búcsúzom el a művésztől. Mert jólesik tudni, hogy van egy ilyen Gregorunk, aki nemcsak nagy művészetét, de szíve minden melegét, szerepeiét, is nekünk, a közönségnek adja. MESTAN KATALIN A Rastislav fejedelem címszerepében
