Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1957-05-28 / 22. szám
Hét rozsnyói bányászfiú határtalan önfeláldozó munkájával ismerkedtem meg a minap. Nevük: Kubenkó János, id. Varga Gyula, ifj. Varga Gyula, Kotréka János, Szekeres László. Szarka Ferenc és Rozlozník Vilmos. Tizenkét évvel ezelőtt barátkoztak össze, akkor határozták el, hogy minden szabadidejüket; szombatdélutánjukat és vasárnapjukat a gömöri mészkőhegyek mélyében lévő mesebeli titkok feltárására fogják szentelni. Azóta már számtalan szakirodalmat elolvastak, elméletben megismerkedtek a környéken előforduló kőzetek tulajdonságaival, a Sajó völgyének földtani kialakulásával és a számukra legfontosabbal: a gömöri mészkőhegyek minden bizonnyal összefüggő barlang- rendszerének eddig már feltárt részeivel (Domica, az ördögluk egy része, Dobsina, Szi- Iicei jégbarlang és a sok- sok víznyelő üregek közül is né- hánnyal), s ennek alapján fogtak hozzá a kutatáshoz, amely bizony nagyon kemény, odaadó és bátor munkát igényelt, hogy a kutatás veszélyét ne is említsük. Most, ahogy itt vagyunk Pel- sőc végén, legújabb kutatási helyükön, kérjük meg Rozlozník Vilmost, a nagyszerű bányászt, a csoport vezetőjét, hogy meséljen valamit az eddig elért eredményeikről. — Legeredményesebb munkát Gombaszög határában értünk el. Feltártunk egy csodaszép, három kilométer hosszú cseppkőbarlangot, amelynek egyik részét máris -látogatja a közönség. A munka meglehetősen nehéz, volt, mert a Sajóba torkoló Fekete patak földalatti medrén kellett' eljutnunk felső folyásához s így az általa évezredek alatt kivájt barlanghoz. A munka itt is veszélyes volt, mindenütt vízen kellett haladnunk, helyenként pedig a víz medre annyira szűk, Tiogy csak éppen a víztömeg tovább- folyását biztosította. Ilyenkor aztán vagy robbantottunk magunknak átjutó helyet, vagy ahol ez sem volt lehető, megvártuk míg a patak leapadt. A legnagyobb nehézség és veszély mégsem ez volt, hanem a földalatti folyócska kiszámíthatatlansága, szeszélye, olykor többméteres esése, helyenként tíz-tizenöt méteres mélysége és roppant gyors és erős folyása. De ma már mindezen túl vagyunk. — Hol volt a kutatás a legérdekesebb? — Mindenütt nagyon érdekes, mindig valami meglep bennünket amire nem számítunk, s kész az érdekesség. Mégis a legszebb, legérdekeRozlozník Vilmos meggyújtja a „fajer“-zsinórt sebb munkát Berzétén leltük, is sejthetők... Egyelőre a Tu- Évek óta kutatunk ott, csodá- j-ista és Dunajplavba segítségét latos eredményekkel Feltár- yárjuk búvárruhákrai gumiöl. tunk egy földalatti, kilenc to- .. J , ból álló' tórendszert, óriási ki- tonyokre van szükségünk, hogy terjedésűt, a további földalatti tovább juthassunk. Annyi azon- csodák itt szinte még nem ban bizonyos, hogy a feltárás A folyosó bejárata után szívükből kicsónakázhat- ják majd magukat itt a föld alatt a turisták, a látogatók. De erről még nem szívesen beszélek, mert amint mondom, még nem fejeztük be ezt a munkánkat. — És mit várnak ettől a kutató munkától, itt Pelsőc végén? — Az az érzésem, hogy jégbarlang lesz itt. A jelek is arra mutatnak. Ez a hely különben éppen arról híres, talán már a régi pelsöci öregek is így tudták, hogy itt, ezen a környéken még a legnagyobb kánikulában is hűvös volt, Egyszer aztán innét az oldalból valami házépítéshez földet ástak. így került felszínre néhány hasadás, amelyből csakúgy áramlott a hideg levegO. Bizonyossá vált, hogy itt valami barlang van a föld alatt. A hideg levegő elrkulálása kétirányú (ködgyertyával, vagy füsttel mindenki meggyőződhet róla), ami ázt jelenti, hogy nem is akármilyen barlangocskáról van itt szó, amilyen ezekben a hegyekben százával van, hanem nagyobb kiterjedésű, a generális barlangrendszerrel ösz- szefüggő barlangról. Tudtak erről a pelsőci fiatalok is. ők kezdték az ásást, Novakovics és Lednyicky barátaink. Nehezen ment nekik, érthető is, hiszen nem voltak megfelelő szerszámokkal ellátva mint mi bányászok. Az ásás irányát is eltévesztették, az ő irányuk nagy veszéllyel jár, ugyanis itt figyelembe kell venni azt, hogy itt a felső rétegek, amelyek valószínűleg csuszamlás folytán kerültek ide, nagyon darabosak, s így még a megfelelő ácsolás sem biztosítaná a « földomlás megelőzését. A mi irányunk vízszintes, gyorsan haladunk, ahol szükséges, robbantunk. A robbantás után természetesen mi is azonnal ácsolunk. Az ő kedvüket talán az a semmibeszéd is elvette, ami szerint nincs itt nagyobb barlang, mert hol a víz? Nagy tévedés! Ezek az emberek elfelejtik azt, hogy a vízelfolyás- nak itt ezer lehetősége van és a legtöbb földalatti patak itt egyenesen a Sajó medrébe torkol, észrevehetetlenül. Az valószínű, hogy mi itt előbb a barlangnak egy holt ágára jutunk majd. — Mit gondol Rozlozník elvtárs, hány méter folyosót kell még kivágni, hogy a barlang valamelyik ágába bejussanak? — Ez nagyon nehéz kérdés. A jelek szerint azonban 6 — 7 méter után jelentkezni kell valaminek. — Mi a panaszuk? —• Jó bányafára lenne szükségünk. Különben van mindenünk: reménységünk és akaratunk jó darab.«»• * » * Mi most már búcsúzunk, az zal a hitünkkel, hogy nem sokára a rozsnyói lelkes fiatalok újabb győzelméről számolhatunk be. Sok sikert addig is..!-kardosKULCSÁR TIBOR: j| Tavaszi est 9 a Dunaparton Hajamban gaz szélfickók turkálnak, hűvös még az esti Dunapart, Nem tudom, hogy öröm-e vagy bánat, vagy vágy talán, ami idecsalt ? De amikor a magány a társam, akkor mindig erre visz utam. . Oly jó itt az esti félhomályban ... Fények gyálnak Ligetfaluban S felidéznek sok-sok régi álmot... Körülöttem a táj elpihen. Lágy dalt duruzsolnak a hullámok s árnyak ringnak a kéklö vizen. S nekem most úgy tűnik, hogy egy percre elbúsulnak a szöszke habok, s halk morajjal, csöndben csörgedezve elsírnak egy régi bánatot. Ez tán múlt századok véres átka, népek könnye, vád, síró panasz? Sír a folyó és lenéznek rája tanúként az öreg várfalak. Vádol a múlt... De hagyjuk a múltat, balgaság így merengni bután! Játszi kedvvel ifjú szelek fújnak, egy új tavasz ébred a Dunán. Összebújva, összenézve szófián sétálnak a hü szerelmesek. A csillagok még a vén folyóban dideregve, fázva fürdenekr, S mint rég anyám ringató, meséit, lágy ddlait most úgy hallgatom. S úgy érzem, hogy a vén Duna mégis újra ifjú minden tavaszon. 8CK» BcMafy a m* ... \ Ki tudja hány éve reprezentálja ez a dal az ősi szokású diák-ballagást, a búcsút az „Alma mater“-től. a tanároktól, a pajtásoktól, a várostól és nem utolsó sorban a diákélettől. A diákság legmeghatóbb és legregényesebb szokása a „ballagás“ tulajdonképpen a középkori lovagnak lovagi kalandra, a mesterlegények vándorútra indulásakor dívott régi szokások diákos megfelelője. A „ballagás“ nemcsak búcsú, hanem elindulás is az életbe, melynek útjai rögösek és a múltban nagyon is bizonytalanok voltak. Az „abituriens“-t, a távozót ezért a szokás szerint az ott- maradők jelképesen „az út eleiéig“ kísérik, útrabocsájtják. Ájtóssy-Dürer Albert mestert 1552-ben a flandriai városok niűvészeéhjei fáklyásmenettel kísérték lakhelyéről a céhházba és onnan a város kapujához. A mester söröskorsóját az ottmaradó társai — szimbólumként — a város kapuja szegletkövén összetörték. A késmárki diákság 1844-ben Petőfi Sándort és iglói barátját, Pákh Albertet tisztelte meg fáklyásmenettel, kiknek a város kapujában tarisznyát akasztottak a nyakába,, abba cipót, szalonnát és hamuba sült pogácsát, kezébe pedig vándorbotot adtak... A szokás szerint a ballagó diákok libasorban vonultak fel, Ez állítólag a napoleonkori német diákmozgalmak emléke, A diákságnak tilos volt u. i. annak idején csoportban felvonulni, ők azonban kifogtak a rendelet eszén: libas'orban vonultak fel És hogy a menet mozgalmasabb legyen, a fáklyák fénye szép hullámvonalat adjon, kanyarogva ballagtak. A távozás jelképéül szokásban volt még rao- tyós ládákat, tréfás batyukat és más hgzi holmit cipelni. Azonban so'sem illett a ballagás regényes bánatát harsány kedélyességgel rontani. A felvonulók közben ú. n. „Valete“- dalokat énekeltek. A legismertebb magyar „Va- lete-dal“-t, a „Ballag már a vén diák“ kezdetű dalt a múlt század végén még „Selmecbányái ballagós nóta“ címen ismerte mindenki. A dal születése érdekes. Magyar szövegét Tasso- nyi Ernő fordította le a „Lied eines abziehenden Burschen“ kezdetű német diák-mesterle- génydal ama szövegéből, melyet G. Schwab német költő 1814- ben egy olyan 18. századbeli német népdalból („Es ritten drei Ritter zum Thore hinaus, ade!") írt át, melynek eredetije — a fordító szavaival: „a német ajkú, magyar lelkű Szepességen született és onnan került ki Szilézián át német földre, hogy mint német dal térjen vissza.“ A dalt az a menet énekelte, mely fáklyákkal kísérte ki a város kapujához a távozókat. A fáklya, a temetés fáklyája, melyet a selmeci bányászdiákság a városkapu kerékvető kövén összetört. Az „obsitos“ diákok búcsúztatásánál pedig a „klo- pacska“ ősi „lármafáján" temetésre kopogtak a híres-neves selmeci diákballagásnál, és közben zengett a dál: „Ballag már a vén diák..." Kevésbé ismert már a következő késmárki Valete-dal, — (Valete! — Éljetek boldogul!) „Kézsmárki ballagós“. A távozó diákot, aki absoluto- riumot, vagyis „obsitot“ (mai nyelven oklevelet) nyert Selme- oen, Késmárkon, Iglón valetán- soknak is nevezték, annyira ösz- szenőtt a távozó diák fogalmával a ballagás szokása. Ez azonban nemcsak nálunk, de külföldön, főleg Németországban is így volt. A diákok (a diák szó eredetileg a professzor inasát, görögül „diakonos“-át jelenti) távozásának fájdalma előkelő helyet foglal el az európai diáktárgyú irodalomban is. A ballagás, ősi diákszokás, melynek vidékünkön mély gyökerei vannak, A szokás erkölcsi értéke: a tradíció kialakította formába öntött nemes búcsú az iskolától, a diákélettől, a tanároktól és a pajtásoktól. Az új világ, a merőben megváltozott politikai, gazdasági és kulturális életkörülmények ifjúságának és tanári karának a feladata, hogy a gyönyörű tradíciók szilárd fundamentumára mikor sikerül felépíteni (új tartalommal bővíteni) a mai diákélet szokásainak (egyelőre még igen szerény) házát. Mert nem megn.dás ol a ballagással kapcsolatosa.> az. ha a „Ballag már a vén diák“ szövegében a „Filiszter leszek magam is“-t „Dolgozó leszek magam is“ verssorral helyettesítjük. És ha már ezt meg is tesz- szük (amire éppenséggel nincs oiyan nagy szükség, hiszen az ilyen alkalommal énekelt dal szövege úgyis új értelemmel kell, hogy megtöltődjék!), akkor semmi esetre se erőszakolún. szekvenciális dallamismétlés pedig az egyik karakterisztikus jegye a középeurópai (né- metes) mester, város- és diákdaloknak. Ezen változtatni: a dallam ellen elkövetett merénylet! juk a „filiszter“ ritmusát a ,,do!gozó"-ra, mert az nem „dolgoozó“. A dolgozó szónak a ritmusa nyolcad és egy negyed értékű hangjegy. Ebben az esetben pedig — az ütem szimmetriája kedvéért — a ,,lee- szek“-et ne énekeljük pontozott negyed és nyolcad értékkel, hanem két egyenlő tartamú negyed hangjeggyel, úgy, ahogy mondjuk: leszek. De ez viszont nem megoldás a melódia stílusának a zene egységének szempontjából. Mert a ..Filiszter leszek magam is“ szövegrész melódiája tulajdonképpen három hanggal mélyebb ismétlése az „Ez út hazámba visszavisz“ dallamának Ez az A megoldás véleményem szerint a következő lehetne: ifjúságunknak ezt a dalt egy, az új idők új ifjúságának valete- dala kíséretében kellene énekelnie. (S ebben az esetben a „Ballag már a vén diák“-ot az elmúlt idők annyi mellőzöttségben részesített, ínségben szenvedő, de a haladó eszmékért mindig oly bátran síkra szálló diákság iránti kegyeletből az eredeti szöveggel zenghetné). Ifjú költők, zenészek, segítsetek tanulóifjúságunknak, tegyétek részére elfeLdhctettcnül széppé a búcsú nagy pillanatát, írjatok költői szépségű valete- dalokat! MÖZSI FERENC
