Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1957-05-14 / 20. szám

A győzelem napja 12. évfordulójának ünnepségei , amelyek népünk felszabadítója, a Szovjetunió iránt érzett szeretetének és hálájának jegyében zajlottak le Braliriavában, csütörtökön, május 9-én ünnepélyes katonai szemlében értek el tetőfokukat.

Tizenkét jobbágyporta helyén

Jó lenne azzal a tizenkét emberrel beszélni. Szeretném megkérdezni tőlük, hogy milyen istenverte átkozott gondolat hozta őket e kietlen, mostoha földre, mi szállta meg őket, amikor első vályogvityillójukat ebben a minden oldalról vizet- togó sárfészekben összetákolták. Ha sokszáséves sírjuk mélyéről felszállnának s megszólalnának, talán ezt válaszolnák: mindenütt nehéz volt az élet és drága a föld!

Ebben igazat is adnák nekik. De hát mégis ...

Ahogy Így körülnézek, taposom a falu sarát, emberekkel beszélgetek, morzsolgatom e sovány, fyol agyagos, hol pedig erősen meszes, köves földet, amely még ma is alig-alig tudja kiadni az 5—6 magot, — ösz- szeszorul a szívem. Értelmetlenül csóválgatom a fejem, keresem a választ, amely minden bizonnyal nem egyszerű.

De hol is az a krónika, olvassuk csak, hátha élárul valamit a hajdani időkről.

„Felsőcardó.

Kisközség Gömörben. 75 házzal. A falu lakosságát eredetére nézve szlovák nemzetiségű, evangélikus hitvallású. Ősfog- lalkozásúak“.

És a krónika, meg ez az előttem fekvő, nem mindenben biztos hangú monográfia mond még egyet mást. így tudjuk meg, hogy a tatárjárás éveiben.

Erdő néven ismeretes az akkor még valószínűleg csupán néhány jobbágyportából álló Pelsőcardó. Még IV. Béla is ezen a nevén említi, amikor a szomszédos. Pelsőccel s a régi várral együtt a Bebek családnak adományozza.

A tizennegyedik század derekától már minden oklevél Or- dónak, később Pelsewczovőnak (a német nyelv hivatalos nyelvvé emelésének korában) majd Ardő néven említi. A falu nevének a változása valószínűleg a népetimológia alapján történt. (A tatárdúlás utáni években IV. Béla Liptóbói telepített ide szlovák jobbágyokat. Erdő, Or- dó, — Liptó).

No, de ez bennünket most nem is érdekel annyira. Annál inkább az, hogy miből éltek itt az emberek, mit csináltak, mi adta a kenyerüket. A földművelés? Nem hinném. Az állat- tenyésztés? Talán részben. No, de kérdezősködjünk csak.

Egy meglettkorú, őszülő, kicsit hajlotthátú parasztember áll előttünk. A 73 éves János- deák Márton bácsi. A falu esze, amint itt mondják. Valóban tud is ő sokmindent, még többet mint a krónika, amit hozott, hiszen mindaz, amit abban az idegenből jött, meg ment tanítók összeirkáltak, mind a Mar- cibácsi fejében van.

— Hát itt nem parasztoskod- t»k valamikor az emberek kérem — mondja is inkább a körülöttünk összesereglet falusi legénykéknek, meg embereknek, mint nekem. — Akkor több eszük vöt, mint most. — ez szörnyen megdöbbentett. — Erdők meg legelők voltak erre. A Bebekek, Uzák, Thökölyek, Nyárik, Czékusok meg tudja a vén isten milyen urak cserebe- rélgették még ezt a földet (— ők könnnebben megszabadulhattak tőle, de mink még a sírban se’... — tőd ja közbe* az egyik) többnyire csak juhtenyésztésre használták a határt. A föld, ha egyszer nem

fizetődött ki, hát 'hagyták békében. Igaz, az Andrássiak idejében már babrálgatták, de az itt lakók még abban az időben is (1800-as évek) inkább a föld alatt keresték a szerencsét, mint a föld felett. Nagyobb sikerrel is. Mert hát banyp volt itt, 1914-ig aranyat bányásztak a határunkban. Azután jött a háború, minden abbamaradt, az urak is belepusztultak a kőbe, hát éladták a béreseiknek. Tizenkét , jobbágycsalád meg is vette az egész határt.

Brezina Laci bácsi bemutatja elhibázott birodalmát: á

farmot.

Hát ennyi a múltról. De, hogy is állunk a jelennel? No, de ezt már a szövetkezeti Jstállók- nál tudakoljuk meg, hiszen majdcsak az egész falu tagja az Egységes Földművésszövet- kezetnek.

Szép az őszinte szó, minek is titkolódzunk magunk előtt: rosszul. Egy valamilyen Benkó János nevű „betolakodó“ — ahogy ezen a vidéken mondják n nem régen letelepedettekre — lett 1951-ben a szövetkezet elnöke. Sok gazságot csinált. Főleg a hozzá nem értésével, rossz magaviseletével, sőt állítólag lopott is a közös vagyonból. (Valamennyien felháborodva emlegetik, hogy a felső szervek még máig sem vonták igazán felelősségre érte, ők meg már semmit sem csinálhatnak, még csak meg sem mondhatják a szemébe, mert összeszedte a sátorfáját és elpucolt a falu tájékáról).

Hozzánemértésével? • Nem értett a mezőgazdasági munkához, a földhöz?

Erre aztán egy magán gazda, Hegedűs Sándor, meg Brezina bácsi, a tyúkfarm gondozója adja meg a választ:

Értett is ő talán a földhöz, csak nem ehhez a földhöz. Mert ám itt nagyon meg kell gondolni, hogy mikor mit tegyünk bele, meg éri-e a munkáját, meg a szemet, vagy inkább hagyjuk legelőnek. Az, egész szövetkezeti gazdálkodás e határban rossz vágányra terelődött már akkor, amikor a járás elhibázott, meggondolatlan irányítása alapján központi problémává tették a növény- termelést. Pedig csak szétkel- lett volna nézni a határban és minden nagyobb tudomány nélkül meglehetett volna mondani: a gabonából ezek az emberek sose fognak meggazdagodni. Pedig megakarnak, évszázadok baromi szolgasága után emberhez illő módon akarnak élni már végre-valahára. Ez vezette őket a szövetkezetbe, fg.y persze lehetetlen. A tyúkfarm

tyúknagyon-nagyon vigyázniok kell! Ugyanis a takarmány oly túlságosan telített mésszel (meszes vidék), hogy a legtöbb állat vérvizelési betegségbe esik s elpusztul.

De hát akkor mégis hogyan tovább? Mit tesznek majd?

Erről beszélgettünk Kojíár Andorral, a helyi nemzti bizottságba jelöltek egyikével. Ezt mondja:

— Ez a nép nehezen keresi a kenyerét. Nem túlzók, ha azt mondom, hogy itt még a verejték is fájósabban gyöngyözik mint más vidékeken. De van itt egy nagy kincs, ez az embereknek a szívóssága és lelkesedése. Mert olyanok ezek, hogy: keveset beszéljünk róla, gyerünk inkább, csináljuk! Csak, hegy a villany bevezetését említsem. A falu apraja-nagyja kint volt és ásta a gödröket az oszlopoknak. Drága filléreket raktak fillérekre: ma már minden házban szól a rádió. Szépen, módosán öltözködnek a fiatalok. Nem sajnálják sem az erejüket, sem a pénzt a szükséges dolgokra, mér a mozira sem. Egyszóval akar valami lenni ez a nép. Ahogy végleg eltűntek a szalmás házak, úgy eltűnnek a szövetkezetben is a hibák. Az új vezetőség tervének a központjában éppen az all, hogy módosítsuk a gazdálkodást, Juhokat akarunk tenyészteni. A nem produktív szántóföldekből legelőt csinálunk. Még ebben az évben befejezzük a húsz ezer korona értékű juhakol felépítését. Ugyancsak ebben az évben akarunk felépíteni egy takarmányraktárt és egy kutat, ami úgyszintén ezt a józanabb, minden bizonnyal eredményesebb gazdálkodást segíti majd elő.

Azt hiszem, csupán ez az egyedüli, megfontolt józan megoldás teheti igazán gazdagpá a pelsőcardói embereket, dédelgetheti vissza a faluba azt a 23 fiatal fiút, akik mindmáig más vidékeken keresik mindennapi kenyerüket. —cs —

így választottunk 1935-ben

1935-ben 36 párt indult az akkori választásokba. A négyes számú a mi pártunk voit a Csehszlováké kommunistapárté, amelyik akkor győztesen került ki a választási küzdelemből, mert közel 20 mandátummal többet kapott mint korábbi választásokon.

A polgári pártok mindent elkövettek, hogy mennél több szavazatott kapjanak. A legpiszkosabb és legalattomosabb eszközökhöz folyamodtak, hogy megtarthassák vezető pozíciójukat. Ebben a piszkos választási hadjáratban az agrárpárt járt az élen.

Egyik szomszéd faluban a következőképpen ment végbe a választás: A falu bírája, aki a földfelosztásnál 10 hold földet kapott ingyen, amelynek az egész vidéken nem volt párja, olyan jó volt a föld, a falu jegyzőjével együtt meg akarta hálálni az uraknak a kopott 10 hold szántót, hát kieszeltek egy jó „fogást", hogy a falu szegényei az agrárpártra szavazzanak és ne a Kommunista pártra. Minden szavazónak, aki a mészárosnak elhozta a 35 szavazócédulát, amelvből, csak az agrárpárt szavazócédulája hiányzott egy kg sertéshúst kapott, vasárnap a választás napján. Persze a faluban nagy volt a szegénység, ahol még vasárnap sem volt hús az asztalon, itt volt az alkalom, hogy ingyenhúst egyenek. Egyet kellett csinálni az agrárpárt céduláját az urnába dobni a többit el kellett hozni a mészároshoz és meg volt a kiló sertéshús.

Már a kora reggeli órákban mindenki sietett a községházba választani és onnan egyenesen a mészároshoz, ahol leadta az összes szavazási cédulákat kivéve az agrárpárt és meg volt a kiló sertéshús. Még a mise előtt a falu nagyrészének kiadta a mészáros a kiló húst.

A falu jegyzője, aki a választási helyiségben volt észre vette, hogy csak itt-ott szavaznak az agrárpártra, dühösen odarohant a mészároshoz, hogy azonnal szüntesse be a hús kiadását, mert majdnem senki sem szavaz az agrárpártra és mindenki megy a húsért. Nagy lármát csapott a mészárossal, még őt is kommunistának szidalmazta, pedig mindenki tudta, hogy tagja az iparospártnak', hogy a Hlinka pártra szavaz és úgy tesz mintha agrárpárti lenne. A mészáros feldühösítve rnent szavazni és idegességében úgy zavarodott össze, hogy tévedésből ő is a Kommunista pártra szavazott. Csak, amikor kijött vette észre, hogy melyik cédulája hiányzik, de akkor már késő volt.

Időközben lecsendesedett a falu .jegyzője is és megmagyarázta a mészárosnak, hogy ő csak azokat szidta, akik kétszer szereztek be maguknak választási cédulákat. Egy kommunistapárti cédulát beledobtak a választási urnába a másikat bevitték a mészároshoz, hogy megkaphassák a kiló sertéshúst, így cselekedtek az ügyesek. No ilyenek voltak a „szabad és demokratikus“ választások 1935- ben minálunk! Rieczky J.

w

A múlt héten a világ figyelme Bonn felé fordult — ahol a £ atlanti paktum tanácsa ülésezett.

Más események is felkeltették figyelmünket. Elsősorban az osztrák köztársasági elnök választása. A múlt hétvégi választásoknál jelentéktelen szavazattöbbséggel az eddigi vicekancellár Ausztria Szociáldemokrata Pártjának elnöke, dr. Schärf került ki győztesen. A szociáldemokrata és a kommunista szavazatok segítették a győzelemhez

Európában nagy port vert fel az olasz. Ségni kormány lemondása. Saragat szociáldemokrata vezető minisztereivel lemondott és kormányválságot idézett elő. Nenni szocialista pártja tavaly az olaszországi szocialista pártok egyesítésének főfeltételéül azt tűzte ki, hogy Saragat hívei lépjenek ki a kormányból. Ez az ok késztette az elmúlt hetekben Matteottit a Saragat párt főtitkárát, hogy mondjon le. Ogy látszik politikai fogásról van szó, a Nenni baloldali szocialista párt követelményeinek teljesítéséről és az egyesítés előjátékáról vagy a pártban uralkodó egyenetlenségek következményeiről — ezt majd az idő megmutatja.

ADENAUER KANCELLÁR ÉS AZ ATOMFEGYVEREK

Körülbelül 14 nappal ezelőtt Adenauer kancellár Szmirnov nagykövettel való beszélgetés közben kijelentette, hogy Nvu- gst-Németországnak nincs is atomfegyvere és nincs is szándékába ilyen fegyvereket gyártani. A szovjet kormány — állítólag anélkül, hogy figyelembe venné ezt a kijelentést — jegyzékében két nappal ’később valami hasonlóval gyanúsítja Nyugat- Németországot. Adenauer kancellár tehát megkapta a kellő magyarázatot. Most azonban ne foglalkozzunk a szovjet magyarázattal és annak érveivel, hanem lapozzunk csak vissza néhány régebbi újságban.

„A taktikai atomfegyverek a valóságban tulajdonképpen a tüzérség további fejlődését jelenti" — mondotta az említett úr Bonnban 1957 április 5-én. „És a fokozott technikai fejlődés folyamán hadseregünk nem mondhat le a legmodernebb és technikailag legtökéletesebb fegyverekről".

A közmondás azt tartja, hogy ,.az elröppent Szót már nem fogod meg“ — még akkor sem, ha azt a német kancellár ejtette ki. Vagy talán még több bizonyítékra van szükségünk? A L‘Est Republicain folyóiratban megjelent egy intervju ugyanazzal az úrral. „Anglia nukleáris nagyhatalom akar lenni, Franciaország a szaharai sivatagban végez kísérleteket nukleáris fegyverekkel, Hollandia is atomfegyvereket kíván.. j Ezekből az esetekből vonjuk le a szükséges következtetéseket* * 1'. És hogy milyen következtetésekre jutunk, az nem szorul bővebb magyarázatra.

Szóval Adenauer kancellár kétségtelenül azt szeretné, hogy a közvélemény éjjelen át elfelejtse, amit néhány nappal vagy néhány héttel ezelőtt az ő szájából hallott. A német kancellár az atomfegyverekre vonatkozó kijelentésével ugyanis túlzásba esett és ezt a nyugatnémetországi közvélemény nehezen emészti meg. A német kancellár most azért kezd meghátrálni.

„Ezzel a sztratégiai meghátrálással" — írja a francia Le Monde — „a szövetségi kormány időt igyekszik nyerni és meg •akarja nyugtatni a kedélyeket, melyek még mindig a göttin- gerti felhívás és Dr. Schweitzer felhívásának befolyása alatt állnak". Ezért a német kancellár csak jiadd haragudjon" saját magára és nem a Szovjetunióra, hiszen a Szovjetunió csak nevén nevezte a gyermeket: a német Bundeswehr atomfegyverekkel való felfegyverzését.

, ÖSSZEÜLT AZ ATLANTI PAKTUM TANÄCSA

1

A világ már megszokta, hogy az atlanti paktum minden gyűlése úgy hangzik el, mint a háborús harsona. Minél többet beszélnek a védelemről, annál közelebb állnak az atomháború előkészületeihez. Most is így történt. Milyen célt követett a NATO tanács tavaszi ülésszaka? Röviden úgy fejezhetjük ki, hogy az atomháború kérdésében és az atlanti hadseregnek atomfegyverekkel való felfegyverzése kérdésében kifejezésre kellett, hogy juttassa a nyugati államok egységes akaratát. Felelet akart lenni arra a diplomáciai kampányra, melyet a Szovjetunió a NATO tanács ülésének előestéjén elindított és a nyugateurópai államokat figyelmeztetni kívánta arra, hogy a? atomháború milyen következményekkel járna.

Érdekes, hogy milyen álszenteskedő érvekkel hárították el a Szovjetunió figyelmeztetését, melyben az atomháború veszélyére óva inti a világot.

„A tanács megállapítja“ — hangzik a hivatalos jelentésben — „hogy a kampány főcélja az, hogy a szovjet fegyveres erők monopóliumot szerezzenek az európai kontinensen az atom- fegyverkezésre".

Nem szorul magyarázatra, hogy a szovjet nép örömmel lemondana erről a „monopóliumról", ha azok, akik az említett hivatalos jelentést aláírták, ugyanazt tennék.

A jelentés továbbiakban így hangzik: „Addig amíg a leszerelésre vonatkozólag nincs elfogadható megállapodás, egyik nagyhatalom se igényelheti, hogy a NATO betiltsa a védelemhez szükséges modern fegyvereket. Ha a Szovjetuniónak erre vonatkozólag bizonyos aggályai támadnának, azon _ könnyen segíteni lehetne. Csak arra volna szükség, hogy a Szovjetunió fogadja el a nyugati hatalmak által többször felterjesztett és ismételt megállapodási javaslatot, amely lehetővé teszi az általános leszerelésre vonatkozó megállapodást és annak állandó ellenőrzését és felülvizsgálatát".

Ezen ne csodálkozzunk túlságosan. Az álszenteskedés a nyugati propaganda szokásos kedvenc fegyveréhez tartozik Az igazság azonban az, hogy a nyugati hatalmak a lefegyverzésre vonatkozó javaslataikban, amelyek a szovjet aggályokat „elhe- segethetnék“ egyáltalában nem távolítják el az atomfegyver veszélyét. Már majdnem tizenkét éve esküdt ellenségei a nukleáris fegyverek betiltásának és az egész világ tudja, hogy az ilyen fegyverkészleteiket nem hajlandók megsemmisíteni.

Az' atlanti paktum tanácsának ülését és annak eredményeit különösen Nyugat-Németországban nagy kedvtelenséggel fogadták. „A konferencia sikertelen volt" — sietett a szociáldemokrata párt szószólója kijelenteni. „A kormány propagandája szerint ennek a2 ülésnek olyan fontosnak kellett volna lenni, mint amilyen Bismarck óta nem volt" — folytatta a szószóló. „A valóságban azonban egyetlenegy olyan kérdést sem oldott meg, amely a német nép részére életbevágóan fontos’*.

Mert a német népet elsősorban Németország egyesítése érdekli. És ebben az esetben mint már annyiszor az egyesítés a támadó atlanti politika _érdekeinek áldozták fel. Még, ha a tárgyalások eredményei az atlanti körök vezetőinek javára hangzanának — az ülés ilyen kiértékelése — túlságosan egyértelmű lenne.

A valóságban az történt, hogy Bonnban rájöttek arra, hogy az európai nemzetek, az alliance tagjai mind London fele irányították figyelmüket, ahol az ENSZ bizottsága a lefeqyverke- zésről tárgyalt.

És így a Bonnból elhangzott háborús harsonák nem kábítotok,61 az emberiség józan eszét, amely célját az atomfegyvereit leszerelésében és nem a felszerelésében látja.

i

felépítése körül is komoly hibákat vétettek; vizes talajra, építették az első ólat, amikor felvette a víz, ahelyett, hogy felvitték volna a dombra, a dombon építettek egy másikat, három évvel ezelőtt az illető vállalat azonban csapnivaló i munkát végzett, hogy ma már cölöpökkel kell feltámasztgatni, hogy fel ne boruljon. Ma már nagyobb súlyt fektetnek a szarvasmarhatenyésztésre. Okos dolog, csak a régi tapasztalatok azt mutatják, hogy ezzel is