Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1957-05-14 / 20. szám

tfgbité&íéks UízIÍl : L^tädaCmi fctityaíékÖHi/tf­^^^sUl^zéJhámm 1 Á kertek ölén fehér fátyolos fák között n.yar- galász az enyhé szél... A kék ég álatt nagy tornyos felhők pöffeszkednek békés kényelem­mel, mint hattyúk a tavon ... ROBOGÖ HINTÖKON legények dalolnak. So­rozásról jönnek hazafelé. Égyiknek-másiknak annyi nemzeti színű szalag van a kalapjánál hogy majd lerántja a fejéről. Jóska kalapja is szalagos. A hintók a faluhoz közelednek. Már hallani a legények énekét. Mamika is iparkodik a kis­kapuba, s látható kíváncsisággal várja a regrú- ták érkzését. A hintók odaérnek. Mamika megpillantja Jóskát, s bánatos szemmel kiséri, ahogy egyre távolódnak: — Elviszik tőlem... — mondja önmagának. Lassan szeméhez emeli a kötényét és szomo­rúan, összetörtén botorkál befelé ... Ä 11 ü n é s ESTE regruta-bál van a vendéglő előtt. Jő a hangulat. NYÁR VAN. Márta a patak partján megy fölfelé és sze­mét a jobbra elterülő virágos réten futtatja. Dúdolgatva sétál, szőke hajával játszik a szél. Megáll, visszafelé kémlel,, majd tovább indul. A patak-menti fák lombjai között madarak csivitelnek, alattuk pedig a habok csobogva csevegenek. , Jóska egy vastagtörzsű égerfához lapulva lesi a közeledő tanítónőt. Mikor elhalad mellette, óvatosan utána oson és befogja hátulról a sze­mét. — Jóska!... Játékosan, huncut cinkossággal összekacag­nak, s kéz a kézben sétálnak tovább. — Gondoltam, hogy el sem jösz... — szó! Jóska tetetett duzzogással. Márta nem felel. Kielégülten mosolyog maga elé, majd hirtelen a rét felé mutat és felkiált: — De szép! Jóska a jelzett irányba néz: nagy tarka pil­langó karikázik a hajlongó szirmok felett. — Megfogjam ? — Meg ... Jóska utána iramodik, s mint valami játékos kedvében ficánkoló kiscsikó cikázik a lepke után. Márta pedig mindenhol a nyomában fut sikongva, kacagva: — Nem tudod, nem tudod megfogni!... Jóska, mikor a pillangó közelébe kerül, utána veti; njagát. Nagyot huppan a rét füvébe, de a pillangó csak tovább karikázik. Közben Márta is odaér. Jóska haragosan néz a pille után: — Elment... — El... — mondja Márta és Jóska mellé heveredik. — Nem baj, annak is kedves az élete... Elcsendesedik a világ, csak a szél muzsikál a virágok sziromhúrjain... Négy szem merül az ég kékjébe, talán azon is túl a boldogság tengerébe... Márta egy fölibe hajló margarettát tép le és szaggatni kezdi a szirmait, közben mondogatja: — Szeret, nem szeret, szeret, nem szeret... — Egy szirmocska marad utoljára. Márta szeme Jóskára pillangózik és halkan suttogja, — ... és szeret... Kacagnak és csókolődznak ... OKTÓBER ELSEJE... bevonulás. Nyirkos köd borong a faluban. Reggeli fél­homály, szitáló köd, sírás-rivás, búcsúzkodás . . . Így ébred a falu. A legények katonaládáikkal a vendéglő előtt gyülekeznek. A jókedv erőszakolt, a mosolyok halványak, hiszen véres háború dúl az ország határain túl. A 11 ü n é s JÓSKA búcsúzik a tanítónőtől. Mindkettőjük szeme könnyes. Márta a legény széles mellén piheg: — Háború van, odaveszhetsz ... — Vigyázni fogok magámra és, és visszatérek hozzád . . . Megcsuklik a tanítónő hangja: — Mindig, mindig várni foglak ... Hosszú, hosszú csókba forrnak ... ! Attunés ROBOGNAK a hintók végig a falun, de az alvégen, a legszélső ház előtt még egy pilla­natra megállnak, amíg Jóska elbúcsúzik a nagy­anyjától. Mamika az ajtófélfának dűlve kesereg, amikor Jóska jön feléje és megáll előtte. Bánatosan emeli tekintetét az unokájára, hosszan, hosszan nézi és közben borsónyi könnyek gurognak a szeméből. A nagy szeretettől és féltéstől görcsösen rángatkódzik az ajka, s csak ennyit tud kisóhajtani: — Kisfiam ... Jóskának összeszorul a szíve. Szeretné még­köszönni nagyanyjának a jóságát, a szeretetét. szeretné megköszönni, hogy felnevelte, de fáj­dalma még a lélegzetét is elfogja, s mint egy nagy-nagy gyerek elsírja magát és • átöleli a nagyanyját: Mamikám ... drága jó mamikám ... Isten áldja meg!... FUT. ROHAN az idő. Tél lesz, tavasz, majd újra nyár ... A 11 ü n é s VONULNAK a katonák. Jóska vállán golyó­szóró ... Attünés CSENDES, kihalt a Galambos udvar. Odabent mamika az ágyon fekszik, körülötte a szomszédok állnak. Felnyitja a szemét, tévo- ván, zavarosan körülnéz, de csak a szemgolyója fordul. A hangja fátyolos, elhaló: — Józsikám ... kisfiam ... Aztán lezáródik a szeme ... örökre ... A szomszédok összenéznek, csendesen mond­ja az egyik: — Meghalt szegény ... Ä11 ü n é s A FRONTON. Rémítő hangzavar. Ajknák robbannak, golyó­szórók, gépfegyverek feleselnek, tankok dübö­rögnek, repülők hasogatják a levegőt... Jóska is veszettül tüzel .a golyószóróval... Á t tűn é s FEHÉR KORHÁZI SZOBA. Két fehérköpenyes ápolónő és egy doktor áll az ágy mellett. A doktor lassú mozdulattal húzza Márta arcára a lepedőt. Szemébe borza­lom ül, a hangja kínosan fájdalmas: — Szörnyű ez kérem ... Egy bombatámadás... százötvennyolc halott .. Attünés ISMÉT A FRONTON. Egy bunkerben tíz-tizenkét katona lapul, köztük Jóska is. Kint rémítő harcizaj, mintha a földgolyó akarna ezerfelé robbanni. Jóska el- kínzott arcán a félelemnek nyoma sincs, inkább kemény elhatározás feszíti csúnya torzra. Kitör belőle, mint medréből a folyam tavaszi áradás- “ kor: — Gyerekek!. .. Én nem akarok, nem akarok meghalni!... Én élni akarok!... Körbejáró te­kintete egyenként tapad az elkínzott arcokra. — Azt mondom, ne menjünk tovább!... Döbbentség a válasz. Bajtársai úgy néznek rá, mint valami eszelősre. Sokára szól egy vézna honvéd: — Ne menjünk! fin is azt mondom!... Odakint a harc, mintha távolodna, a bunker­ben pedig eszmél tizenkét honvéd, tizenkét megkínzott katona. Kiért, miért is ez az esz- telenség, a borzalmak, a halál, a pusztulás!? Döntnek, szó nélkül, mintha egyazon gondolat vezetné a kezüket, fegyvereiket összetördelik és a sarokba dobálják. De még mindig nem tágul a lelkűkben feszülő húr, mert a törött fegyverek a számonkérést, a felelősségrevonást sugározzák feléjük... Váratlanul, mintha az égből cseppenne, egy hatalfnastermetű orosz katona állít a bunker bejáratába. Kezében géppisztoly, arca elszánt és kemény, mintha sziklából vésődött volna. Körbefut fegyverének a csöve, majd szeme az összetört fegyverekre siklik, mire alig észre­vehetően elmosolyodik: — Davaj ■... — rikkantja hangosan félreállva a bejáratból és a fegyver csövével kifelé irá­nyítja a katonákat. Attünés FOGSÁGBAN. Hosszú menetoszlopban menetelnek a fegy­vertelen katonák. Jóska ismerős arca is felvil­lan a tömegben. Mennek, mennek a síkságot kettészelő poros úton... S valahol messze, a menetelő oszlop előtt, az út vastag porából magas oszlopot kavar a for­gószél ... Attünés ISMÉT A TANlTÖT és Évát látjuk a parki pádon. Az átélt emlékek szomorú hullámain ringnak és szívük köré a felszakadt sebek ke­serű ízei futnak... Ilyen az élet, az emberi sors ... A tanító elbeszélésének a végéhez közeledik: — Ezerkilencszáznegyvenhétben megnősültem, ötven nyarán iskolára mentem, azóta tanítok... ötvenkettő őszén leérettségiztem ... Ez minden, amit elmondhattam. Azt hiszem így teljes a kép? Éva hosszan gondolkozik. Még egy valami izgatja a képzeletét, meg is kérdezi: — Nem. még nem teljes... Még egy nagyon fontos adat hiányzik ... $ — Mégpedig ? — Mégpedig az, hogy szereti-e a feleségét? Mikor kimondja, akkor ^eszmél és megijed. Hogyan is merészelt ilyesmit megkérdezni! ? Mi köze lehet neki, egy teljesen idegen nőnek ehhez! ? A tanítót is váratlanul éri a merész kérdés, de úgy érzi, hogy őszintének kell lennie. Kü­lönben sem tudna hazudni: — Nem tudom, magam sem tudom... Csak annyit érzek, hogy egyre nagyobb köztünk a távolság ... — Sajnálom magát — mondja Éva meleg együttérzéssel, majd hirtelen a karórájára tekint: — Mikor is indul a vonatunk? — Hat tizenkettőkor... Felállnak és lassan elindulnak az állomás felé. * * * * AZ ÁLLOMÁSON nagy a sürgés forgás. Csak úgy forr az utasok sokasága. Jóskáék már a kocsiban ülnek. Éva a lehúzott ablakon kihajolva keresi Ilonkát. Mikor megpil­lantja erősen integet neki, még kiabál is: (Folytatjuk) Az 1957-es Béke Nobel-díjra Ján Batát, az egykori csehszlovákiai cipőgyárost aján­lották. Az ajánlást azzal támasztották alá, hogy a többszörös milliomos, a második világháború után Brazíliában földeket vásárolt fel, hogy oda „sokezer embert telepít­hessen“ Természetesen elfelejtették hozzáfűzni, hogy kizsákmányolja őket és verej- tékes munkájukból meggazdagodhasson. Ugyanazt a Batát, aki annak idején kijelen­tette, hogy a cseh és szlovák nép „fekély“ a német nép testén és azt követelte, hogy Dél-Amerika sivatagjára telepítsék őket, ma a Béke-díjjal akarják kitüntetni. Már akkor csökkent a Nobel-díj erkölcsi értéke, amikor azt a szovjetellenes politikájáról ismeretes Churchillnek ítélték oda. Azt, hogy Ján Batát javasolták erre a díjra, mutatja a legjobban, milyen sajnálatos irányban halad a „fejlődés“ nyugaton. / A prágai Tvorba érdekes cikket közöl T. Svatopluk tollából. Alábbiakban néhány részletet közlünk a cikkből. Még 1918 május elsején tör­tént, hogy Jan Bata, a zlini ci­pőgyár megalapítójának mos­tohatestvére, a műhely munká­sainak május elsején a követ­kezőket mondta: „Munkások és munkásnők! A harctereken vé­res harcok dúlnak, apáink és testvéreink vérüket ontják, drága hazánkért és a császár­ért. Holnap van május elseje, a munkások ünnepe. A mi kötelességünk, hogy megfeszít­sük minden erőnket #s a haza, valamint a császár üdvéért dolgozzunk. Aki nem akar dol­gozni, az emelje fel a kezét!" Az ünnepélyről szóló jegy­zőkönyv megemlíti, hogy Bata szavai utá.n a műhelyben síri csend következett. Jan Batát, a munkások már akkor sem szerették, elsősorban az osz­trák érzelme, másrészt pedig nyers és durva természete miatt. Az ezerkilencszáztizennyotcas fordulat után Jan Bata nagy csehszlovák lett, sőt még az elnöki széket is meg szerette volna kaparintani. Akkor már Tamás, mostohafivére nem élt, mert az még valahogy féken tartotta. A Bata gyár abban az időben élte fénykorát, és tulaj­donosai számára mérhetetlen nyereséget hozott. A HITLERI REND BAJNOKA Jan Bafának, a náci időszak­ban sem fellegzett be. Mihelyst Hitler szétverte a köztársasá­got, megszállta Cseh és Morva országot, Hitler jobbkezének Hermann Göringnek barátságá­ba férkőzött, aki öt 1939-ben hivatalos látogatásra Karin- hallba hívta meg. Visszaérke­zése után Bata azzal dicseke­dett, hogy Göring úrral igen „öntudatosan" beszélt és ün­nepélyes indulóval fogadta. — A náci Miesbach brosúrája sze­rint Göring és a német kar­hatalom azzal bízta meg Batát, hogy a semleges országokban a hadsereg számára fontos nyersanyagot vásároljon fel. Jan Bata Amerikába utazott, hegy eleget tegyen megbízatá­sának. Amikor az Egyesült Ál­lamok háborúba keveredtek Hitlerrel, Bata, mint Hitler embere fekete listára került és Amerikából ezért kiutasították. Átment Brazíliába és még ma is ott él. Miért soroljuk Batát hazánk legnagyobb árulói közé ? Mert a cseh nemzetet Dél-Ame­rika patagóniai sivatagaiba akarta áttelepíteni. Javaslatát Göringhez nyújtotta be és dr. J. Udrzal az egykori miniszter- elnök fiának kezébe került, aki annak idején Batánál dolgozott. Dr. Vdzal leirattá a javaslatot és a leiratát beküldte a cseh­szlovák kormány tényezőinek. Ennek köszönhető, hogy Bata aljas árulásának bizonyítéka kezünkben van. A cseh nép deport adójára vonatkozó ja­vaslatban a következőket írja: „A világon új rend keletkezik, a nagy> történelmi időkben min­dig népvándorlásra kerül a sor. A cseh nép esetében is sor ke­rül erre. A mi népünk előtt két lehetőség áll: a kényszerí- tett, vagy az önkényes kiván­dorlás. A cseh nép áttelepíté­sével eltűnne az ellenállás szel­leme és végetvetne a német és cseh nép között fennálló ellen­ségeskedés. Csehszlovákia a né­meteknek útjában áll. Hermann Göring maga mondta nekem, hogy a „német udvaron“ élünk, ezt tudatosítani kell magunk­ban és eszerint kell cselekedni... Hallottam, hogy a kancellár a cseh népet az orosz hátországba kívánja áttelepítem. Ez a kö­rülmény ösztönöz arra, hogy megfontolom vegyük nem-e volna lehetséges, hogy a cseh népet máshová telepítsék ki. Németország visszavonhatat­lanul a világ legnagyobb hatal­ma. A német nép vezére élet- tért kíván teremteni, mégha más nemzetek kárán is. Miért kell a. cseh népet az oroszországi kitelepítésre kényszeríteni, ahol elveszítené népi jellegét és az írástudatlan oroszok feletti kétségtelen fölényük folytán veszélyt jelenthetnének a biro­dalom részére, Miért ne adjanak a cseh nép részére olyan or­szágot. ahová szívesen és bol­dogan mennének, örök időkre szabadságot nyújtana nekik ed­digi szomszédjuk és ellenségük. Meg vagyok róla győződve, hogy ez az a mód, amely le­hetővé tenné, hogy Bata susz­ter is beírna magát a cseh és a német nép történetébe, mint a világ elrendezésének kezde­ményezője. Amíg . a cseh nép itt marad, addig állandóan fe­kélyt jelent a német testen. És amint a németeket ismer­jük, nem akarják majd, hogy a történelemben mint elnyomók szerepeljenek, hanem mint nem­zetünk felszabadítói és mindent elkövetnek, hogy a világnak megmutassák, hogyan rendezik el fennhatóságuk és békítő bí­ráskodásuk alatt a világot. — Egyedüli 'alkalomnak látom, hogy a csehek és a cseh nem­zet hasznát vegye a német uralkodók nagyvonalúságának." A \javaslat végén Bata még hozzátette: „A német nemzet vezetői hozzájárulásukat adták, hogy népünk szavazás útján döntsön sorsa felett. A nép határozatát, — ha negatív lesz, majd a német hivatalok fenn­hatósága alatt valósítjuk meg, vagy cseh hivatalok vezetése alatt, ha a nép többsége az át- településnél dönt. Érthető, hogy az akció végrehajtása úgy tűn­jön fel, mintha a csehek aka­ratából indult volna ki és a csehek kívánták volna Csehor­szág felszámolását. Mert, hogy is nézne ki a kitelepítés a né­met bajonettek kíséretében ...“ Patagóniába Bata szerint „kiváló egyéniségeknek“ kellene kivándorolni a „birodalom gyarmatosítóinak", míg az idő­sebbeket és a hasznavehetet­leneket J.970 utánig, de legké: sőbb 1980-ig itthoni kellene hagyni.—Szóval Bata szerint a náci vád alatt még vagu húsz évig itt eléldegélhetnének. A ROKONAIT IS KICSONTOZZA MEG Azt, hogy Bata közönséges csaló, azt a Bata vagyon tör­ténetével mutatjuk be. 1950- ben New Yorkban per folyt.-A felperes Tomas Bata özvegye és Tomas nevű kisfia volt, az alperes pedig Jan Bata. A per­iratból kiviláglik, hogy Bata csalás út ián kaparintotta meg mostohafivére vagyonát és örökségét. A Leoder A. G. azdz Bata svájci cégének részvényei­ről volt szó. Tomas Bata halála után 1932-ben a hagyatékában olyan utóiratokkal és több helyen áthúzott és kijavított okiratra találtak, mely szerint Tomas Bata a milliárdos va­gyonát 50 millióért Jan Batá: nak adta el. Nyilván valami adómachinációról volt szó. A periratban erről ez áll: Jan Bata bevallotta, hogy ezt az 1931 május 10-i dátummal eV látott okiratot azelőtt még so- hasé látta és csodálkozását fe­jezte ki, amikor megpillantotta. Foerster jegyző kijelentette: ahhoz, hogy ez a szerződés ér- vényes legyen, mindkét szer­ződő félnek alá ketfétt volna írni. Jan erre ezt felelte: ez már: is megtörténhet. Fogta magát, aláírta az okiratot. Másnap az okmányt a következő dátum­mal látta el, 1932 iúlius 13 és utólagosan hozzáírva: „Meg­egyeztünk és szóbelileg megái - lepődtünk“. Egyik csalást a ■ másik után követte el. először meglepődött, amikor felmerült a szerződés, azután homlokához kapott. Az ördögbe is, hiszen Tamással már egy évvel ezelőtt megálla­podtunk. Odnböki az aláírását, hozzáfűzi a „szóbeli megállapo­dásra" hivatkozó „legendát", kitörülte az 1932-es júliusi dá­tumot, lefekteti a „szóbeli meg­állapodás dátumát", olyan dá­tumot, amikor Tamás még élt és több snilliárdos vagyonát milliókért adhatta el. Jan Bata és at család között már 1939-ben perre került a sor. Akkor tört ki Európában a háború. A per második tár­gyalása 1950-ben New Yorkban játszódott le. Az ítéletben Jan Bata eljárását „kamuflázsnak“ azaz csalásnak minősítették. Jan Bata elvesztette a pert, de azt megfelebbézte. 1956-ban ő nyerte meg a pert és hogy milyen lesz a per további ki­menetele, nem tudjuk, de néni is érdekel minket. Mi csak jel­lemezni akartuk a Csehszlovák kia történetében felbukkant leg3 nagyobb csalók egyikét.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents