Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1957-04-16 / 16. szám
r Mii vártam és mit kaptam CSELÉNYI LÁSZLÓ VERSEI Ezt a néhány őszinte sort utóhangfélének szántam. Kései utóhang, hiszen lassan már több mint egy hónapja, hogy négy hetes tanítási gyakorlaton voltunk a bratislavai pedagógiai iskolában, — de szándékosan kések. Nem akartam elhamarkodni, alaposan megkellett .rágnom“ érzéseimet, benyomásaimat, gondolataimat. S habár ez a röpke négy hét olyan volt mint egy óriási csodás tükör, mely mindnyájunk igazi énjén, tudásán, képességein túl a holnapi tanárok bölcsőjét, a bratislavai pedagógiai főiskolát, professzoraink munkáját is visszavetítette, — csupán a magam nevében szólhatok. Máresak azért is, mert valószínűleg évfolyamtársaimnak, professzoraimnak is megvan a saját véleményük erről a pedagógiai gyakorlatról, mely jóllehet nem egyezik az enyémmel. Mit vártam és mit kaptam? Mielőtt a dolgok kellős közepébe csapnák, egy összehasonlítással kívánok élni. Annakidején tanítóképzőben érettségiztem. Mi Is voltunk tanítási gyakorlaton. Csupán két hétig, de önállóan, szétdobálva Csallóköz falvaiban. Nagyon jól emlékszem még arra a visszatérés utáni szinte kimondhatatlan lelkesedésre s arra a valamennyiünk ajkán annyiszor elhangzott, kissé túlzott véleményre, amelyben határozottan volt valami, hogy: ez a két hét többet ért, mint az egész négy év, amit a pedagógiai gimnáziumban eltöl- töttiink. No, erről a pedagógiai gyakorlatról nem mondhatjuk el ugyanazt. A hallgatók véleménye is nagyon eltérő Vannak, akik azt mondják; belepillantottunk a holnapunkba, megnéztünk egy iskolát, megtudtuk, hogy mi vár reánk, megismertem a leggyengébb oldalamat, mások viszont; egy hónappal odébb vagyunk, mirevaló ez a hasztalan háborgatás, megpihentünk, satöbbi. Talán az első vélemény a legreálisabb: belepillantottunk a holnapi munkánkba. De csupán belepillantottunk. Dehogy belekóstoltunk volna— én azt a két-két órát, amit valamennyiünk — roppant nagy izgalmak, papírral a kézben ülő. minden apróságra felfigyelő tanárok és osztálytársak kereszttüzének közepette, sokszor a jövendő tanár előkészületében feltüntetett módszertani elképzelésekbe, figyelmen kívül hagyva, hogy minden pedagógus ,,külön“ pedagógus, túlzott formulatív beavatkozás mellett — letanítottunk, én nem nevezem „belekóstolásnak“. Csak olyan volt ez, mint amikor valaki a narancs megkóstolása helyett csak a nyelvét nyújtja hozzá és roppant keserűnek tudja. Nem. nem azt akarom mondani, hogy ez a négy hét haszontalanul múlt el. Mindenekelőtt rámutatott azokra a hiányosságainkra, amelyeket a még hátralévő nem egész másfél év alatt mulaszthatatlanul be kell pótolnunk, ha jó tanárok akarunk lenni. Valamennyien meggyőződtünk arról, hogy az élet nagyon is lelkiismeretes, felelősségteljes munkát kívánó szakaszán fogunk dolgozni. Megtudtuk, hogy nyelvünk, a megfelelő olvasottság híján nagyon is darabos, magyartalan és bizony a tárgyi tudás terén is van bőven pótolnivalónk. 0 De visszavonhatatlanul hibának tartom, hogy ez a tanítási gyakorlat nem adott nekünk elég alkalmat arra. hogy úgy, ahogy megtanuljunk tanítani Erre a lehetőségre vártam, nem kaptam meg. Talán sokan közbeszólnának most. S azt mondanák, hogy míg ég az ég, és tanító a tanító, mindig is úgy volt, hogy a jövendőbeli pedagógusok először végignéztek néhány tanítási órát, azután ellenőrzés mellett tanítottak, azután maguk önállóan és csak mindezek után lett belőle valami. Hát ez rendben is van, teljes egészében mindezzel egyetértek, csak viszont az is igaz. hogy a jövendőbeli tanárok az egész négy év alatt nem kapják meg azt a lehetőséget, hogy az életbevaló kikerülés előtt, minden .felettes hatóságok“ zavarásától mentesen néhány hétig begyakorolhatnák magukat valamelyik iskolában. Amennyiben tőlem függne, így osztanám be: IV. szemeszter: módszertani előadások. V. szemeszter: módszertani előadások és hetente két órán át valamelyik kiváló pedagógus óráinak a hallgatása. VI. szemeszter: módszertani előadások, januárban egy hét gyakorló tanítás olyan formában, hogy minden hallgató szigorú ellenőrzés mellett letanítana két-két órát, tanítását keményen megbírálnák, de nem osztályoznák: április végén két hét önálló tanítás valamelyik vidéki 11 éves iskolában, utána folytatólagosan egy hét gyakorlat Bratislavában, melynek keretén belül minden hallgató letanítana két-két órát, amelyet viszont úgy tárgyi, mint módszertani szempontból osztályoznák. VII. szemeszter- hat hetes önálló (az igazgató, irfspektor, osztályfőnök, szaktanár esetleges látogatása mellett) tanítás vidéken; módszertani előadások. Higyjék el, van ebben valami ésszerűség! SZÄDALMÄSI K. SOMA I Az E. Vahtangov Állami Akadémiai Színház Moszkvából már Kassára érkezett, ahol csütörtökön, április 4-én, Gorkij: Foma Gorgyejev című darabját, április 12-én pedig S. Alesin: Egyedül című darabját adják elő. A színházegyüttes Eperjesre, Prágába és Bratisla- vába is ellátogat. * Az 1957-es évi Lenin-díjra Joszif Heifitz filmrendezőt, Borisz Andrejev és Szergej Lukjan filmszínészeket javasolták. * A nyugat-európai sztrájkhullámok olyan rétegeket is elértek, amelyek különben nem keverődnek az ilyen ügyekbe. A francia egyetemeken sztrájkba léptek az irodalom és mű-; vészét tanárai. Azok az egyetemi tanárok, akik laboratóriumokban dolgoznak, külön jutalomban részesülnek. Mivel azonban az irodalom-tanárok nem dolgoznak laboratóriumokban, nem tekintik őket tudósoknak és ezért nem részesítik abban a jutalomban, mint a többi egyetemi tanárokat. GÖmörpanyitról Indult ez a tehetséges, szokatlanul új hangú, sokat Ígérő fiatal költő. Most a bratislavai Pedagógiai Főiskola hallgatója. Verseire az elmélkedés, az élet legnagyobb problémái feletti töprengés jellemző. Ízelítőül két szerelmes versét közöljük. VALLOMÁS S ha ezerszer elkárhozom is érte: — Csak téged szeretlek. S ha ezerszer elkárhozom is érte: — Csak téged szeretlek. CSAK AZ EMLÉK Még egy-két nap és újra itt a május. A vasútoldalban már bokrosodik a sóska. A fűzesekben ismét költenek a szarkák. Virágok nyelvén tanulunk beszélgetni. Szivünket általjárja sok-sok emlék. Most már tudom: a csillagok között a te szelidfényü szemed ragyog az esti égen: s tavasszal, mikor nyilának a réten a virágok, köztük is a te drága kehely-tested bontja méz-szirmait. S akkor is, ha fekete vándor darvak húznak dél felé hideg közeledtén, Onnan is a te búgd galamb-hangod hallom zuhogni, mint esőt a földre. Most már tudom: te vagy a hóvirág is, te vagy a szívem körülfónó lián is. Te vagy minden, benned él a világ. V ________________________________ Merre vagy most te. akit úgy kerestelek a fák, bokrok, a virágok között, a für], kakukk, rigódalok között, a hiís orgonaillatok között? Hosszú évekig kerestelek, míg egyszer mégis megtaláltalak, felszívtalak kékmedves ereimbe, véremet átszínezte szemed fénye, s felrepültem messze, az egekig. Ám jött egy új tavasz, s te, mint a száradó tóból a víz, ha felszippantja a Nap, elpárologtál az izmaim közül. Nem maradt semmi utánad, csak égő csontjaim. Még egy-két nap és újra itt 5 május. Merre vagy most, akit úgy kerestelek? Nem maradt semmi utánad, csak az emléJc. AudUoc válö-fyaUs a (IciusUt Szabőék ifjú házasok. A férj gyárban dolgozik, az asszonyka hivatalban. Mindenben megértik egymást, szerelmesebben turbékolnak, mint egy gerlepár, s mégis van egy megoldatlan kérdés közöttük, mely mint a végzet fekete szárnya, állandóan ott lebeg a házban. Megkeseríti az asszonyka boldog perceit s dühbehozza a férjét nap-nap után. Hogy mi ez a nagy kérdés? — elárulom: a koszt. Három-négy hónapig nem volt semmi baj, az asszonyka jól főzött, a férj mindent megevett. Félév múlva, amikor a szerelem nem takar el minden hibát, amikor az ifjú házasok kezdik megismerni egymás gyenge oldalát, kiderült, hogy a férj válogatós. A bablevessel kezdődött a kálvária. Az ifjú asszonyka szerdán korábban ment haza a munkából. Míg hazafelé ment, gondolatban összeállította az étlapot. Bablevest és krumplitésztát főz, Pista mindkettőt nagyon szereti. Szinte repült haza. Gyorsan átöltözött és munkához látott. Mikor a férj megérkezett, az ebéd már ott párolgott a szépen megterített asztalon. Csengetés után titokzatos arccal nyitott ajtót és gyermekes örömmel akaszkodott a férje nyakába. Arca a melegtől olyan volt mint a piros rózsa, szemeiben pajkos fény ragyo- gott. — Siess levetni a kabátodat, készen van az ebéd — mondta kibontakozva férje karjai közül és beszaladt a konyhába. — Mit főztél? — kérdezte a férje, míg kabátját levetette az előszobában. — Majd meglátod — kiáltott visz- sza kedves kötekedéssel az asszonyka. Szinte látta már, hogy örül majd a férje, ha kedvenc ételeit meglátja és milyen jóízűen fog ebédelni és várta azt a pillanatot, hogy férje megdicsérje. A pillanat elérkezett, de nem a várt A férj, ahelyett, hógy örült volna, amikor az asztalhoz ült, undorodva fintorította el az arcát. — Bableves? — kérdezte olyan hangon, hogy felesége kezében megállt a kanál. — Igen, bableves — sietett a magyarázattal az elképedt kis asszony. Hisz“ szereted. — Nem szeretem — mondta ellenségesen a férj. — Én soha nem mondtam, hogy szeretem. Te kényszerítetted rám, s hogy nem tiltakoztam, hát tömtél a babbal. Eddig nem szóltam, mert nem akartam a házas- életet mindjárt veszekedéssel kezdeni, de most már elég volt. Soha többé nem akarok bablevest látni. Ettől kezdve mindennap volt valami, amit nem szeretett az ifjú férjecske. A konzervborsótól megdagadt a mája. A lecsótól szaggatott az epéje. A sült tészták felfújták, a krumplitól kiújult az idült gyomorhurutja. A főzelékek megzavarták az emésztést, a palacsintát nem tudta megrágni, mert állandóan fájt valamelyik foga. Az asszonyka egymásután vásárolta a szakácskönyveket, hogy találjon ételeket, amelyeket a férje megeszik. — Végül ebből is kifogyott. Már csali egy mentsége volt: az üzemi konyha. Meg is mondta férjének, de az határozottan tiltakozott ellene. Ott nem főzik azt, amit ő akar és ő nem eszik margarint Maradt tehát minden a régiben. Az asszonyka még kézalatt szerzett néhány szakácskönyvet, mégsem tudott olyan ételt kitalálni, melyet férje szeretett. Egy napon, amikor éppen vásárlásból ment haza, teleírt papírlapot talált az asztalon. A férj helyezte oda, hogy mégis könnyítsen felesége nehéz helyzetén. A következő szöveg volt á papíron: Utálom: a babot, a borsót, a borjúhúst, a krumplit, a zöldséget, főtt- és sült tésztákat, főzelékeket. marhahúst, rántotthúst, rostélyost, lecsót, hurkát, májat és a befőtteket. Ezektől összerándulnak gyomoridegeim, valami újat kérek! Az asszonyka kezéből földrehullott a szatyor, megkövültén nézte a papírt. Néhány percnyi hallgatás után, kétségbeesetten kiáltott az ég felé: — Jézusom, segíts főzni, mert én már nem tudok! — x y. Vitatkozunk. A feleségem: — Mondd meg, mit csináljak ezzel a kölyökkel? Tízszer is rászóltam már, hagyja abba a pancsolást. .. De mintha a falnak beszélnék. Vállat vonok. — A te nevelésed. — Hát persze! Én szültem, szoptattam, én vagyok mellette egész nap, A következőt azonban rád bízom. Meglátom mire mégy ... Nyugodtnak igyekszem maradni. — A módszered édesanyám .. . Azzal van baj. Örökösen könyörögsz ennek a porontynak, kérleled, akár egy istent. — Igen, mert azt szeretném, hogy megértsen, hogy jószántából hallgasson rám. Széttárom a kezem. — Mit ért meg egy hároméves kis butus? — Hát nem te mondtad, hogy szép- szerével... — De eréllyel is. — Akkor folyton kiabálnom kellene. — Nem! Nyugodtan szólj rá, de határozottan. Erezze, hogy nem tűrsz ellentmondást! — S ha úgy sem fogad szót? — Csapj a fenekére! Legyintés. — Akkor naponta százszor meg kellene vernem. — A delikvens ezalatt nyugodtan pancsol. A mosóteknőnek kinevezett fürdőkád mellett áll s már hatodszor tisztálja Lila baba egyik ingecskéjét. Két kis karja vállig vizes, köténye, szoknyácsk&ja nem különben. S közben tüsszent, köhécsel. — Elég volt a mosásból Cilukám — szólok hozzá. — Vizes minden rajtad. Megfázol, beteg leszel. Épp akkor kaparint meg egy szappandarabocskát. Gyorsan keni (immár hetedszer) az ingecskét. — Lili babának tiszta ruha kell apuka. Értsél meg. Értsél meg szívem! Valahogy visszafojtom a nevetést. — Elég tiszta az már. A szappanozó kezecske azonban még gyorsabban mozog. — Hagyd abba Cilukám, ha apuka mondja! — erősítem meg a hangom. A szappanozás egy pillanatra megakad. A kis mosónő rám néz, majd az anyjára. A feleségem, mintha mit sem hallott volna, dolgozik. A leánya követi példáját. A feleségem rámsandít: — Nyugodtan, de határozottan. Erezze, hogy nem tűrsz ellentmondást. Az asztalra csapok. — Azonnal hagyd abba! Dobbantok is, a reagálás mégsem valami gyors. Először csak a szájacska görbül el tétován, aztán sűrű pislogás következetik, végül legördül két könnycsepp is. Akkor a szappanosvizes kezével dörzsölni kezdi a szemét, mire az valóban fájdalmas köny- nyet ont. Az elgörbült száj pedig bőgésre kerekedik. A feleségem újból rámsandít: — A következő lépés? Kiveszem a Cilu kezéből a szappant, inget. — Takarodj a sarokba! Egy kettő. S egy szót se halljak! Ehelyett: Bömbölés, menekülés anyuka vizes köténye mögé. Az anyai szív meglágyul. — Mire való úgy kiabálni! Mit értél el vele ? — Semmit, ha te mindjárt pártját fogod. Hosszasan (ki tudja hányadszor) fejtegetni kezdem, milyen helytelen, ha az egyik szülő a másikkal szemben megvédi a gyermekét. A feleségem hallgat, bólintgat, aztán megjegyzi: — Megsajnáltam, na. Akkorát kiáltottál Én is megijedtem. — Aztán a gyermekhez. — Látod, kicsi anyám . . Máskor fogadj szót s nem kiabál rád apuka. Cilu szipog, kibújik az anyja köténye mögül, hol reám, hol a feleségemre pislog és — csodák csodája, nem a fürdőkád felé, hanem a sarokba indul. Arcát eltakarja s mire odaér, sírásban tör ki. A feleségem megindultan néz utána, — Kicsi bogaram — rándul meg az ajka s a leánya után indul. Visszatartom. — Hadd érezze, hogy elítéljük. — Bűnhődjék. A feleségem rám emeli fátyolos tekintetét. — Jaj, be kemény vagy. Aztán folytatja a mosást. Én pedig az olvasást. Időnként azonban mindketten a sarokba pillantunk. Majd egymásra. Cilunak jóidéig csak meg-megráz- kódó vállát, hátát látjuk,,, Végül megfordul. Szeme, arca piros, könnyes és kissé duzzadt. Ajkát előrecsiicsö- ríti, homlokát kövérkés ráncokba von-, ja. Aztán megindul. — Apuka.. Én nem vagyok rossz, édesapuka — hajtja fejét az ölembe. — Én már okos... én már nagy kislány vagyok. A feleségem nem bírja ki, hogy hozzánk ne sompolyogjon, — Látod milyen melegszívű kisgyermek? Nem tud haragot tartani. Önként jön bocsánatot kérni. — Ühüm ... Igen. Elérzékeny ültén mormogok, megsimogatom a Cilu fejét. A feleségem folytatja. — Mégsem. hiábavaló a szép szó. Azzal neveli az ember szeretetre. Megnézem. — De csupán szép szóval nem éred el, hogy bocsánatot kérjen. — A kiabálással még úgy sem. Szó szót követ, a vita újrakezdődik. Mire észbekapunk, Cilu már a fürdőkád mellett áll. Könyökig nyúl a vízbe, az ingecskét tisztálja. Immár nyolcadszor. ' HERÉDI GUSZTÁV, romániai magyar író. 7 1957. április 16.
