Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1957-04-09 / 15. szám
j&faitécéétCs IZeUoL: SSÍDOGThIhNSK ifatáafim fotyaéókÖHyf A tanítónő miután leül körbe-körbe hordozza a tekintetét, s csak aztán érdeklődik: — Csak így, kettecskén vannak ? ... — így... kettecskén... — feleli Jóska és félrefordítja a tekintetét. — Sárgaföldet szedtek... a part szakadt rájuk... — mondja öreganyó lehajtott fővel és a könnyeivel küszködik. — És... és már régen ? — kérdi a tanítónő csendesen részvéttel. — Hat éves voltam... — mondja Jóska nagyon halkan. Csend. Szívet, lelket fájdító csend zuhan közéjük. — Ne haragudjanak, hogy így magukra törtem, de nagyon kiváncsi voltam, hogy ki hegedül és énekel olyan szépen ... Ugyanis ... — elhallgat a tanítónő, s mivel hallgatás a válasz még hozzáteszi: — Tanította valaki? Jóska helyett öreganyó válaszol: — A jóisten, lelkem... A tanítója is nagyon szerette ... Mondta is szegény, hogy kár érte ... Pedig, ő is tanító szeretett vóna lenni, dehát... — sóhajba fúl a gondolat, s a lehulló száraz kezek a kötény ráncai között babrálnak. — Bizony — sóhajt a tanítónő — sok tehetséges embert temet el az élet... — s a még- egyszer körbefutő szemébe, mintegy bizonyság- tételül, mindenünnen a szegénység kókadt virágai virítnak. A tanítónő feláll, indulni készül: , — Közeleg a tél, nótaestéket szeretnék szervezni az ifjúság részére... Segíthetne nekem!?... Szépen hegedül, énekel, meg aztán ismerős is a faluban ... Megteszi ? A tekintetük találkozik és Jóska nem tud nemet mondani. Egyik lábáról a másikra áll, zavartan pislog maga elé, nem tudja mit, s hogyan feleljen: — Hát... én nem tudom ... szívesen, ha .... — Előre is köszönöm a segítségét... És csak beszéljen maga is a fiatalokkal... Jóéjszakát kívánok! — köszön a tanítónő és bocsánstkérő, kedves mosollyal távozik. Jóska és nagyanyó megbabonázva néznek utána, aztán lassan egymásra téved a tekintetük. Ki nem mondott kérdések táncolnak közöttük, majd nagyanyó nézése az ajtó négyszögére vándorol, kissé oldalra billenti a fejét és úgy mondja, mintha még most is maga előtt látná a vendéget: — De aranyos teremtés a lelkem!... * * * * * * SZOMBATON ESTE, az első nótaestre gyülekeznek a fiatalok az iskolában. Egyszerű falusi iskola. Itt-ott képek a falon, emez oldalon kilugatott térkép összekarcolva, összefirkálva. Dobogó, mögötte kifakult tábla. Utött-kopott hármas padok két sorban. Az egyik sorban ülnek a lányok, a másikban pedig a legények. Beszélgetnek, zsivalyognak. A lányok összebújva kacarásznak. Jóska az első sorban ül, mellette a hegedűje. Kenesi Zsuzsi gyakran pislog feléje. A legény olykor-olykor elkapja a pillantását és halványan, alig észrevehetően visszamosolyog a lányra. Bejön a tanítónő, mire a zaj,elül. A dobogóra áll és nagy lélegzetet vesz: — Azt hiszem mindenki ismer, nem kell bemutatkoznom. Nagyon örülök, hogy ilyen szép számmal megjelentek, s remélem, hogy mindenki jól fogja magát érezni és kellemesen elszórakozik majd a hosszú téli estéken ... Kezébe veszi a krétát: — Előbb a szöveget írom a táblára, megtanuljuk, aztán kerül sor a dalamára... Majd Galambos Jóska segít nekünk a hegedűjével. . Mindenki Jóskára néz, aki mélyen elpirul, de Kovács Feri bíztatóan rákacsint, mire elmosolyodik. Közben a tanítónő már írja is a szöveget: Ne menj kislány a tarlóra, Gyenge vagy még a sarlóra ... Áttünés Ä DALTANULÁS egy későbbi stádiumában. Mindenki szorgalmasan olvassa a szöveget, csak Jóska nem. Lehajtott fővel ül és körmével a padot kapirgálja. Nyilván ismeri a dalt. Seres Pista ismerős arca is villog a sokaságban. Egy pillanatra sem venné le szemét a tanítónőről, majd felfalja. A tanítónő szeme olykor Jóskára kalandozik és egy-egy pillanatra megpihen rajta. Áttünés MÁR ÉNEKELNEK. Jóska féloldalt ül a pádon és úgy hegedül. A dalt mindenki nagy élvezettel fújja. Azért a legények gazemberkednek egy kicsit. Játékosan bökdösik egymást, mintha nem férnének a bőrükben, de azért olyan szépen szárnyal a dal, hogy öröm nézni, öröm hallgatni őket. SÖTÉT AZ UTCA, alig lehet látni két lépésnyire. Éles szél söpör végig a falun. Jóska fázósan húzza magán összébb a kabátot. Szája sarkában cigaretta parázslik. Már messziről látszik a vendéglő kivilágtott ablakainak négyszöge. Jóska odaér, lenyomja a kilincset és belép. Olyan a füst, hogy megállna benne a bicska. Zaj, röhögés, pohárcsilingelés. Az egyik hosszú asztal mellett jópár legény ücsörög. Hangoskodnak, nyilván valamelyik viccet mondott, azon nevetnek. Jóska hozzájuk tart. — No, ággyá tok helyet a Józsinak! — szól az egyik. A legény közibük helyezkedik. Mindannyian elhallgatnak és ráfüggesztik a szemüket. Látszik, hogy van tekintélye a legények előtt. — Gyerekek! — mondja Jóska különös ízzel. — Ki szeretne nótaestre járni? .. — Micsoda ? ... — Nótaestre? — Hová?... — kérdik minden oldalról. — Az iskolába. Kovács Feri, aki a legkisebb termetű, de legnagyobb huncut a legények között és aki Jóskáért még a lelkét is kilehelné — most is mellette ül — megszólal: — Ezt meg honnan veszed, Józsikám? — Hogy honnan? — húzza el a szót rejtélyesen a legény. — Beszéltem a kisasszonynyal • •. _ — A kisasszonnyal!?... te!?... — néznek rá hitetlenkedve. — Olyan lehetetlen az ? ... Beszéltem no, ha mondom... Talán nem akartok?... — Már hogyne akarnánk, de még mennyire, hogy akarunk — mondja Feri szélesrenyúlt szájjal. — Képzeljétek csak el, egész este azt a tündérkét bámulni!... Hiszen az megéri! A végső, döntő szó Seres Pistáé, a falu legnagyobb gazdájának a fiáé: — Te, Józsi! Ha ez igaz, én úgy berúgatlak a pincénkben, hogy még négykézlább se találsz haza! Mondókájára csattanó nevetés a válasz. Aztán Jóska ismét komolyra fogja a szót: — Szóval szombat estére elmegyünk, de addig még a lányokkal is meg kell beszélni a dolgot... Ismét a Feri szól sunyi csipkelődéssel: — Idefigyeljetek!... De én azt ajánlom, hogy Kenesi Zsuzsival senki ne próbáljon beszélni, mert az könnyen találkozik a Józsi tenyerével... * Á legények jobbra-balra dűlnek a nevetéstől, Jóska pedig elkapja a kis mitugrálsz nyakát és fejét az asztal alá nyomja, persze csak úgy huncutkodva, játékosan. Áttünés AZ ISKOLA előtti utcarészt látjuk. A négy nagy ablakon keresztül fénynyalább vetődik az úttest közepére. Egy asszony meg egy ember ballag az iskola felé az utcán. Mikor az iskola elé érnek és meghallják a kiszűrődő énekszót megállnak. Egy cseppet fülelnek, majd megszólal az ember: — Itt meg mi van!?... — Mi bizony!?... — felel az asszony huncutkodva. — Nótaest... — Nótaest?... Az meg mire jó? — dörmögi az ember. — Mire bizony!... — sunyit az asszony. — Hogy egypár fiatal összeboronálódjon a télen... kuncogva baktatnak tovább. Áttünés BEFEJEZŐDIK az első nótaest. — Tehát minden szerdán és szombaton hét órakor — mondja a tanítónő útravalóul. — Eriggy dógodra, ne köpdöss itt a házban! ... — mondja Kenesiné az urára sandítva mérgesen és csak nyújtja a tésztát. Az ember, mintha nem is neki szólna a figyelmeztetés : — Hidd el, hogy szereti!... mormog bólogatva. — Szereti a mennydörgés istennyilát, azt szereti!... — tüzel az asszony. — Majd kiverem én a fejiből!... — Kivered, kivered... — dörmög Kenesi, majd kómótosan feláll, a tűzhelyhez megy, megtörni fával és visszaül iménti helyére. — Hidd el, hogy jóljárnánk vele!... Erős, dógoe, szóga se köllene .. . — Te ... — egyenesedik fel az asszony. — Erigy dógodra, mert végigváglak evvel a nyújtófával ! — Nem megyek, nahát! — pattan fel a látszólag alamuszi ember. — Én is parancsolok ennél a háznál, enyém is a jány! Ebben a pillanatban belép Zsuzsi. Kenesi ráfordítja a szemét: — Ereggy ki! — Maradj! — így az asszony. Zsuzsi úgy áll a ház középén, mint a megtestesült értetlenség: nem tudja mitévő legyen!? — Eregy ki! — dupláz rá az apja. Zsuzsi kiperdül, de nem megy el, hanem ottmarad és fülét az ajtóra tapasztja. Hallgat- kózik. — Te, te ponyus... Nem szégyenled magad!? — szűrődik kifele az asszony hangja. — Nem bizony!... mert én szeretem a gyerekemet ... Hisz tudom, hogy neked a Seres Pista köllene, a hatvan holdja!... Hogyisne, hogy ő parancsoljon nekem!... Ide ember köll, aki dógozik és úgy dogozik, ahogy én akarom ... — Mindez úgy fordul ki az emberből, mint repedt zsákból a búza, egyszerre, feltar- tózhatatlanul. folytatjuk) HKIDLET a sxinesx excnwfája Ki volt tulajdonképpen Hamlet? Hol és mikor élt? Állítólag sohase létezett. Hamlet dán királyfiról, a Xll. század krónikájának mondákkal körülvett alakjáról vajmi keveset tudnánk, hogyha Shakespeare nagy angol drámaíró nem keltette volna életre. Goethe már 200 évvel ezelőtt kijelentette: „Aki Shakespeare drámáit vé-. gignézi, annak az az érzése, hogy a sors könyvében lapozgat. Hamlet sorsa az önmagával viaskodó tragikus, mélységes harca még ma is megrázó. — Különösen a nyugati világban, ahol a teljesen természetellenes abszolitisztikus állapot az emberből rideg természetű egoistákat hevei, ahol a fiatalok eszményképeit lábbal tapos- sák és nagy a veszély, hogy a tapasztalatlan fiatalokat a kétségbeesésbe kergetik és azok VIZSGÁZIK HORST SCHULZE, A DREZDAI ÁLLAMI SZÍNHÁZ MŰVÉSZE Képsorozatunkból megértjük Hamlet lelkiharcát. A keserű megismerés után jön a gúny, később az élmény nemes kemény haraggá változik, majd elérkezik a végső ponthoz: határoz és a sok önkínzó gyöt- relmes vajúdás után végül elérkezik az egyszerű felismeréshez: „ Mindenre fel kell készülni“. néni találják meg a helyüket az adott világban. Mert mi is tulajdonképpen Hamlet dán királyfi problémája. Wittenbergben a híres közép-' kori főiskolán elvégzi tanulmányait, hazajön, miközben meghalt az apja. Az édesanyja közvetlen, apja halála után újból férjhezmegy, elhalt férje fivéréhez és ö lesz a király. Az érzékeny Hamlet egész léé nyében megrendül. Hogyan lehetséges, hogy anyja, akiről azt hitte, hogy szerette apját, gyorsan férjhezmegy, hozzá egy olyan nagyzási szenvedő tiranushoz, aki egy csöppet sem hasonlít első férjéhez. Hamlet a király fia, az uralkodóház sarjadéka ráeszmél arra, hogy milyen rothadt és bomlasztó az a világ, amelyben él. Hazugság, erőszak, ámítás, gyilkosság minden. Rájön arra, hogy a nagybácsija az anyjával szövetkezve megölette szeretett apját, hogy elnyerje a királynő és a királyi trónust. Utálat fogja el, szégyen és harag. Kétségbeesik és öngyilkossági gondolatokkal foglalkozik. De mégsem akarja elhamarkodni tettét. Ojból és újból ingadozik és hogy meneküljön zűrzavaros gondolatvilágából, az őrült álarcát veszi fel. A beszámíthatatlanság köpenyébe burkolózik és az teszi számára lehetővé, hogy szabadon nyílvánítsa gondolatait. A király már gyanút fog unokaöccse iránt és életére tör. A lelkitusa tetőfokra hágott, önmagával folytatott vádbeszédeiből rádöbbenünk, hogy az, ami a valóságban nagy — legyen az az életben, vagy a költészetben, egyidejűleg egész egyszerű és világos. Felesége volt: kicsi, sápadt, éles, ragadozó orrú. Mielőtt első regényét megírta, elmondta, neki, hogy miről akar írni. Feleségének tetszett a terv. A regény tárgya: egy asszony nem szerette a férjét, csak megjátszotta a szerelmet. Meg akart férjétől szabadulni, sokat segített neki az üzleti ügyeiben, és amikor a férje .meggazdagodott, egyszerűen megmérgezte. Más városba költözött, és gondtalanul élt, gazdagságban töltötte napjait. Senki sem gyanította, hogy ő volt a gyilkos, mert a férjével sohasem civakodott, és egyáltalán mintafeleségnek látszott. — Ugy-e nem rossz? — kérdezte az író és öntelten mosolygott. — Jól oldottam meg? — Nagyon jól — felelte az asszony. A regény nagy sikert ért el. A második regényében a következő tárgyat dolgozta fel: Egy szegény ember, aki nem Szatirikus elbeszélés. Irta JEF1M SOSULJA * állhatta a feleségét, 200 000 márkát nyert. Mialatt a férj örvendezett, a felesége pokoli tervet dolgozott ki. Még aznap, amikor a pénz megjött, ledobta a férjét az ötödik emeleti bal- kónról. A szerencsés nyertes kitörte a nyakát. Ki gondolt arra, hogy az asszony ölte meg ? A hivatalos gyász után más városba költözködött és gondtalan jólétben töltötte napjait. — Ugye nem rossz ötlet... hahaha! — kacagott az író, amikor a feleségének elmesélte a regény témáját. — Kitűnő — felelte az asz- szony. A regény újból — sikert jelentett. A következő műve még szen- záciősabb volt.. Egy fiatal lány olyanhoz ment férjhez, akit nem szeretett. Ezért nagyon boldogtalan volt, de mégis sorban kikosarazta hódolóit. A férje igen tekintélyes ember lett és szédületes karriert csinált. Sikereiért és boldog családi életéért mindenki irigyelte. Amikor miniszter lett, szerencsétlenség érte: hirtelen meghalt. Vajon ki gondolt volna arra, hogy a minden tekintetben fedhetetlen felesége ölte meg? A felesége kapta a miniszteri nyugdíjat, más városba költözött, és gyűlölt férje nélkül, jólétben, gazdaságban élt. — Na, ezt ügyesen csináltam, hahaha — mondta az író, amikor feleségének ecsetelte a regény vázlatát. — Kitűnő — felelte a felesége. Eltelt néhány év. Az író kalandos regényei egyik sikert a másik után érték el. Végül egy kiadó jelentékeny összegért megvette az összes munkáit. Aznap, amikor megkapta érte a pénzt, szerencsétlenség történt: gázmérgezésben, a saját lakásán meghalt. Az újságok szerint a felesége nem tartózkodott a lakásban. További sorsáról semmit se tudunk, csak azt hallottuk, hogy férje halála után más városba költözött.
