Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1957-03-26 / 13. szám
Július Pántik, a színész és ember Vége az előadásnak. Legördül a függöny. A közönség tapsvihara közepette mégegy - szer meghajolnak a színészek, megköszönik a tapsot, az elismerést ... arcukon mosoly, nem látszik meg rajtuk a fáradság, a munka, az, hogy mi mindenen kell keresztülmenni egy színésznek, amíg eljut idáig, a tapsig, a sikerig ... Elbeszélgettem Július Pántik államdíjas művésszel, hogy megtudjam, hogy volt az nála, amíg eljutott „odáig“. — Már gimnazista koromban játszottam iskolai műkedvelő csoportoknál, a sport mellett ez volt kedvenc szórakozásom. — Persze arra, hogy hivatásos színész leszek, nem is gondoltam, — meséli a művész. Színészi pályámhoz egy „beugrás" volt az ugródeszka — folytatja s csintalan mosoly jelenik meg komoly arcán. — Apám, mint egy falusi tanítótól talán várható is, komoly, „rendes“ pályára szánt, s kívánságára 1940-ben beiratkoztam a bratislavai egyetem jogi fakultására. Mint jogász, szintén játszottam, mégpedig a Stefánik műkedvelő körben. Még az első szemesztert végeztem, amikor a műkedvelő csoportok versenyének egyik részvevője három nappal a verseny előtt megbetegedett és helyettesre volt szükség. Gustav Valach ajánlott engem Andrej Bagarnak, a sziniakadé- mia mostani rektorának, s elvitt hozzá próbára. Egy nap alatt tanultam meg a szerepet s másnap már játszottam is. — És sikere volt! — vágok közbe. — Hát igen. És ekkor kezdődött a küzdelem azért, hogy színész lehessek. Andrej Ba- gar és Ján Borodác rábeszéltek, hogy iratkozzam be a színiakadémiára. Nem tudtam ellenállni a csábításnak. Éreztem, hogy csakis mint színész érhetem el életcélomat, vonzott a színpad, a csábító szerepek ... Nem érdekeltek a száraz paragrafusok, elhatároztam: színész leszek! Szüleim engedélye nélkül, sőt kimondott tilalmuk ellenére iratkoztam be 1941-ben a színi- akadémiára. — A joghallgatást természetesen abbahagyta ? — Dehogyis. Egyszerre tanultam jogot, és jártam a színiakadémiára. A baj azonban ott volt, hogy itt 100 korona tandíjat kellett havonta fizetni. És honnan vettem volna ennyi pénzt? Szüleim haragudtak rám, még egy csomagot sem küldtek. Ösztöndíj? Ilyesmi nem létezett. Nem egyszer mentem korgó gyomorral a próbára, s nem egyszer néztem sóvárogva a roskadásig telt kirakatokat... — De honnan teremtette elő mégis a havi 100 koronát? — kíváncsiskodtam, bár észreve- szem, hogy kérdésemmel szinte megzavartam a művészt. Nagy fekete szemei elméláznak és nevetnek egyszerre. A „befutott“ színésznek jólesik visszagondolni a kezdetre, a küzdelemre . . . — A Nemzeti Színház fizette a havi tandíjamat — veszi át ismét a szót — de nem is sokáig, csak egy évig, mert 1942-ben végleg búcsút mondtam a paragrafusoknak s aláírtam szerződésemet a Nemzeti Színházzal. 700 korona fizetésem volt, ebből 350 lakás, 50 villanyos, nem nehéz kitalálni, hogyan éltem. De színész voltam! — Mi volt az első szerepe ? — Lysander voltam a Szent- ivánéji álomban majd több más után, a klasszikusok közül ismét Shakespeare darab következett, a Sok hűhó semmiért, azután pedig Schiller Messinai menyasszony-ában alakítottam Don Manuelt. A beosztott szerepek bizonyítják, hogy a tehetséget felismerték. Úgyszólván azonnal híres lett. Hírneve csakhamar túlnőtte Bratislavát, országos hírű lett. Hírnevét csak betetőzték filmszerepei. Tudjuk, hogy ott volt a szlovák film böicsőjénél, játszott a Varuj- ban, s utána majdnem mindegyik szlovák filmben. Találkoztunk vele a Fehér homályban, az Ördögfal-ban, a Kat- kában, a Gát-ban és még soksok további filmben. Játszott cseh filmekben is, a Horog jegyében és a Tankbrigádban. — Melyik volt a legkedvesebb szerepe, ami úgy a „szívéhez nőtt“? — Nem tudnám megmondani — feleli, amint gondolatban a régi, kedves szerepek között keres. — Mindegyik szerepemet szerettem, s amíg megformáltam, szinte egybeforrtam velük. Ez nem is lehet másképp, különben nem lehet egy szerepet jól eljátszani. — De mégis, melyik szerepre gondol vissza a legszívesebben? — erósködöm. — Talán a fiatal Lenin megszemélyesítésére. A kedves, barátságos arcot boldog megelégedettség önti el, amint folytatja. — Magamat is meglepett, hogy ilyen komoly, felelősségteljes szerepet bíztak rám. Igyekeztem kiérdemelni a bizalmat s a legjobbat adni. — Ez sikerült is — veszem át most én a szót. — Jól emlékszem a kiváló alakításra, és arra is, hogy ezért kapta meg 1951-ben az államdíjat. Megérdemelten. Július Pántik Lenin alakítása felejthetetlen élmény volt mindazok számára, akik látták. — Milyen nagy szerepek következtek ezután ? Hajsza indul a haladó siellemű olasz filmesek ellen Ki ne találkozott volna már azokkal a filmekkel, amelyek De Sicca, De Santis és más haladó olasz rendezők, valamint a többi haladó művész (szce- nárium-írók, színészek,- stb.) hozzájárulásával az olasz filmnek világviszonylatban is hírt, sikert és művészi hitelt biztosítottak ? Mindez most komolyan veszélyeztetve van. A fasiszta L‘ Europeo című lapban feltűnést keltett újabban egy bizonyos Alfredo Todisco cikke, nyílván azzal a. céllal, hogy indexre kerüljenek, fel is sorolja azoknak a művészeknek a nevét, akik a haladó szellemet képviselik az olasz filmben. A felsorolt rendezők között ott találjuk, pártállásuk megjelölésével többek között a következő rendezőket: De Sicca Vittorio (független baloldali), De Santis Giuseppe (Olasz Kommunista B’árt), Germi Pietro (független baloldali), Visconti Lucchino (Olasz KP), Latuada Alberto (független baloldali), stb., megjegyezve, hogy például De Sicca, és a többi független baloldali is „különféle ködfüggönyök mögé megbújva rokonszenveznek a kommunizmussal“. Ha tönkretenni nem is képesek a haladó olasz filmet, hát legalább ártani akarnak neki és a figyelmet olyan filmekre igyekeznek ráirányítani, amelyek égig magasztalják Mussolini fasisztáit. Igen, bármily hihetetlenül is hangzik, készülnek ma ilyen filmek Olaszországban. Az Emberek az árnyékban című, nyíltan dicsőíti a volt olasz fasiszta hírszolgálat „hőseit“, a Villámdivizió, a Heten a Göncölszekérről, vagy a Nagy remény szintén az olasz fasisztákat méltatja. Ezeknek a filmeknek De Robertis, volt katonatiszt, és hasonlók a ren- < dezői, a zenét pedig olyanok szerzik, mint Pierro Piccioni, a Montesi-per egyik fővádlottja, egy volt olasz miniszter fia (apját a fia botránya buktatta ki a miniszteri székből). Természetes, hogy az ilyenek nem nézhetik jó szemmel haladó filmművészek „garázdálkodását“ már csak azért sem, mert ezek filmjeit keresi a külföld, míg az olyan fasiszta „remekműveket“, mint London az Északisarkot hívja, a széles tömegek bojkottja következtében még Hollandiában is ki kellett vonni a forgalomból. Angiidban, Franciaországban, Élet-halál harc folyik Olaszországban a realista filmért: vagy győzni fognak De Sicca és társai, vagy az olasz film vissza fog zuhanni arra a színvonalra, amelyen az elkészült fasiszta filmek állnak. B. GY. — Svanda, a Ljubov Jarová- ban, a Chirurg Platon Krecset párttitkárja és a Szárnyak főszerep e, Romodan alakítása. — De most hagyjuk a múltat. Kíváncsiak vagyunk, miben látjuk legközelebb? — Valószínűleg májusban lesz Leonov Aranyhintójának a bemutatója. Most azt próbáljuk. Beriozkin ezredest alakítom benne. Ezenkívül most folynak az előkészületek Bielik „44“ című filmjének a forgatására. Ebben Tóno Mikust játszom. Ezt elmondja, azután úgy néz rám, mint aki már nem akar többet mondani magáról. Inkább másokról szeretne beszélni. — Én azonban még egy kérdésre szeretnék választ kapni. Mit csinál Pántik, a színész, szabad idejében, ha ugyan egyáltalán van szabad ideje. — Hát bizony, alig — feleli nevetve — reggel tíztől kettőig próba, délután rádió, film. — Ezenkívül tanítok a színiakadémián, s meg is mondom, hogy éppen annyira szeretek tanítani, mint játszani. Szeretek foglalkozni a fiatalokkal, tanítani, hajlítani őket, fejleszteni tehetségüket. Közbeszólok. — Egy fiatal ember szájából furcsa hallani, hogy a „fiatalokkal“, talán a íiatalabbakkal, hiszen Julius1 Pántik maga is fiatal, csak nagy színészmúlt van mögötte. Nevet s folytatja: — Nekem j már két kislányom van, ami még marad egy kis szabad időm, azt velük, a családom körében töltöm. — Mit üzen a fiataloknak, vagyis fiatalabbaknak ? Ä művész arca elkomolyodik. — Írja meg, — mondja — hogy legyenek lelkiismereteseb- ; bek munkájukban, becsüljék meg államunk gondoskodását, az ösztöndíjakat, az üdüléseket, hogy ; annyi mindenben lehet részük, < amiben az én korombeli fiataloknak nem volt. Ezennel átadom az üzenetet ■ s további sok sikert kívánva 1 neki és ezzel sok élvezetes órát | magunknak, elbúcsúzom Julius ' Pántiktól. MORÖ KATALIN > Galambos Jóska is kezet szorít egyik barát» jával. > } — Megkezdődik? — villantja fogait a ba> rátja. > — Meg — feleli Jóska. — Ki sem pihen! hette magát az ember . . . Agitáció, iskolázás, > kultúrmunka... és már itt is van szeptember > elseje . .. I — Sebaj, Jóska, Fő az egészség! J Savanyú mosollyal sétálnak tovább. > Ä 11 ü n é s | A MÁSIK OLDALON egy kirakat előtt Éváék ■ állnak. ! — Szép az a cipő. ugye? — mutat a kira; katba Éva. — Az első fizetésemből megveszem. ■ — Nekem az a barna jobban tetszik — ! sunyit Ilonka Évára, mert nagy árkülönbség ; van a kettő között, ■ — Egyenlőre csak kezdők vagyunk — mond- I ja Éva huncutul és kacagva fordulnak el ; a kirakattól. ! A 11 ü n é s A JÁRÁSI hivatal nagy ülésterme zsúfolásig ! tömve tanítóval. A tanfelügyelő éppen a nyári időszak kiértékelését végzi: — ... mert a tanító, elvtársaim — emeli fel a hangját — nyáron is tanító. Sajnos, szomorú dolgokat kell bejelentenem. Járásunk sok községében meghaltak a tanítók, pedig ott voltak, ott éltek, csak egyszerűen elfelejtették, hogy tanítók, elfelejtettek dolgozni... Nem működtek az agitáciős központok, nem volt kultúráiét stb... Hát mit képzelnek az elvtársak!?... Azt hiszik, hogy a munkásosztály bizalmával ennyire vissza lehet élni!?... Mit képzel például Teke András, Luknár István, Füle Imre, Galambos József és a többiek ? Hanyagságukért nyilvánosan megrovom vala- mennyiüket... Galambos Jóska nagy figyelemmel kiséri a tanfelügyelő beszámolóját. De amikor az ő nevét is említi, felfordul vele a világ hirtelenjében. Először még a saját fülének sem akar hinni, de végül elhiszi, mert a szomszédja is oldalba böki. Veszett kalapálásba kezd a szíve, arca felgyűl, szemében haragos lángok lobognak: minden porcikája lázadozik a hamis vád ellen. Felpattan a helyéről: — Nem igaz! Minden szem rászegeződik, s halotti csend lesz a teremben. Még a lélegzetek is visszaszorulnak. Éva szeme is rávetődik és a felismeréstől kerekre nyílik. Izgatottan, súgja Ilonkának: — Megismered ? ... ő az ... Alig változott... — ... nem igaz, amit a tanfelügyelő elvtárs állít!... mert én dolgoztam... mert... — a nagy felindulás fékezi a nyelvét, a gondolkozását, alig tudja folytatni. — ... én lelkiismeretesen dolgoztam, hiszen alig volt szabad pillanatom, kis pihenésem... Hogy nem jelentettem!?... Nem lehet mindent statisztikába, kimutatásokba rakni... Az éjfélekbe nyúló gyűléseket, az egyéni beszélgetéseket, a próbákat .... Hát lehet ? ... Hát csak az a jó tanító, aki jelent, aki papíron mindent csinál, a valóságban meg semmit!? Hát én élek visz- sza a munkásosztály bizalmával!?... — Mondaná a családi életét, mondana mindent, de nem tudja, nem tartja érdemesnek. Ügy érzi nem értének meg, talán el sem hinnék, talán ki is nevetnék... Pedig bíztatja a sok feléje tüzelő szempár, de ő most nem néz sehova, csak le, maga elé, a semmibe... Kilép a helyéről és nagyon elkeseredetten, nagyon összetörtén kimegy a teremből. — Hová megy?... Jöjjön vissza, Galambos elvtárs!... — kapaszkodik bele a tanfelügyelő hangja, de a tanító csak megy, mintha nem is hallaná ... Éva is gyorsan határoz magában. Ilonkához fordul: — Beszélni akarok vele, te csak maradj, majd az állomáson találkozunk*.. — és ő is kisiet a teremből. Nem feltűnő a távozása, mert olyan zsivaly tör ki, hogy szót sem lehet érteni. * * * A TANlTÖ az utcán botorkál, mint a részeg. Szeme a járdán, gondolatai isten tudja hol járnak. Talán nincs is gondolata. Anélkül viszi a bánata, a fájdalma. Éppen az útkereszteződésen megy keresztül. Egy személykocsi vészes gyorsasággal közeledik feléje, de ő nem hallja, nem tudja. Egy női kéz kap utána és visszarántja. Közben a kocsi fékjei élesen sikoltnak. A kocsi tovább robog, a tanító pedig meg- mentőjére emeli a tekintetét. Döbbenten mered ki a szeme és megtántorodik. Behúnyja, majd ismét felnyitja a szemét és hörögve préselődnek ki belőle a szavak: — Márta!... Mártuska!... — Éva vagyok, Takács Éva... — motyog ja gyámoltalanul a megrendüléstől. — Évike ? . . . a kis Évike ? ... — suttogja a férfi lélektelen szemmel. — Emlékszem emlékszem magára ... Bocsásson meg, hogy ... összetévesztettem .. . Galambos Jóska vagyok... — mutatkozik be, aztán elindulnak a járda felé és azon tovább. Szótlanul lépkednek egymás mellett. Nagyon sokára szól a tanító: — Nagyra nőtt... — Igen... i Ismét hosszú csend. i Az állomásra parkon keresztül vezet az út. 1 \z évszázados lombokon megakad a tűző nap heve. Jóleső hűs és félhomály borong a bokrokkal övezett sétányon. Színesre mázolt padok csalogatják ölükbe az arra sétálókat. — Leülünk egy kicsit? — kérdi a tanító. Éva nem szól, csak beleegyezően bólint. Leülnek. — Hogyan került erre a vidékre — töri meg a tanító az idegekbe kúszó csendet. — Idehelyeztek ... — Tanítani?... Hát maga is?... — csodálkozik a férfi. — Én is ... — És hol fog tanítani? — Nagyalmáson. — NagyÉlmáson? ? ? ... A szülőfalumban?... Furcsa, szeszélyes játéka az életnek . .. — Szereti a szülőfaluját? — Minden ember szereti azt a földet, ahol született... Ott ízleltem meg a boldogságot és ott... ott veszítettem el... — Mégis ritkán jár haza. — Ritkán... mert félek tőle, mert nagyon mély sebeket takar minden szeglete ... A lombok között madarak csacsognak, a levelek rezgőt táncolnak a simogató szellő muzsikájára, a réseken fénypatokok csurognak a bokrok zöld selymére és a fehérre mázolt fapadon két lélek kapaszkodik az emlékek gyeplőjébe. — Meséljen nekem magáról, az életéről, a kettőjük életéről — kérleli a tanítónő Jóskát. — Titok, szent titok... Még senki sem hallotta tőlem... — Annyira idegennek tart, hogy nekem sem mondhatja el? A tanító soká tépelődik: — Nagyon szeretné? — Nagyon... v — Hátha olyan nagyon akarja, elmondhatom ... A múlt felé nyúl az emlékezés, hogy rendszerbe fogja a lélekbe vésődött életet, hogy szavakba öntsön egy emberi sorsot. A tanító szeme a távolba mélyed merengve és halkan buggyan ajkáról az első szó: — Csendes... Ä 11 ü n é s ... langyos október eleji este. A telihold tányérja a keletfelőli dombok peremén könyököl. Ezüstöt szitál a lilás kékségben nyújtózó! falura. A házakelőtti fák mozdulatlanul állnak és árnyékot rajzolnak a fehéren villanó házak falára. A falu végén egy hegedű sírva panaszkodik a csendes éjszakának. Lágyan úszik a hang, s mivel a lélekből jön, a lélekhez szól. Pedig tudna kacagni is, vagy játékosan futkározni, de nem, nem lehet, mert Jóska lelkére bánatot lehelt az élet... Aztán elhalkul a hegedű és a legény énekelni kezdi a dalt: Árva madár mit keseregsz az ágon. Nem csak te vagy elhagyott e világon. Lám nékem sincs édesapám, se anyám, De az Isten gondot visel azért rám. A legény a kis viskó küszöbén ül, bent pedig öreganyó tépelődik a gondolataival... S a dal csak szárnyal mély férfias hangon, a hegedű pedig sírva követi. Az utcán a falu újdonsült, fiatal tanítónö.te megy. Inkább csak sétálva, mint sietve, Gyenge hangfoszlányok ragadják meg a figyelmét. Meggyorsítja a lépteit, majd megáll és hallgat. A tanítónő szép arcára meglepetés ül és egyre közelebb megy. Már ott van a ház előtt, egészen a kerítésnél és hallgatkózva les be az udvarba. A dal elhal, de varázsa még a levegőben remeg. Jóska ölébe ejti a hegedűt és szeme valahová a távolba révül... Dús, fekete haján csillámlik a holdfény, s mély. sóhajában a lelke remeg. — Nagyon szép vöt, kisfiam... — ocsúdik öreganyó a merengésből és keskeny, töpörödött arcának barázdái mélyén könny csermelyek csillognak. Jóska öreganyjára veti a tekintetét.: — Ne ríj jón, mamika!... — Nem ríjjok én, kisfiam, csak... valami beleesett a szemembe — és öregesen iparkodik felállni, majd a tűzhely felé fordul, egy lábast odébb mozdít, hogy ne kelljen az unokája szemébe nézni. — Jóestét kívánok — köszön rájuk váratlanul a tanítónő. Jóska annyira meglepődik, hogy ijedtében se szólni, sem felállni nem tud. Nyel egy nagyot és csak bámulja a tanítónőt kerekre nyílt szemmel. Hirtelen mégis feláll: — Isten hozta minálunk! A tanítónő kedves mosollyal bólint és nyújtja feléje a kezét: — Takács Márta . . tanítónő vagyok . .. — Galambos Jóska . . — mondja megilletöd- ve a legény és szorongva szorít kezet. De a tanítónő sem tud hirtelen mii mondani. Csak annyit érzett kint az utcán;* hogy be kell jönnie és, és . .. Nagyanyó találja fel magát leghamarabb: — Tessék már beljebb kerülni, kisasszonyka — és köténye sarkával gyorsan megtörli azt az sgy valamirevaló széket, ami van a konyhában. A tanítónő belép. Odabent alig van valami bútor. Ami van is jreg, rozoga. A helyiség konyha is, szoba is, ninden. . Egyébként rendbentartott, takaros, tiszta ... ' (Folytatása következik)
