Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1957-03-26 / 13. szám
Két szép, fekete filmszínésznő versenyzik az olasz közönség első számú kedvencének címéért: Gina Lollobrigida és Sophia Loren. Nemrégiben közöltük Sophia Loren arcképét, most Gina Lollobrigidát mutatjuk be, mégpedig most elkészült nagysikerű „Kenyér, szerelem és fantázia“ című filmjében. Dalol az ifjúság Az első márciusi napok eljövetelével felélénkültek a tavasz első leheletéitől a párás városok és falvak. Ezekben a napokban megkezdődtek az Ifjúsági Alkotóverseny járási fellépései is. Gyönyörű termekben, vagy szerény színpadokon mint a patakok csobogása felzendült az ének, dobbantak a lábak, táncraperdült az ifjúság. S mint az elmúlt években, most is optimizmus jellemezte ifjúságunk százait, kik tánccal, dallal köszöntötték a falvak és városok sokaságát. A járási vezetőségek jő agitációs és propaganda munkájának köszönhető, hogy sikerült az alkotó versenyre megnyerni 3,130 együttest és 15 220 egyéni versenyzőt. Ha figyelembe vesszük, e számokat s az elmúlt évi Népművészeti Alkotóverseny eredményeit, láthatjuk, hogy a felújított Ifjúsági Alkotóverseny, meghozza a kívánt eredményt. A Népművészeti Alkotóversenyen az 1956-os évben körülbelül 2 400 együttes vett részt. Az Ifjúsági Alkotóversenyeken elért eredmények tehát azt mutatják, hogy ifjúságunk e versenyt magáévá tette és igyekezett tudása, képessége, le gjavát nyújtani. De hadd említsek meg egy ilyen járási versenyt, például a nagymegyerit. ____ Felcsendül a dal, rhajd egy temperamentumos tánc következik, amelyet a csilízradványi nyolcéves középiskola pionírjai adtak elő. Nagy tapsvihar köszönti a táncosokat. Majd újra a csilízradványiak következnek az eléggé igényes mátészalkai temperamentumos Cigánytánc bemutatásával. Különösen jól táncolnak, köny- nyedén, üdén, mozognak a lányok. Dehát azt mondják, nincsen rózsa tövis nélkül, ember sincsen hiba nélkül, tehát együttes sem lehet kisebb-nagyobb hibák nélkül. Ez nem akarja azt jelenteni, hogy a hibákat akarom majd itt egymásután felróni. Nem. Csak néhányat akarok megemlíteni tanulság céljából a jövőre való tekintettel, amelyek közül néhányat minden különösebb megerőltetés nélkül el lehetne távolítani. Mi az általános hiányosság az együttesek fellépésében? Mindenekelőtt az, hogy nem egészen helyes az egyes anyagok kiváalsztása. — Előfordul a táncoknál, hogy sok a nem népies tánc. Ezt láthattuk Galántán és Nagymegyeren. Sokkal szebb, élvezetesebbek azok az igazi népből eredt táncok, mint például a galántai tlzenegyéves iskola üveges tánca, a Zöldág tánc, amelyet a diószegi pionírok, Nagymegyeren pedig a csicsói pionírok mutattak be nagy sikerrel. Nem egészen és minden esetben harmonikus az együttes fellépése, amikor népi motívumok váltakoznak művészi motívumokkal. Főleg nagy súlyt kell fektetni a versmondásra, amely igényes, művészi előadást kíván. Itt különösen Petőfi verseinek előadására gondolok. Magukból a fellépésekből majdnem mindenütt hiányzik a vidámság, az életerő. Mindezek ellenére az Ifjúsági Alkotóverseny jól sikerült és ezzel is egy lépést tettünk előre a kultúra kiépítésében. FÜLÖP PÉTER Henry Woodsworth Longfellow, amerikai klasszikus költő születésének 150. évfordulójáról a Béke Világtanács ajánlatára emlékezünk meg. Maguk az amerikaiak kevés érdeklődést mutatnak müve iránt, pedig Longfellow jogosan megérdemli az ünnepeltetést. Ne csodálkozzunk azonban, mert Longfellow elsősorban az elnyomott indiánus törzsek szószólója. Munkálkodása arra az időre esik, amikor a fiatal amerikai köztársaság politikai és gazdasági füa"etlensége után az irodalmi önállóságot is el akarta érni. Portlandban, 1807. február 27-én született, és 1882. március 24-én halt meg. A szerencse kedveltje volt, életét nyugodtan a költészetnek és a tudománynak szentelhette. Huszonhét éves korában a har- wardi egyetemen a modern nyelvek és irodalmak tanára. Költészetét az amerikai néppel való mélységes együttérzés, művészi kifejezés, természetes egyszerűség jellemzi. Elmélyítette az amerikai kultúra forrásait a világirodalom kincsestárának megismertetésével anélkül, hogy az amerikai nép ideáljaihoz hűtlen lett volna. Longfellow tulajdonképpen ősz- szekötő szerepet játszik az európai és amerikai irodalom között. Kilenc nyelvből fordított. A finn Kalevala és az induánu- sok tanulmányozásának hatása alatt írta a Hiawatha című művét, mely az összes indiánus törzsek közös mítoszára megy vissza. Longfellow jelentősége csak hazájára szorítkozna, ha a Hiawatha-t nem írta volna. Ezzel a művével biztosította helyét a világirodalomban. Longfellow nem az egzotikumot kereste, nemcsak az őserdőt és az indiánus mondákat szólaltatta meg. hanem vádat emelt az amerikai civilizáció ellen. Amerika felfedezése idején több mint kétezer indiánus törzs élt a mai Észak-Amerika területén, ezeket fokozatosan kiüldözték és kiölték. Longfellow nem May Károly regényei szemszögletéből figyeli az indiánus törzsek életét, nem idealizálja őket. A törzsek gyűlölködtek egymás között, de szörnyű háborús erkölcseik mellett is olyan emberek voltak, akik jobb és kulturáltabb életre is képesek lettek volna, mint ahogy azt csodálatos regéik és mondáik is bizonyítják. Az amerikai „kultúrhordo- zók" azonban egyáltalában nem vették embersorba őket és lábbal tiporták el emberi jogaikat. A fiatal Egyesült Államok hiába kötött ünnepélyes szerződéseket az indiánusokkal és biztosították területük sérthetetlenségét, az ígéreteket nem tartották be és éppen az észak- amerikai kormány hitszegése váltotta ki a legvéresebb indiánus felkeléseket. Az amerikaiak „alapos" munkát végeztek a csere-kereskedelem terén is, értéktelen csecsebecséket adtak cserébe az értékes nyersanyagokért. A fehér urak gyakran szánt-szándékkal férgeket és járványokat is terjesztettek. Mindezekről a szörnyűségekről, melyek ma már köztudomásúak, a „Hiawatha"-ban egy szó sincs, és a „Hiawatha“ mégis vádirat és vádirat marad, amíg az emberek olvasni fogják. Longfellow versei nyomán 1950-ben filmet forgattak a „Hiawatha"-ról, de az Amerikai-ellenes ténykedést ellenőrző bizottság betiltotta. A New York Times 1950. szeptember 12-én erre vonatkozólag a következőket írta: „Félő, hogy a filmet kommunista propagandának vennék". Vajon miért? Elsősorban bizonyára azért, mert a „Hiawatha" a békét és a nemzetek, fajok közötti megértést hirdeti és mert rámutat arra, hogy minden kizsákmányolás tulajdonképpen gyilkosság. A törzsek nem a „fajok har7 cában" haltak ki, hanem az aljas business (üzlet) volt mm2 dennek az oka. A legyilkolt törzseket nem lehet életre kelteni, de szégyenkezni lehet az ősök gyarlósága miatt. A mai amerikai nemzedék jól tenné, ha elő venné klasszikus költője mű-' vét, és az ne porladozna a könyvtárak mélyén. Főleg az amerikai fiatalok tudatosítsák, hogy mit jelent a háború, és hogy az ugyanúgy, mint a múltban mindig csak egy bizonyos réteg üzleti érdeke. Aki fél saját klasszikusaitól, az rossz bőrben van. Aki betiltja a nemzeti klasszikusokat, az elkorhad, tönkremegy. A „Hiawatha"-t Bernátszki és Tamásfi fordításában olvasd hatjuk magyarul. Sajnos, újabb fordítás nem áll rendelkezés sünkre. Rövid ismertetésünket eredeti indiánus népi raj illusztrálja. M. M. A rabszolga álma LONGFELLOW: (részlet) Fekszik a rizsvetés alatt, Sarlója kéziben; Melle csupasz, gyapjas haja A fövenyen pihen S látja szülőföldjét megint Az álom ködiben. Királyi Niger, álmai Síkján, büszkén halad, Hol járt királyként annyiszor A pálmafák alatt S várt csengős karavánt, amely Jár hegyi utakat. És látja szögszemű nejét, Vele a gyermekek; Nyakát ölelik ajakán, A csók olyan meleg! S az alvó szemből a homok Közé egy könny pereg ... O tt, ahol a Latorca a Bodrogba torkollik, terül el a buja Bodrog-köz. Van még egy folyó, mely végigszeli a Bodrogköz peremét, az ősi szeszélyes, szőke Tisza. Aki már járt a Tisza mentén, megcsodálhatta partjain a füzeseket, de méginkább az apró, terebélyes gyümölcsfákat, a Tiszament aranyát, a megannyi ízes, illatos almát. A Latorca partján utazónak a messzenyúló legelők ragadják el képzeletét. K,ülön élmény számára Petőfi és \ Arany által megénekelt gémeskút, mely hűs vizet ád, nemcsak a kérődző, szomjas gulyáknak, de a puszta vándorának is, ki a tikkadt nyári melegben feltűrt ingujjal, kalapját kézében lóbálva, rója Bodrogköz arany mezőit. Ha e föld vagy valamelyik évszázados fája beszélni tudna, ki tudja, mennyi mindent me~- sélne el e táj és népe életéről, múltjáról. Az érdekesség kedvéért megjegyzem, a krónika feljegyezte, hogy II. Endre király nem egyszer lejött az akkor még hatalmas erdőkkel, cserjékkel, embermagasságig érő fűvel benőtt Bodrogközre vadászni. Ha hinni lehet a krónikának, akkor az is bizonyos, hogy Gertrud királynénak a szive a leleszi kastély, (mely az 1200-as években épült) kriptájában porladt el. Ezekről és még sok mindenről is legenda járja itten, miknek hitelességéről írások is szólnak. A kastély volt levéltára, melynek egy része a háború alatt tönkrement, a másik része pedig a jászóvári premontrei rend levéltárát képezi, számos olyan írást őrzött és őríz, mely vallomást tesz az évszázados múltról. — <Jrók a j3odrog — közben Érdemes volna e levéltárt áttanulmányozni, ahol a ritka értékekre bukkanhatna a szenvedélyes búvár, tgy például írások és pontos adatok szólnak a tatárjárásról is. A vad horda nép e tájat is feldúlta, kiváltképp Leleszt és Koponyát. Egyszóval sok-sok szép és fájó. múltra tekinthet vissza a Bodrogköz. Hogy mik voltak azok, pontosan már nem tudhatni. Éppen ezért térjünk csak át a jelenre, annak is három napjára, 1957. március 15., 16. és 17-re. Hátha ezeket is feljegyzi a krónika az utókor számára. A csehszlovákiai magyar írók, mint megannyi helyre, ide is leruccantak. E leruccanásnak nem kirándulás, hanem a néppel, az olvasókkal való megismerkedés volt a célja. Az efféle, úgynevezett szerzői esteknek, vagy délutánoknak, rendkívüli jelentőségük van és tanulságosak is, mind az író, mind pedig az olvasó számára. Az író boldog, hogy szemtől- szemben áll olvasójával, beszélhet neki magáról, munkájáról, felolvashat egy-egy írását, versét. Az olvasó pedig örül, hogy személyesen is látta X. írót, költőt, s hallotta beszélni és szavalni. Én mégis úgy vélem, legtöbbet az író és költő kap a szerzői estektől. Embereket, arcokat, jellemeket ismer meg, sok élményt gyűjt össze vándor- tarisznyájába. Egy ilyen kiruccanás után képzelete is csa- pongóbb, merészebb, és tarkább. Többet lát, hall és tud. Szép, jó, olykor kellemetlen élményben is része van. Az utóbbinál elszomorkodik, ked- veszegett, s csak egy újabb jó hír, egy kedves, őszinte elismerő szó, biztatás, lágy, simogató mosoly, férfias kézszorítás vidítja fel, mint a búsmagyart a bor. Ám lepje meg ez vagy az, de mégis öröm számára a néppel, a pipa, dohány- füstös levegőt szívni. Hallani őszinte, keresetlen, ízes, magyar szavakat. Nézni, hogy szívja magába a sorok értelmét, mennyire átérzi az elbeszélés, a vers szépségét, igaz mondanivalóját. Mindez, mindez, nagy öröm az író, a költö szívének. De kik is ezek a külsejükben szerény, de írásaikban igaz- szavú írók és költők ? .. . kik fáradágot nem ismerve, járják az országot, hogy elhintsék a kultúra magját és felébresszék az egyszerű emberek szívében hamvadó tüzét az irodalomnak. Hogy egyiküket se sértsem meg. abc szerint sorolom fel nevüket. Ámbár a szerzői esten nem így volt a bemutatkozás, de mindegy, én ehhez ragaszkodom. S még valamit. Bocsánatot kérek a puszta nevek felsorolásáért, annál is inkább, mert írásaik jobban vallanak szerzőikről, mint esetleg én. Meg aztán a már megtartott szerzői estekről, kedves olvasónk nem egyet ismer közülük. S akiknek ehhez még nem volt szerencséjük, azoknak nagyobb lesz az öröm, a meglepetés, ha egyszer személyesen találkoznak velük, amire hisz- sziik, sor is kerül. J me a nevek: Bábi Tibor, a Dobos László (a Csehszlovákiai Magyar írók szekciójának titkára), Fecsó Pál, Gyur- csó István, Mács József, Petrik József, Szabó Béla, Szőke József, és jómagam. Ismerős nevek ezek mind. A felsorolt írók zömének életkora a harmincon még jóval alul van, tehát sok reménnyel kecsegtethetnek. Első állomásunk Nagykapos volt, Kelet-Szlovákia egyik legtávolabbi városkája. Mi az, ami itten leginkább emlékembe vésődött? Az emberek egyszerűsége, közvetlensége és az irodalom utáni érdeklődése. Ezt bizonyítja az is, hogy egy aránylag nagy kultúrház zsúfolásig megtelt. Nem célom kérkedni a szerzői est sikerével, ha azt mondom, hogy nagyszerű volt. Érdekes volt megfigyelni az emberek arcát, mely leginkább elárulta, ha tetszett, vagy fordítva, amit egy-egy író vagy költö felolvasott. A nevét nem tudom annak az öreg bácsinak, aki minden egyes elbeszélés, vers előadását szájtátva hallgatta. A teremben, annak ellenére, hogy gyerekek is voltak, síri csönd honolt. S amikor vége volt a felolvasásnak, s az élénk vitának, az emberek még egy néhány percig némán ültek, lesve és várva, hátha hallanak még valami szépet, érdekeset, az íróktól. S végülis felálltak, s mintha parancsszóra történne, összecsapódtak a tenyerek, zúgott a . taps, s mi meghatódva, boldog örömmel búcsúztunk el Nagykapos népétől. Reggel új érzésekkel, egy kissé aggódva indultunk utunk második állomása felé. Magunk megett hagyva a Vihorlát bérceit, a Latorca kanyargós partját, Lelesz dimbes-dombos mezejét, száguldtunk Perbenyík felé, Majláth gróf kastélyába, ahol már vártak bennünket a magyar tizenegyéves iskola növendékei. Kissé furcsa érzés volt a kíváncsi diákszemek tüzkereszt - ségében ülni. Annál is inkább, mert nem egy közülünk még maga is diák, vagy legalábbis egy pár éve az volt. Szóval erős lámpalázunk volt. No de mi is úgy véltük (mint Mács kollégánk „Bige" tanára), hogy fő a nyugalom, semmi ijedelem. És valóban, a felolvasás közben lámpalázunk elmúlt, ugyanannyira, hogy már fázni kezdtünk. Persze, csak a vége felé, amikor a vita és a kérdések következtek. No, ezek a nebulók mit olvasnak a fejünkre, mert ahogy figyeltem őket, igen szorgalmasan jegyezget- tek? Hanem el kell árulni, abból, amit jegyezgettek, nem sokat mondottak el. De amit elmondottak, annak volt íze, zamatja, persze értelme is. Az egyik diák egy nagyon lényeges kérdést vetett fel, amit fájlalnak, s jómagunk is, hogy miért nincsen jó ifjúsági regény? Jó volna, — mondja, ha a mai írók megírnák az atomkor jövőjét, úgy, ahogy Verne a mi korunkéi. Egyszóval hiányzik irodalmunkból az igazán érdekes, az ifiúsáq fantáziáját érdeklő és lekötő regény. Hiányolták mai költészetünkből a mai tárgyú balladákat, elbeszélő költeményeket. Igen, mindez helyes, s a válasz csakis az lehetett, ha nem ma, de egyszer biztos, megszületik a XX. század Vernéje, és Arany Jánosa is. De addig is olvassuk azt, ami van és szeressük Utolsó két bemutatkozásunk Királyhelmecen é Bodrogszerda- helyen volt. Mind a két helyen jól sikerült. Az érdeklődés it- fen is meglepően nagy volt. — Kiváltképp Bodrogszerdahelyen értük el azt, amit akartunk. Csak sajnos, itt is, mint sok helyen, nem olvassák nagyon a hazai magyar irodalmat. Pedig ezek az emberek nagy szeretettel és elismeréssel hallgatták végig müveink felolvasását. Ezekután én bátran állítom, (ezt ők is mondották), szívesen olvasnák a hazai magyar irodalmat, mert amit írunk róluk, és nekik szól, (ez is az ö szavuk), csak sajnos az ő könyvtáraikban nem kapni a hazai magyar írók műveit. Helmecen például a könyvesboltban sincsen. Ez sajnos így van. S ez az, ami egész úton fájt nekünk, mert mese az csak, hof)y népünket nem érdekli a mi irodalmunk. Igaz ugyan, az értelmiség elit társaságát, az érzelgős, de buta kispolgárokat nem érdekli. De az egyszerű munkásokat, parasztokat, igen. És mi nekik írunk. Jobbára a szerzői estekre is ők jöttek el. Czáz szónak egy a vége, és ^ én ki is mondom azt. Nem tudom pontosan, ki bűne az, hogy nem törődnek a hazai magyar irodalom propagálásával, de egy bizonyos, megérdemelné a méltó büntetését. Mert a csehszlovákiai magyar dolgozó nép igenis akarja, és szereti, Cs szerette is mindig a hazai magyar irodalmat, csak nem juttatják el hozzá. Erről már két éve írtam egyszer, s úgy hiszem, nem árt, ha újra írok. Mert mégiscsak sok, ami sok! TÖRÖK ELEMÉR ’’957. máicius 26. ■G^gy amerikai költőral
