Új Ifjúság, 1957 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1957-03-19 / 12. szám
JPinficééks &£ßn.: B9IDQST &t&eíaCmifőtyaéókÖHyiA A tanító forgatja a levelet: — A közművelődésügyről van... — Felbontja, olvassa, majd idegesen összegyűri a borítékot és a földhözvágja: — Háromnapos iskolára kell mennem ... Az asszonyt, mintha kígyó marná: — Micsoda ? ... Iskolára ? ... Szóval, hogy nem mehetünk a ... — Ezek szerint nem — mondja lemondóan a tanító és a levelet az asztalra dobja mérgesen. Az asszonnyal elveszik a világ. Egyszeriben olyan lesz, mint a tomboló vihar: — Nem mész!... Sehova sem mész!... menjen az, aki küldte! Mi vagy te? baba?.... hogy rángatnak, mint valami gasparkót! ? ___ A tanító kínos helyzetben van. Most mitévő legyen? Hogyan győzze meg a feleségét!? — Nézd, Klárikám... — kezdi nyugalmát erőltetve magára. — Nem nézek én semmit! Fürdőbe megyünk és kész! — De, Klárikám! Értsd meg, hogy muszáj elmennem! Az asszony villámló szemmel méri végig a férjét: — Neked mindent muszáj! Ha azt mondanák, hogy lődd magad fejbe, megtennéd, mert az is kötelesség. Neked minden kötelesség, csak a c saláddal törődni nem ... Az nem kötelesség! ... A szóáradat alatt szinte összelapul a tanító: — Majd elmegyünk, ha haza jövök... — Mikor?... Hiszen másfél hét múlva már tanítsz! — Hát akkor tanítok és kész! — lobban fel a férfi is. — Szóval elmész? — sziszegi gyűlölettel az asszony. — Él! Az asszony szemében lángoló tüzek lobognak. Elveszíti a fejét, az önuralmát. Hirtelen mozdulattal felkapja a tányér húst és a padlóhoz vágja. Szétfreccsen a tányér s á ropogósra sült húsdarabok szerte-szét gurognak, mintha életre kelnének. A tanító döbbenten nézi a feleségét. Aztán megszólal, de végtelen fájdalom remeg a hangjában : — Látod, ez vagy te! Ez a mi boldog családi életünk. Itt soha nincs mosoly, nincs derű, mert nincs lelked ... Mit is szerethetnék benned!?... az esztelenségedet, a durvaságodat? ... Segítő kéz, megértés!?... Semmit se várhatok tőled.... A tanítónő az asztalra borulva zokog. — A férje szavai, úgy marják a lelkét, mint az ostorcsapások. Felszegi a fejét: — Hát ne szeress!...^ Szeress mást, a világot, a kötelességet, hiszen az az istened!. Engem nem szerethetsz, se a gyerekeidet, mert nem tudsz, mert nem tudsz... Te gép vagy, nem ember.. A férfi megrendültén áll a konyha közepén. Lassan megfordul és kimegy. Ki a szabad levegőre, mert úgy érzi, hogy megfullad, úgy érzi, hogy ott bent, a szíve közepén megpattant valami. A NAGYALMÄSI iskola tantermében, Juli néni, az öreg takarítóasszony olajozza a padlót. A berendezés teljesen új, egyébként is minden ragyog a tisztaságtól. A tanítónők belépnek a terembe. Egy kis ideig nézik a szorgoskodó asszonyt és Éva megállítja a munkájában: — Juli néni! Maga már régen takarítja az iskolát ? — Bizony, már jóideje! Tizenhét esztendőtől, kisasszonykám ... Szép kis idő, ugye ? _— Szép-szép! .. Hát Takács Mártára emlékszik-e még ? — Hogyne emlékeznék, hiszen olyan áldott jó teremtéssel ritkán találkozik az ember — mondja Juli néni és csak nézi Évát, hogy még a szeme se rebben. — Kinézésre szakasztott olyan vót, mint a kisasszonyka . Még csak az a kis vé betű is ott volt a szeme sarkában mikor mosolygott... A takarítónő folytatja a munkáját, a két tanítónő meg továbbra is ott lábatlankodik. — Éván igen-igen látszik, hogy még valami fúrja az oldalát. Kisvártatva meg is szólal: — A Juli néni ismert itt valami Galambos Jóskát?... — Hogyne ismertem vóna, hiszen idevalósi .. de már régen nincs itthon, tanító lett belőle... Tán a harmadik faluban tanít... — Tanító: — csodálkozik el Éva. — Ne mondja ? — Az bizony... Jóravaló, okos legény vót ... Ügy hallani, jó tanító .. Már régen nem láttam, nem igen jár haza. Ugye, nincs itt senkije szegénynek ... Éva elgondolkozik. Az emlékezés felhőket borít az arcára, s mintha kis fájdalmat is tükrözne : — És megnősült már? — kérdi nagyon halkan. — Ö, már régen... Két kisfiúk is van nekik. Éváék elmennek, az asszony pedig olajozás közben valami régi nótát dúdolgat. Egyszer csak felegyenesedik és összecsapja a két kezét: — Jaj, jézusmárja!... Csak nem a Márta kisasszony testvére! ?... Attünés A TANÍTÓI lakás egyik szobája már szépen be van rendezve. Ilonka a sezlonon heverész, Éva pedig a bőröndjében kutat. A sok papír közül egy kis fényképet húz elő: — Ilonka, gyere csak! Ilonka odasiet és csodálkozva nézi a fényképet: — Ki az a jóképű fiatalember? — Nem találod ki. — Hogy is találhatnám, hiszen nekem még nem beszéltél egyről sem .. Talán a titkos szerelmed ? — Szerelmem ? Nem... Ez az a Galambos Jóska... szép? — kérdi és Ilonka kezébe adja a fényképet. — De hogyan került hozzád? — Majd egyszer elmesélem — tér ki a válasz elől Éva és zavartan pislog maga elé. — Te Éva! — fordítja rá fürkésző tekintetét Ilonka. — Tudod, hogy nagyon gyanús vaoy nekem! ? Éva játékosan megpöcköli barátnőjének az orrát: — Nem mindig őszinte voltam hozzád? — Az voltál, az voltál, de most nem vaqy az. . — Nem érzek lelkiismeretfurdalást — kacag Éva, de nagyon erőszakoltan bugyborékol az a kacagás. Ilonka az ablakhoz sétál és kifelé bámul. Váratlan erő fordít egyet a sarkán, talán a felismerés: — Éva! Most jut eszembe. Te még sohasem udvaroltattál magadnak ... Miért? ... — Mert, mert még nem voltam szerelmes, mert... még senkinek sem tetszettem meg . mert... — Vigyázz!... — mondja Ilonka és hosszú mutató ujjával huncútul megfenyegeti Évát. A HÁROMNAPOS iskoláról már hazaérkezett a tanító. A tanteremben, a községi könyvtár könyveit rendezgeti. A felesége nyitja rá az ajtót és hozzásétál: — Haragszol rám, Jóska? A tanító csak később válaszol: — Kezdlek megszokni... — Talán megunni, nem? A férfi nagy igyekezettel dolgozik, ügyet sem vet a feleségére. Az asszony megszeppenve figyeli minden mozdulatát. Szeretne mindent jóvátenni, szeretne egy kis szépséget, egy kis melegséget vinni az életükbe: — Nem válaszolsz? A férfi a vállát vonogatja: — Mit is válaszolhatnák ? ... Ideges vagy ... meg kell változnod!... Nem nehéz, csak akarni kell... _ ' Az asszony gyerekesen kérdi: — És, és akkor fogsz tudni szeretni? Most már inkább játéknak tűnik a beszélgetés, mint komolynak. — Elölről kell kezdeni, hátha megtanulom . Tudod, Klárikám a szerelem, a szerelem komoly dolog... Azzal nem lehet játszani, mert köny- nyen elromlik a szerkezete és megjavítani nagyon bajos... Döme Margit köszön rájuk váratlanul: — Jónapot kívánok!... — de látva a tanítónőt, felgyűlő arcára ijedtség költözik. A menyecske lelke azért érzékeny, s csak úgy lapul a tanítónő sütő nyilai alatt. — Könyvet szeretnék’vinni, ha kapok, tanító úr... — Van itt bőven, akár ötöt is adhatok — mondja a tanító szokatlan nyájassággal. A tanítónő fölényeskedik. Ügy tesz, mintha egy kalitkába szorult madárkával játszogatna. Azért a hangja gúnnyaltömött: — Valami nagyon szerelmesét adj a Margitkának ... Vagy inkább olyasmit, amelyben a férj jól elnadrágolja a hűtlen asszonyt? — Azzal magasra tartott fővel kisétál az iskolából jelezve, hogy ő bizony a világon semmivel nem törődik, még a Margitkákkal sem. Margit úgy néz utána, mintha a legnagyobb fogát húzta volna ki az az utálatos asszony. — Ugye, haragszik rám a tanítónő asszonyka? — kérdi félénken a menyecske és nagyon alázatoskának mutatja magát. — Hát én azt nem tudom — húzza fel a vállát a tanító. — Tőle kérdezze meg ... Tanácstalanul áll a menyecske egy darabig, mintha azt várná, hogy a tanító tegyen jóvá mindent. Hogy csak egy ici-pici hajlandóságot mutasson legalább, vagy ha mást nem, egy-két bátorító, kedves szót mondjon neki, mert így, ahogy van, kibírhatatlan. De a tanító hangja se nem kedves, se nem bátorító: rideg, hivatalos: — Milyen könyvet kér? — Mindegy... a tanító úrra bízom... — nyögi a menyecske majdnem sértődötten, durcásan. A tanító jó vaskos könyvet nyújt neki: — Tessék ... Ez biztosan fog tetszeni. — Köszönöm szépen! — nyúl az asszony lassan a könyvért. — A viszont látásra! — és szomorúan elmegy. Alig húzza ki Döméné a lábát, jön a tanítónő: — Nos, megbeszéltétek a találkát? — Persze hogy! Tudod, holnap éppen járási tanítói aktíva lesz, hát ő is eljön. Legalább együtt utazunk... A szerelmeseknek az is sokat ér Klári az egyik pad sarkára ül szomorúan. Már lehervadt róla a fölény. Sajnálatra méltóan rezdül a hangja: — Ne kínozzuk egymást. Jóska! Nincs ennek semmi értelme ... Hiszen gyerekeink vannak... A tanító gúnyosan válaszol: — És erre csak most gondoltál!?.,» A JÄRÄSI SZÉKHELYEN vagyunk. Nagy a reggeli forgalom. A tanítók a járási hivatal nagyterme felé igyekeznek. A szünidő leteltévei meleg mosollyal üdvözlik egymást. (Folytatása következik) „AMIKOR MAGÁRA NÉZEK.. 1. Anyám parasztasszony volt és minden évben más országba mentünk munka után. Jártam Lengyelországban, Csehszlovákiában és Ausztriában is. Kemény idők voltak azok, iskolába alig jártam. Nem volt olyan egyszerű behozni mindazt, amit az évek folyamán elmulasztottam. — Valóban gondolkodóba ejt, egy parasztlányka, alá alig tudott írni és olvasni... s egész lényemet átjárja az a boldogság, hogy a Német Demokratikus Köztársaságban élek, ahol ilyen fejlődési lehetőségek állnak a fiatalok rendelkezésére. Valóban megbecsülést érdemel ez a fiatal nő, aki ma művészetével magával ragadja a színházlátogató közönséget. — felelte Angela Brunner, berlini színésznő, arra a kérdés semre, hogy vajon megengedi-e, hogy meginterjúvoljom. Ez nem jelent semmi rosszat, csak egy kis kérdés- és felelet1 játék, melynél szépen szemközt kell ülnie egymással. És mindent felír, amit én most elmondok magának? — Egyre csak azt erősítgetem, hogy természetesen nem. Füllentettem és ezért egy kicsit resteltem magam. Angéla persze nem vette észre, és ezt csak az olvasóinknak súgom meg.t Ezzel szel retném bebizonyítani, hogy mégsem vagyok olyan szeméri metlen. 3. Boldog vagyok, ha színeket kevergethetek. A következő 20. percben a rajzait, olaj- és vízfestményeit és karcolatait nézegetem. — Hogy tetszenek? — Angélára nézek és kisebb szünet után válaszolok. — Jó. És tovább lapozgatok a rajzlapok között. És kevésbé jók. Tárgyilagosan válaszol: — Lássa, osztom a véleményét. Ügy látszik, mégiscsak inkább színésznő maradokIch muss den Autor nur.bestätigen» dass er die reine Wahrheit geschrieben hat Herzliche Grüsse^anüie Laser Angela Brunne* Igazolom, hogy valóban az igazat írta meg rólam. Szívélyesen üdvözlöm az olvasóikat. 2. No, most már eleget tud rólam? Erre termesztésen csak Nem-mel felelhetek. S hogy került a filmhez? „A női sorsokban“ jutottam először egy kis szerephez. Persze sokat izgultam eleinte. De aztán minden jól ment, mindenki rábeszélt, hogy tanuljak, és menjek a színi pályára. Tulajdonképpen mint műkedvelő kezdtem í-ich- tenbergben, az Ifjúsági Szövetség színjátszó körében, amire most is szeretek visszaemlékezni. Bevallom, a legszívesebben mégiscsak rajzolónő szerettem volna lenni. Angela keresztbe teszi szép, formás lábait, és újból kedélyesen csevegni kezd.---------★★★★★★★★★★---------TARKABARKA Az esernyőt Európában csak 200 év óta ismerjük. Japánban, Kínában már régebben. 1755- ben hozták legelőször Londonba és amikor John Honway először jelent meg ernyővel London utcáin, az emberek kővel dobálták meg. A világ legnagyobb fényképezőgépe a kaliforniai San Diego egyik repülőgép gyárában látható. A fényképezőgép 10 méter hosszú és a lencséje 106 centiméter átmérőjű. A fényképezőgép kazettája 1.6 m-szor 1.32. m. nagy. A legkisebb fényképezőgépet — le kell nyelni. Úgy, ahogy mondjuk, le kell nyelni, mert azzal a gyomor belsejében készítenek felvételeket. A fényképezőgépnek 12 gombostűfej nagyságú lencséje van és egy kis lámpáj . — A gépecskét a páciens lenyeli és röntgennel figyelik, hogy a fényképezőgép milyen helyzetbe került a gyomorba. Az orvos kattant egyet, egytized másodpercre felvillan a wolframfény és a felvétel már el is készült. Minek köszönheti Hollandia a tulipán exportját. A tulipánt 400 évvel ezelőtt még nem is ismerték Európában. Az első* tulipánt I. Ferdinand császárnak hozták Távol-Keletről ajándékba és egy Clusius nevű bécsi botanikus, aki Hollandiában járt, magával vitt néhányat ezekből a hagymákból. A szállásadónő neveletlen fiai ellopták a virághagymát és a közeli kertekben szanaszét dobálták, ahol nemsokára meghonosodtak.
