Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-11-03 / 45. szám
v*. 4 Itt látjuk régi ismerőseinket: Wawrzon Toporeket és leányát, Marysiát is. Mikor ejutottak Árkansasba, ők is elindultak a többiekkel, hogy sorsukban osztozzanak. Eleinte nem volt rossz dolguk. Az erdő mégis csak más, mint a newyorki aszfalt. Azután meg ott nem volt semmijük, itt pedig van szekerük, egypár állatuk is, melyeket még Clarcsvillében vettek olcsó pénzen, sőt, van némi szerszámjuk is a gazdálkodáshoz. Ott szörnyű vágyakozás emésztette szívüket, itt a körümszakadtig menő nehéz munka nem engedte gondolatukat a mindennapi élettől elkalandozni. A férfi látástól vakulásig irtotta az erdőt, faragta a gerendákat a házhoz, a leánynak mosnia kellett a patakban, tű/et rakni és főznie, de akármilyen sokat fáradtak, az erdei tiszta levegő fokozatosan ietörölte az arcukról a betegség nyomait s a newyorki nyomorúság sárga színét. Texas forró szellője megbarnította s aranyos árnyalattal vonta be a leány halvány arcocskáját. A Nagy Tavak vidékéről, San-Antonioból való legények a legkisebb szóért egymásnak ugrottak 6 mindig készen voltak az ökölharcra, de abban az egyben egyetértettek, hogy Marysia szeme úgy kéklik ki lenszőke haja alól, mint a búzavirág az érett búzatáblákból s hogy ő a legszebb leány, akit emberi szem valaha látott. Marysia szépsége Wawr- zonnak is javára vált. Kiválasztotta magának azt a területet, amelyen legritkább volt az erdő és ezt senki sem ellenezte, mert minden legény az ő pártjára állt. Egyik-másik segített is neki az irtásnál meg a faragásnál, vagy a gerendák összeállításánál. A ravasz öreg mindjárt látta, hányadán áll a dolog, el is ejtett néha egy-egy szót: — Bizony, olyan ez az én kislányom, mint a liliomszál, úgy jön- megy ez itt a réten, akár egy grófkisasszony, vagy királylány. Annak adom, akinek akarom, de senkiházi legénynek oda nem adom, mert módos gazda lánya nem való akárki fiának. Majd, aki nagyobbat köszön és jobban forog körültem, annak adom, de az aztán legény legyen a talpán !... Aki tehát segített neki, méltán hihette, hogy a saját útját egyengeti. Wawrzonnak sem volt jobb dolga, mint másnak, de azért ez nem lett volna éppen rossz élet, ha a telepnek lett volna valami jövője. De a helyzet napról napra romlott. Elmúlt egy hét, azután a másik, a tisztás körül . kiirtották az erdőt, a fű tele volt forgácscsal, egy-egy ház sárga fala el is készült már, mégis minden, amit eddig csináltak, gyerekjáték volt ahhoz képest, amit még ezután kellett megcsinálni. A sűrű őserdő, ez a kemény zöld fal igen lassan hátrált a fejszék csapásai elől. Akik mélyebben bemerészkedtek, furcsa hírekkel tértek vissza. Azt beszélték, hogy ennek az erdőnek nincs is vége, hogy amott messzebb átgázolhatatlan mocsarak, lápok, ingoványok, meg a fák tövében alattomos, rejtett vizek vannak, ahol szörnyetegek laknak, szellemek járnak s itt is, ott is feltünedeznek a bozótban, kígyók sziszegnek s ezerféle hang üvölti, huhogja: „Ne tovább!” Furcsa alakú bokrok, elkapják az ember ruháját és nem engedik tovább. Egy chicagói legény esküdözött, hogy látta az ördögöt saját személyében, amint bozontos fejét felemelte a sárból s olyat horkant, hogy alig' tudott előle visszamenekülni a táborba. A texasi telepesek próbálták megmagyarázni neki, hogy ez alighanem bivaly lehetett, de sehogysem akarta elhinni. Az amúgy is fenyegető helyzetet még ijesztőbbé tette a babona. Néhány nappal azután, hogy az a bizonyos legény az ördögöt megpillant tóttá, két bátor legény behatolt az erdőbe és többé nem tért vissza. Sokan megbetegedtek, megroppant a derekuk a nehéz munkától, azután jött a váltóláz. A telkekért folyó harc annyira kié-lesedett, hogy már sérülések is akadtak, vér is folyt. Aki állatait meg nem jelölte, azét egyszerűen ellopták. A _ tábor felbomlott, a szekerek 6zerteszéjjel álltak a tisztás minden részén, hogy minél távolabb legyenek egymástól. Senki sem tudta, ki következik soron az állatokat őrizni, a juhok kezdtek eltünedezni. Közben pedig egyet mindenki tisztán látott, mégpedig azt, hogy mielőtt az erdőt kiirthatnák, a földet bevethetnék és új gabonát arathatnának — régi készleteik elfogynak, jön a szükség. talán még az éhség is. Ilyen körülmények között közel álltak a kétségbeeséshez. A fejszecsattogás lassan alábbhagyott, mert az emberek türelme és bátorsága egyre csökkent. Hiszen dolgozott . volna mindegyik tovább, ha akadt volna, aki megmondja: „ettől eddig a tied”, de senki sem tudta, mi az övé és mi a másé. Egyre .keserűbb panaszok hallatszottak a vezetők ellen. Az emberek szitkozódtak, hogy csak azért csalták ki őket ide, ebbe az őserdőbe, hogy itt nyomorultúl elpusztuljanak. Akinek még volt valami. pénzecskéje, fogta magát,, felült • a . szempere »= indult Clarcsville felé. De sokkal többen voltak, akik minden pénzüket befektették ebbe a vállalkozásba s nem volt mivel visszatérniük elób- beni lakóhelyükre. Ezek aztán a biztos pusztulás láttán csak kezüket tördelték. Végül a fejszecsattogás teljesen elhallgatott, az erdő zúgott tovább, mintha az emberi tehetetlenséget nevetné. „Vágjad csak, vágjad még vagy. két évig, aztán amúgy is éhenpusz- tulsz!” — mondogatták egymásnak. Az erdő pedig csak zúgott, mintha őket nevette volna. Egy este Wawrzon így szólt Mary- siákhoz: — Látom már, hogy mindenki elpusztul itt, velünk együtt. — Isten akarata — hagyta rá a leány. — De ha eddig1 irgalmas volt hozzánk, biztosan most sem liágy el. E szavak után búzavirág szemét a csillagokra emelte s a tűz fényében olyan volt, mint egy templomi szentkép. Ha ilyenkor a chicágői legények, meg a texasi fiúk látták, siettek vigasztalni; — Ne félj, Marys, harmatos liliom- szál, mi sem hagyunk el. De ő magában hozzátette: egyetlen legény van, akivel menne a világ végére is, az ő Jaskőja a messze Lipin- cében. Hiszen megígérte, ha a tengert kel! is átúsznia, mint a kacsának; ha a levegőn kell is átrepülnie, mint a fecskének, eljön' hozzá; ha végig kell is gurulnia ezen a tenger hosszú úton, végiggurul ő, akár az aranygyűrű — mégis eljön... De nem jött: sem vizen, sem levegőben, sem a szárazon. Ez az egyetlen egy, aki neki mindenkinél kedvesebb — elhagyta nyomorúságában. Marysiának ft látnia kellett, hogy a telepen rosszul mennek a dolgok, de hiszen ő már olyan mélységben, olyan szakadékban volt s lám az Or mégis kimentette. A lelke békességét semmiféle baj meg nem zavarta: az isteni irgalomba vetett hitétől sémmi meg nem foszthatta. Különben is eszébe jutott, hogy az az öregúr, aki New Yorkban megsegítette, kiemelte a nyomorúságbői é.s ideküldte, átadott neki egy névjegyet és azt mondta, hogy ha megint nyomorúságba jutnak, csak forduljon hozzá, ő mindig megsegíti. Közben azonban itt a telepen mindegyik nap újabb és egyre nagyobb veszedelmet jelentett. Az emberek éjjelenként elszökdöstek, s hogy aztán mi történt velük — ki tudhatná? Köröskörül pedig az erdő zúgott és nevetett. Végül az öreg Wawzon is belebetegedett a kemény munkába. Hátgerincét szaggatta _ a fájdalom. Két napig nem törődött vele, de a harmadik reggel már nem bírt felkelni. Marys elment az erdőbe, szedett mohát, jól kibélelte vele a ház elkészült falút, amely még a fűvön feküdt, a beteget ráfektette a mohaágyra s pálinkás orvosságot főzött neki. _— Marys! — motyogta az öreg. — Az erdőn át már jön felém a halál; egyedül maradsz ezen a nagy világon, szegény árvám. Az Űr bűntett engem nagy bűneimért, hogy kihoztalak ide a tengeren át és itt elveszítelek. Jaj, szegény fejemnek, jaj, de nehéz lesz a mégha,lásom... — Édesapám! — vigasztalta a leány. —' Engem büntetett volna meg az Oristen, ha nem jöttem volna magával. — , Ö csak téged ne hagynálak itt egyedül! Ha még az oltár előtt megáldhatnálak, könnyebben meghalnék. Marys, fogadd el ezt a Czarny Or- lik-ot.* Legyen ő a férjed, derék legény, biztosan nem hagy elveszni. E szavak hallatára Czarny Őrlik, a biztoskezü texasi vadász, térdre vetette magát. — Édesapám — szólt — úgy sze- , retem én ezt a leányt, akár a saját sorsomat, áldjon hát meg bennünket. Ismerem én az erdőt jól, nem hagyom elveszni. Míg beszélt, sasszemével úgy nézte a lányt, mint a szivárványt, de Mary- sia, apja térdéhez hajolva suttogta: — Ne erőltessen, édesapám! Azé leszek, akinek esküdtem, vagy senkié! — Hiába esküdtél, nem leszel az övé, mert megölöm! Enyém leszel, vagy senkié — felelte Őrlik. — Itt mindenki elpusztul, te is, ha én fel nem foglak. Czarny Őrlik nem tévedett, a telep nyomorúsága egyre nagyobb lett. Elmúlt megint egy hét, azután a másik. A készletek fogytán voltak. Már az igásállatokat is kezdték levágni. A váltóláz mind nagyobb mértékben 6ze<ite áldozatait; az emberek az erHENRIK SIENKIEWICZ: ★ döben hol káromkodtak, hol hangosan imádkoztak segítségért. Egy vasárnap az öregek, a legények, az asszonyok és gyerekek valamennyien letérdepeltek a fűre s könyörgő zsolozsmába kezdtek. Száz meg száz hang mondta egyszerre: „Szent Atyánk, erős Isten, irgalmas jó Atyánk, könyörülj rajtunk!“ Az erdő már nem hullámzott, nem susogott — hallgatta a felzen- dülő éneket. De mikor az ének elhangzott, megint susogni, zúgni kezdett, mintha fenyegetőznék: Itt én vagyok az úr, én vagyok a király, én vagyok a legerősebb. De Czarny Órlik jól ismerte az erdőt, ráemelte villogó szemét; büszkén, keményen végignézte s hangosan kiáltotta : — Akkor hát gyerünk bírókra!... Az emberek először Őrlikra néztek, azután az erdőre s valami reménység szállt a szívükbe. Akik még Texasból ismerték, erős, nagy bizodalommal voltak iránta, mert még Texasban is hires vadászszámba ment, pedig az nagy szó!... Valóban, a sztyeppék vad csikaja volt ez az Őrlik s erős, akár a fiatal tölgy. Egyedül, társ nélkül is kiment medvelesre. Ezelőtt San-Antonióban lakott, ott jól tudták, ha előveszi a puskáját és elindul a pusztára, néha hónapokig nem jön haza. De mindig sértetlenül, egészségesen tért vissza. Azért nevezték el Czamynak, mert a nap kegyetlen sötétre égette a bőrét. Azt is mesélték róla, hogy Mexikó határán haramiás- kodott, de ez csak olyan beszéd... Hozott ugyan haza állatbőröket, sőt néha indiánskalpot is, de a végén a plébános megfenyegette, hogy kiátkozza. Itt Borowinában ő volt az egyetlen, aki semmivel sem törődött semmi miatt nem aggódott, Az erdő ellátta enni-, innivalóval, sőt ruházattal is. Mikor tehát az emberek kezdtek a táborbó megszökdösni, mások meg elvesztették a fejüket, lassanként mindent a kezébe kaparintott s teljesen magához ragadu a vezetést, hiszen a texasiak mind mögötte álltak. Mikor a mai könyörgés után nekivágott az erdőnek, az emberek meg- könnyebülten gondolták: na, ez biztosan kitalál valamit. Közben leszállt a nap. A fénye egy kis ideig még ott ragyogott a hickor ágai között, de lassanként biborszínt öltött, míg végre egészen kialudt. Mikor besötétedett s meglendült a déli szél: Őrlik fogta a puskát és elindult az erdőbe. Késő éjszaka volt már, mikor az emberek az erdő sötét mélyében lobogó fényt pillantottak meg. Olyan volt, mint egy nagy arany csillag, vagy mint a felkelő nap bíborpalástja, de irtózatos sebességgel növekedett s véres, vörös világát végigteregette az ég alján. — Ég m erdő! Ég az erdő! — hangzott a kiáltás mindenfelől. Az erdő minden részéből madárrajok rebbentek fel, ijedten, nagy suhogással s vészesen csiripeltek, csicseregtek, károgtak. A táborban a szarvasmarha siralmasan bőgött, a kutyák vonítottak, az emberek rémülten futkostak ide-oda, mert féltek, hogy a tűzvész errefelé jön. De az erős szél inkább ellenkező irányba terelte. A távolban egyszerre egy. másik vörös csillag is feltűnt, azután a harmadik. Mind a kettő hamarosan egybeolvadt az elsővel s a tűzvész egyre nagyobb területen tombolt. A lángnyelvek szétterjedtek, mint a víz, gyorsan kúsztak előre a lángok és a vadszőlő száraz szövevényén s megrázták, meg- zizegtették a leveleket. A vihar tépte, szaggatta a lángoló lombokat s vitte a leveleket, mint megannyi lobogó tüzes csillagot, egyre messzebb és messzebb. A hickorok törzse hangos recsegéssel pattant szét a lángok között. Vörös tűzkígyók cikáztak végig a szurkos, gyantás bozóton, a sziszegés, zúgás, a gallyak recsegése, a tűz tompa üvöltése összeolvadt a madársereg vészes csivikolásával, a szarvas- marha riadt bőgősével s az egész tábort megtöltötte. _ Az égbenyúló fák, mint lángoló tűzoszlopok inogtak, hajladoztak, az égő lángok elváltak a fatörzsektől s rettenetesen himbálózva, mint megannyi sátáni kar, adták tovább a szikrát és a tüzet egyik fától a másikig. Az ég piroslott, s mintha ott is tűzvész tombolt volna. Olyan világos volt, mint fényes nappal. Azután minden láng egyetlen tűzten- gerré olvadt össze s vonult végig az erdőn, mint a haragvó Isten halálos lehelet«, A füst, a hőség és a tűz fanyar szaga betöltötte a levegőt. A tábort nem fenyegette ugyan veszedelem, de azért szörnyű volt a zaj, a kiabálás, az emberek egymást hívogatták, míg egyszerre a ' tűzvész felöli oldalon, a szikrák között, a bíborfényben megjelent — Czarny Őrlik. Füstös, kormos arca fenyegető volt. Mikor körülvették, puskájára támaszkodott és így szólt: — Na, nem kell már irtani. Felgyújtottam az erdőt. Holnap, mindenkinek annyi földje lesz, amennyitakar. Azután Marysiához lépett s folytatta: — Enyém, leszel, Marys, enyém leszel!... Olyan igaz ez, mint hogy én gyújtottam fel az erdőt. Ki erősebb itt nálam? A leány egész testében reszketett, mert Őrlik szemében ott égett az egész tűzvész, s arcát, alakját is rettenetesnek látta. Mióta hazulról elkerült, most először adott hálát az Úristennek, hogy Jasko Lipincében maradt. Közben a pusztító elem zúgva, ropogva vonult tovább; az ég beborult, és esővel fenyegette. Hajnalban többen elmentek, hogy megnézzék a leégett erdőt, de a nagy forróság miatt lehetetlen volt megközelíteni. Másnap a levegőt megtöltötte a füst. mint a köd, hogy az emberek néhány lépéssel túl egymást sem látták. Éjszaka aztán megeredt az eső, s lassanként rettenetes viharrá fokozódott. Lehet, hogy a tűzvész rázta meg a légkört s ez is hozzájárult a fellegek összecsapásához, de ettől függetlenül is — tavasz volt s ilyenkor a Mississippi távoli folyásánál, valamint az Arkansas és a Red River közötti területen rendesen igen bő esőzések vannak. Hozzájárul ehhez a vizek párolgása is, melyek itt, Arkan- sasban, lápok, apróbb tavak és patakok alakjában az egész országot behálózzák s tavasszal, hóolvadáskor erősen megduzzadnak. Az egész tisztás felázott s lassanként egyetlen halastóvá változott. Az emberek napokig áztak, sokan megbetegedtek, voltak, akik elhagyták a tábort s elindultak Clarcsville felé, de hamarosan azzal a hírrel tértek vissza, hogy a folyó erősen megáradt s az átkelés lehetetlen. A helyzet csaknem kilátástalan volt, hiszen már több mint egy hónapja jöttek ide, készleteik fogytán voltak s ilyen körülmények között Clarcsvilléből lehetetlen volt újabb élelmiszereket kapni. Csak Wawrzont és Marysiát nem fenyegette annyira az éhség, mint a többieket, mert felettük hűségsen őrködött Czarny Őrlik hatalmas, izmos karja. Minden reggel hozta a vadat, néha lőtte, máskor csapdában fogta. Wawrzon a fűben összeállított házfalon feküdt. Őrük is ott állította fel a maóa sátorát, hogy az öreget és Marysiát az esőzéstől megóvja. El kellett fogadni a segítséget s hálásnak is keltett lennie érte, mert fizetséget nem vett el, szívességét szinte rájuk kényszerítette, de cserébe — Marysiát követelte. — Nincs más lány a világon? — vonakodott Marysia. — Menj, keress mást magadnak, mert én is mást szeretek. De Őrlik állhatatos maradt:^ — Bejárhatom én az egész világot, ilyen lányt úgysem találok. Te vagy az én egyetlenem ezen a világon, nem élhetek én tenélküled! Mi lesz, ha meghal az öreg? Mi lesz veled akkor? Eljössz" hozzám, eljössz megádtól, én pedig befogadlak, magamhoz öleltek, mint a farkas a ^bárányt, elviszlek az erdőbe — de azért, hogy széttépjelek!... Enyém vagy! Enyém, én egyetlenem! Ki ragadhat el tőlem? Kitől félek én? Jöjjön hát az a Jasko! Jöjjön hát, nézzünk egymás szemébe!... Úgy látszik, abban Őrlik sem tévedett, hogy Wawrzon halálát jósolta. Az öreg egyre betegebb tett, időnként rájött a láz, beszélt nagy bűneiről, Lipincéről, meg arról, hogy az" Isten nem engedi meg, hogy régi hazáját viszontlássa. Marysia bőven hullatta könnyeit az öreg miatt is, meg saját sorsa miatt is. Mert Őrlik megígérte, hogy hozzámegy, visszaviszi akár Lipincébe is, de neki ez is inkább fájdalom és borzalom volt, mintsem vigasztalás. Visszatérjen Lipincébe, ahol Jasko él, úgy térjen vissza, mint más felesége? A világ minden kincséért sem! Inkább itt hal meg az első fa alatt!... Gondolta is, hogy biztosan ez lesz a vége. Közben pedig a Isten új csapást készítette a telep számára. Az eső szakadatlanul esett és egyre erősödött. Egy csendes éjszaka az1956. november 5. után, mikor Őrlik — mint rendesen — elindult az erdőbe vadászni, a táborban felhangzott a rémült kiáltás: — Víz! Víz! Az emberek ijedten törülték ki az álmot a szemükből s szétnéztek a sötétben, ameddig a szem ellát, egyetlen esőtől csobogó, széltől fodrozott víztükröt láttak. Az éjszaka szétrebbenő, ,£ompa világossága acélosan csillant nrcg a hullámok fodrain. A part felől, kivágott és leégett fák csonkjai meredtek felfelé s a kiégett erdő felöl, óriási sebességgel közeledő újabb áradat zúgó csattogása hallatszott. Az egész tábor visszhangzott a rémült kiabálástól. Az asszonyok és gyermekek a szekerekre menekültek, a férfiak, ahogy, csak erejükből tellett. igyekeztek a tisztás nyugati szélére, ahol a fákat még nem irtották ki. A víz alig ért a térdükig, de állandóan emelkedett. Az erdő felől a zúgás erősödött s rémült kiáltozás, sikoltozás és segítségkérés kavargott a levegőben. Rövidesen a nagyabb állatok hátrálni kezdtek a hullámok elő! s egyre közelebb szorultak a táborhoz. Az ár ereje szemmelláthatóan növekedett. A bárányok, juhok már úsztak a vízben és siránkozó bége- tésel rimánkodtak segítségért, végre teljesen etűntek s hangjuk is elenyészett a fák között. Az eső egyre szakadt s minden perc növelte a pusztulást. A távoli zúgás a hullámok és az áradat veszett üvöltésévé fokozódott. A szekerek meginogtak a hullámcsapásoktól. Látszott, hogy az áradatot nem közönséges felhőszakadás okozta, hanem az Arkansas és minden mellékfolyója kiöntött. A borzalmas árvíz tövestül csavarta _ki a százados fákat, törte, zúzta az erdőt. A megvadult elemek: a sötétség és a halál rettenetes csatája tombolt. A leégett erdőhöz legközelebb álló szekér felfordult. A bennszorult nők szívettépő „Segítség” kiáltására nehány sötét férfialak leereszkedett a környező fákról, de az ár elkapta s vesztükre, ragadta magával az erdőbe, a pusztulásba A többi szekéren a nők és gyermekek a ponyva te tők alá rejtőztek. A zápor folyton ömlött s egyre sűrűbb sötétség borult a komor tisztásra. Itt-ott egy-egy gerendába kapaszkodó emberi alak sodródott a szekerek kozott, a hullám fel-le dobálta, máskor egy háziállat sötét tömege, vagy emberi test, kéz, vagy láb meredt ki a vízből, hogy aztán ismét — örkkre alábukjék. Az árvíz növekvő üvöltése minden más zajt elnyomott; a fuldkoló állatok bőgését is, az emberek „Jézus! Jézus, Mária!“ kiáltozását is. A tisztás fölött örvények, víztölcsérek keletkeztek. a szekerek eltűntek... Hát Wawrzon? Hát Mrysia? Az öreg, Őrlik sátrában feküdt, az összeácsolt házfalon s ez egyelőre megmentette őket, mert az ár felkapta, mint egy tutajt s .vitte magával, az örvény megpörgette, végigúsztatta a tisztás körül, azután tovább az erdő felé, ott hozzávágta egy fához, majd a másikhoz, végül betaszította az ár kellős közepébe s ragadta magával a sötét éjszakában. A leány, beteg apja mellett térdelt, kezét az égre emelte és segítségér imádkozott, de könyörgésére csak a szélverte tajtékos hullámok feleltek. ... A sátrat letépte a vihar... Maga a tutaj is minden pillanatban összetörhetett, hiszen előtte is, utána is, sűrűn úszkáltak a tövestül kitépett óriási fatörzsek, bármelyik összezúzhatta. vagy felboríthatta. Végre is befúródott egy fának a vízből kiálló koronájába, mélyen az ágak közé. Ugyanebben a pillanatban a fa tetejéről emberi hang hallatszott: — Fogd a puskát, és húzódjatok a másik oldalra, hogy a tutaj fel ne billenjen, ha leugrom ... Alig követték az utasítást, a fa tetejéről eg.y emberi alak hup^nt a tutajra. Őrlik. — Marys! — szólt. — Megígértem, hogy nem hagylak el és látod, itt vagyok. Isten engem úgy segéljen, hogy kiviszlek benneteket ebből a veszedelemből. Rövidnyelű fejszéjével levágott a fáról egy vastag, egyenes ágat, szem- pillantás alatt megfaragta lapátalakúra, aztán eltaszította a tutajt az ágak közül és evezni kezdett. Kiértek a folyó medrébe s itt már ■villámgyorsan haladtak előre. De hová? Nem tudták, csak sodródtak tovább. Őrlik ellökdöste a tutaj köré torlódó fatörzseket és ágakat, vagy a tutajt kórmányozta ki a veszélyes helyekről, ügyesen kerülgették a vízből kiálló fák ; koronáit. Órlik rendkívüli ereje, mintha megkétszereződött volna. Hiába volt sötét, sasszeme minden veszedelmet észrevett. Egyik óra a másik u.án múlt. Minden más legény régen összerogyott volna a kimerüléstől, rajta még nem is látszott a fáradtság. Már hajnalodott, mikor kijutottak az erdőből s a láthatáron nem látszott többé fa. (Folytatása következik!
