Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-12-22 / 52a szám
főzési eszközök kikeresésénél. Elkövetkezett tehát az az időszak, amikor a munkaszerszámokat konyhaedények váltották fel, ahogy ezt az öreg előre sejtette. Ez a változás azonban úgy ment végbe, hogy egyik sem vette észre a kirívó különbséget. Az átmeneti hézagot Misi töltötte be, aki esténként meáéket olvasott fel az öregeknek, kedves, ujjongó gyerekhang ján. Iskolásán olvasott, ha nem sikerült egy-egy szó, újra elismételte a jó, igyekvő tanuló magatartásával, aki szorgalmáért dicsérő szót, jutalmat várt. Ezek a felolvasások az alkonyodó nyári órákban felejthetetlenül vésődtek az öregek emlékezetébe és Misi távozása után még jó sokáig ez a drága unoka volt beszédjük tárgya. Emlékeztek villanó, szellemes, néha gúnyos tekintetére, ujjongó kacagására és sokszor sértődő magatartására, amint némán, remegő szájaszél- lel elvonult a sarokba, ha valami nem tetszett neki. Szerették, nagyon szerették Misit. Egymás között .már szemrehányást is tettek maguknak, hogy Ferit, az idősebb unokát, nem szeretik annyira. Éppen ezért elhatározták, hogy a közeledő karácsonyi ünnepekre meghívják Imréé- ket, hogy jóvátegyék Ferivel szemben is mulasztásukat. Ugyanakkor azt is elhatározták, hogy Mihályt, aki családjával együtt Magyar- országra települt, húsvétra hívják meg. Ilon, a nagymama, ragaszkodott hozzá, hogy személyesen fog hizlalni egy libát az ünnepekre. Varga Maris ugyan felajánlotta, hogy ö szívesen tömi a libát, de erről Virágné hallani sem akart, mert „ott még nem tart“, mondta a szokottnál kissé élesebb hangon. Varga Maris amint meghallotta ezt a felkiáltást, amely zsúfolva volt rejtett és titkolt fájdalommal, nyomban elhallgatott. Elhomályosodó szemmel nézte tovább azt az önfeláldozó munkát, amit az öregek végeztek a libatömés körül. Az öreg Virág reggel és este egy lavórba behozta az áztatott kukoricát, mellé zsákokat és egy kis párnát rakott, arra ültette tipegő feleségét, utána behozta a libát, és gonddal a lábai alá helyezte. Ezután kezdődött a szertartásos tömés. A nagymama egyik kezével erősen hevével, de ugyanakkor tudta, hogy. Ilon zsörtölődő hangja nélkül boldogtalan lenne. Ezekben a hetekben kiderült, hogy nemcsak szemevilágát adta kölcsön élete párjának, Hanem kezét, lábát, mozdulatait és érzéseit is. Tapintatában odáig ment, hogy a sárgarépát vagy petrezselymet, amelyet Ilon hiányosan tisztított meg, így hagyta megfőni, nehogy észrevegye, hogy ellenőrzi munkáját. És amíg fortyogott a leves és az asszony ott motoszkált pirosló, fénylő arccal a tűzhely körül, emelgetve a fedőket, kóstolgatva az étel ízét, elég fűszeres-e, oly felemelő érzés töltötte el az öreg szívét a húsleves illatának konyhai légkörében, a tipegő léptek, a vak mozdulatok meghittségében, mintha egyenesen tanúja lenne annak a műhelytitoknak, miként alakul, formálódik az összhang eszenciájának az az illanó aromája, amely után mindenki áhítozik és amelyet minden becsületes ember végérvényesen és örökre meg szeretne ragadni. A békére, a boldogságra gondolt az öreg Virág Kálmán akkor is, amikor szertartássze- rűen közösen tömték a libát. A liba érlelődött, gömbölyödött, a lerakott zsírrétege úgy sárdult, mint valami eleven gyümölcsnek a héja. Eljött végre a nagy ünnep napja. A szoba sarkában ott állt a feldíszített fenyőfa, alatta a gyermekeknek és unokáknak szánt ajándékok egész sora, amely a szívből jövő áldásosztásnak a jelképe volt. A nagytakarításnál és a fenyőfa díszítésénél Varga Maris Eszti lányával segített, 0 ölelgetések kerültek sorra és ekkor, amint a nagymaga bizonytalanul feléjük nyújtotta dolgos, nagyanyás kezeit, vették észre, hogy látása még homályos. Ezt a jelenséget a látás kezdő zavaraival indokolták, mert hiszen amint az öreg is jókedvűen magyarázta, a gyermek is, amikor járni kzd, eleinte botladozik, sőt elesik. Valamennyien mosolyogtak ezen a hasonlaton. De az orvos Imrét félrehívta és nyíltan megmondta neki, hogy anyjának nem szabad sem olvasnia, sem foltoznia... egyszóval nem szabad olyan munkát végeznie, ami megerőlteti a szemét. Végül azt sem titkolta előtte, hogy anyja látása idővel gyengülni fog. Imre összeszorult szívvel vette mindezt tudomásul és eltökélt szándéka volt, hogy nem szól erről apjának. Nem is kellett szólnia, mert az beszélt helyette. Még aznap, mielőtt Imre elhelyezte volna őket a vonatra, az öreg azt mondta neki, hogy ne szomorkodjék, mert amíg ö lát, addig az édesanyja is látni fog. Megkérte azonban, hogy ezekben az első. nehéz napokban, amelyek a szünidővel esnek egybe, adja vele Misit, ezt az eleven, drága gyermeket, aki pajkos vidámságával segíteni fogja áthidalni a bekövetkező nehéz időszakot. Misi, pionír nyakkendőjével nyaka körül, valóban segített, legalábbis igyekezetében nem volt hiba. Teljes két napig nagyanyja szoknyájához tapadt, fürge lépteit már az ő tipegő lépteihez igazította. Akkor is tipegett, ha meglátogatta nagyapját kis műhelyében és amikor kikisérte nagyanyját a zöldséges kertbe és vele együtt zellert, sárgarépát és petrezselymet szakított a húsleveshez. A nagymama hangját utánozva, össze tudta hívni a csibéket, tyúkokat, kacsákat és magvat szőrt elébük. Ebéd után törölgetni segített, ennek aztán az lett az eredménye, hogy két poharat és egy virágos kistányért eltört. A legszomorúbb az volt, hogy a kedves gyermek az egyedüli megmaradt tányért törte el abból a hatszemélyes készletből, amit az öregek egy félévszázaddal ezelőtt menyegzőjük napján nászajándékul kaptak. Amikor Misi ezt meghallotta, keservesen sírva fakadt, a nagymama ugyan jó sokáig vigasztalta, hogy semmi, semmi komolyabb baj ezért nem történt, mert nemcsak a tányérok törnek el egyszer, hanem a sétabotok is elkopnak, sőt a kalapok is egyszer meghalnak. Tárgyakról beszélt, a valóságban magára és Kálmán urára gondolt,* de az édes, engedelmes unokát nem akarta elszomorítani öreg bölcsességével. E vigasz azonban nem használt Misinek. Az eltört virágos tányér mindennél ékesebben bebizonyította neki, hogy konyhai munkája meddő igyekezet csupán, és jobb, ha minél előbb elhagyja kudarca színhelyét. Ezért harmadnapra Misi egyszerűen, eltűnt a konyhából, a hetvenéves emberek és öreg műtárgyak múzeumából, és engedély nélkül az utcán termett. Először kéműtra indult. Óvatosan tipegett, ahogy a nagyanyjától tanulta, tétován, jobbra- balra nézegetett. Egyszóval ismerkedett a házakkal, a poros fákkal, a kerítésekkel, a házak előtti szürke padokkal, majd egyre bátrabban kezdett köveket rugdosni, csak úgy magánszorgalomból, végül megismerkedett egy magakorabeli fiúval, akivel komoly tárgyalásokba bocsátkozott. Nem telt bele néhány perc, előkerült egy futballabda, majd egyre több gyerek érkezett és nyomban megkezdődött közöttük a mérkőzés. Ott helyben, az út közepén, ahol két poros sapka jelezte a kaput. Egy cseppet sem zavarta őket a traktorok és nehéz teherautók robogása és a hatalmas porfelhők, amit maguk mögött hagytak. Kipirultan, lármázva rúgták a bőrt, szenvedélyesen fellobbanó kitörésekkel. A kaput persze felváltva védték. Misi tiszta ruhája teljesen piszkos és poros lett, mire nagyapja rátalált, aki nagyanyja unszolására indult keresésére. — Hazajössz! — parancsolt rá az öreg szigorúan. — Nem megyek! — válaszolta Misi durcásan, de teljes határozottsággal, ami az öreget rendkívül meglepte, mert ilyen makacs ellenállásra Misi részéről nem volt felkészülve. A gyerek eddig még egyetlen ízben sem lépett fel ilyen hangon. Nem volt mit tennie, minthogy engedjen az unokájának. De mert az úton nem merte őket hagyni, behívta mindhármukat az udvarába, ahol semmiféle robogó jármű nem fenyegette őket. így vonult be Misi barátaival nagyapáékhoz, ahol annyi élénkséget, zajt vitt a csendes udvarba, amire eddig még nem volt példa. A madarak hangját, csicsergését ezután csak hajnalban lehetett hallani, egyébként csacsogásuktól, zajos kacagásuktól lett hangos ez a példásan rendbentartott udvar, Misi nem tipegett többé, ellenkezőleg futott, rohant, és mindent felborított, ami útjába került. Misi tehát nemcsak, hogy nem segített többé nagyanyjának, hanem ellenkezőleg, még növelte munkáját, mert mosni kellett rá, és reggel feltétlenül szükséges volt legalább kiporolni a ruháját. És mégis, e néhány hét alatt, amíg Misi ott tartózkodott, átsegítette az öregeket a nehéz időszakon. Misi és barátainak rakoncátlansága az életet, az újat, a fejlődést jelentette számukra és elterelte figyelmüket a rokkant, tehetetlen öregségtől, sőt, a legnagyobb bajtól is, attól a tudattól, hogy a nagymama látása egyre gyöngül. Most már az öregnek kellett segítenie a főzésnél is, az edények mosogatásánál és a fogtála liba csőrét, míg a másik kezével biztosan a lavórba nyúlt, majd tapogatózva a liba nyitott csőrébe tömte a kukoricamagvakat. A liba néha kiszabadította a fejét, ilyenkor két kezével zavartan utána kapott a levegőbe . . . Marisnak kínos volt ezt végignéznie és észrevette, hogy az öregek is zavarban vannak, ha jelen van a tömésnél. Ezért abbahagyta a tömési időben látogatásait. Azt is megfigyelte, hogy az öregek soha egyetlen szót sem említenek a szürke szemhályogról, amely ellen közös erővel vették fel a harcot. Maris ezt a magatartást tökéletesen megértette, ezért volt annyira tapintatos, hogy a szürke hályogot ő sem hozta soha szóba. De azért leste a göm- bölyödő libát. Ha a ház körül valamit segített, akkor bebukkantott a kamrába is. Elégedetten állapította meg, hogy a közös munkának meg van az eredménye. A liba hízott, engedelmeskedett a vak nagymama odaadó erőfeszítésének és az önfeláldozó nagyapa igyekezetének, aki hetvennyolcéves korára a konyhaművészet titkait sajátította el egy ifjú tanonc elszántságával és szorgalmával. Ilon, a drága tipegő Ilon volt a mester. Ha nem is látta férje ügyetlen mozdulatait, minduntalan leszidta, hogy ügyetlen, mert nem tudja idejekorán teljesíteni a parancsot, nem tudja, hol a kívánt bögre vagy serpenyő. Fennhangon dirigált, akár egy karmester és alapjában úgy viselkedett, mint a süket, aki olyan hangosan beszél, mintha a másik, aki hallgatja, lenne süket. Ilyeneket mondott például: — Kálmán az istenért, hát nem látod, hogy erről a serpenyőről lepattogott a zománc, lyukas és nem használható? ... A legérdekesebb az volt, hogy nem is tapogatta körül a tepsit, hanem nyomban, amint megragadta a fogóját, vagy a bögre fülét, már tudta, milyen edény van a kezében. Ilyenkor az öreg békítőleg csillapítgatta és finom, bölcs mosoly rajzolódott ki ezüstös bajúsza körül, mert noha békét, nyugalmat kívánt szíve egész sőt a libát is ő segítette főzni és megsütni. — Gyönyörű mája van — mondta a nagymama — miközben megigazította drótkeretes szemüvegét, amelyet bevett szokásként még mindig hordott, akárcsak a pettyes kendőt a fején. Különösen a máj sápadt, barnás árnyalatát dicsérte. A nagy lábasban olvasztották a zsírt és ő maga személyesen fröccsentett a fortyogó töpörtyű közé pár tejcseppet, hogy barnák és omlósak legyenek. Egyébként bámulatos szakértelemmel szimatait. Az olvadó és sercegő zsír illatából megállapította, mikor érettek barnára a töpörtyűk. Persze ott volt a Maris, meg az öreg is, de mindketten közös megegyezéssel, anélkül, hogy előzőleg megbeszélték volna, úgy viselkedtek, mintha az ő irányításának engedelmeskednének. Mindezt persze az elfoglalt háziasszony magatartásával végezte. E komoly ténykedésében rejtélyes erők szabadultak fel benne. Aznap már kora reggeltől talpon volt, sütött-főzött fáradhatatlanul, ebédje is csak pár harapás va- .íaszsemlyéből meg egy bögre tejből állt, amit sietve elfogyasztott. A töpörtyühüz hozzá se nyúlt, mert neki évek óta már csak diétás kosztat volt szabad ennie. Kálmánnak azonban pár tepertyűt rakott a tányérjára, utána újabb lendülettel látott neki a munkának, mintha a főtt és sülthús, ezenkívül az édessütemény kellemes illata serkentette volna újabb erőfeszítésre. Estére azonban nemcsak ő, hanem a nagyapa is szinte összeroppant. Amikor minden már készen volt, mindketten a konyha két hokedlijére zuhantak fáradtan, kimerültén, és ünnepi áhítatban várták az unokákat, az egész családot. Bent a szobában vidáman ropogott ; tűz, de ők a konyhában maradtak az ünnepi illatok bűvkörében. Itt várták a vendégeket egyedül, mert Mária úgy vélte, helyesebb ha a fogadás1956. december 55. nál nem zavarja a család ünnepi meghittségét* de megígérte, hogy később majd bejön. Maris azonban nem jött, holott több ízben ólálkodott már Virágék háza előtt, de mert a szoba még mindig sötét volt, visszament. Ez több ízben megismétlődött, de nem ment be az öregekhez, mert úgy érezte, ha azok meghallják lépteit, bizonyára azt hiszik, hogy a vendégek jönnek és megjelenése mélységes csalódást váltana ki belőlük. E kirándulások ideje alatt nemcsak Maris nyugtalansága nőtt, de az öregek kínlódása, gyötrődése is egyre mélyült. Minden jelentéktelen zajra felriadtak, sőt miután Ilonnak az utóbbi hónapokban kifiijpmult a hallása, gyakran úgy vélte, hogy lépteket hall. Ilyenkor Kálmán fürgén ajtót nyitott, de a betóduló hideg fagyos levegőn kívül nem jelentkezett senki. Eleinte még ráraktak a tűzre, beszélgettek is, de a későbbi órákban már nem élesztették a tüzet, hagyták elaludni és hallgattak mélyen, elkeseredetten. Hallgattak az omló süteménnyel és töpörtyűvel telt tálak is. Az illat is mintha elpárolgott volna és nem maradt számukra egyéb, mint a rideg, kopár öregség. Eleinte arról is tárgyaltak, vajon nem történt-e valami bajuk az úton. Tudták, hogy az ünnep tiszteletéra kocsival érkeznek és hogy a kocsi esetleg nekifutott egy fának vagy felborult egy sáncban. De ezt a feltevést a nagymama erélyesen azzal utasította vissza, hogy ilyen szerencsétlenséget ö azonnal megérezné. Már pedig a bosszankodáson kívül nem érez semmi hasonlót és sértődötten azt mondta, hogy mégis csak lesújtó az, hogy saját gyermeke hűtlen lett hozzá, és már azt sem tartja fontosnak, hogy öreg szüleit ünnepnapon meglátogassa. — Jók voltunk neki — mondotta elkeseredetten, — amíg neveltük és kínlódtunk vele, de most, hogy jól megy a sora, ez a fizetség. — Rágalmazod a saját gyermekedet — válaszolta haraggal az öreg. — Bár rágalom lenne. Ezzel a nagymama karbarakta kezeit, fáradtan a falhoz támaszkodott, drótkeretes szemüvege mögött behúnyta szemét, és pityergésre görbült szájjal elhallgatott. Hallgatott az öreg is. Már kifogytak a mentségekből, az érvekből, fáradtak is voltak az egésznapi rohammunkától és a félálom puhán és észrevétlenül kezdte szőni a valóság és a képzelet közti illanó szálakat. Virág Kálmán félig ébren újra magasba lendítette karját és a gépek zakatolása hirtelen elhallgatott. Látta magát az iroda ajtaja előtt büszkén és határozottan. Az alkonyodó nap ferde, éles sugaraira is emlékezett, amelyek fokozottabb fényt árasztottak most, hogy az állandóan mozgó gépek zúgása elhallgatott. A csönd, a némaság, azon a napon minden ékesszónál többet mondott. Tettéért dicsérté Imre fia is, aki akkor otthon töltötte a szünidejét. A fiával való beszélgetésre is híven emlékezett, akkor vallotta be neki Imre, hogy egy éve tagja a kommunista pártnak. Élénken, tisztán hallotta a fia hangját, mintha most mondaná: — Büszke vagyok rád, hogy apám vagy. Ogy érezte akkor Virág Kálmán, hogy szebbet, értékesebbet, fiú az apjának még sohasem mondott. Ezekután lehetséges, hogy éppen az Imre hagyná el ? ... ő lenne hűtlen ? ... Ugyanerre az eredményre jutott a nagymama is, de merőben más úton. ő Misit látffi maga előtt a lengő, piros, pionírnyakkendővel, karcsú, formás nyakán, amint nagy nekifutással belerúg a labdába, s a labda süvítve őt találja el, őt, aki a konyha küszöbén ült és sütkérezett a napon a délutáni órákban. Misi erre ijedten felsikoltva hozzája rohant, térdre vetette magát, átölelte öreg lábait és szinte könnyezve kérdezte tőle, vajon nagyon megütötte-e? Misi barnára lesűlt bájos arca és tiszta nyílt tekintete most is előtte lebegett varázslatos ártatlanságban. Lehetetlen, hogy ez a gyermek ne jönne el hozzá, ha tudja, hogy tipegő nagyanyja várta. Lehetetlen, gyalogolna akár hosszú kilométereket is, de jönne ,.. így is volt. Kilenc kilométert kellett gyalogolni Misinek és az egész családnak, amíg Ideértek. — A kocsi bedöglött — nyitott be Misi harsány vidámsággal nagyanyáékhoz. Az öregek az első pillanatban, amint felriadtak, az’t hitték, hogy álmodnak. De amikor a két unoka úgy tapadt kétoldalt nagyanyjukhoz, mint a virágdísz az örökzöld fához, az ünnep meghitt illata lengett az öregek otthonában. Amikor a szobában meggyűlt a világosság. Maris szívéből is eltűnt a nyugtalanság, akárcsak a sötétség a fény nyomában.