Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1956-12-22 / 52a szám
Kedves, szaporán csacsogd asszonyka töltöget a kétdecisbe. Ámbár lassan már éjfélt üt az óra, mi csdk kóstolgatjuk ezt a jó homoki borocskát. Senki se’ bánja, mindnyájan örülünk, hogy’ is ne, hiszen valamikori legjobb pajtásom ez a velem szemben ülő barna fiatalember. Réges-rég elmúlt kedves órák, drága percek, városszéli játszadozások elevenednek meg. És a fapadocska, ott az első sorban, amelyben — szinte még most is látom — ott ül a két félős falusi gyerkőc, a két jó barát. A fapadocska, a nagyon összefarics- gált fapadocska. És most olyan nagyon jól esik az emlékezés. Emlékezés. Milyen furcsa. Van benne valami fenséges kedves, öröm, de egy kicsiny, egy cseppnyi bolondos szomorúság is: Rádöbbenés: Hogy elfutott az idő! Bizony tovarepültek a májusok s a szeptemberek... — jól emlékszünk még, hogy azért a gyerekes viccért B. tanítónk hogy kipofozta azt a,... azt a,... kócos,... ott az utolsóelőtti padban, az ablaknál ült... — Már a hevére sem emlékszünk. És hirtelen, egy kicsit összeborzadva hajamhoz kapok, mintha csak itt-ott már viri•Y KÖZÖMBÖSSÉG - IFJÚ SZIVÜNK RÁKFENÉJE tón fehér hajszálaimat akarnám tö- vestől kiráncigélni... Tíz év bizony nagyon nagy idő. Mégha nyolcvan évet élnénk is, akkor is kereken egy nyolcada életünknek. És ennyi idő alatt az ember is mily nagyon megváltozik. Csak ámul- juk, csodáljuk egymást. Milyen is volt. Szerényke, félőske, soványka. De a falu minden okosságét magával hozta. Nagyon hamar megbarátkoztunk, mind a ketten, falusiak voltunk. Egy kicsit idegennek is éreztük magunkat a városban, hiszen az már úgy van, egy falusi bármily nagy időt tölt városon, lelkében örökre megmarad falusinak. Megvolt a magunk ügye, baja, titkaink. Szerettem, roppant éleseszű gyerek volt. A polgári második osztályában a legjobb tanuló. Sok időt töltöttünk együtt, bentlakók voltunk, beszélgettünk, álmodoztunk. Milyen nevetséges. Én még akkor cirkuszos akartam lenni, ő hadvezér. Nagy Sándorról, Attiláról, Napóleonról szeretett mesélni. Sokat tudott. Úgyszólván amilyen könyvet csak megszerezheaz egész élet, úgy gondjával, bajával. És most csodálkozom. Mert azóta! Az álmokat felváltotta a valóság. Most géplakatos, 1.200.- korona fizetéssel, (Nagy J. rajza) — Az üzem, falu, Szuez, könyvek? Roppant kurta a válasz. De sokatmondó: — Pityukám, semmi sem érdekel. Hadd gondoskodjék a nagyvilág ... Tavasszal tehenet akarok venni... És elmondja, hogy két évvel ezelőtt még ő volt a falu ifjúsági szervezetének az elnöke, Az üzemben is volt valamilyen megbízatása. Központi politikai iskolára küldték. Párttag jelölt lett. Aztán közbejött Rózsi és azóta semmi más nem érdekli, csak az otthon. Újságot nem olvas, rádió is csak akkor szól, ha zenét sugároznak. — Sivár lehet így az életed — vetem közbe. — Legyen. Jó ez nekünk. Igaz-e anyuskám? —5 Mi közünk a világ bajához ? — toldja meg mosolyogva a fiatalasszony. Hagyjuk a dolgokat. Nem akarom elrontani ezt a kedves hangulatot. Mégsem szabadulok tőle. Hirtelen az az érzés fog el, hogy H-éknál vagyok a városban. Mint régen apró diákkoromban, és roppant rosszúl érzem magamat. Idegen minden. Ott is egy kicsit így éltek, dehát azok mégis csak városiak voltak, Feri bácsi borbély. őket inkább megértem. De Józsit ... ? Otthon vagyok már, de aludni nem tudok, hasonlatosságokat keresek és egy egész sor ember jut az eszembe. Hiszen Jóska nem az egyedüli. Eszembe jutnak az egyetemi szemináriumi órák s látom a hallgató néma ajkakat. Eszembe jut az egyik barátom. Verseket ír, szerelmes verseket. Hetente jelenik meg írása újságokban. A múltkor megkérdeztem tőle: mi a véleményed a magyarországi dolgokról? A válasz: sosem politizáltam. Egy másik ismerősömmel találkoztam a múltkor. Nemrégen még Pozsonyban tanult a központi politikai iskolán. Ma magányosan él, távol a mozgalomtól. És mennyien, mennyien vannak. Közömbös emberek. „Minden mindegy" emberek. De furcsák. És a nevelésről vitatkozunk. íme egy komoly probléma: közömbös embereket nevelünk. Nagy baj! Közömbösség, ifjú szívünk rákfenéje. Fejtegessük ezt a problémát! SZÄDALMAS1 K. ISTVÁN jűzsee ättilA: f3ellekem MESE A TÉKOZLÓ FIÚRÓL s fodor leveske szaga áraszt vigaszt, mely a danával a menyezetre fut. Jézus, kinek szállás sárga irka, heverő papirbarmok közt örül s a tűz fényénél a jámborok mintha ugrándoznának a jászol körül. De ez nem igaz. Részes-szalmát hajszol az úri szél és gőzük a magyar ,s a két pásztor fonott kalácsot majszol s a három király pálinkát nyakak ADY ENDRE: Üzenet egykori iskolámba Június volt s ujjongtunk, nincs tovább, Most gyertek szabad mellű örömök S pusztuljatok bilincses iskolák. De elcsitult m jókedv-förgeteg S helyére ült a döbbent némaság: Köröttünk már az Elet csörtetett. Óh, ifjúi, szent megjózanodás Komoly, nagy fény, hős férfiú-szerep, Emléketek ma is milyen csodás. Hős harc az Elet és megélni szép, Ha hozzáedzik tüzes szív-kohók Ifjú vitézlök lengeteg szívét. Ha élet zengi be az iskolát, .4z élet is derűs iskola lesz. S szent frigyüket így folytatták tovább. En iskolám, köszönöm most neked. Hogy az eljött élet-csaták között Volt mindig hozzám víg üzeneted. Tápláltad tovább bennem az erőt, Szeretni az embert és küzdeni S hűn állni meg Isten s ember előtt. Június van s nagyon magam vagyok S kísértenek élt éltem árnyai S az elbocsátó iskola-padok. S én, vén diák, szivem fölemelem S így üdvözlöm a mindig újakat: Föl, föl, fiúk, csak semmi félelem. Bár zord a harc, megéri a világ. Ha az ember az marad, ami volt: Nemes, küzdő, szabadlelkü diák. _ Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon rossz gyerek, Vas Misinek hívták. Félárva volt, édesapja elesett a világháborúban. Otthon nem nagyon gondoskodtak a neveléséről, sosem verték meg, akármilyen rosszaságot csinált, — mert hát ugye, egyetlen gyerek volt, imádták, szerették, különösen az édesanyja babusgatta. Ez a körülrajongás nem valami jó eredménnyel járt. Misi nagyon elka- nászosodott. Az elején még csak-csak, de később már meg se hallgatta anyjának a szavát, szófogadatlan lett, és ahányszor nem tettek a kedve szerint, vagy valahányszor megfenyítette a nagyapja, — mert az szigorúbb volt, azt mondta, hogy egyszer elszökik hazulról és soha többé nem tér visz- sza a szülői házba. Valóban így is történt, egy szép tavaszi napon megszökött édesanyjától, elment világot próbálni, csavarogni. Csavargóit, csavargóit, elég tűrhető élete volt, nyáron, meleg volt, akár a mezőn is elhálhatott, koraősszel meg a sok gyümölcs, — egyszóval éldegélt valahogy. Késő ősszel azonban jöttek a hidegek, és Vas Misi sorsa egyre rosz- szabbra fordult. Nyemorgott, éhezett, fázott. Bizony nem egyszer rongyos ruhájában kuporogva visszasírta az anyai melegséget, gondoskodást. r Egyszer aztán el is határozta, hogy legyen ami lesz, mondjanak bármit is az emberek, ő bizony visszatér az édesanyjához. Haza is ment, de az ő jó édesanyját már halva találta. Meghalt bánatában, fia utáni kesergésé- ben. Misinek nagyon fájt a szíve, el is határozta, hogy ezután már jó lesz, rendes ember lesz belőle, sajnos Misi édesanyja mindezt már nem tudta. Mi ebből a tanulság? Az, hogy tiszteljük, becsüljük szüleinket, hallgas(Cvengrosová M. rajza) suk meg jó tanácsaikat és hogy mielőtt könnyelműen elhagynánk a szülői otthont, jól gondoljuk meg mit teszünk, nehogy mire visszatérünk édes szüléinknek már csak sírhalmát találjuk. VARGA FERENC Ä 'gyolcs ködben puHá várjak ülnek, csüggedt borókán fészkel a homály. Tömpe szobácska vert földjére ülnek két botos pásztor és három király. Az asszony leszáll a kamrai létrán, — Menyből az angyal! — zeng öt atyafi. | Az öreg kapás az ólban ganét hány, kántálnak sorba lompos tyúkjai. a Fagyos szalmában fagyos krumpli gubbász borostás állal komorul á zsupp tett ezekről az emberekről, mind elolvasta. Aztán mesélt, mesélt. Jó gyerek volt. A valóságban nem is volt olyan szerény. Olykor szeretett kérkedni, és érdekelte minden, terem egy kis borocskája, házat épített, mellette asszony, a szobában egy parányi csöppség szunnyadozik. Mennyire megváltozott ez az ember. Beszélgetünk.
