Új Ifjúság, 1956 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1956-12-22 / 52a szám

1956. december 22.

YHrág Kálmán a géplakatos, méltósággal, ’ igen későn, de hirtelen öregedett meg. Közel volt a hetvenhez, amikor a felszabadulás utáni években nyugdíjba vonult. Munkáját azonban akkor sem hagyta abba, hanem kis családi háza udvarán berendezett magának egy kis javító műhelyt és ott naponta órák hosszat élmerülten foglalatoskodott a rozsdás és rozzant alkatrészek között. Mindig akadt valami munkája, erről szomszédai és ismerősei állandóan gondoskodtak. A kalapács, harapófogó, hegesztő és valamennyi szerszám úgy mozgott kérges, izmos ujjai között, mintha hozzájuk nőtt volna. E mozgásban több mint egy fél évszázad tapasztalata kelt életre és a szerszámok ezekben az évtizedekben nemcsak a munkát, hanem becsületes, puritár élete szenvedésének és örömének forrását is jelentették. A fegyel1 rnezett, hosszú évtizedek során gyakran azokat az ellentéteket, amelyek felmerültek közte és munkaadója között, — mert sohasem volt önálló műhelye — a munkájába fojtotta bele. Ilyenkor a kalapács ütése hangosabb lett, a harapófogó fogása keményebb és elkeseredettebb.

Az évtizedek hosszú során át rendkívül fegyelmezetten kellett a munkahelyen viselkednie, mert a malom munkásai az ő szavára sokat adtak. Panaszukkal hozzája fordultak és neki kellett a malomtulajdonossal szemben síkra- szállni az igazságért. Miután több mint_ három évtizeden át dolgozott a malomban, szavának komoly súlya volt a munkaadónál is. Általában szűkszavú, de határozott volt.

— Hallom, — _mondta főnökének, — hogy Béresnek nem fizették ki a túlórákat. Ezt helytelennek tartom.

Az ilyen közbenjárásnak meg volt a foganatja. Jól tudták, hogy Virág csak akkor használja „helytelen" kifejezést, ha alaposan kivizsgálta az ügyet, amelyért síkraszállt. De volt olyan eset is, amikor „helytelen“ helyett „tarthatat- lan“-t használt, _sőt úgy is volt, hogy_a „tűrhetetlen“ kifejezéstől- sem riadt vissza. Ezt Varga Maris esetében használta, amikor férje szerencsétlenül járt a malomban és jelentéktelen végkielégítéssel akarták elintézni az ügyet. Súlyos összetűzésre akkor sem került sor, mert amikor főnöke ridegen azt válaszolta neki. hogy ne avatkozzék az ügybe, csontos arcán a bőre megfeszült, szinte vértelenné^vált, szótlanul elhagyta az irodát, de csak azért, hogy röviddel utána megadja a méltó jálászt. __

Mint az üzemi szakszervezeti tanács .tagja, nyomban összehívta a tanács három ^tagját és a műhelyben néhány percnyi^ megbeszélés után úgy döntöttek, hogy abban az esetben, ha nem Orvosolják Varga Maris jogos panaszát, sztrájkba lépnek. Ä sztrájk kimondására nem is kellett gyűlést összehívni. Még a délután folyamán minden, munkás .értesült a készülő eseményről, s. habozás nélkül hozzájárulását adta a döntéshez. Ügy ment minden, mint a karikacsapás. 'Aznap öt órakor Virág Kálmán ott állt a tanács három tagjával a főnöke előtt. Virág egy fejjel kimagaslott a többi közül, ezenkívül egyeneseb- Een is állt társainál, ezért misem volt természetesebb, minthogy ö tolmácsolja a tanács döntését. Tolmácsolása rövid, tömör és határozott volt. Főnöke dühében levegő után kapkodott és felháborodásában kiutasította a tanács tagjait az irodából.

Amint kiléptek, Virág, tétovázás nélkül a ma-i gasba emelte karját, ezzel a főgépésznek megadta a^ megbeszélt jelt és nyomban utána a malomban megálltak a gépek, a munkások pedig pihenő állásba helyezkedve cigarettát sodortak, ahogy ezt előre megbeszélték. Nejíi telt bele egy negv?'l óra, és a főnök hivatta a tanács tagjait. Ázzál a kikötéssel, hogy Virág ne legyen köztük. A tanács tagjai azonnal értesítették erről Virágot és tőle tették függővé, elfogad- ják-e ezt a feltételt, vagy .sem, Virág akkoriban, bár a hatvan felé. közeledett, és haja a halántéka körül már őszült, még ereje teljében volt és bizakodón mosolygott a hír hallatára.

1— Ménjetek nyugodtan nélkülem — mondta higgadtan — engem nem kell féltenetek. Jól tudjátok, hogy nem élvezetből, hanem kényszerből tart itt, mert szüksége van a munkámra, szakértelmemre.

— És mi lesz, ha el akar téged bocsátani ? — kérdezte Forró István, az egyik tanácstag.

— Ettől ne féljetek... — majd némi szünet után nagyon komolyan így folytatta: — Ez egyébként a ti dolgotok — Nektek kell efelől döntenetek.

— Helyes — mondta az elnök, aki egyben főgépész is volt.

E tárgyalás után félórára újra megindult a malom. Á munkásság kívánságát teljesítették, anélkül, hogy Virág elbocsátása szóba került volna. Munkahelyén az eset után csupán annyi változás állt be, hogy Virág helyett Forró tolmácsolta a munkásság kívánságát a malomtulajdonosnak. Látszólagos változás volt ez csupán, mert lényegében a panaszok továbbra is először Virághoz jutottak el és általa Forróhoz.

Főnöke, a megszállás ideje, alatt sem, mert vele ujjat húzni, de nem azért, mert Virág Kálmánt akarta megkímélni a meghurcoltatástól, hanem azért, mert érdekei úgy kívánták. Tudta, ha Virágnak baja történik, akkor zavar áll be a termelésben s neki ebből súlyos kára származhatna. De így is komoly kellemetlenségei voltak, mert mindkét fia kommunista volt. Eltekintve attól, hogy levelezését nagy figyelemben részesítették, többször házkutatást is tartottak nála. Fiairól azonban semmi közelebbit nem tudtak meg Horthy hatóságai. Mindkettő eltűnt egyszerre, mintha a föld nyelte volna el őket. Szerencsére Imre, a fiatalabb, még nőtlen volt, így csak Mihály családját kellett anyagilag támogatnia, akinek felesége két gyerekkel itt maradt a szomszéd községben. Az öreg bírta az iramot, soha senki egyetlen panaszszavát nem hallotta,holott akkor már túl volt a hatvanon, dereka .mégis oly* egyenes maradt, mint a tölgyfa törzse. Sokat, nagyon sokat dolgozott akkoribari, de olyan emberek közé tartozott, akik szenvedélyesen szeretik szakmájukat és a munka, fáradság helyett megUBATÖMÉS

SZABÓ BÉLA

NOVELLÁJA

elégedést, összhangot vált ki belőlük.

Egyenes volt a dereka a felszabaduláskor is. Nem hangoskodott, nem újjongott, de szíve mélyén úgy érezte, hogy valami súlyos, láthatatlan teher szakadt íe róla. Hasonló örömet érzett akkor is, amikor egyetlen kézlegyintésére a malomgépek zakatolása, zúgása, megszűnt és a munkáskéz hatalma oly* tisztán bontakozott ki a szeme előtt, mint egy dagadozó, diadalmas lobogó a csendes tavaszi szélben.

A sok bizonytalanság és szenvedés után a malom legmagasabb pontján a vörös lobogó oly* elevenen hirdette a felszabadulást, mintha lé- legzene és mintha meghitten megsúgta volna neki, hogy fiai rövidesen megérkeznek. Így is volt. Már áprilisban megjöttek. Mihály, a szovjet katonákkal érkezett egy teherkocsin tiszti egyenruhában. Imre, a fiatalabb viszont fiatal, szép asszonyával és a kéthónapos gyerekkel, rokonoktól, ismerősöktől kisérve, vonult be szülőfalujába.

Ez a váratlan kis unoka a Virág házaspárnak mérhetetlen örömet okozott. Közel két éve már, hogy nem kaptak Imrétől hírt és azt sem tudták róla, hogy megnősült. A két fiú közül Imre, a fiatalabb volt a kedvenc gyermek, ö volt a család szemefénye és büszkesége. Az első gyermek, aki a Virág családban érettségizett és a technikán gépészmérnöknek tanult.

Az öreg Virágné, ha a szomszédasszonyokkal beszélt róla. azt szokta mondani, hogy a „mérnök fiam“. És, bár férje többször figyelmeztette, hogy ilyesmi nem illik, felesége ezt az intést nem vette figyelembe. Egyszerű, dolgos, jókedélyű asszony volt. Szerette otthon _a rendet és ha szabad ideje volt, még a felszabadulás utáni nehéz esztendőkben is, Mikszáthot meg Jókait olvasta. A községi könyvtár, leghübb olvasói közé tartozott. Innen ered az, hogy szeretett mesélni és a szomszédasszonyok szívesen hallgatták.

Pettyes kendőt hordott, mint általában a falusi asszonyok és férjével ellentétben, nem volt egyenes dereka, hanem gömbölyű, és kissé hajlott volt az egész asszony. Jó ideje nem járt már, hanem tipegett. Ügy főzött._ takarított, sepert és rendben tartotta a háztáji portát. Ritkán hagyta el a házatáját. Elég volt. ha kiállt a kapu elé, máris jöttek, szaladtak elébe az asszonyok, hogy elmeséljék neki a napi híreket. Ilyenkor karba rakta a kezeit és bólogatott drótkeretes szemüvege .mögül, jobbra-balra, mintha utólagos beleegyezését adta volna az eseményekhez. __ _

A szemüveg fontos szerepet játszott az öreg Virág néni életében. Akkor is hordta, amikor szemet szórt a baromfinak, mert egyre gyengült a látása. Feri unokáját is a szemüvegen keresztül nézegette és tipegve nevelgette később Misit, az újszülöttet egyéves koráig, amíg Imre fia megfelelő lakást nem kapott a városban, ahol mint gépészmérnök dolgozott.

Az 1948-as februári események után hosszú évekig békesség, zavartalan csönd uralkodott az öregeknél. Á férfi ott motoszkált naphosz- szat magaalkotta műhelyében, szakértelemmel végezte az apróbb, javításokat, sőt néha a gépállomásra is elnézegetett, ahol értékes tanácsokkal látta el. a mestereket^ segédeket, s ifjú tanoncokat egyaránt. Ugyanazzal a szakértelemmel végezte az asszony is a dolgát a konyhában és a ház körül,, ahol elegendő tennivaló akadt a zöldségeskertben meg a baromfiak nevelőije körül. Disznót nem hizlalhattak, mert az asz- szonyriak ez már megerőltető munka lett volna. Csendesen, és zavartalanul éldegéltek. Vasárnap, vagy ünnepnap fogadták kedves unokájukat a szülőkkel, ilyenkor aztán kitettek magukért, tyúkot vagy libát sütöttek, aszerint, hogy tavasz, nyár, ősz vagy tél volt.

Az öregek soha nem szorultak gyermekeikre. A felszabadulás után is megéltek a nyugdíjból, és abból, amit kezük munkájával továbbra is termeltek. Már az asszony is a hetven felé közeledett, de saját erejükre támaszkodtak. Öregségük olyan volt, hogy nem szorult gyá- molításnh. Mindketten megtartották azt a szokást, hogy most is vendéglátók tudtak lenni, és a. vendéglátás pazar módjaihoz szigorúan ragaszkodtak. Akkor se jöttek zavarba, ha Imre gyermekein kívül egy-egy barátját is magával hozta.

^A zavar akkor állott be Virágéknál, amikor az asszony szemét szürke hályog vonta be és meg kellett operálni. t Ekkor lépett első ízben közbe Imre. Bratislavába vitte az anyját és közbejárt, hogy a legjobb szemész végezze el a műtétet. Az öreg Virág egyedül maradt otthon és ekkor történt, hogy hirtelen megöregedett. Nemcsak a kis konyha, szoba, ahol évtizedeket töltött asszonyával, lett számára idegen terület, hanem kis műhelyében a szerszámok és a műszerek is idegen tárgyakká váltak számára. A harapófogót és a kalapácsot képtelen yolt már úgy a kezében tartani, mint eddig, kezelésükbe valahogy mindig hiba csúszott be. Gyakorlott mozdulatai mintha hirtelen megrozsdásodtak volna, képtelen volt a legegyszerűbb javítást is eszközölni egy-egy alkatrészen.

Furcsa és nagyon különös helyzet állott be. Az ismert dolgok és a meghitt tárgyak valami

mélységes űrt, hiányérzetet.árasztottak magukból. Hé a konyhában egy széket mozdított el, felesége meghitt, tipegő lépéseit vélte hallani és amikor megpillantotta az edények között a kopott szemüveg-tokot, mellette pedig az elszürkült drótkeretes szemüveget, az öreg any- nyira meghatódott, hogy egyszerűen sírva fakadt Úgyszólván lezuhant a hokedlira, csontos kezébe rejtette elgyötört arcát, és úgy sírt, mint egy gyermek. Súlyos_könnyek gurultak le csontos, göbös újjal közül és úgy tetszett, mintha ezek a reszkető, megbízható újjak külön-külön hangot kaptak és sírtak volna.

Már nem bírta tovább az egyedüllétet. Kiment a községbe. Elsöízben történt, hogy egyenes tartása kissé mintha meggörnyedt volna. A szomszédok, gyerekek és felnőttek egyaránt, már messziről köszöntötték. Ez egy kicsit megvigasztalta majd, amikor áthaladt Varga Marisék háza előtt, és a kis tizennégy esztendős Eszti elébe futott és arra kérte, hogy jöjjön be hozzájuk, már mosolygott. Ekkor Varga Maris vette kezelésbe, arra kérte, hogy maradjon náluk, amíg Ilonka néni visszajön a kórházból. Erről azonban az öreg hallani sem akart, de azért sikerült öt rábírni, hogy legalább náluk ebédeljen. Marisék segítsége enyhített az öreg szomorúságán, szívélyes hangjuk úgy olvasztotta le róla árvaságát, mint az emberi lehelet a jégvirágot a fagyos ablakról.

Ezekben a napokban derült ki, hogy Varga Maris sohasem felejtette el az öreg közbenjárását férje halála után. Annyi gonddal vette körül, hogy saját édesapjával sem viselkedett volna tiszteletteljesebben. Az öreg Virág Kálmán, aki felesége távolléte után úgy járt-kelt szülőfalujában mint aki eltévedt, most mintha újra felfedezte volna a község házait, köveit, fáit... Bánata azonban mindenüvé elkísérte, képtelen volt műhelyében huzamosabb ideig

tartózkodni, de különösen a konyhából menekült, mert minden bútordarab, minden tárgy, kétszeresen juttatta eszébe egyedüllétét, tipegő, áldott élettársa távollétét, akinek_ minden mozdulata a teremtő meghittség varázsát árasztotta és akinek lágy, jóságos, zsörtölődő hangja az otthon légkörét jelentette.

Noha tudta, hogy Imre fia édesanyja kényelméről gondoskodott, és arról is értesült, hogy a műtét sikerült, azért továbbra is nyugtalanította, vajon lát-e már az asszony, mert a drága szeme be volt kötve és az orvosok döntése szerint csak a hét végén veszik le róla a kötést. Kívánságára, Imre az orvossal is tárgyalt, aki megengedte neki, hogy ott lehet ennél a sorsdöntő műveletnél.

A döntő nap előtti éjjelen az öreg nehezen aludt el és hajnalban már ébren volt. Kissé törődötten leszállt az ágyról, nadrágot húzott, és azonnal nekilátott a borotválkozásnak. Nagy izgalmában most vette először észre, hogy keze reszket, ezért igen óvatosan kezelte borotváját. Reggel hétkor már Varga Marisnál volt. aki erre az ünnepi alkalomra a legszebb ingét mosta, és félig keményítve vasalta ki. Mindjárt ott húzta magára az inget, majd komoly gonddal megkötötte a nyakkendőjét. Egy órával az indulás előtt már teljesen készen volt az útra.

Maris ekkor jókedvűen összecsapta a kezeit.

— Úgy néz ki, mint egy vőlegény! — mondotta nevetve.

Az öreg jóleső derűvel mosolygott. — Hozzá- tehetné — válaszolta — mint egy aranylakodalmas vőlegény. Lassan ötven esztendeje annak, hogy jőban-rosszban együtt vagyunk. Bizony sosem tudtam, hogy Ilona zsörtölődése mit jelent nekem. — És egy pillantást vetve a tükörbe, még egyet igazított a nyakkendőjén.

Maris unszolására megreggelizett, mert neki eszébe sem jutott, hogy egy falatot is a szájába vegyen. Az a gondolat foglalkoztatta erősen, vajon Ilon lát-e vagy sem. Az is gyötörte, mikor jön már haza, hisz képtelenség ilyen egyedül tovább élni. Még a konyha küszöbét is nehéz átlépnie, ha előre tudja, hogy Ilon nem vár rá. Noha Maris ellátta minden jóval, az éléskamrában elég szalonna meg tojás volt. az öreg egy-két hét alatt mégis lefogyott és minden idegszálával érezte, hogy végérvényesen megöregedett.

'Ezen a napon azonban _ összeszedte magát, derekát újra egyenesre húzta ki, így méltősá- gosan ült a vonatra, amely az ő Ilonjához vitte. Az állomásnál Imre a feleségével és két fiával várta. Szeretettel vették körül, különösen a két unoka fejezte ki mélységes ragaszkodását, szép szál ezüsthajú nagyapjuk iránt. A szeretetet az öreg méltósággal fogadta, mert csak így tudta ellensúlyozni ezt a hiányérzetet, amely erőt vett rajta most, hogy még egy kis édességre se gondolt, amivel unokáinak kedveskedett volna. Később, amikor az unokák őt kínálták meg csokoládéval, és az udvariasságban versenyeztek egymással, kitől fogad el a nagyapa többet, az öreg már nem bírta tovább nyugodtan és elérzékenyülve kitört: ,

— Úgy látszik, ez a világ már teljesen a fejetetejére állt. Ahelyett, hogy én kínálnálak benneteket édességgel, ti tömitek belém a bonbonokat.

— Öh. — kiáltott fel Misi, a kisebbik, győztes hangon, — mi már nagyok vagyunk.

Az öreg erre derűsen megtörülte ezüstösen csillogó bajúszát és mosolyogva hallgatott, úgy érezte, hogy Misi megjegyzéséhez nincs mit hozzáfűznie.

Egyenesen a kórházba hajtattak, ahol a mű-' tét végrehajtásánál már csak rájuk vártak. Valamennyién, az unokák is, komoly izgalombari voltak. Feri izgatottságában azt_ javasolta, hogy csendesen lépjenek a betegszobába, senki se beszéljen, nehogy elárulják jelenlétüket és nagyapa se szóljon egy szót se,_hanem mindenki várjon, amíg a nagymama szeméről leveszik a kötést.

Ezt az ötletet_ magukévá tették. Csendben, lábujjhegyen közelítették meg a nagymama ágyát, aki félig ülve, csendesen szunnyadva dőlt a magasra fektetett párnákra, mitsem sejtve, hogy most veszik le szeméről a kötést. A nagy_ csendben az öreg fegyelmezetten, új- jongó szívét csitítgatta. amely ellenállhatatlanul sajgott a részvét és a fájdalom fel-felcsapó forró hullámaitól.

Valahogy amint meglátta a fehér kórházi ágyon élete párját, feltóduló érzelmei szinte zengő hangot kaptak. Bár arcából csak puha gömbölyű állát, jól ismert száját és orrának kedves vonalait látta a merőben idegen környezetben, mégis minden meqhitté, otthonossá vált benne és könnyektől fénylő szeme már akaraterőtől csillogott.

__Gyöngéden félretolta unokáit és közellépett az orvoshoz, aki miután leeresztette a redőnyöket, mint egy varázsló munkához látott.- A_ nagymama, az orvos lágy érintésétől megrezzent és tétova mozdulattal két párnás kezével védekezőn a kötés felé kapott. Az orvos erre az ágyra ült. hűvös tenyerét a beteg kezére helyezte, pár kedves szóval megnyugtatta, majd közölte vele, elérkezett __végre az ideje, hogy a kötést eltávolítsák á szeméről.

— Végre — sóhajtott fel a nagymama és két kezét a matrachoz támasztva kiegyenesedett ültében.

Az orvos keze gyakorlott, gyors mozdulatokkal dolgozott. Mindenki visszafojtott lélegzettel figyelt. Misi arca a nagy izgalomtól rózsás színben izzott, száját kissé nyitvahagyta és ragyogó gyermeki mosoly áradt szét arcvonásain, amikor meglátta a kötéstől megszabadult nagyanyja édes, behúnytszemű arcát. A nagymama nőm merte kinyitni a szemét.

Misi most már nem bírta tovább a hallgatást. Az örömtől és boldogságtól újjongva kiáltotta feléje:

— Nagyanyó, nyisd ki... nyisd ki a szemed!

— Oh, Misi, — sóhajtott szívszorongva a nagymama — hát te is itt vagy? — és arca, hirtelen kinyílt, könnyes szeme remegett a meghatottságtól. — Látlak Misikém, látlak — ismételgette a nagymama, mintha sajátmagát akarta volna meggyőzni, hogy valóban látja.

_ — Ugye, mondtam — szólt boldogan Misi oly határozottan, mint egy orvos, aki mindent elkövetett az édes nagymama szemevilágáért és most végre itt az eredmény. Nagy lelkesedésében Misi hirtelen az ágyra borult és nagyanyja reszkető kezefejére nyomta pityergésre görbült száját.

A nagymama valóban látott, mert a következő szava ez volt: — Hát Kálmán, te is eljöttél ?

Az öreg nem tudott szóhoz jutni szíve zengésétől, Imre fia válaszolt helyette:

— Eljöttünk, hogy hazavigyünk.

_ Amint a nagymama meghállotta a „haza“ szócskát, arca nyomban komollyá vált.-T- Ideje épp — mondta most már zsörtölődve — képzelem, milyen rendetlenség uralkodik : otthon Te, Kálmán, olyan ügyetlen vagy, hogy a seprőt sem tudod rendesen a kezedben tartani.

— Eh, mit törődöl a seprővel, még alig nyitottad ki a szemed, s máris a seprőre gondolsz — válaszolt ingerkedő hangon, ahogy ezt otthon megszokta.

De a zsörtölődésben nem jutottak tovább. Az